Ha kimondod a szót: Somló hegy.  Megjelenik előtted a maga nagyszerű tökéletes voltában. Ha meghallod a szót. Badacsony! Mi jut eszedbe? A hegy olyan szinten fonódott össze a Balatonnal, mint futás a maratonnal. A terep, melynek bejárása szinte kötelező! Mit tehettünk volna mást, hát nekimentünk!

Valamikor, fél hat körül tettük le feleségemmel kocsinkat a badacsonytomaji fő úthoz közeli parkolóba, honnan hamar rátaláltunk a jelzésre, melyet idegenvezetőnek fogadva kértük, vezessen. Ő pedig tette a dolgát. A tájékozódásra innentől kezdve nem volt gondunk! Mesteri munkát végeztek, akár az útvonal kijelölői, akár a felfestői!  Már csak meg kellett mászni a hegyet. A kezdetben szűk utcácskákon keresztül csalt ki az erdőbe, majd amikor már látta, hogy komolyak a szándékaink, hát felhúzta a magassági kormányt és belevágott.

Kapaszkodni kezdtek a cipő barázdái, a vádlik és a combok megteltek vérrel. A szív is sportosabb üzemmódba kapcsolt és a levegőt sem a beszédre pazaroltuk. A fejnek milyen színei lehettek, ezt talán most hagyjuk. Ilyenkor jöttem rá, mégis csak puhány kisalföldi gyerekből sarjadt ez a test. De menni kell, tapossuk a gránitot szüntelen, csak egy – egy fotózással álcázzuk a pihenést, megállást.

Erre kiváló lehetőség az út szélén található modern templom, mely impozáns környezet, emberi léptékkel készült. Igazán mutatósra és kellően XXI. századira sikeredett. Érdemes megállni, körbenézni körülötte.

Azért is, mert a hegy ezzel kalkulált. Tudta, most ki vagy pihenve, és mikor elindulsz, rádob még két lapáttal, tessék, dögölj meg értem! Te pedig, mint egy békés szolga botladozva szuszogsz, olykor bókolsz, máskor nagyobb terpeszben teszed azt, amit kér! De azért persze tudod, miért teszed, mert ő a Badacsony, te meg a rajta mászó. Aki pedig végrehajtja utasításait, cserébe kőtenger látványban fürödhetsz. Mhh! Jó üzlet volt! Megérte!

A hegy derekához érve elindultunk körbe sétálni, hiszen az útikalauzok szerint erre több kilátópont lesz. A megszelídült szélesre tárt utakon könnyedén lehet sétálgatni, csak a leküzdött akadályok gyümölcsét élvezzük minden egyes ablaknyi területen, mely kinyílik és onnan a szem akadálytalanul fut át a következő hegyre. Micsoda kilátás! Pár métercsoszogás és újra. Eddig azért nem siettünk, mert a kaptató miatt nem tudtunk, most meg azért nem akarunk, hiszen ezért jöttünk! Csodálni a csodálnivalót!

De nem csak a panorámák adják a látnivalókat. A kőbányába is érdemes benézni, akár a lábaihoz is odasomfordálni, majd ijedten felnézni, s rájönni, nem csak a csillagászatok során jöhetünk rá, milyen kicsi is az ember. Már egy ilyen túrán is szembesülünk vele, azokhoz a méretekhez képest hangyák vagyunk. De ez olyan jó!

Nem kell játszani, hogy mi vagyunk azok, nem is tudom már mik. Itt az élet valódi törvényei mutatkoznak meg. A sok tonnás köveket olyan jó csak bámulni, az óriási erdőségben olyan jó csak benne lenni és a távoli messziségbe olyan jó csak belenézni. Nem kell itt Rambonak lenni. 

Itt! Nem! Hiszen nincsen rá szükség, de amikor az ámulatból felocsúdva tovább haladtunk immár dinamikusan, hát elérkeztünk ahhoz az ember alkotta építményhez, melyet messzi földön is emlegetnek.

Ott álltunk előtte farkasszemet nézve, mint a Western filmek sztárjai. Néztük, méregettük egymást! Ő nem ismert minket, mi nem ismertük Őt. Ő sem tudta, képesek vagyunk e… Mi sem tudtuk, Ő mire képes. A feszültség szinte tapintható volt! Egyre többen lettek körülöttünk, mindenki látni akarta, most mi fog történni. A Nap ott pislákolt, de már csak fél szemmel mert odanézni. Az este is a környékre ódalgott és ő is várta, most mi fog történni. Már szinte gitározni lehetett volna a levegővel, akkora volt a feszültség.

Egyszer csak elhangzott a parancs a lábaknak! Most! A bujdosók első lépcsőfokára lépett a cipő, melyet a második, harmadik, negyedik, ötödik követett. Kezdődött az öröknek tűnő küzdelem. Lépegettünk egyre csak feljebb, miközben a pulzus gyorsliftbe szállva repült az égbe. Ő már valahol a repülőgépek magasságában járt, mi még csak a Badacsony lépcsőin. Visítani kezdtek a lábak, ezt nem lehet kibírni, de az agy nem ismert kíméletet, menni kell! A szemek kétségbeesetten keresték a lépcsősor végét, de az rémes mosollyal újabb és újabb kanyar után sem hagyta abba. Mintha a semmiből nőttek volna ki csak a mi kedvünkért!

