Nem mindig van az embernek ideje a reggelt már autóban, majd egy egész napot a természetjárás mámorában tölteni. Van az úgy, hogy bevásárlás és hasonló feladatok kötik le az időt. Este ekkor is sikerül kikúszni a feladatok sűrű hálójából és elmenni, amerre az elme is szívesen jár.

Így történt, hogy egy mozgalmas szombat kora este sietve parkoltunk le a győri boltcsokortól egy sziromhajításra található Gyirmót külső füves placcán. Akkor itt most gyorsan körbenézünk, és már megyünk is!

Meglepően nagy sürgés – forgás közepébe csöppentünk, mely első szuszra azt gondoltuk majd elmúlik, de hamar kiderült. Nem erre kell keresni a magányos perceket. A nyugodt vízfelületen ugyanis, mint fésűből az ágak, úgy nyúltak ki a stégek a vízbe. Azokon viszont nagy botú csendes emberek üldögéltek és figyelték a kapásjelzőiket.

Őket a víz, minket a kerítés vette körül, s hamar jöttek az ígéretesnek tűnő más élőhelyek is. Itt egy tenyérnyi üde legelő, ott egy kisebb erdősor. Mi kellhet még ennél több egy madárbarátnak? Mondjuk madár! Az speciel szinte elfogyott. Pontosabban ott voltak, csak nyár végén nem azzal voltak elfoglalva, hogy a távcsövesek előtt kellessék magukat. Inkább csomagoltak, készültek a kisebb-nagyobb útra. Ez mit jelent tollaséknál? Mi kell egy ilyen sok száz, sok ezer kilométeres táv legyőzéséhez?

Elsősorban üzemanyag, magyarul zsír. Enni, enni és enni kell kedvenceinknek. Augusztusban még este sem gyújtanak rá egy nótára. A revírek, védett területek eddigre felszámolódtak és a családi kötelékek is szépen lassan elengedtek a többségüknél. Persze azért nem teljesen ürült ki minden! Emitt egy vidám verébsereg csivitelt, mondán kivételek mindig vannak, amott egy rozsdafarkú reppent fel a ház tetejére.

Nem nehéz így haladni előre, ritkán kell csak emelni a kukkert. A szem ettől még automata üzemmódba keres, ha mást nem az elé táruló utat. Az otthoni térkép egy gyalogos hidat ígért a közelben, melyet egy víg kedélyű helybeli meg is erősít. Mi több a környék szárnyasairól is szívesen emlékezett, hogy kiket is látott az elmúlt hónapokban.

Időnk viszont pontosan nulla, így mint egy kabasólyom siklunk tovább a terület fölött. Alig pár kanyar, s lám jött is a Himalájából ismert függőhídi hangulat kisalföldi változata.

Amint száraz lábbal a túlpartra értünk, ott buli fogadott. Egy kricsmiben folyt a poharakban a lé. Hogy miféle, legyen az ő titkuk! Azt viszont örömmel adom hírül, hogy ezen az oldalon sem fog unatkozni, kit erre csal ki a nyugtalan lába. Normális léptékű házak, tömegfajok ígéretét magában hordozó terepek folyamatosan mozogtatták a radart, amire hol egy dolmányos varjú, hol egy széncinege érkezett. Meg hátulról az autók, hiszen a nyüzsi itt sem szünetelt, de pont csak annyi, hogy ne vegye el a kedvünket a tereptől.

Holott ilyenkor a Balaton parton kellemesebb lehet a séta, azért itt szebb tányérból szolgálják fel a naplementét. Pontosabban már a desszertet, amit egy enyhe hűvösség kísért szalvétaként. Hmm, ha van miért érdemes felkelni, az este vizes élőhelyen! Egyszerűen megunhatatlan. Amint a vadvíz vaskos illata élvezhető oldottságban lopódzik be orraidba, adja meg az alaphangulatot. Közben a szemeidbe folyik be a szürkület nyújtotta békés képsor. Nem kíván ilyenkor szökkeni a sportcipő. Szépen komótosan követi az utat, ami beletorkollott a fő áradatba. Itt körbenézve szalad csak el a képzelet. Mi lehet erre, meg arra, na és amarra?

Csak a nemsokára visszatérünk ide - című ígéretekkel lehet visszacsalni, majd újra beállítani a sorba, s megkérni, vigyen már vissza. Szegénynek mennie kell, de mint egy kutyakölyök hosszú pórázon próbálkozik kitörni minden irányban.

Az autót már az este paplanjával betakarózva találtuk meg, majd egy kulcs, s helyben futás. A szemek még vágyakozva néztek egy darabig a távolban, majd a kötelességtudat a hazafelé mutató irányba vezérelte. Búcsúzóul a táj még odasúgta! Gyertek el máskor is!

Nagy Kornél  

A kedves helyek rangsorában aranyérmet szerzett környék bemutatására tesz egy szerény kísérletet ez a betűcsokor, mellyel most eléd állok, Kedves Olvasó! Hiszen eddig nem akadtam olyan területre a látóhatáron, s azon túl, melyet ennyire ízlésesen és kellő kimértséggel állítottak volna össze. A Balaton-felvidék úthengerként megy át minden élményeden, melyet előtte éltél meg. A Bakony sűrű rengetege egy mesebeli világba varázsolt el, a Szigetköz pedig a mindennapok báját nyújtja át hétről hétre. A mostani helyszín viszont pont annyit ad, amit fel tudsz fogni és be tudsz fogadni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Lássuk!

A kirándulásaink többségét a spontanitás vezérli. Nem egyszer csak reggel derül ki, hogy megyünk, s idővel az is, hogy hova. Ezúttal azonban már előző nap megfogalmaztuk a szándékot és a célt. Irány a Fertő! Telitankoltuk a gépet, sőt még ellátmányt is készítettünk. Így mosolygott ránk reggel a Nap! Meglepően reggel indulva, már kora délelőtt parkoltuk le kocsink egy fertőhomoki utca zugában.

Feleségemmel belenéztünk a messzeségbe, s lábainkkal elkezdtük követni az irányt. A falu utcáit elhagyva az út egy dombtetőre kúszott fel, honnan illedelmesen leemelte kalapját a tó, így köszönti most is az arra járókat.

