Szerinted, melyik az ideális randi helyszín? Mozi, kávéház, sétáló utca? Mi örök szerelmünkkel a Dunántúl legízlésesebb és legromantikusabb helyszínén találkoztunk. Mi lett belőle? Erről fog szólni a következő történet.

Valamikor a közelmúltban, a déli harangszó után kezdtek forogni a kicsi-kocsi kerekei, méghozzá olyan sebesen, hogy alig pillantottunk párat és már az egyik legkisebb borvidék parkolójában villantott, tudván pár óra magány következik.

Mármint neki, mert hiszen mi kezdetben ketten indultunk, majd észrevétlenül mellettünk termett a Kárpát-medence legvagányabb mágusa, az Ősz. Kár hogy nincs több évszak, hiszen ha húszat vagy százat számolnánk, azokból még nagyobb dicsőség lenne a leges legnek lenni! Ő azonban ezt nem vette zokon, mindent beleadva tudatta velünk az összes lélegzetvételnél, lépésnél, gondolatnál ott lesz és önti ránk édeskés hangulatát.

Várj, Kedves Olvasó, hiszen még el sem indultunk, akkor most mit kezdjünk ezzel? Mit, hiszen mi sem tudtuk, merre menjük. Nem volt a fejbe semmi koncepció, sem útiterv meg ilyen csacsiságok. Csak a csillapíthatatlan vágy, hogy Somlón legyünk Ősszel.

Mégis valamerre el kellett mozdulni, s hát jobb híján a helyiektől érdeklődtünk, merre mérik a nászéjszakák borát. Jött is a válasz, hogy itt meg ott. Na, meg, hogy itt nem, meg ott nem. Kiszemeltünk egy ideális pincészetet, s elindultunk arra, meg mégsem.

Csupán amerre az a kanyar megy, s kit érdekel, hogy másfelé, mint mondták. Viszont ott egy csapat madár csüngött a villanydróton, lám, így néz ki öt kenderike, meg azon a háztetőn két rozsdafarkú. Idővel hollók jellegzetes hangját is felénk hordta a kellemesen simogató szellő.

Mentünk mi, amerre a szemünk látott. Szívesen hallgattuk helyiektől a rövid anekdotákat. Majd egyszer csak egy zöld dzsip mellett hangos zeneszóra lettünk figyelmesek. Jó eséllyel itt bort mérnek. S mint kiderült, tényleg! A borászok örömmel fogadtak minket, majd kóstolóra invitálták kocsi kulccsal nem pepecselő szerencsés feleségemet. Hamar kiderült, a termőhely olyat alkotott, melyből otthonra is kell pár csepp. A vendéglátók nemcsak italokkal, hanem pompás történetekkel is rendelkeztek. Megtudtuk például, hogy nemcsak a juhfark a nászéjszakák bora, hanem bármelyik somlói.

Ami arról szól, hogy aki ilyen csodát fogyaszt, annak fiúgyermeke születik. Viccesen mesélték tovább, hogy a főborásznak két lánya van. Már ezektől is részegedtünk, de a lényeg csak most következett. Igazán megható volt az a szeretet és mindent átitató alázat, amivel elődeik és a táj felé fordulnak. Talán írnom sem kell, hogy az alkotók csillapíthatatlanul rajongtak a hegyért napszaktól, évszaktól függetlenül. Na, akkor most töltsük meg a véletlenül hátizsákba került üres üvegeket. Furmint, hárslevelű, rizlingszilváni, köszönjük! A pohár is újabb illatokról ábrándozott, hát megkapta. Ezután vándorolt az orrba, majd nekik a szájukba. A kifogyhatatlan sztorik közt étterem kapui is tágra nyíltak, csak a hangulat kedvéért.

Mi lehet ebbe az idillikus hangulatba a méreg? A búcsú! Mert, ugye nézzük már meg azt a templomot is, ha ott van. Az óra meg közben, mint rulett kerék úgy forgott, de ki akartunk passzírozni belőle még valamicskét. Falni is kezdtük az utat, amit a hegy akadálypályává változtatott.

Itt egy gyík, ugye, hogy nem hagy hidegen? Ott egy bújócskázó szárnyas.  Azt sem lehet otthagyni. Mintha machetával vágtuk volna magunkat az őserdőbe, úgy araszoltunk előre.

Egyszer csak elénk lépett egy tábla, mely azt visította, ha itt felmentek a vár vár rátok. Holott a borászok szóltak, ez naplementéig már necces. Az érzelmek hurrikánná erősödtek és pusztítottak el mindent, mi útjukba került. De hát besötétedik, meg ugye jön a hideg. Semmi érv nem állt meg. Az ész stílust váltott, az égre egy halászsashoz hasonló madarat rajzolt ki. Na, láttál mindent, gyerünk normális úton vissza. Az érzelmi orkán ezt úgy vágta be a sarokba, hogy csak nyekkent. Az ész itt dobta be a gyeplőt. Tessék, menjél, na.

Kezdődött a műsor!

A fák ágai összezártak egy csapásnyi út maradt csak, akkor arra. A sűrű erdő egyre titokzatosabbá és sötétebbé vált, miközben a szelíd út az ég felé meredt, s brutális emelkedőt vágott oda. Kapkodtuk a levegőt, kipirult a test. A vér már nem tudta, melyik szervünkbe áramoljon, csak egyedül az út tudta merre, felfele. Az összes sejtünk levegőért könyörgött, no meg megállásért. Az idő kacagott hangosan, na, mi van, megérte?

Amint azonban egy komfortosabb szakaszra értünk, volt egy kósza gondolat, hogy igen. S ha már ott a kúp dísze, látogassuk meg. A rom már ismerőként nyújtott kezet, majd udvariasan csalogatott beljebb és beljebb.

Egyszer csak, amikor az egyik falához értünk… egy nano szekundum alatt mamutfenyőnyi gyökeret eresztett a láb. Azon a falon ugyanis. Húú, hát, hogy kell ezt mondani. Szóval azon a falon megjelent egy cinege méretű madár. Majd a távcső a mesterlövészek pontosságával vette célba és olyan képet festett a lencsééééébe. Ott volt ő, meg mi. Tudtuk, hogy ott lehet ő és tudtuk, hogy mi is ott vagyunk, de egyszerre! A kép ugyanis egy olyan tollas képét rajzolta ki, melyért visszaalszom, ha álmodtam. A madár, ha megjelenik egy szépségversenyen, a jégmadár és a gyurgyalag is lemondja a szereplését, mert tudja, semmi esélye. A szárnyas, kinek formáját, színét fotók sokaságán láttam és most ő és én egy helyen. Igen!

A hajnalmadár! Kezdeti extázisból felocsúdva adtam hátra a távcsövet a feleségemnek, majd a fényképezőkép pixelei jártak örömtáncot. Írták, írták fáradhatatlanul eufóriában. Tölcsér módjára szippantotta be ott az élmény, ember, gép minden.

Ezek után tessék valamit mondani, amikor a madár odébb reppen. Köszönöm szépen. Ennyi. Odaballagtunk a szirtre, néztük az alkalomhoz illő panorámát és adtam hálát az összes környéken fellelhető képződménynek, mely lehető tette e katarzis megélését.

Az érzelmi átváltozás után szinte felfoghatatlanul hallgattunk az idő szavára, ki szólt, hogy menni kéne. Akkor megyünk. Hiszen mindent és még annál is többet láttunk. A vár szép, a kilátás gyönyörű, de az a pár másodperc…

Sétálgattunk hát fel még a hegy feje búbjára, hol már csak egy – egy fiatal lébecolt. Le kell menni, lemegyünk. Nem kardoskodtunk, hogy még egy picit, nem alkudoztunk, semmi.

Az út lefelé már fejben volt. Hányszor jártunk erre? Itt nem számít. Pont egyszer kevesebbszer, mint ahányszor szerettünk volna.  Az lehet, hogy elcsépelt, de mégis megunhatatlan őszi színek pompája, a kis kikukucskáló helyek, honnan a táj bemutatta teljes arcát. A hideg lehellet, mely az izzadt háthoz dörgölőzve borzongat. Az illatok, melyek útján még valóságosabbá válik ez a mesébe forduló világ. Erről szól az ősz. S erre, erre a díszes süteményre biggyeszti rá neked a madárvonulás élményét, nem mással demonstrálva, mint magáva, a hajnal madárral.

Tessék, ezt dolgozd fel. Én előre szólók, lehetetlen.

Mondom, lehetetlen, csupán annyit lehet tenni, hogy futtatjuk a szokások rutint, megyünk le a hegyről fülig érő szájjal, csordultig életörömmel.  Lent már a kicsi-kocsi vidám mosolya konvertálja át agyunkat a hazafelé vezető útra. Beülni hozzá, megtiszteltetés. Indulni vele, felemelő pillanat. Ez mind igaz, ahogy az is, aki a Somlóra jön, vigyázzon, mert minél többet lesz itt, annál többet szeretne még itt lenni.

Nagy Kornél