A nyaralás utolsó estéjének megszervezése így is, úgy is fájdalmas dolog. A balatonfüredi Kánaánból egy másik mesevilágba belecsöppeni, majd tudni, hogy csak egy út maradt hátra, szomorú érzés. De választani még a számtalan kiváló helyszín közül szinte lehetetlen. Ezer szempont szerint végül a Szent György-hegytől kértük, hogy engedjen fel a hátára és nézhessünk szét rajta.
Kisapáti parkolójában sorakozott fel Réka, Feleségem és jómagam mindenre elszánt lába, hogy tegye a dolgát. Amit elvártunk tőlük nem volt kevés, mi szerint vezessenek át az előre eltervezett útvonalon, csakhogy az a kis nyavalyás óra ott a karon a hat órát már elhagyta. Azaz, bő két órás erőltetett menet várt, miközben de szép, de jó, hogy ide jöttünk című mondatoknak kellene elhagyni a szánkat.
Az út eleje szinte teljesen megegyezett a Badacsonyéval, csak vagy a mi lábunk vére hígult vagy a meredekséggel lettek gondok, de majdhogynem előre dőlve kapaszkodtunk már az első üdvözlő szakaszban is. Az aszfaltcsík és a földes út felváltva cseréltek helyet, hol egyik járt előttünk, hol a másik. A körülöttük morzsaként elszórt kis viskók viszont megunhatatlan változatossággal kínálták a látnivalót, melyet ugató kutyák és templom színesített.
Kellően bemelegedve értünk fel a kulcsos házhoz, a hegy központjához, honnan mint a tengeri csillag ágai nyúltak távolba, erre arra induló utak. Mi természetesen jakokra tervezett legmeredekebb kaptatót szúrtuk ki, s azon próbáltuk egyre följebb és följebb küzdeni magunkat.
Akinek ez sikerül, azt egy kőből kirakott ösvény várja, melynek tetején koronaként díszeleg a bazaltorgona. Számtalan helyen írnak erről a vulkanikus képződményről, de az összes betű és adat eltörpül az eredeti mivoltának megtapasztalásában. Ezek a monumentális égbe nyúló kályhacsövek… Súlyos izzadtságcsöppök itatott úton, ziháló tüdővel ott lenni a környezetében. A valódi lényeg leírhatatlan.
Az agyunk viszont most ezer csatornán futott. Az órát most könyörtelenül figyelni kellett, s mivel több szint volt benne, mint első szuszra gondoltuk, lassabban hoztuk az első szakaszt. Menni kellett tovább. Törtünk egyre magasabbra, miközben egy esőbeállónál szembe érkezett egy magányos kétlábú terepjáró. Az ő javaslatára módosítottunk az útvonalon, így mint csúzliból kilőtt kavics, úgy szálltunk fel egészen a csúcsig, mert onnan a kilátás szerinte mindent visz. Lássuk.
A folyamatos emelkedés később kíméletes üzemmódba kapcsolt, holott végig emelkedett az természetközeli erdő látványa, bőven túlharsogta a combokból érkező fájdalom szavát. Girbegurba ágak szabálytalanul benőtt terepen, örömét leli az élőhelyeket kedvelő magát, legyen az növényeket, állatokat kedvelő egyaránt.
Meglepően hamar fel is jutottunk a hegy fejének búbjára, mely meglett kora ellenére csak alig kopaszodott. Ennyi viszont pont elég volt ahhoz, hogy a kikandikáljuk és egy kicsit távolabbról lássuk kedvenc tavunk. Nem tudom hányadik panoráma, azt sem, hányszor láttunk már rá, csak azt, hogy minden egyes ilyen alkalommal megbabonázva állunk a látvány előtt, s csak nézzük és nézzük, megunhatatlan.
Ahogy az órát is, ami lelökdösött minket a csúcsról, persze csak óvatosan. Hiszen a következő részen, mint a hangyák szépen egyes sorba parancsolt bennünket a cérnavékony köves ösvény, melyen se tempót, de erőt sem tudtunk tenni, mivel rendre keresni kellett, hova léphet a láb.
Viszonylag hosszan araszoltunk egyik buckától a másikig, mire leértünk a szőlősbe, hol már kötetlen alakzatba élveztük a késői nyár naplementés hangulatát.
Idillünket egy nagytestű kutya zúzta porrá, ki épp a jelzés mellett állt meg és vaúzott határozottan. A gazdi ahol a póráz, sehol. Némi tanakodás után egy kisebb kerülővel sikerült a melák mögé kerülni, majd folytatni az utat.
Az üdülők és érő bogyók közt tekergő jelzés hozta a tőle elvárt minőséget. A Balaton tájat meghatározó látványával, a szigligeti vár romantikus romjának sziluettjével, no meg a pincék és borbirtokok csábító látványával.
Nocsak, miért állnak ott sorba az emberek? Megérkeztünk az oroszlánfej kúthoz, mely nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a balfi. A Lengyel kápolna is vonzotta a kirándulókat, akár csak a mellette szélesen elterülő présház és környezete.
Csak a napfényt nem tudtuk marasztalni, ő elegánsan észrevétlenül távozott. Ezzel növelte a lépéshosszat is, melytől sebesebben maradtak el mögöttünk a házak. Kezdetben még az emelkedők sem akadályozták az iramot, holott olyan szép épületek mellett haladt az út, hogy szinte csukott szemmell kellett haladni.
Az erdőben már erős szürkület fogadott, amit kemény tempóval próbáltunk kompenzálni, amíg lehetett. Volt ugyanis egy rövidítés, ami egyben terepen való haladást is körülményesebbé tette. Ismét libasor, ezúttal felfelé, robotként csak előre. Itt azonban már nem is volt értelme megállni, hiszen a szemnek lassan semmi sem jutott. Csak a nyom követése.
A bekötőt félhomályban gond nélkül lehetett hozni, s a maradék táv is relatív rövid idő alatt a cipők alá került. Így értünk vissza a lámpa fényénél várakozó kocsihoz.
Mehetünk vissza? Kérdezte! A választ, ha nehezen is, de ki kellett mondani. Talán csak azzal az egy ténnyel vigasztalódtunk, hogy amint lehet, visszatérünk erre a minden képzeletet felül író festők ecsetjének hegyére, költők kifogyhatatlan rímjének alapját szolgáló tájhoz. Hiszen ahogy egy zen szerzetes mondta, elolvashatjuk a receptet, de nem a receptet, hanem az ételt esszük, nézegethetjük a térképet,de nem a térképen, hanem a terepen járjuk.
Nagy Kornél