Megálltunk, örültünk udvarias viselkedésének, az ösvény hívó hangja azonban idővel erősebbnek bizonyult, így az ő szavára hallgatva a test indult tovább. Néha feltűnt a sárga jelzés is, ilyenkor szinte bólintva nyugtáztuk, jó nyomon megyünk. Ennek hála rátaláltunk a csőszkunyhóra is, melyet ne hagyjon ki az, ki itt ezt a levegőt kívánja magába szívni. Felhőkarcolót és magmáig hatoló zsombolyt ne itt keressen senki, de névvel dicsekedő vakondtúrást igen, melynek környéke úgy ki van csinosítva, mintha szülinapi zsúrra készülődne.

Szusszantunk egy percet, többet talán nem is kellett, majd döcögtünk vissza a fő csapásra, onnan a szántóföldek közé tovább. Itt azért oda kellett figyelni, melyik irtáson vágunk át az erdőn, idővel a foghíjas sárga jelzés is meglett.

A késő nyári erdő még viselte kopott zöld ruháját, de már benn volt a levegőbe, hogy lassan átöltözik. Jelezték ezt a fecskék módjára a levegőben cikázó gyurgyalagok is, melyek már retúrjeggyel a zsebükben szálltak fel a soron következő járatra.A hársfáknak azonban eszük ágában sem volt kedvük mozdulni, vagy ha igen, hát pech. Ez a mi szerencsénk! Hiszen az a látvány, ami itt a kirándulót fogadja! Azt látni keeeell!

Pedig csupán olyan, mint a lángos, egyszerű anyagokból készül, és mégis erről szól a nyár. A nagycenki hársfasor is „csak” fákból áll, mint az erdő, de mégis, aki egyszer arra jár, nem felejti el soha. Beállni a közepébe és engedni a szemnek, hogy csak fusson, fusson és fusson! Mi kell ennél több? Neeem, a lábak nem tehetik ezt, hiszen fölöttük egy közepes méretű felszerelés lóg, többek között egy napi vízkészlettel. Persze, ha mindezt ledobnánk… De, ezúttal elég volt csak nézni a büszke fákat, ahogy vigyázban álltak.

Amint elkanyarodtunk innen, az út régmúlt emlékektől hemzsegett. Itt egy kőpad, ott egy emlékhely, Széchenyiék nyomai, mint szétgurult gyöngyök, úgy hevertek szerteszét. De, csak az erdőben, amint kiértünk, s újra porral teltek meg cipőnk orrlyukai, a huszadik század vége jött szembe. Majd egy ültetvény, s házak, hol a drótokon eredeti elő fecskék gyülekeztek. Ilyen látvánnyal sem ajándékozik meg már minden kukkerest a táj. Ahogy sikerült pár ezer évvel „betelepíteni,” sajna úgy sikerül most kiirtani. Itt viszont még voltak, ahogy anno még mesélték nekünk is, mint a kottafejek.

A táj viszont új dallamokra zendített, melyet már a szőlőkertek alól húzták. Követtük is rendesen, csak egy idő után a jelzést nem. Egy tábla ugyanis kibillentett, mely szerint Gloriette-kilátó erre. Holott láttuk már, azért az ebédet szívesen elfogyasztanánk ott. Be is vettük a irányt, s tapostuk a talajt becsülettel. Ha lassan is, de kibukkant a földből a teknősbékánál alig nagyobb kupola, ahol bizony többen is szívesen időztek. Társultunk hozzájuk és csoportos örömködésbe kezdtünk. Jött a vaó, meg a hűű ha.

Az tény, balgaság lenne kihagyni. Ettünk hát, meg ittunk, nézelődtünk meg pihentünk, majd szembesültünk a ténnyel, messze még a vége, rajta hát!

Kikeveredtünk egy útra, melyen azt hittük a sárgára visz, de nem. Sebaj, tudtuk merre vagyunk, hová tartunk, így csak menni kellett és kész. Kezdetben már mutatkoztak kisebb, majd nagyobb szőlősök, de amikor felértünk a dombocskára, az állunkkal karcoltuk a homokot.

Ekkora egybefüggő szőlőültetvényt még fényképen sem láttam! Amerre a szem ellátott csak kékfrankos, cabernet savignon, meg a borászok tudja miféle nedűnek a forrása fakadt. Haladtunk is benne szépen nyugodtan, ráérősen. Emitt viszont szoros kezek szerelték a szerelnivalót, másik helyek motoros kaszálás előkészületei folytak.

De nem mindenkinek jó stratégia a sürgés-forgás. Van, aki inkább kiül egy helyre, majd vár addig, amíg egy nagyobb rovar fel nem tűnik. Akkor elrugaszkodik s hopp, már csőrében ebédjével tér vissza. A vártamadarak így vadásznak. Közéjük tartozik a szürke légykapó is, kivel sikerült találkoznunk.

Valamint egy szélesebb úttal, mely lefelé ereszkedett. Úgy gondoltuk bevisz a faluba, hát felkéredzkedtünk rá. S lám, pár perc, s egy fekete aszfaltcsíkba torkollott.

Volt egy terv, bár kissé merész. Mi lenne, ha visszafelé egy nehezen látható úton próbálkoznánk. Balfra érve megkerestük a bekötőt, majd csodák pedig vannak, megtaláltuk azt, s az elképzelt irányba indított.  A nádtenger kerítését használva araszoltunk, miközben a szem csak bámulta az egészet. Hmm! Igen ám, csak az út idővel egy zsiliphez vezetett, s körülbelül ennyi. Ami utána következett azt jóindulattal talán nyomnak nevezhettük volna.

Derékig érő dzsindzsásba, s ki tudja, hová visz című játékot ezúttal nem kezdtük el, inkább visszavonulót fújtunk, s idővel újra Balfon bandukoltunk. Ezúttal azonban a bicikli útra tartva, egy újabb vártamadár a tövisszúró gébics mellett.

