Visszaérve biztonságosabb területre érve, a levendulást elhagytam és a reggeli hang csiklandozta meg újra a fülemet.

A távcső ismét ráolvadt a szemekre ezúttal élvezeti forrás után kutatva. S lám léprigó máris bevigyorgott rajta. Na, jó azért ez túlzás, ő ugyanis el volt foglalva fajtársai távol tartásával, fújta torka szakadtáig a húzz innen, de nagyon gyorsan című örökzöld slágert, amire mi emberek a de szépen énekel című mondatot aggasszuk.

Bár ez akár egy arra járó tojónak is eszébe juthat, de gyanítom szíve már választott közülük.  A koncert után tovarepült, talán szuszogni, én is a hegy alja utcára kanyarodtam.

Az üde tavaszi színek itt feldíszítették az ápolt, de szellős telkeket. Mennyivel másabb itt felfedezősdit játszani. A  madarak is tudták, és nagyobb volt a rajcsúrozás.  Az egyik villanypóznánál meg is álltam és figyeltem a klasszikus jelentet, amikor a füstiék kiültek a drótra.

Ezen nincs mit magyarázni, tök jó alattuk, s nézni, hallgatni kedvességüket, miként aktívkodnak.  A kerítés mellé egy idősebb úr is megérkezett, s mosolyogva mutatok az addigra tengelicekre, milyen díszes tollasok. Ebből indult a beszélgetés, melynek valós értékét nem könnyű dekódolni.

A bácsi szívesen mesélt életének dicsfényes időszakáról, de elkomorodott mikor a tragédiákat említette. Mutatta merre vannak földjei, no meg a tollakat melyeket nemrég még két délceg tyúkja hordott a róka meg nem érkezéséig. Az eset, mint mondta, az elmúlt egy két órában fényes nappal történt. Most vitte el neki baromfijait a szőrmés. Ez újabb sztorit juttatott eszébe, s idővel kitért családjára is. Ezek is érdekes dolgok voltak, de az élethez való hozzáállása, a dolgok megélések mikéntje, s a következtetés melyet nyolcvan éves koraként megfogalmazott, hmmm! Azt hiszem, ezek nem a szavakra vonatkozó fogalmak. A távolkelet talán erre mondja a tudattól tudatig való tanítást. Kijózanítóan hatott az egész beszélgetés, melyet csak egy szóval lehet megfogalmazni. Még! Még igen is kell az élet lényegének átadása! De, hogy ennyire mégsem hagyjalak kedves olvasó útjelző bóják nélkül, pár cseppet még hozzáteszek. Mikor az elmúlt évek távlatáról mesélt, hogy mi maradt belőle, bumm! A magányról szóló fejezetében pedig eddig új szerencsére meg nem tapasztalt érzéseket tárt fel. Elmondta, hogy napközben még értelme van az időnek, amikor viszont bemegy a házba, s a tévé műsoraiban nem találja meg az értelmet, s egyedül csak ül. Persze, ahány élet annyi féle, s reményt adhat az a kifejezés miszerint aki hagyja magát annak sorsa van, de aki kezébe veszi a gyeplőt annak útja. Nem tudni ennyi idősen lesz-e még ambíció, és ha igen akkor mire. Egy biztos van mit még feldolgozni abból a beszélgetésből, a munkával még nem végeztem belül.

Ezer okultság közül az egyik, itt ez a két láb, két kéz, s működik! Jobban mint az úrnak, kivel előbb találkoztam, holott pár évtizeddel korábban a kor embere többen irigyelhették is. S mi lett, mi lehet belőlünk. Lesz –e erőnk azzá válni amilyennek szeretnénk? Ez legyen annak az időszaknak a kérdése, ezúttal azonban a kocsi megtalálása, valamint a friss tavaszi napfényben való fürdés vált még fokozottabb céllá. A kacskaringós út merre vezetett? Legyen az ő titka, a lényeg, hogy ki a mű útra melyet egykoron már kereszteztem, s hát újra. Az iránytű beállt a helyes irányba, már csak Pázmány házait súroltam.

