Boldog Új Évet Kívánok, Kedves Olvasó! Örömmel nyújtom át neked ezt a láncot, melynek kezdete, forrása, eredője még decemberből való, de betűkbe öntése, megvalósulása, beteljesülése a január feladata. Minek is várnánk tovább, rajt!

S a négy kerék ismét mohón kezdte falni magába az elé terített kilométereket, Halászi, Dunaszeg, Győrújfalu, hamar be is szippantotta, mint éhes száj a makaróni tésztát. Egyszer csak ott állt, hol még soha, de idősebb családtagjától már hallott róla.

A karácsonyi nyüzsgés még élénken búgott mindenki fejében, s ki a fotel kényelmében, ki éles terepen keresett enyhülést. Persze sokan még kötelező köreiket futották, így lett hát úgy, hogy ezúttal egyedül vágtam neki a távnak. Útvonal beírva, cél az ártér bejárása.

Sikerült is a fagyos folyó partjára jutni, hol már az útközben megfigyelt egerészölyv emlékét írták felül a szinte mozgólépcsőn érkező tollasok.

Például a fa repedéseit ellenőrző aktív csuszka, ki egy idő által megcsócsált ágon keresgélt egy kis nassolni valót így ebéd után.

A közeli bozótban cinegék kíváncsiskodtak fekete szemeikkel, hogy épp ki járkál az erdei úton.

Unalomra okuk semmi, hiszen rajtam kívül még bejgliktől megcsömörlött kirándulók hada lepett el mindent. Naivan rá is köszöntem az elsőre, ki értetlenül pislákolt, majd ki vette szájából a cigit, kihúzta füléből a fülhallgatót és beazonosíthatatlan arckifejezéssel kérdezte: „Mi van?” Csak köszöntem, érkezett tőlem a válasz, s mentünk tovább. Sokfélék vagyunk, s nem tudhatjuk, ki miként reagál! Volt pár vicces sztori, erről és arról az oldalról is. Nyúlon például védett meg már helybeli az épp rám vicsorgó kutyától, s az egyik ösvény közepén találkoztam olyannal is, ki pont azért jött ki, hogy emberrel ne találkozzon. Ettől szép ez a történet.

Aki viszont egy icipici fejű, apró testű, de hosszú farkú madárral találkozik, hát dobja ki a vasmacskát, mert egy örök barátság kezdetének kapujába érkezett. Az őszapókkal egy olyan koktélt itattak, amiben benne volt, a de helyes vagy-tol, a de bizalmason át, a de jó volt veled találkozásig minden. Bár tudom, elhiszed, de természetbarát körben dobd be a témát. Például, találkoztál már őszapóval - címmel. Figyeld a válaszokat!

Egész délutánt is kitölthet kellemes társaságuk, bár engem az is érdekelt, miként harap egyre nagyobb részt ki a jég a folyóból. A pocsolyákra már ráerőszakolta a kemény kabátot, most pedig a nagyobb vizekkel próbálkozott. A szélétől kezdte… A fürge víz még kibújt a dzsekiből, de ahogy a házak közelébe értem, a holtág nyugalmasabb arcát mutatta és ráhagyta a télre. Jól van, húzd rám, ha akarod. Talán még huncutul vigyorgott is, a nyakam még szabad!

Győrbe beérve, ahol a sétány már kiteljesedett, emberek tucatjai dolgozott a felesleges kilók lemozgatásán. Volt, ki andalogva remélte így is eltűnik róla az ünnepi kalória többlet, mások dinamikusabb módját választották a haladásnak. Terepi ruhában ilyen helyen sétálni, hát kellemetlen érzés. Persze a távcső és fényképezőgép jelezte, nem esküvőre megyek tanúnak, de azért a torkolatig terjedő távot oda, s vissza viszonylag hamar letudtam.

Az erdőbe való visszatérés újra éberségre késztetett. Milyen érdekes, hogy városi terepen teljesen más képességekre van szükség, mint a fák birodalmában. Ha jól emlékszem Nagy Balázs geográfus mesélte, hogy egy andoki kutatómunka után mekkora erőfeszítés volt számára újra előre kiszámolni a felé érkező autók tempóját egy úton való átkelés során. Itt azért ekkora kontraszt nincs, de mégis számottevő ez a két egymás mellett elterülő élőhely közötti különbség.

Például nem mindegy hová lépsz, mekkora zajt csapsz, mert ha ügyes vagy, a nagy fakopik harcába is csöppenhetsz. Ahogy két hím győzködte egymás arról, kinek hol kellene lennie. Érdekes küzdelem volt! A csend olyan kapukat is kinyit, amin a süvöltők lágy hangjai is akadálytalanul beáramolhatnak.

Ha pedig fennakad a fülön, hát megkeressük, kitől érkezik. S lám egy újabb faj iratkozik fel a napi listára. Persze van, akinek nem kell számháborút játszani. Ő nyíltan kiáll a rét fölé és szigorú szemeivel pásztázza a terepet.

A vörös vércse is közéjük tartozott. Rá még a négylábú hóembert mintázó jámborul ideszimatoló kutya sem volt hatással. Pedig üdén szétálló, hosszú szőrű házi kedvenc mellett elmenni csak úgy nem lehet.

A Nap, csupán ő smucigoskodik éltető fényével. Minek világítsak oda, hol a tél az úr, gondolta, s már tűnt is el a folyó ágat kísérő csontvázak közé.

Lassan be kellett látni mára ennyi volt, mígnem csak, hogy ne legyen igazam egy vagány kisvöcsök hívott egy rövid bújócskára. Találj meg! Talán itt, esetleg ott? Jól van, na, győztél! Mehetünk haza.

Rövidíteni, toronyirányt menni egyedül az igazi. Ilyenkor érkezik az indok, miért nem az utcai kabát került le a fogasról. A tövises ágak mintha életre kelnének és nyúlnak utánam. Nem engednek, csak meresztik éles körmeiket a szövetbe. Valószínűleg örülnek, hogy végre valaki feléjük is járt és nem akarják elereszteni. Erő kell hozzá, mire az ujjak közül sikerül kitépni testem, s rövid idő után már a töltés kényelmes útján kezdődik egy újabb hajsza. A tél ugyanis rám küldte fagyfarkasait, kik vonyítva loholtak a nyomomban. Ha egy kicsit is lassítottam, egyből belém haraptak, s didergés futott át a testen. Mit ide szkafander öltözet, meg kesztyű. Ezeket más fából faragták. Értek, ahol értek. Tempó volt az egyetlen ellenszer ellenünk.

A kocsi már leharcolt állapotban mosolygott rám. Na, mi van, jó volt ez a kis koplalás? Gyere, ülj be, megyünk haza.

Nagy Kornél