Amint meglett, túl sok dolga nem akadt a szoftvernek. Bambulás előre, majd bal, bal, bal, jobb, bal. Talán a semmit sem várás vagy a helyiek zsenialítása? De útközben még gyalog sem lehet unatkozni. A soron következő falvakban ugyanis lépten-nyomon igényes tip top pihenők vannak kihelyezve közvetlenül az út szélén, melyen számtalan térkép árulkodik a hely nevezetességeiről. Talán gyalog kedvezőbb is végighaladni rajta, de még így sem álltunk meg mindenhol. Egy helyen azonban kidobtuk a vasmacskát, itt ugyanis a környék hírességét árulták. Az épületben palackba zárták a föld, a víz és a napfény egyesülésének gyümölcsét. Holott Feleségem öltözete még emberek közé való volt, de sajátomról ez kevésbé mondható el. Az út porában fürdő zöld gyakorló nadrág, szúnyogriasztó ködjét hordozó zöld pólóban az ember ódzkodva megy kulturált helyre, de az eladót ebből mit sem érzékeltetve udvariasan, előzékenyen szolgált ki minket. Minden tiszteletem az övé, hogy ilyen megjelenésű látogatónak is adott bizalmat. Otthon idővel kiderült, olyan helyen jártunk, melyet alkalomhoz jobban illő ruhában ismét felkeresünk, mert mesterien bántak a szőlővel, gratulálunk!

Az út innen már csak menet volt, de kellően látványos és csöppet sem eseménytelen. Emitt egy dekoratív régmúlt időket idéző ház, amott egy pezsgő élet reményét ígérő mező. Mindig volt miben gyönyörködni.

Megállni ezer ok, továbbhaladni egy, de az nagy, a kocsi valahol még a következő kanyaron túúúúl. Mint egy óóóriás bagetett, úgy toltuk be a távolságot a jóllakó cipőnk száján. Lassan köszönte, szépen megvolt a vacsi is, ez után pihenne egy kicsit. Lám, Fertőhomok várva várt tábláján örömködött a szem, s küldte le az infót a comboknak, vádliknak. Hej! Mindjárt megérkezünk! Kocsink két elcsigázott túrázót látott meg az utca sarkán, kik megkönnyebbülten nyugtázták, eddig, s nem tovább. Lemálháztuk magunkat és elkezdődött a hazafelé vezető út, csak egy kicsit gyorsabb változatban. 

Tudom, a világ telis tele van helyekkel. De mi kell ennél több? Dombok, panorámák, csalitok és messzeségbe nyúlóságok! Nekünk semmi, de talán másnak sem, aki egyszer megismeri ezt a környéket.

Nagy Kornél

A mező fölött szitáló madarak úgy vonzzák az ornitológus tekintetét, mint kék artézi kutak a nyáron szomjasan futót. Azonban amikor a távcsőben egy vörös színű madár képe jelenik meg, a „ki vagy te?” kérdés okafogyottá válik. A vörös vércse hímje ideális fényviszonyok között remekül beazonosítható. A nevének felfedése azonban csak kapu, melyen túl még ezer érdekesség vár. A Vándor ezúttal ezeknek járt utána.

V – Létezik az a hely, hová még vörös vércse nem tette be a lábát?

Vv- Persze, de az is igaz, hogy a Föld északi féltekén egészen otthonosan mozgunk. Több mint százmillió négyzetkilométeren megtalálhatóak vagyunk, szinte egész Európában (Izlandot kivéve) Ázsiában, Afrikában.

V – Azért, mert ennyire sokoldalúak vagytok?

Vv- Ezzel nincs gond, hiszen az óóóóriási erdőket kivéve szinte bárhol jól érezzük magunkat. Kisebb erdőkben, lápokban ugyanúgy, mint mezőgazdasági területen a fasorokban vagy épp falvakban, városokban. Hegyekbe nem szívesen megyünk, de volt társunk ki kétezer-ötszáz méter fölött is költött.

V – Szívesen maradtok a helyeteken vagy azért elvágyódtok onnan?

Vv- A hazai példányok egyik része kereket old, a másik marad. Északról ilyenkor pedig érkeznek hozzánk, hogy meglegyen a létszám.

V – Úgy halottam, nem nagyon bajlódtok a fészkekkel.

Vv- Ki miben jó! Valaki ebbe, valaki abba, egy biztos, mi nem rakunk össze fészkeket. Ott vannak helyettünk a szarkák és varjúk. Az ő munkáik nekünk tökéletesek. Van az úgy, hogy erre sincs szükség, elég egy sziklapárkány, míg másoknak a föld. Az ember által kirakott odúba is szívesen költünk. Ha van lehetőség, kaparunk egy kis mélyedést és oda rakjuk a tojást, például a odvas fáknál vagy a földön. A szikláknál ezt sem.

V – Utána mi a program?

Vv- A tojók lerakják a tojásokat. Kettőt, hármat, négyet… hetet. Többnyire ők költenek, a hímek csak ritkábban ülnek a tojásokra. Egy hónap múlva kelnek ki a fiókák, kiket egy pár hétig még etetnünk kell. Amikor már két hónaposak lesznek, önállóan viselkednek.

V – A költés milyen szorosan függ a spejzban található élelem mennyiségtől?

Vv- Ezen múlik minden! Ha van bőséggel nyami, akkor sok tojást rakunk. Így nem is szoktunk annyit mozogni. Közelről összefogdosunk mindent és kész. Ha kevesebb az élelem, akkor már tovább kell repülni, kevesebb tojást is rakunk. Ha pedig még kevesebb, akkor csak párba állunk, de költésbe nem kezdünk.

V – Hogyan szoktatok vadászni?

Vv- Mi is szeretünk szitálni – a levegőben, egy helyben állva, magunk elé legyezve a szárnyakkal – és innen indítva a támadást. Olykor vártamadár módjára kiülünk egy kilátó pontra és onnan várjuk a pillanatot, amikor indíthatjuk a támadást. Ahhoz viszont, hogy érdemes–e itt várakozni az egy speciális képességünk. A szemeinkkel látni tudjuk az UV fényt.

V- Ez miben segít nektek?

Vv- A kisemlősök vizeletük nyomait látjuk ezzel. Ahol pedig ilyen nyomok vannak, ott jól lehet lakni, azaz érdemes várakozni, vadászni.

V- Csak négylábúakra specializálódtatok?

Vv – Neeeem, utolérjük az énekes madarakat (verebet, erdei pintyet) és a levegőben elkapjuk a nagyobb rovarokat is, de adott esetben a földről felcsípjük a gyíkokat is.

