A Bakony csupán egy szó a sok közül. Mégis egy óriási demizsonhoz hasonló szó, mely csordultig van édes élményekkel és soha nem feledhető kalandokkal. Testet - lelket edző emelkedőkkel, harmóniát árasztó rétekkel. Egy szó csupán, ami még szebben cseng a fülünkben az elmúlt túra óta. Ha pedig kíváncsi vagy az okára, fuss tovább e betűvel jelölt sorokon.

Történt egy napsütötte szombat délelőttön, hogy családunk háromnegyed részének fantáziáját mozgatta meg a bakonybéli túra lehetősége. Bálinttal és feleségemmel ültünk hát be a kocsiba, hogy az aszfaltcsík ledarálása után a térség egyik legfelkapottabb terepülésének utcáján parkoljuk le a modern szekeret. Innen már a lábak kapták a főszerepet, no meg a térkép, mert a tervezett útvonal elég kacifántosan mutatta magát.

A falu látszik, hogy szereti a turistákat. Nemcsak formás házacskái és hangulatos elemei tűntek fel, hanem bizony vendéglátó helyeinek száma is messze túlhaladta a hasonló méretű helyeket.

Erre kevésbé, de a jelzésekre annál inkább ráhangolódtunk, mely egy darabig szépen követhető is volt. Egyszer csak a nyíl egy kerítéssel elválasztott üzem felé mutatott. Pislogtunk, mint maci a málnásban, most akkor mi van? Mariann viszont tudott olvasni, ki volt írva gyalog és kerékpárral át lehet rajta haladni. No, van még mit tanulni, így üzemi területhez hasonló helyen vágtunk át nem kis óvatossággal a kutyaugatásra számítva. Ez elmaradt, az erdő mögötte viszont nem, melybe belehasítva megszokott terepre kerültünk.

Majd jött egy kis ingyom-bingyom aszfaltos rész meg hasonló, de végül ismét egy erdei út következett, amin turista alig, de ér annál inkább kanyargott. Már itt észrevettük, holott komolyan kellett figyelni a jelzéseket, s bizony pár száz méterenként másikra tértünk, mesteri munkát végeztek az útvonal tervezők. Elsőre átjött minden. Még a víz is az úton, amit ugye egy túrázó élvez. Ember sehol, erre csak a madár jár, így nem volt ciki, ahogy sánta kecske módjára pattogtunk át a gázlókon.

Micsoda hely, nem győztem már ott is dicsérni! Kezdetben kissé dózerolt sáros utat kaptunk, később érkezett a füves, majd rétes rész, közben forrással és szántóval karján! Ennél mozaikosabb tájra aligha vágyhat az, ki lábbelijét e földön kívánja koptatni.

Az aszfalt keresztezése után azonban ismét megváltozott a vidék. Szalagvékony ösvényre terelt minket, hol libasorba követtük egymást az ismeretlenbe. A májusi erdő azonban nem nézte ezt hangtalan. A mozi hangtechnikusokat is megszégyenítő módon ezer szögből és módon zúdult ránk a kórus.

Egyik irányból vörösbegy tolta szívből-lélekből, másik részről már csilpcsalpfüzike csőréből áramlott ki a jellegzetes dallam. Énekes rigók, erdei pintyek és még számtalan tollas zengte csordultig az erdőt, amibe ilyenkor minden lépés élmény! Nem is foglalkoztunk semmi mással, csak jöttek a dallamok, fogytak az utak.

Óriások vettek körbe minket. Hogy kerültek oda? Fogalmunk sincs. Ott voltak és kész. Mi meg próbáltunk lábujjaik között átbukdácsolni. Nézd már a jelzés is észrevétlenül átváltozott. Miként kerültünk a kerekes kői szurdok aljára? Nem tudni. A patak viszont ott csörgedezett az alján, melyet gigászi falak vettek körül! No, akkor itt és most! Éljük meg a pillanatot!

A szurdokról írni nem lehet. Őhozzá oda kell menni, s ott kell lenni. Majd leülni hűs köveire. Hallgatni a víz természetes hangját, amint a sziklákkal beszélget.

Látni a völgyet, mely alján hangyaként kuporodunk meg, s váltunk részévé a tájnak. Ezt szavakba foglalni felesleges próbálkozás. A terep viszont egyéb huncutságokra is képes. Mondjuk lehánthatja rólunk a nagy komoly felnőtt gagyi szerepét, s máris egyik körül a másikra mókusként ugrálva az árok másik szélén szemléltem a szemköztik oldalt. Holott itt már több kiránduló család is látótérben volt, mit számít mindez. A kihívás szebben szólt. Idővel Bálint is vette a lapot, s már ketten egyensúlyoztunk. Néha hajlamos vagyok a hétköznapok szigorú protokolljában elfelejteni a játékot, a spontán szórakozást. Persze azért például a sportokban el lehet csípni egy két hasonló pillanatot, de itt is. Csak ugrálni egyik kőről a másikra, örülni, ha rajta maradsz, s mosolyogni, ha csobban a láb a vízben.

A táj idővel szelídülni kezdett, a patak visszatért rendes medrébe. Mi is áttörtünk a visszafelé vezető útra. Innen már csak tolni kellett a faluig. Holott az óra még barátságban sétált velünk, túl sok megállóra nem volt szükség. Lélegzetelállító panoráma, tüdőt nagyító kaptatók sem érkeztek. Ezt a szakaszt csak hozni kellett. Daráltuk is szépen a kilométereket.

Egyszer csak település szélét ígérte a fák mögötti terület. S lám tényleg, kiértünk Bakonybél talán leghangulatosabb, s legfelkapottabb részére. A tóhoz, mely turisztikailag egyszerűen tökéletesen lett kialakítva. Igényes környezet, szép tiszta rendezett teli padokkal. S ki jön szembe a sétányon. Egyik kedves ismerős a barátjával. Jééé! Tudtam, hogy ebben a térségben töltik a napot, de hogy ők is idelátogatnak! Örömmel üdvözöltük egymást, majd egy beszélgetés után mindenki elindult tovább a maga útján. Nekünk már csak a kocsi megtalálása volt a cél, melyre sokat nem kellett várni.

A parkoló már foghíjas volt, a lábak is nehezebben mozogtak, örültek is az ülésnek. A motor éneklésbe kezdett, majd Zircig, a kedvenc hamburgeresig meg sem állt. Itt az elégetett kalóriák pótlása után vette csak be újra Győr felé futó utat, mely hátán elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél