Vasárnap szokatlanul korai időpontban nyúltam a távcső után. Újév van, gyere, nézzünk körbe a Szigetközben!

Az év első napjának reggelén már nem tántorog annyi részeg egyén a hazafelé vezető úton, mint réges régen. Ez azért nem akkor baj, sőt! Emiatt nyugodtabban pörög fel az autó motorja és tudja, pár kilométeren át cipelhet és a nehéz fegyverzetet. A család többi tagjait, ha nem is, de egy napi élelemmel és melegen a palackba töltött teával megtömött hátizsák, egy messze és egy nagyon messzelátó, s apró kellékek táraságában szálltam ki a Dunakiliti erőműnél.

Itt szépen sorrendben felkerültek a megfelelő helyekre, majd gyerünk! Kezdetben az úton áthaladt két hidat szemezgettem végig, de alig volt mit. Pár réce karistolta össze a vizet, mely hamar nyomtalanul visszaállt eredeti állapotába. Parlagi galambok húztak el szédítő sebességgel csoportban, egyből kerestem is az okát egy kampóscsőrű személyében, de a földről nem látszott semmi.

Az erőműnél azonban nagyobb szokott lenni a nyüzsi. A hídra felérve azonban mintha a bújócska kellős közepébe csöppentem volna, ahol a kárókatonákat már megtalálták. Rajtuk kívül ugyanis csak a hűvös szél mutogatta magát, na meg a környékre kíváncsiskodó párok, családok, kirándulók. A főághoz érve a Duna eldugott mindent. Sebaj, a Nap süt, hátszél van, másnak nem is, de ennek lehet örülni. Idővel azonban megjelent első klasszikus a folyó hátán ringatózva. Persze csak egy darabig. Hiszen ő nem az a pantomim fajta. Zsupsz, már a víz alatt termett. A nevét adó hímek fején látható kontyát nem mindig lehet látni. Nem is ez alapján szoktuk beazonosítani. Távolról kirívó fekete fehér tollruhája sokkal szembetűnőbb. S mivel ilyenkor télen gyakran kerül szem elé, könnyű rávágni, ott egy kontyos réce.

A vele közel azonos méretű kercéért sem kell Lappföldig utazni. Itt is találunk belőle bőven, főleg télen.

Dekoratív megjelenésű tollast érdemes felkeresni, s örülni neki! A fenékküszöbhöz érve azonban már jóval nagyobb volt az élet. Itt már tőkések és kendermagosok is képviselték magukat többes számban. Le is dobtam a cuccot, állványt kihajtva nézegettem át őket rendre, miközben sárgalábú sirályok is a lencse elé oldalogtak.

A földnyelv végén azonban egy sátor emelkedett ki, kíváncsian vártam, kit rejt. A víz gémlelése közben meg is jelent egy fiatal srác, ki mint elmondta, már egy ideje próbálja horogra csalni elsősorban a környék pontyait. Nyílt közvetlen személyiség rejlett fekete bozontos arcszőrzete mögött. Szívesen mesélt az általa tapasztalt madármozgásról is. Tőle tudtam meg, hogy előző nap sokszor ennyi tollas lepte el a környéket. Idővel azonban a séf feladatai a fazék mellé parancsolták, így visszavonult. Lábak is hátraarcot kaptak, így indultam visszafelé.

A kocsiig egy lazább menettel jutottam el, de ha már itt vagyok, mi van a camping környékén? S már a mellékág partjáról ment a számolás, hiszen itt nagykócsagok sorakoztak fel. Természetvédőknek hála mára bárhol találkozhatunk velük a környéken. A néma halászok ott álltak, s csak vártak. Nem céltalanul. Arra járó uszonyok ugyanis felkeltették az érdeklődésüket, olyannyira, hogy kíváncsiságuk az ízükre is kiterjedt.

Holott nem is kellene keresni szebb madarakat, mégis továbbindul a nyughatatlan elme, s hajtja a testet, gyerünk, gyerünk! Meg kell tudni, arra még mi van!

Mondjuk újabb horgászok és még több kiránduló. De annyi, mintha előre szervezett teljesítménytúra lett volna. Igaz, ők kocsival járják a vidéket, mondjuk a horgászfelszerelést így könnyebb szállítani. Volt azonban olyan ismerős is, ki lányával tett egy kört a környéken, s a szélvédő mögül mindent észrevett. Itt egy fészek, ott egy madár, öröm hallgatni, mikre rá nem talál vezetés közben!

Aki azonban több időt tud a természetre szentelni, az válassza a közvetlenebb megtapasztalást. Ha olykor sokkal több madaras élményt nem is nyújt mindig. A lehetőség azonban folyton ott van! A fül harap minden hangfoszlányra, a szem ugrik minden mozdulatra, de van az úgy, hogy az énekesek listájára alig van jelentkező. Persze örülünk a szén- meg kékcinegének, de azért bizakodóan kutatjuk a tél fajait, ezúttal szerény sikerrel. Az út során azért egy kisvöcsök feltűnik az egyik mellékág nyugalmas területén, ennek is lehet örülni.

A Nap fényeinek csökkenésével, a kocsitól való távolság növekedésével egy időben érlelődik a gondolat, majd jön az elhatározás, itt állj. Lepakolás, eszem, iszom, erőgyűjtés, szerelvényigazítás, majd nagy levegő! Irány vissza.

A szigetközi estét hosszú évtizedek óta nem tudom megunni, de talán nem is lehet. Ilyenkor pont elég program benne lenni. Sétálni a szürkülő sötétedő, enyhéből hidegbe átváltozó időben. Nem kell ennél több. Olyan mintha a hétköznapi órákból átváltanánk ünnepi hangulatba.

Az a fél, egy óra, míg magára nem húzza a táj mindent eltakaró koromtakaróját a táj, a jutalom. Erre persze mások is kíváncsiak voltak, s újabb régi ismerősök álltak meg kocsival.

Idővel a sötét szürkeségből megjelent az autó kontúrjai. Lassan belülről nézem kifelé a tájat. Majd brrr, s a fényszóró utat vágott az éjszakába. Most egy picit haza, de nemsokára újra kezdődik a játék, milyen madár van ott?

Nagy Kornél