V – Köszönöm szépen vörös vércse, hogy picit bemutattad, milyen vércsének lenni. Távolról nem is tűnik olyan rossznak! 

A több, mint négyszáz féle madár közül úgy tűnik következő riportalanyunk Kilimandzsáró Tanzánia domborzati térképén. A madár, melynek nevét már óvodás kortól emlegetik, nem véletlen. A méltóságteljesen szárnyaló lény megmozgatja a madarak iránt kevésbé érdeklődők fantáziáját is! Csaljuk mi is képzeletbeli mikrofon elé és faggassuk ki, milyen sasnak lenni!

V- Hóóódolatom tisztelt réti sas! Megtiszteltetés közelében és nem étlapján lenni! Milyen érzés Magyarország legnagyobb ragadozó madarának lenni?

Rs- Ezen még nem gondolkoztam, de nem is fogok. Az vagyok és kész! De tény, nálam nagyobb szárnyassal nem találkozni, ami egyben áldás, másrész átok. Viszont még nálunk is vannak különbségek. A tojók akár húsz százalékkal nagyobbak, mint a hímek! Ez, főleg ekkora méreteknél már jelentős!

V – Aki rád néz, már tudja, kivel áll szembe!

Rs- Igen, azért az arcom elé nyúló öt-hat centis szép sárga kampót máséval összetéveszteni nem lehet. A szirti sas mellett a környéken nekünk van csak fél arasz nagyságú lábunk, melyhez akár négy centis köröm is társul. Ezzel azért már lehet tenni a dolgunkat.

V- Látom birkózónak sem lennél kutya

Rs- Izmokért sem kell sorban állnunk a sarki közértben. Hímek 3-5 kilós súlyt halmoznak magukra, de a tojóink akár hét kilogrammot is elérhetik. Ez egy ötgrammos királykához képest jelentős szám. De nekünk, ahogy a legtöbb predátornak is folyamatosan változik a testsúlyunk. Ha ügyesek vagyunk novemberre, decemberre a legnagyobb és nyárra a legkisebb.

V- Úgy tudom nemcsak testsúlyotok, hanem a tollatok is változik?

Rs- Való igaz, a fiataljaink köpönyegük egyharmadát cserélik le egy év alatt, mi olykor a felét.

V – Az a hír járja, hogy sokat kell kémlelnie a távcsöveseknek, hogy végre meglássanak belőletek egy példányt, s ha sikerül, úgy táncolnak, mint indiánok a tűz körül?

Rs- Van azért ritkább ragadozó is a környéken, de Európai állományunk csak tízezer párra tehető. Magyarországon pedig a fészkek körül ólálkodók is csak négyszáz pár körüli, amiből persze messze nem mind keltet fiókákat. Ez viszont még mindig jobb, mint ötven évvel korábban. Akkor létszámunk alig esett át a két számjegyek világába. Mára a természetvédők megvédtek minket a nem természetvédőktől, így egyre többen lehetünk.

V- Hol és milyen otthont választotok magatoknak?

Rs- Szinte kizárólag vízhez közeli magasabb fákat szemelünk ki. Többnyire öt kilométeren belül van nagyobb vízfelület, de olykor ennél messzebb is merészkedünk. Nem komáljuk, ha a környéken mások fitogtatják benzinbe vetett erejüket, arra sem vágyunk, hogy fészkünk alatt fesztiválozók verjék fel sátraikat. Ha tehát megvan a nyugodt környezet, építünk egy klafa kis lakosztályt, melyet általában a semmiből hozunk össze, mások például egy egerészölyv fészkét használjuk alapnak. Nem ritkán váltó fészket is összedobunk. Az viszont fontos, hogy remek is beszálló helyek legyenek rajta, és persze jól be lehessen látni onnan a környéket.

V – Ismerve titeket, ez sem lehet annyira kicsi!

Rs – Az tény, hogy kell a hely! Van az úgy, hogy másfél méteres körre sikerül, s a súlyával sincs könnyű dolgunk, hiszen kétszáz kilogramm feletti fészket már akármilyen fa nem bír el! Ide rakjuk olykor egy, máskor kettő vagy három tojásunkat. S lám már alig múlik el két és fél hónap, a kicsik már nagyok, s előttük az élet.

V- Viszont ezt követően sem csak a boltba kell leugrani némi halért.

Rs –  A nagy és hatalmas ragadozós élet távolról romantikusnak tűnik, de azért gondold át, melyik táplálék adja könnyen magát? Dévérkeszeg, aranykárász, süllő? Mi tudjuk, egyik sem! Megfogni őket nem egyszerű dolog. A vetési lúd, szürke gém, szárcsa sem csak ránk vágyik. A rókakölyök sem velünk szeretne játszani és a nyúl sem azért fut, mert fogócskázik. S bizony egy-egy cica sem minket vár a folyóparton. Szóval kemény bizony a zsákmányszerző élet, ha viszont elkapod a fonalat akár több évtized is benned lehet.

V – Viszont titeket nem bánt senki!

Rs – Bár így lenne! Már tojás korban a borz vagy épp a dolmányos varjú leselkedik. Ha ezen túl vagyunk, ott van az áram, mely nélkül az ember nem lehet meg, mi meg vele alig. A középfeszültségű oszlop alá több társunk hullt élettelenül. Ezen túl mi rámegyünk a dögre is, mely nem egyszer a kétlábú mérgétől múlik ki. Ha ez belénk kerül, bizony mi sem repülünk sokkal tovább.

V – Akkor a Ti életek sem egy főnyeremény?

Rs- Van benne nehézség bőven! Olykor leszakad a fészkünk alatt a fa, máskor a területért vívott harcban sérülünk meg úgy, hogy akár ki is múlunk tőle. Máskor pedig az erdőgazdálkodók vagy épp kirándulók, horgászok zavarnak el (többnyire akaratlanul) helyünkről. Ettől függetlenül csodás sasnak lenni! Nem bántam meg, hogy ebbe a testbe születtem!

V- Köszönöm szépen tisztelt réti sas, hogy egy valósabb képet mutattál a sas életből!

