Az ezerarcú Balaton 2025. július 10-én újabb csodával ajándékozta meg a vitorlázókat és a rájuk kíváncsi nagyérdeműt. De kezdjük inkább az elején.

Három, négy, öt éve vagy talán még régebben, valamikor valahogy belebotlottam egy hírbe, hogy tőlünk kőhajításnyira egy bizonyos kék szalag verseny zajlik. Azóta különböző formákban közvetítésekre leltem, csüngtem a monitor, tévé előtt, jó volt elképzelni, mi zajlik a vízen. Tavaly az esti befutó után már megfogalmazódott a gondolat. Jövőre, ott, élőben.

Így történt, hogy négy óra harminckor csörgött csütörtök reggel az óra. Feleségemmel ötven percen belül a kocsiban ülve már robogtunk. Győr hatra megvolt, majd Pápa, Veszprém következett, és nyolc óra előtt kicsi kocsink kacsintott utánunk. Egészségetekre!

Volt egy eképzelésünk, hogy milyen lehet a nagy verseny, így termetes léptekkel trappoltunk ki a balatonfüredi kikötő végébe, hol már gyűlt a tömeg. Tökéletes helyet szerezve pásztáztuk a vizet a jellemzően hófehér vitorlásokat figyelve.

A tömegből azonban feltűnt első, majd másik torpedó. Húú! Mint benzin a tűzre, úgy lángolt fel az addig is forró hangulat. A szemeinkre ránövő távcső viszont még keresett valakit. Sailing Team hajója, majd a Kürt, bújtak elő sorra a sztárok.

Idővel a kihelyezett hangfal is megkapta feladatát, egy kommentátor kezdte szavakba csomagolni a látottakat, miközben minden szem csak a vizet nézte és csodálta ezeket a hatalmas hajókat. Egyszer csak Tihany felől a binocular olyan képet rajzolt a lencsébe, mit fényképről, videóról már hányszor, de hányszor láttam, viszont ezúttal élőben ott a partról szemmel érinthető távolságra megjelent. A Fifty - Fifty. Így tudom elképzelni Eliud Kipchoge színre lépését a berlini maratonon.

Egy szempillantás előtt lett vége a rajt procedúrának. A hajók vonalba álltak, kilenc óra lett, a Fiftynek kinőttek a szárnyai és úgy indult el, mint egy Forma 1-es autó. Eszméletlen tempóban lőttek ki hajók és húzták el a csíkot.

Értem én, hogy élőben minden valóságosabb, meg hogy jobban átjön, de tényleg ennyire! Ott álltunk, a mezőny már Csopaknál, mi pedig füleltünk, mert volt kit!

 A műsorvezető ugyanis olyan odaadással, szenvedéllyel és lelkesedéssel beszélt a szerelmeiről, hogy ha csak erre az előadásra érkeztünk volna… A víz elcsendesült, köré viszont csokorba rendeződtünk és hallgattuk és hallgattuk, miről szól a valódik kékszalag. Köszönjük! Száz százalékban átjött!

Ez ugyanis egyrészt szól azokról a száguldó katamaránokról, akikért mi is kijöttünk, de rajtuk kívül még közel ötszáz másik hajóról, kik különböző kategóriákban szántották a vizet. Lenyűgöző monológokat mondott például a Nemeréről, a Kishamisról, a hallgatóság körében felmerülő kérdésekre is válaszolva.

Ezt követően volt egy elképzelésünk, hogy a magaspartról szemléljük majd a fordulót, de olyan tempót diktáltak, hogy lemaradtunk róla és maradtunk Füreden. Hami, fagyi, séta meg ilyesmi.  

Dél környéke felé andalogtunk vissza a cél irányába. A folyamatos nyomkövetésnek hála tudtuk, merre járnak az ászok, így lassan elfoglaltuk a finis pozíciónkat. Így gondolta ezt még tengernyi más rajongó is. Egyre többen és többen lettünk és tettük, amiért jöttünk.

Fogtuk a távcsövet és ráragasztottuk a szemünkre és csak néztük. Tudtuk, hogy jön, de nem láttuk. Minden fej, mint egy iránytű a „cső” felé nézett s várt. A pillanatra várt.  A pillanat, amit tudtunk, hogy eljön, most! Nem. Akkor most! Nem. Akkor moooost! S a távcső megfestette a várva várt képet. S, hogy ne ússzuk meg ennyivel, a hangszóró, mely eddig illedelmesen kommentálta az eseményeket, stílust váltott.

Hangja emelkedett, kiabált, szinte ordított! A szem és a fül kapta az infót! Itt van, érkezik a lényeg! Megjött Tessééék! A kép pedig egyre nagyobbá és ezáltal valósabbá vált. Egy irányváltás! S ráfordult a célra! Megközelítette, majd megszólalt az AC/DC, mely a Fifty –Fifty indulója. ÁÁÁÁ! Tapsolás, fütyülés, ovááááció! Eszméletlenség! Mi történt!

Oké, lehet most mesélni. Rekordot döntött, igen. Elsők lettek igen. Belekerült a vitorlások nagykönyvébe, igen. Csodás, szép, remek! Ezen túl azonban ott olyan érzelmeket generáltak, olyan katarzist hoztak létre!

Azt hittük ezzel vége a műsornak? Neeem! Érkezett utána pár perccel az Sailing team AC 45-e, szintén befutó zenével, majd egy kis zuhéval az égből. Vááá! Mi tagadás nézőként az sem volt semmi!

Látni a mannschaftokat , ahogy ünnepelnek a hajón, majd érkezett a harmadik Káli team is, legalább akkora üdvrivalgás közepette.

Az ünneplés azonban csak ekkor kezdődött. Idővel lassan a szél bajnokai a teljes legénységgel elénk úsztak és hangoztak a nevek, lendültek a kezek! Integetett mindenki oda – vissza! Szólt a zene, mindenki extázisban!

Ezt követően a kormányosokat sikerült a mikrofon elé kérni és belülről is megkaptuk, amit kívülről láttunk. S, hogy milyennek tűntek a csapatkapitányok. Élőben legalább annyira emberiek, mint a kamerák előtt. Mi több, a végén még volt szerencsém Józsa Mártontól egy kedves gesztusban részesülni, mely örök élménnyé kikristályosodott!

Nagyon, de nagyon szépen köszönjük a Kékszalag összes résztvevőjének, hogy ennyire át tudták adni, miről szól az a sport,  hogy vitorlázás! A lehető leghálásabb szívvel örülünk, hogy ennek a csodának a részesei lehettünk.

 Nem ígérjük, hogy jövőre otthon maradunk! 

Nagy Kornél