Melankolikus, búskomor, megtört állapotú írást, tárok most eléd Kedves Olvasó! Szórakozásod, mosolyod okát itt most nem fogod találni. Tény, hogy előző történetek során igyekeztem kiollózni a negatívumba hajló epizódokat. Feleségem nem egyszer szólt már, a balfi sztorit miért nem osztod meg?  A ravazdi tóról sem említettél semmit! Nyíltan vállalt célom, hogy a madármegfigyelés örömteli pillanatait tárjam eléd! Ezúttal viszont ilyen, mint teazacc a csésze alján, csupán annyi maradt nekünk. S miért bújtam mégis blogger bőrbe? Mert ez már akkora sokk, hogy sok! Ha tehát üde kikapcsolódásra vársz, örömmel várlak jövő hetekben, most viszont majdnem csak korbács és könnyek következnek. Kezdjük!

A tavalyi aszály riasztó híreket hozott a Fertő zúg térségéből. Még a többihez képest jelentősebb vízmennyiséget spejzoló Czigzeeről is kiszáradást károogták. Nem volt szívem szembe ülni a ténnyel így el sem mentem arra. Az idei csapadékos tavasz viszont alaptalan reményt suttogott a fülembe. Talán, lehet valami a Lange Lackén!

Egy péntek késő délután raktam le a kocsit a megszokott helyre, s el akartam hinni hogy van remény! A bekötő úton már elmarad a felvonuló madárének, majd amikor elértem a kapuban álló madárvártára és felcammogtam rajta, jött a kép! A látvány melyet a fej el tud képzelni , de megélni szerencsére nem.

A hely hol pár éve még récék tocsogtak, parti madarak kergetőztek, s fölöttük réti sasok keringtek, most libák legelőjévé degradálódott. A tavaszi napfényben a bőséges csapadéktól élénk zölden világító dzsindzsás pöffeszkedett méltóságos madaraknak fenntartott trón helyén. A növényzet melyet máskor mi is mindennél jobban kívánatosnak tartunk, s millió alkalommal hiszti tárgya ha eltűnik onnan, most mint egy mérgező folt úgy nőtt rá a tájra. Persze, adódik a kérdés, miért baj ez? A válasz is adja magát. Ahol eddig mint paradicsomlevesben a betű tészták mindenütt különböző madarak éltek, most két három féle alakzat van az is kisebb számban.  Mit tehet ilyenkor a madárbarát? Kesernyés szájízzel kutatja távcsövével az élet jeleit a távolban, s lám egy zsebkendőnyi helyen, mintha még valami maradék ott maradt volna.

Elindultam abba az irányba, hátha lesz valami. Nyári ludak erről mit sem tudva szorgalmasan repkedtek, s egy vörös vércse pár is komfortosan foglalt helyet egy fa kopár csúcságán.

Félre ne értsd, az ő helyük ugyan úgy itt van, mi több itt volt pár éve, de a többieké is!

Elértem a pocsolyához közeli leshez, majd ott táboroztam le. Aki bújt, aki nem! S egyből szinte kiverte a szemem egy bütykös ásólúd! Hmm! Emlékszem milyen nagy becsben tartottuk! Ismerősökkel róluk beszéltünk. Igen, láttunk Lange Lacken! Ez anno hír volt! Mostanra örvendetesen megerősödött az állománya a képen is látható, igazán gyönyörű madárnak!

Lehet róla sok okosságot találni a neten, s érdemes is belőlük szemezgetni. Kisebb, mint a nyári lúd, meg hasonlók! Sőt egy csokor érdekesség is fent van róla, azonban olyan indivídum mint a jégmadár. Vele való személyes találkozás felül ír minden bebiflázott szakzsargont, s csak ő marad és te. A bütykös ásólúd ékes példája ennek!

Persze ebbe a keretbe foglalhatnánk a nyuszit is! Ki gyanútlanul és a maga kedves jellemét, mint pille könnyű hátizsákot cipelve a közelbe ugrándozott. Majd nem kívánta a reflektorfényt, a sűrűbe bújt, s onnan várta a fejleményeket.  Pár perc múlva megunta a lapítást, s odébb állt.

Idővel a madármegfigyelésben másokkal is osztozhattam. Egy labanc nyugdíjas házaspár mászott fel mellém és hárman pásztáztuk tovább a vizet.  Kevésbé voltak közvetlenek.  Talán egyedül szerettek volna maradni? Hamarosan azonban megunták és lemásztak.

A környék végvárainak őrzői azonban rendíthetetlenül a helyükön álltak és mérettől, habitustól függetlenül mindenre és mindenkire rámozdultak ki a fészkelő helyeik felé vette az irányt. A közepes termetű tollasok nem kegyelmeztek senkinek.

Ha épp egy szerencsétlen dolmányos varjú kívánt meg egy bíbic tojást, háááát! Barna rétihéját a termete sem mentette meg a bíbici veszedelemtől. Víjjogás, rácsapás, mint egy kamikaze rendíthetetlenül működött a védelem. Nyugalmi időszakba a talajon csipegettek.

Persze, adja a kérdés magát. Ha tavaly porzott a tómeder, miféle táplálékot tud nyújtani a vidék? A választ egyszerűbb, mint gondolnánk. A vízi és parti madarak étkezéseikkor kapcsolatba kerülnek a hamival. Ezek során tollruhájuk "zsebeiben" cipelik át az egyik helyről a másikra. Sőt halak ikráit gyomrukban és annak ürítése során kerül a friss alkalmi tóba. Így eshet meg, hogy olyan helyen is elindul az élet, ahol korábban kiszáradt minden.

Emiatt nem halt éhen az a pár gulipán is ki próbálta megtalálni a betevőt. OOÓ! Emlékszem itt pár éve még belőlük Dunát lehetett volna rekeszteni. Most meg örültem a nagyon távolban sejteni véltem róla, ő, igen egy letűnt dicső kor emlékének szimbóluma. Akár csak a hosszú piros pálcika lábú gólyatöcsök.  Álljunk körbe madárbarátok, sírjuk tele a tavat könnyekkel s hátha lesz benne ennyi víz, hogy újra megtalálja életfeltételeit az a sok ezer madár ki nemrég még itt fészkelt. Persze, jöhetnek most az érzéketlenek, hogy ez a tó többször kiszáradt, és igazuk is van. DE! Akkor is, így is úgy is szörnyű látni, és tudni, hogy ennek mi mint emberi faj vagyunk a generátorai, de fokozói biztos. Ez azért ennyire csúnya, hiszen a nem a madarak szívták el maguk elől a jövőt, hanem mi tettük nekik mindezt! Had sírjak már miatta egy picit!

Sebaj, leporolom a gatyót, s fölállok, majd jöhetnek az értelmes segítő szándékú gondolatok! Szembesülni kell a helyzettel, de idővel elég ebből is. Különben is jön az este, meg a hüss, így hát lemásztam a vártáról és visszafelé indultam. Az úton egy fehér inges csoport közeledett. Kommunikálás kezdeményeztek, s pillanatok alatt libákról vércsékről ment a kezes lábas!

S pontosan ez a lényege az egésznek! A tó kiszáradhat,  amíg azonban vagyunk páran, kik mások létében találják meg saját boldogságuk, addig teszünk értük! Miért Mert, nem találok más ennél értelmesebb utat.

Nagy Kornél