Mikor ragadozó madarat hozunk szóba, két kép villanhat be róluk. Egyik a nagy méltóságteljes sas, ki lassú, kimért szárnycsapásokkal halad a Nap felé. Másik a karcsú testű fecske módjára suhanó villám, ki üldöz mindent, mi szeme elé kerül. Ezúttal az utóbbit próbáljuk pár perc erejére marasztalni, hogy meséljem, milyen is a karvaly élet!

V – Mennyi féle ragadozó létezik az égben, Te ezek közül hol helyezkedsz el?

K – A legkisebbek között. De, ez nem jelent semmilyen negatív jelzőt. A hímjeink csupán akkorák, mint egy balkáni gerle és a tojóink sem nőnek nagyobbra a galambnál.  A Ferrari is kicsi az Audi A6-hoz képest és nem biztos, hogy szívesen kicserélnék.

V – Húúú, akkor te Ferrari vagy?

K – Nem, én karvaly, ki villám módjára mozgatja szárnyait, majd hosszan siklik a levegőben. Olykor megállok a levegőben, majd, mint egy nyílvessző, zuhanok a kívánt helyre.

V – Jaj annak, kire rámereszted szemed!

K- Igyekszem jóllakni, de ehhez van egy stratégiám. Például a fákat, házakat kihasználva lopódzok egyre közelebb a prédához. Majd amikor gyanús, hogy lebukok, irgalmatlan tempóban próbálom elkapni. Itt nincs kecmec. Hajszoljuk egymást az utolsó esélyig, majd vagy ő jár jól, vagy én.

V- Az a hír járja rólad, hogy nemcsak Európában garázdálkodsz, hanem bizony másfelé is!

K – Ázsiában is élnek haverok, sőt még Japánban is ismerik sziluettünket a környék kisebb élőlényei. Több mint ötvenmillió négyzetkilométernyi területet lakunk.

V- Azon belül merrefelé jártok?

K- Ahogy a zsákmányszerzősről beszéltem elsősorban az erdőt járjuk, de szívesen megtelepszünk lakott területen is. Főleg a lombok alatt vadászunk a réttel, patakkal, irtásokkal mozaikosított peremterületen és ide rakjuk szívesen a fészkünket is. A nagy erdőségek közepén mi sem vadászunk. Akkor már inkább mezőgazdasági terület jöhet szóba, de akár vizes élőhely is.

V – Milyen magasra rakjátok az otthont?

K- Ha nincs túl sok zavarás, akkor pár méterre a földtől, ha nagy a nyüzsi, akkor tíz méternél magasabbra is.

V- Szoktunk veletek találkozni, annyira nem vagytok ritkák!

K- Országos szinten négyezer pár körül fészkelünk, s mivel a településeken is, ezért tűnhet többnek. Emellé társul, hogy lecsúsztunk a kíváncsi tulajdonság osztásakor, így szépen elvagyunk a helyünkön, nem vonulunk, alig csavargunk. Jó kis élőhelyeken akár folyamatosan revírt tartunk. Mondjuk, egész évben annyira nem vesszük komolyan, ezt elsősorban a fiókanevelésre hegyezzük ki.  

V – Azt mondják, ti remek fészket készítetek!

K- Ez nálunk hagyomány, sőt! A hímek a területük közepén egy két fészekalapot készítenek, majd arra csalják a tojót és bemutatják szerzeményüket. Ha a csillagok állása megfelelő, tovább építik ketten a fészket. Ezt apró kéregdarabokkal kibéleljük, s kezdődhet is a kotlás.

V – De azért nem egyszerű a karvaly élet!

K- Mi több! Képzeld el télen! Mikor a madarak jelentős része elvonul délre, s csak mérsékelten érkezik utánpótlás északról. Akkor egy kicsit kemény a sztori! Aki teheti, megy be a településekre, itt még valamivel több az élelem.

V – Pedig ti profi vadászok vagytok, ahogy beszéltük!

K- Ennél is többek! Kifejezetten zsenik! Hi, hi! Nem elég az, hogy lakott területen belül gyors hajtásért simán megbírságolhatnának üldözés közben, még a memóriánkat is használjuk. Megfigyeljük, hová gyűlnek be pihenni estére a madarak és ezt rendre látogatjuk. Az itatós helyeket is számon tartjuk és bizony ott is tesszük a dolgunkat, napkeltétől napnyugtáig.

V – Köszönöm szépen Karvaly, hogy szántál rám ennyi időt!

A sűrű áthatolhatatlan nádas misztikus rejtélyes világnak tűnik nekünk innen kintről. Ahogy az üreges barna szálak mindent elrejtenek a szemek elől, s csak találgatni lehet, arra talán egy kócsag kolónia, arra meg egy nádi tücsökmadár otthona lehet! Persze, aki felmászik egy magaslesre vagy drónt küld a magasba, egyből kinyílhat a terep. Profi madarászok egyszerűen áttörik magukat az akadályokon és bemásznak a gyűrűzésre szánt fészkekhez. Van egy lény, melynek egyikére sincs szükség. A barna rétihéja otthonosan közlekedik a lápos fölött. Ezúttal Őt kértük, hogy válaszoljon pár kérdésre.

V – Mitől vagy Te egyedi a madárvilágban?

Brh- Hazánk légterében négy rétihéja köröz, ebből viszont három sztyeppi héja és csak én vagyok egyedül mocsári. De nem csak ettől vagyok különböző. A többi három szárnyfesztávolsága maximum százhúsz, míg az enyém akár százharminc centiméter is lehet.

V- De más miatt is megfigyeltek Téged a sasszeműek!

Brh – A szárnyaink végén az evezőtollból a kékes rétihéjával öt, míg a fakó- és hamvas rétihéjáknak csak négy ujjuk látszik.

V – Vadászat során nem félsz, hogy összeütközöl egy repülőgéppel?

Brh – Ha nem műrepülőről van szó, akkor ez a veszély nem fenyeget.  Mi ugyanis maximum háromemeletnyi magasságig szállunk fel. A felszín fölött egy sportosabb biciklista sebességével pásztázzuk a terepet. Csak nászrepülés idején hasítunk fel az égbe, de akkor is csak 100 méter magasságig.

V – Ti mindig csak a nádasban éltek, ott költötök vagy átsiklotok más terepre is?

