Haza sem értünk az előző túráról, máris ott motoszkált a fejben. Oké, de merre lesz a következő? Vannak olyan dolgok, amiket egyszer sem érdemes kipróbálni. Vannak, amiket igen, s rájövünk ez nem nekünk való, és van a Vértes…!  Kiből még nem volt olyan, hogy elég! Túraútvonalak tucatjai sorakoznak arra, hogy előhúzzuk őket, s azt mondjuk: most te következel.

Egy hétvégi napon az egész családunk tudta, miért kelt fel. Szépen komótosan helyeztük magunkat menetkész állapotba, s bizony delet már rég elütötte az óra, mire a kiszemelt parkolóból pattant ki nyolc láb. Minden okunk megvolt a frissességre. A május eleje ugyanis hűvös szelet küldött a vidékre, mely központi fűtést igényelt. Rá is kapcsoltunk, s lendülettel toltuk be magunkat az erdőbe. Pontosabban egy helyre, amit Csákányegyházának hívnak. A pár házas településen hamar túljutottunk, majd jó kis szántó érkezett, de valljuk be, ez még csak az előszobája volt a Vértesnek.

Ami ugyanis utána következett, arra rá kell hangolódni. Sokat mond a terület neve, melyre fentük a fogunkat, Mária szakadék. Meg is igazítottuk a felszerelést és benyitottunk. A kezdeti széles utak karcsúsodni kezdtek és ott bent az oxigént csapdába kerítő szerv is intenzívebb munkába kezdett. A poros úti kígyó egyre sűrűbben kezdett kanyarogni, miközben a talpak pár centivel mindig följebb léptek. A beszélgetések elmaradtak, máshová kellett a szufla. Ennek a belépőjegynek a megfizetése után viszont érkezett a produkció.

Egyik oldalon koszos fehér óriások meredtek ránk félelmetes termetükkel, a másik oldalon szó szerint a szakadék betelhetetlen szája nyelt el mindent mi felé esett. Egy menekülési hely maradt csupán, az út, mely előttünk kérdezett, jöttök? Kinek van kedve innen szabadulni? Itt meg kell állni, s értelmezni a körülölelő valóságot és persze az sem baj, ha közben visszanyerjük az útközben elveszett levegő mennyiségét. Az előttünk álló táv azonban tovább szólított minket, s egyszer csak szelídülni kezdett a táj. Mintha valaki egy gigantikus vasalóval áttolta volna, s a nagyobb gyűrődéseket, ráncokat, hepehupákat kisimította volna.

Egy elágazóhoz érve és az órára pillantva bevállaltuk a hosszabb és kacifántosabb utat. Cserébe Körtvélyespuszta házait köszönthettük. Ne gondoljunk azonban győrújbaráti vagy nyúli látványra. Itt egy kicsit megállt az idő, ami nem is baj, hiszen annyi, de annyi értéket őriztek az őseink, melynek mi egy részét kipotyogtattuk a rostán. Pedig attól, hogy valami nem csillog és villog, még lehet legalább annyira jó vagy máshogy jó.

A kellemes traktor utak, az ideálisan felfestett jelzések és a változatos táj ideális körülményeket kínál annak, ki egy jót szeretné sétálni. A távolság, mint egy finom bor, úgy tűnt el a lábak alatt, nem ártott meg, s kívántuk még. Nagy durranás sehol nem volt, viszont a cserjés vagy elszórtan fás terektől a szinte sötétségig zsúfolódott dzsungelig mindent látni lehetett.

Így érkeztünk meg az Ilona forrásig, hol viszont a hátizsák tartalmára mindegyikünk vágyott. Elő is kerültek az ebédnek szánt uzsonnák, s egy darabig csöndesebbek lettünk. Mellé még szigetközi víz társult, mi kell ennél több? Mondjuk pár perc pihi, melyet az lustálkodó óra bágyadtan ránk bámulva megengedett.

Teli hassal talpra állni komoly kihívás. A feladat azonban előttünk volt, megfeszültek hát a gombok, s billegtek a lábak, döcögni kezdett a csapatunk előre.

A Vértesben sétálni még teli hassal is üdítő. Tempó nélkül nézegetni erre-arra, miközben a fülek szorgalmasan tájékoztatnak. Mögöttünk egy csilpcsalpfüzike, távol egy zöld küllő kiált, vörösbegy előttünk. Nem is kell ennél több. Esetleg még az, hogy tudjuk, merre járunk. A környék azonban a rendszeresen kitett útjelző tábláknak és a térképen való egyezésnek köszönhetően mindez könnyedén ment.

Így értünk el egy újabb elágazáshoz, mely karnyújtásnyira hozta tőlünk a túra valódi célját. A zergékkel tesztelt kaptatókon a sebességünk kártyavárként omlott össze, csak a szuszogás maradt. Dolgoztak a lábak, tudták miért. Egyszer csak lefordultunk a főútról, majd a fák üde zöld koronái közül megvillantak a Vitány vár büszkén égnek kiáltó falai. Itt vagy te, élő legenda! A térség leglátványosabb vára. Aki felkeresi őkelmét, azért ne várjon most tőle közvetlen barátságot. Azon túl, hogy jó része ásatási terület az állaga is vitatható. Erre több tábla felhívja a figyelmet. A sokadik emeletig felfutó falai óvatosságra intenek, így csak egyedül merészkedtem be. Családom tagjai bölcsen lecsüccsentek.

Sokáig nem is cincogtunk körülötte. Az előttünk álló távolságra meresztettük tekintetünket, majd belekóstolt a test is. Volt mibe, ugyanis mozgólépcsőt erre sem raktak fel, amit a meggyötört combok lassan kezdtek zokon venni. Egyre hangosabban sírtak, amit az akarat vas szigora nyomott el. Az út melletti és beljebbi fák még talán mosolyogtak is rajta, de a tekintet egyre ritkábban találkozott velük össze. A fej, mint egy kókadt virág, úgy húzta egyre gyakrabban az orrot a porba, de a kocsi a parkolóban, mi pedig még csak ott. A természet azonban tudta, nem vagyunk annyira leharcolt állapotba. Egy újabb meredek emelkedőt rakott elénk, mondván úgy is bírjátok még! Igaza volt, felvonszoltuk magunkat rajta, bár az utána érkező lejtő jobban esett.

Lassan ismerős tájra akadtunk, hol már pár órája lábaink nyomát hagytuk, de utána egy kört még illett bele tenni. Így a szakadékon való átevickélés kimaradt, de cserébe egy kilátó érkezett. A csapat kint maradt az úton, de a soha meg nem nyugvó szív még behívott az ösvényre, mely a több emeletes fa szerkezet elé vezetett. A kilátáááás?

Megérte! Aki erre jár, nézzen fel. A Sopron Várhegyit, meg a nyúlit azonban nem ingatta meg előkelő helyében.

Visszaérve a családhoz egy dolgunk maradt. Előreeee!  Nem messze újra ismerős útvonalra érkeztünk.

A kocsi örömmel fogadott bennünket, mindenki elfoglalta a helyét, s rájöttünk milyen jó is leülni. A motor lassan felpörgött, majd a kerekek elindultak a Kisalföld felé.

Nagy Kornél