Nyár volt, a forróság vízbe parancsolt mindenkit, embert és állatot. A fák irigyen nézték a nádast, és ha rajtuk múlott volna a levegő is óriás buborékként merült volna alá.

A szív csupán az, ki a józan észre nyelvet öltve, kifigurázva, fityiszt mutatva vette át a test fölött az uralmat, s minden józanságot mély kútba dobva egyszerűen kihajtotta a testet a prérire és dobja oda a forróságnak. Tessék, menj!

Mással nem tudom megmagyarázni azt az állapotot, hogy miként kerültünk augusztus derekán Szentantalfa falucskájának leges legutolsó utcácskájába. Itt pihent meg a kicsi kocsi, míg Réka, Anya és jómagam kérdőn néztünk a tájra. Na, most, merre?

A térkép az elmúlt hetek készülődései során bevésődött az agytekervényekbe, így némi hezitálás után nekivágtunk az útnak. Míg máskor egészséges öntudattal, ezúttal már a startvonalban kétségeink voltak. Talán a szaharai maratonra edzünk? Más értelmes válasszal nem rukkolhattunk volna elő.

Félre tettük a földhözragadt ésszerűséget és kérdés nélkül, de libasorban meneteltünk a forgalmas műút szegélyén. Amint lehetett, egyből letértünk, s a Balázs – hegyre összpontosítva folytattuk az utat. Azt hittük, majd bemelegedünk és minden rendben lesz.

Hát nem, csak kimelegedtünk és egyre jobban borult el minden. Ötpercenként ittunk, miközben testünk szitaként megszűrve a vizet mindenhol kiadta magából. Törtünk felfelé, s az hittük könnyebb lesz. Nem! Mintha a Napra kúsztunk volna fel. A forró aszfalt lávaként kanyargott előttünk. Autósok felhúzott ablakkal együtt érzően bámultak. S egy, azaz egy ártatlan lény sem jött szembe némi közösséget vállalva az ámokfutásba. A Nap közben dacból elkergette az árnyékokat, csak nehogy túlélje az a szerencsétlen csapat. A hegy meg olyan kaptatót taszított elénk, hogy még az Alpok is csodájára járt volna.

Bár, ezt valószínűleg csak így éreztük a pokoli körülmények hatására. Mindenesetre az oxigén is faképnél hagyta ezt a területet, hiszen zilálva próbáltuk még magunkba szippantani a későn ébredő molekulákat.

Miként történt, miként nem, egyszer csak a bukkanó tetején találtuk magunkat, majd irányba álltunk és nekiindultunk a tervezett séta második szakaszának. Erre ugyanis borászatot ígért az internet. Hiszem, ha látom, hát utána jártunk. Mentünk, mentünk mendegéltünk, mígnem egy impozáns épület portáján toporogtunk, nyúzottan, leharcoltan. Némi dilemma után bátorságot vettünk és bemerészkedtünk.

Úgy néz ki, a külsőnkkel csak nekünk voltak kifogásaink. Egy fiatal hölgy érkezett elénk és készségesen érdeklődött, tud-e a segítségünkre lenni?! Meg is lepődtünk, s ha már így alakult, hát megkérdeztük akad-e valaki a környéken, ki folyó bort árul? Ő ekkor sem vált kámforrá! Mi több, töretlen udvariassággal és kedvességgel kísért párjához, kivel már a pince életet mentő hűsében barátkoztunk tovább. Holott, akkor jártunk ott először, s nem győzőm hangsúlyozni igaz, tiszta, leamortizált göncben, szinte régi ismerősként fogadott. Fesztelen beszélgetésünk közben derült ki, hogy melyik földről érkeztünk hozzá. Na, innen aztán majdnem, mint ovis kori pajtások úgy beszélgettünk. Egyet már akkor és azóta sem értek. Hogy fér bele ennyi kedvesség egy emberbe? Minden tiszteletem az ilyen egyéniségekért. Egy biztos, már értük megérte felmászni! S, persze azt is megemlítjük, hogy a végén hat liter alkotással hátizsákunkban indultunk tovább, mely Irsai Olivérből, Pinot Blanból és Szürkebarátból állt. S hogy milyen volt? Erre pont egy tegnapi sztori válaszolt, mikor fent voltunk a szüleimnél. Apu megkérdezte, mikor rendelünk már tőlük, mert ő is kérne.

A célkeresztben megjelent a következő állomás, ami felé borászunk útmutatása alapján elindultunk. Ja, kérem, hogy még mindig meleg van! S a pántot is valami jobban húzza, fel sem tűnt. Csak vígan, és könnyed léptekkel haladtunk előre, bár nem szívesen. Ki akar egy szőlőkkel felszabdalt, présházakkal díszített, esztétikusan és ízlésesen létrehozott bor centrumból kikerülni? Hmm! Persze azért vittek a lábak, de a fényképezőgép miatt többször blokkoltak és várták, hogy a SD kártya teljen.

Három kőhajításnyit kell csak annak megtennie, kit nyugtalan szíve a templomrom lábaihoz vonz. S, hogy miért pont itt telepedtek le a múlt kor szerzetesei? Könnyen megkapjuk a választ.

A málló falak, ha nem is közvetlenül és hangokba gyúrva, de azért árasztották magukból a hely jellegét. Ez a rész nem is a szavakról szól. Ott kell lenni és kész!

Az órát azonban itt sem lehet semmibe venni. Odaböffentett, menni kéne. Jól van, na. Ha fintorogva is, de elindultunk visszafelé. Merre? Az ezen a bámulatos tájon szinte mindegy. Sőt az is, hogy megyünk – e vagy nem. Csak legyünk ott és kész. Aki helyben jár, na, az sem fog csalódni! Persze azért kinéztünk egy utat.

Ereszkedtünk le egy olyan helyről, ahová vagy húsz éve járunk. Melynek ezer csodáját megismertük, de eddig Szentantalfa bújócskázott a legjobban.

Így haladtunk egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy olyan utcába értünk, hol már a Yaris bólintott békésen. Na, mi van túléltétek?!

Nagy Kornél