Brh – Nem vagyunk annyira finnyásak, de ha tehetjük, igen inkább oda építjük a fészkünket. A vizes nedves élőhely az alap, de vannak olyan évek, amikor nyitva marad a természet éléskamrája és szinte mindenhol csak hami van, akkor akár szántóföldre is tojhatunk. Ez ritka.

V- Miként készül nálatok egy fészek?

Brh- Mi összedolgozunk! A párok együtt hordják az alapanyagot. Csőrrel, lábbal, mindegy, csak jöjjön. Ide rakjuk három, négy, öt, olykor hat szép tojást. Akkor viszont száz, kétszáz méteres körzetbe  fajtárs ne dugja oda véres, kampós csőrét, mert jaj neki. Egy kivétel van, ha csoportosan állunk össze. Akkor ez a revir akár húsz méterre is zsugorodhat.

V – Ezt követően is közösen nevelitek a fiókákat?

Brh- Leosszuk a feladatokat. A tojók csücsülnek a fészekben és ők költik ki, majd nevelik a fiókákat, a hímek addig vadásznak és hozzák, amit el tudnak kapni.

V – Látom, ti azért nem vagytok repülő elefántok. Mit tudtok a fészekbe vinni?

Brh- Ez igaz! Egy átlagos hím elefántból - tömeg szempontjából - tizenkétezer hím barna rétihéja jönne ki, de mi azért ügyesebben repülünk, mint ők. Igaz, nem is élünk addig, hiszen tíz évnél tovább ritkán. De azért mi el tudjuk kapni a mezei pockot és rá is mozdulunk mindenre, ami pár grammos súlytól a fél kilóig terjed. Kisemlőstől a madarakig bármi jöhet. Persze azért nem annyira egyszerű a dolog. Ők sem adják könnyen a bőrüket. Támadásaink - ügyesebbek esetén is - csak minden ötödik, míg máskor minden tizedik sikerül csak.

V- És mi közöd van az erdei fülesbagolyhoz?

Brh – A vadászatot nemcsak éles szemeim segítik, hanem kitűnő hallásom is. Nézd meg a fejem! Látod ezt az üreget? Pontosan úgy működik, mint a bagolynál. Megfelelő helyre irányítja a hangot. S mivel ez nem szimmetrikus, emiatt ez így még tökéletesebb hallást ad!

V – Az Európai Madármegfigyelő napokon még szoktunk veletek találkozni, de utána merre mentek?

Brh – Vár ránk Afrika, ahogy oly sok társunkat. Viszont mi teljesen máshogy jutunk le, mint például a gólya. Ők súlyukból adódóan elsősorban termikelve (a felfelé áramló meleg levegőt felhasználva) haladnak és a többségük emiatt kerülik meg a Földközi – tengert is. Mi klasszikus módon szárnyalunk, torony iránt, nem függünk a termiktől.

V- Jó utat, kedves barna rétihéja! Remélem, jövőre újra találkozunk!

Ahová most indulunk, oda nem jöhet velünk mindenki! Olyan övezetbe lépünk, mely bizonyos élőlények számára kifejezetten életveszélyes. Úgyhogy most hagyd otthon a négylábú kisemlősödet, fürge gyíkodat, de a terráriumban tartott rovarjaidat is. Akivel most egy találkozót szerveztem nem más, mint őfelsége, az egerészölyv.

Eö – Hű, micsoda felvezetést kaptam, (csap bele a kellős közepébe)! Ettől mégis berezeltem!

V – Ezek szerint nem is vagy annyira veszedelmes? Ki is vagy Te igazán? De, ki vagyok én? Hiszen még be sem mutatkoztam. Valaki még nem ismerne, a nevem Vándor, ha kedved tartja, együtt bújhatjuk a környék erdeit, s annak szélét. Izzadunk majd a forró napsütésben kinn a prérin. Csobbanunk hűset a Duna vizében, s talán még a házak közé is bemerészkedünk a kampós csőrűek után kutatva.  De, Te ki vagy?

Eö – Egerészölyv a nevem, tíz éve láttam meg a napvilágot egy csinos kis gallyfészekben. Mint látod, nem nőttem nagyra. Sokkal kisebb vagyok, mint egy sas. Szárnyfesztávolságom akár egy méterrel is rövidebb, mint az övé, de azért egy sólyomnál sokkal nagyobb. Testem zömök, s nem is olyan fürge, mint kisebb ragadozó társaimé.

V- Milyen szép barna zakót viselsz! Fajtársak is ebben díszelegnek?

Eö- Neeeem!  Mi próbára tesszük az amatőr madárbarátokat. A teljesen világos tollruhától a teljesen sötétig mindent felveszünk, ami csak jön. A profik így is úgy is megismernek, a kezdők meg lapozgassák szorgalmasan a határozót és vakarják a fejüket, kivel találkoztak. A legerősebb madár versenyre sem járunk. Látod ezt a csőrt és ezt a lábat. Kiváló szolgálatot tesz, de egy héjáé például vaskosabb!

V- Micsoda alakod van! 

Eö – Szerencsére kellően mozgékony ez az egy kilós test. Bár most még egy kicsit híznom kell. Olykor testtömegem több mint egyötödét magamra szedem, mert érkezik majd a tél második fele és ott bármi jöhet.

V- Halottam, nem mindenkinek sikerül ez!

Eö – Igen, sajnos az csak illúzió, hogy mi ölyvek csak úgy hipp hopp lecsapunk és jóllakunk kedvünkre. Vannak, kik sajnos sokáig nem jutnak élelemhez, azok leadják súlyuk felét és éhen halnak.

V – Ez durva! Pedig ti ügyes vadászok vagytok!

Eö- Ez abból is látszik, hogy szépen belaktuk a glóbuszunk északi felét, Európától egészen nyugat Mongóliáig,

V- Azon belül melyik élőhely jön be Nektek?

Eö – Nem igazán vagyunk válogatósak. Ahol vannak fasorok, kisebb nagyobb erdők, azokban jól elvagyunk. Igaz, a nagy erdőkbe nem költözünk, inkább annak szélén fészkelünk és onnan érjük el a mezőket, szántókat.

V- Állítólag nem a ti felmenőitek repülték körbe első ízben a bolygót!

E ö – Azt meghagytuk Magellán csapatának meg a Fa Nándiéknak. Minden tiszteletem az övék, de mi nem csavargunk ekkorát. Sőt még a fülemülével sem versenyzünk. Állandó lakók vagyunk, többségünk marad a helyén.