Az egysíkú aszfalt tette a dolgát vitt a hátán szürkén egyhangúan, de nem erre van kitalálva a még ekkor is meglepiket hajkurászó elme. Így történt meg, hogy egy dombnak felfutó útról szirének hangja szólt. Gyere, gyere, csak gyereeee!

Erre nem lehet nemet mondani, s már lihegtem is fölfelé, kissé értetlenül. Minek, és hova? Meg is kérdeztem egy helybelit, merre is tartok valójában?  Ő készségesen tökéletes iránymutatást adott! Annyira ismerte a környéket, hogy az elején, sőt még a végén is megköszönhettem volna neki, de közbe? Erről csak annyit, hogy kinézte belőlem, miszerint végig tudok menni rajta.

Az elfogyó út végén azért egy pajta melletti ifjút is meginterjúholtam, szerinte is földön járva lehet- e teljesíteni az áhított célt? Ő már nem volt ennyire egyértelmű, de mesélte egyszer mintha mocskos részegen hazaért volna arra, de már nem emlékszik nagyon rá. Nem erre a válaszra vártam. Meg persze arra sem, amit ő és a lenti infós mondott, hogy nyugodtan bújjak át a villanypásztor alatt, s a birtokon keresztül bizti feljutok a gerince. B tervet választottam.

A kerítés mellett kezdődött a menet, ami nem tartotta az etikettet. Még csak udvarisan sem köszönt. Durr, eltűntetett minden járható helyet, elém kizárólag szúrós ágasból álló akadálypályát épített. Ha ez csupán derékig emelte volna, hát nem káromkodok annyit. De nem. Biztosra ment! Bőven fejmagasság fölé húzta a mércét! Hogy kérem a vaddisznók csörtetnek? Mától ez a mondás okafogyottá vált. Azt a küzdelmet egy darabig nem felejtem.  Mint egy ezer karú szörnyeteg kinek a mancsai összegabalyodtak volna, úgy hevert előttem. S amikor áterőszakoltam magam egy méteren azokkal a tövisekkel még utánam is nyúlt s húzta vissza a mellényt, olykor sapkát. Hát az anyád! Csoda ha értetlen szemekkel bámult rám egy nő, kinek a kertjének szélén sikerült kikeverednem. Majd látta honnan tartok, s átengedett a területén. Mint kiderült ő is madárbarát volt, s pár perc múlva már megkönnyebbültem beszélgettünk a környékről idehallatszott madarakról. Ő azzal a jótanáccsal engedett útnak, miszerint azon a mezőn ő már sokféle szárnyast látott, érdemes hát felkapaszkodni rá.

Zöldfülüként hittem neki, s legyen, másztam, s másztam. Erre egy olyan kép rajzolódott ki előttem, melyet ha megmutatnak az elején, biztosan végig megyek érte. A fűből kinőtt az apátság! Egész nap ezt az épületet dongtam körbe, s mikor azt hiszed már láttad minden szögből, a nap végére átnyújtja neked a természet a joly jokert! Köszönöm! Ennél többet táj nem adhat! Mindek is tovább menni.

Csak állni kell nézni, s megsemmisülni, hogy ilyen még elképzelni is nehéz, nem hogy felfogni, hogy ott van előtted! Kész, elő a telefon, szólás haza, igaz még nem indulok, de ehhez kevés ennyi érzékszerv és szoftver.

Apadni kellett a hangulatnak mire a test újra menetre kész állapotba kerülhetett, s mivel innen már mást nem lehet mit írni, egyszerűen csak visszamentem a parkolóba. Persze még levezetés gyanánt, az út melyen csak aznap negyedszerre mentem végig, már előre köszönt, s a kutyák is ismerőként ugattak meg. Ez azonban már csak salak az egész napos égés végterméke.

Mit lehetne írni, a legvégén? Sikerült! Összegyúrva lett az a számtalan séta, túra, expedíció melyet az elmúlt évek során ezen a tájon kelt. Most lett egy kerek kép az egészről! Megérte! Neked is hasonló élményeket kívánva zárom soraim, de egyet nem ígérhetek, hogy többé erre a vidéke nem fog több túra tervezni!

Nagy Kornél