V – Mit csináltok egész évben?

Eö – Sűrű a program, hidd el nekem. Először is szórakoztatnunk kell az autósokat, kik mellettünk haladnak el. Mi ülünk az út mellett a póznán és adunk programot az anyósülésen ülőknek, hogy ott is egy ölyv, meg ott is egy ölyv!

V- Ti vagytok azok! Mikor stoppoltam én is láttalak Titeket!

Eö – Azért ezen túl is akad munka bőven! Például teljesíteni a parancsot! Azaz, ha elmúltunk négy évesek, akkor keresünk egy hímet, tojót és kezdődik az utánpótlás nevelés. Ez úgy működik, hogy februárban látványosan nászrepülünk és hopp, már március is van, amikor 1-2-3 tojáson ülünk is és várjuk mi lesz belőle. Egy hónap múltán jön is az eredmény. Őket viszont még etetni kell! Másfél hónap, mire megtanítjuk nekik, mire való a harci eszközeik. Ezt követően már egyre ritkábban térnek vissza a fészekbe, majd egy nem túl szép napon mindenki megy, amerre lát.

V- Haraszti és Bagyura könyvében olyat írtak, hogy egerész fióka sas fészekből repült ki! Hogyan lehetett?

Eö – Ez egy kemény történet! Azok a rohadtak minket sem kímélnek. Egyik egy fészkünk felé járt, majd egy optimális időpontban elcsente a már kikelt fiókánkat, hogy elvigye táplálékul az övéinek. Szerencsére túlélte az utazást a táplálék. Majd, amikor ő is kérte a kaját, hát ő is kapott. Oly annyira sikerült neki a mutatvány, hogy szépen felcseperedett, s ki is repült.

V- Olyan szép végszó, hogy szerintem ezzel a sztorival zárjuk ezt a beszélgetést. Köszönöm szépen kedves egerészölyv, hogy válaszoltál kérdéseimre. S ne haragudj, hogy az elején még lehalálosztóztalak! Látom elhamarkodott volt ez a jelző, hiszen most már jobban megismertelek!

Augusztus vége felé már rendszeresebben forgatják a madárbarátok a naptárt, ugyanis minden év október első hétvégéje az Európai Madármegfigyelő Nap. Ilyenkor, akinek távcsöve van, leakassza a szögről és vígan vonul ki vizes élőhelyre vagy az erdő szélére.

Mi is igyekszünk minél több embert kicsábítani a természetbe például azzal, hogy játékos vetélkedőt szervezünk kicsiknek és egy kicsit nagyobbaknak. Ilyenkor egy témát középpontba állítva tesszük fel a kérdéseket, melyekre mindenki meg tudja adni a választ, ki egyszer átfutja a „használati útmutatót”.

Idén könnyű volt kiválasztani a fő csapásirányt. Márciusban mutatták be ugyanis Magyarország ragadozó madarai és baglyai című könyvet, melyet úgy hirdettek, hogy 80 éve nem adtak ki hasonló művet. Szerencsére sikerült vásárolni belőle. Ami pedig utána következett…

Kampós csőrűekkel találkozni amúgy is kiváltság! Ha egy sas kerül fölénk, elénk, mögénk, mellénk ünneppé emeli a pillanatot! Külön figyelem irányul feléjük a szakemberek részéről is!  A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek 1976 óta külön szakosztálya foglalkozik velük. A Magyar Ragadozó Madárvédelmi Tanáccsal együtt külön évkönyvet adnak ki Heliaca néven. Idén már 19. alkalommal lett meghirdetve a sasszinkron, azaz az országos sasszámlálás. A madarászok megszervezték 17. alkalommal 2022 tavaszán a sólyomcsalogató rendezvényt.

Ezek után szinte már „kötelező” volt egy olyan átfogó tanulmányt kiadni, mely megszerzése óta az íróasztal fölött ámuldozhatunk, hogy micsoda mennyiségű tudás birtokába kerültünk. Nem esek hanyatt a modern technikától, de amilyen lehetőséget láttak benne a kor madarászai és milyen részletességű ismereteket szereztek általa… le a kalappal!

Idén tehát a ragadozó madarakról fog szólni a mi kis napunk. A következő történetekben a madármegfigyelő játék megoldásai szerepelnek, de talán alkalmasak arra is, hogy felvillantsa mások előtt is e különleges élőlények egyre nyíltabb világát.

A pár kis riport elsősorban ennek az óceánnyi érdekességet felvonultató könyvnek az anyagából merít néhány kanállal (a forrás mérnöki precizitásának és mikroszkopikus részletességének nélkülözésével), de talán evés közben jön meg az étvágy! A kóstolót követően remélhetőleg páran megkívánják a menüt, sőt kérik maguk elé az egész étlapot. A könyv előszavában elhangzik, az írók társadalmi munkában tárták elénk ezt az alkotást, ahogy a természetvédelem jelentős része is erről szól. Nekem sincs semmi érdekem, hogy reklámozzam ezt a remekművet. Csupán az – de ez bőven elég, - hogy lapozgatása során mások is örömüket lelhessék benne.

Rugaszkodjunk tehát a magasba, érkezzen öt riport a hazai madárfauna legnagyobb karaktereivel!

Nagy Kornél

A nyaralás utolsó estéjének megszervezése így is, úgy is fájdalmas dolog. A balatonfüredi Kánaánból egy másik mesevilágba belecsöppeni, majd tudni, hogy csak egy út maradt hátra, szomorú érzés. De választani még a számtalan kiváló helyszín közül szinte lehetetlen. Ezer szempont szerint végül a Szent György-hegytől kértük, hogy engedjen fel a hátára és nézhessünk szét rajta.

Kisapáti parkolójában sorakozott fel Réka, Feleségem és jómagam mindenre elszánt lába, hogy tegye a dolgát. Amit elvártunk tőlük nem volt kevés, mi szerint vezessenek át az előre eltervezett útvonalon, csakhogy az a kis nyavalyás óra ott a karon a hat órát már elhagyta. Azaz, bő két órás erőltetett menet várt, miközben de szép, de jó, hogy ide jöttünk című mondatoknak kellene elhagyni a szánkat.

Az út eleje szinte teljesen megegyezett a Badacsonyéval, csak vagy a mi lábunk vére hígult vagy a meredekséggel lettek gondok, de majdhogynem előre dőlve kapaszkodtunk már az első üdvözlő szakaszban is. Az aszfaltcsík és a földes út felváltva cseréltek helyet, hol egyik járt előttünk, hol a másik. A körülöttük morzsaként elszórt kis viskók viszont megunhatatlan változatossággal kínálták a látnivalót, melyet ugató kutyák és templom színesített.

Kellően bemelegedve értünk fel a kulcsos házhoz, a hegy központjához, honnan mint a tengeri csillag ágai nyúltak távolba, erre arra induló utak. Mi természetesen jakokra tervezett legmeredekebb kaptatót szúrtuk ki, s azon próbáltuk egyre följebb és följebb küzdeni magunkat.

Akinek ez sikerül, azt egy kőből kirakott ösvény várja, melynek tetején koronaként díszeleg a bazaltorgona. Számtalan helyen írnak erről a vulkanikus képződményről, de az összes betű és adat eltörpül az eredeti mivoltának megtapasztalásában.  Ezek a monumentális égbe nyúló kályhacsövek… Súlyos izzadtságcsöppök itatott úton, ziháló tüdővel ott lenni a környezetében. A valódi lényeg leírhatatlan.

Az agyunk viszont most ezer csatornán futott. Az órát most könyörtelenül figyelni kellett, s mivel több szint volt benne, mint első szuszra gondoltuk, lassabban hoztuk az első szakaszt. Menni kellett tovább. Törtünk egyre magasabbra, miközben egy esőbeállónál szembe érkezett egy magányos kétlábú terepjáró. Az ő javaslatára módosítottunk az útvonalon, így mint csúzliból kilőtt kavics, úgy szálltunk fel egészen a csúcsig, mert onnan a kilátás szerinte mindent visz. Lássuk.

A folyamatos emelkedés később kíméletes üzemmódba kapcsolt, holott végig emelkedett az természetközeli erdő látványa, bőven túlharsogta a combokból érkező fájdalom szavát. Girbegurba ágak szabálytalanul benőtt terepen, örömét leli az élőhelyeket kedvelő magát, legyen az növényeket, állatokat kedvelő egyaránt.

Meglepően hamar fel is jutottunk a hegy fejének búbjára, mely meglett kora ellenére csak alig kopaszodott. Ennyi viszont pont elég volt ahhoz, hogy a kikandikáljuk és egy kicsit távolabbról lássuk kedvenc tavunk. Nem tudom hányadik panoráma, azt sem, hányszor láttunk már rá, csak azt, hogy minden egyes ilyen alkalommal megbabonázva állunk a látvány előtt, s csak nézzük és nézzük, megunhatatlan.

Ahogy az órát is, ami lelökdösött minket a csúcsról, persze csak óvatosan. Hiszen a következő részen, mint a hangyák szépen egyes sorba parancsolt bennünket a cérnavékony köves ösvény, melyen se tempót, de erőt sem tudtunk tenni, mivel rendre keresni kellett, hova léphet a láb.

Viszonylag hosszan araszoltunk egyik buckától a másikig, mire leértünk a szőlősbe, hol már kötetlen alakzatba élveztük a késői nyár naplementés hangulatát.

Idillünket egy nagytestű kutya zúzta porrá, ki épp a jelzés mellett állt meg és vaúzott határozottan. A gazdi ahol a póráz, sehol. Némi tanakodás után egy kisebb kerülővel sikerült a melák mögé kerülni, majd folytatni az utat.

Az üdülők és érő bogyók közt tekergő jelzés hozta a tőle elvárt minőséget. A Balaton tájat meghatározó látványával, a szigligeti vár romantikus romjának sziluettjével, no meg a pincék és borbirtokok csábító látványával.

Nocsak, miért állnak ott sorba az emberek? Megérkeztünk az oroszlánfej kúthoz, mely nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a balfi. A Lengyel kápolna is vonzotta a kirándulókat, akár csak a mellette szélesen elterülő présház és környezete.

Csak a napfényt nem tudtuk marasztalni, ő elegánsan észrevétlenül távozott. Ezzel növelte a lépéshosszat is, melytől sebesebben maradtak el mögöttünk a házak. Kezdetben még az emelkedők sem akadályozták az iramot, holott olyan szép épületek mellett haladt az út, hogy szinte csukott szemmell kellett haladni.

Az erdőben már erős szürkület fogadott, amit kemény tempóval próbáltunk kompenzálni, amíg lehetett. Volt ugyanis egy rövidítés, ami egyben terepen való haladást is körülményesebbé tette. Ismét libasor, ezúttal felfelé, robotként csak előre. Itt azonban már nem is volt értelme megállni, hiszen a szemnek lassan semmi sem jutott. Csak a nyom követése.

A bekötőt félhomályban gond nélkül lehetett hozni, s a maradék táv is relatív rövid idő alatt a cipők alá került. Így értünk vissza a lámpa fényénél várakozó kocsihoz.

Mehetünk vissza? Kérdezte! A választ, ha nehezen is, de ki kellett mondani. Talán csak azzal az egy ténnyel vigasztalódtunk, hogy amint lehet, visszatérünk erre a minden képzeletet felül író festők ecsetjének hegyére, költők kifogyhatatlan rímjének alapját szolgáló tájhoz. Hiszen ahogy egy zen szerzetes mondta, elolvashatjuk a receptet, de nem a receptet, hanem az ételt esszük, nézegethetjük a térképet,de nem a térképen, hanem a terepen járjuk.

Nagy Kornél

Az Európai Madármegfigyelő Nap alkalmából 

várunk Titeket!

Sárgarigót nem ígérem, hogy látunk

de sok sok sok mindenkit remélhetőleg 

igen!

2022. október 1-én 15.00-kor, 

Mosonmagyaróvárra az UFM Arénához,

hogy együtt fedezzük fel a környék

madárvilágát! 

Tervezett útvonal:

UFM Aréna

Wittmann Antal park

Vár

Lajta parti sétány 

töltés

UFM Aréna 

Távolság kb. 5 km 

További info: 20/5150547