Még egy kanyar és még mindig. A fej már lilán világíthatott, de rezzenéstelenül azt harsogta. Előre! Mire képes ez a test, milyen tudatállapot kell ahhoz, hogy ezt teljesíteni lehet, innen pár nap távolságból megállapítani már nem tudom, de egyszer csak, mint Kolumbusz a szárazföldet, úgy láttuk meg a lépcsősor végét, majd a tetején állva extatikus állapotban valamit makogtunk, és hosszú ideig csak lihegtünk.

Amint magunkhoz tértünk, szembesültünk a helyzettel. A szürkeség egyre nagyobb területekre tette rá kezét. Holott ismeretlen terepen mozogtunk, gond egy szál se. Tökéletesen jelzett egyértelmű utakon, bőséges vízellátással és fejlámpával minden rendben lesz. Emiatt is volt – ha sok nem is, - de egy kis időnk az újabb kilátópontoknál megállni és csak nézni, nézni az éjszakázni készülő tavat. Aki erre jár, ne kilométerre számolja az időt, ahogy az Öreg-Dunánál sem. Ennél sokkal, de sokkal több van a tájban, mintsem csak láttuk. Mint egy nagyítón keresztül a Nap fénye, itt összpontosul a táj valódi volta és égeti bele kiemelkedő emlékeid előkelő sorába és ad értelmet napodnak, hetednek, hónapodnak, évednek, évtizedednek, életednek.

Csupán annyit, hogy este a szálláson mesélitek egymásnak, milyen szép volt ez a kilátás, majd itthon, de szép volt ez a nyaralás. Ősszel, milyen jó volt nyáron, a Balatonon. Év végén, emlékszel még nyáron. Tíz év múlva, pedig de jókat kirándultunk a Badacsonyon. Ötven év múlva, amikor újra erre járunk, emlékszünk vissza, milyen volt 2022-ben. Csupán ennyi a tétje.

Amint azonban a kilátó pontokat magunk mögött hagytuk, az út ismét az erdőbe vezetett. Az egyre sötétedő fák között már nem mindig láttuk, hová is lépünk, ennek dacára növeltük a tempót. Csak úgy hagytuk magunk mögött a kisebb nagyobb szakaszokat. A szemek lassan feladták, maradtak az érzések, no meg a szerencse, talán nem megy ki a láb. A jelzések még közelről látszottak, s mivel így izgibb volt, a lámpa is maradt a hátizsákba. Így értünk vissza a bekötő útra, melyen már egyszer végighaladtunk, így ezt az utolsó szakaszt, csak be kellett húzni. 

A kocsit álmosan találtuk meg a parkolóban, halkan kattant a zár, jelezve, bocsi, ébresztő! Vigyél vissza a szállásra, légyszi! Összeszedte magát, felpörgette a motort és pik pakk már az ábrahámhegyi betonon pihenhetett tovább.

Mi is idővel ágyba kerültünk, de tudtuk, ez csak egy ideiglenes állapot. Másnap ugyanis újabb állomás, a Szent György hegy következik.

Nagy Kornél

Kevés olyan szerencsés lény él a környékünkön, kinek ablakából turistajelzés látható. Szállásadónk ezek közé tartozik. Mi következik ilyenkor?! Járjunk utána!

Késő délután léptünk ki az utcára feleségemmel és két hátizsákkal, majd ahelyett, hogy a centrum felé vettük volna az irányt, lábaink felfelé a hegyre húztak.

Mi tagadás, számtalan történet íródott már a nyúli dombokról regélve, örülök, hogy nem fordítva kezdtük a tájak megismerését. Akit ugyanis erre húz fel a szíve, jaj, neki! Az elvékonyodó, majd meredeken az égbe szökő erre – arra kacskaringózó ösvények elvarázsolhatják, csak ne álljon meg, s ami végképp vakmerőség, az a visszanézés.  Amint egyre magasabbra visz fel az út, úgy tágabban tárul elénk a Balaton rabul ejtő szépsége. Már abban a pillanatban megérte a kezdeti szuszogást.

Ekkor azonban egy erdőbe vezetett a jelzés, amit a felhőtlen beszélgetés közepette szem elől sikerült veszíteni. Sebaj, egy kis kóválygás még jót is tett. Egy kaszálóra kiérve ugyanis gyurgyalagok cikáztak a fejünk fölött, vélhetően már Afrikába vonulás tervével. Ezek a papagájszínű tollasok késő tavasszal érkeznek haza egy költés erejéig, majd augusztusban csomagolnak és visszatérnek az ő étlapjukon szereplő táplálékban gazdagabb tájékra.

Nem csak az eget érdemes azonban figyelni. A lábunk alatt is folyt az élet. Egy zúgásra lettünk figyelmesek, majd lehajoltunk és látjuk, hogy valaki odalent komoly munkában van. Egy hosszúkás rovar fúrt rendíthetetlenül. Bemászott a lyukba, majd őrült zizgés és kotorta is ki a homokot. Újra be, zúgás, majd ismét kikaparta a homokot. Ez igen! Micsoda világ kapujába sikerült ismét bekerülni. Le is kuporodtunk mellé és hosszú percekig figyeltük a munkálatait. Mennyi titokra fényt deríthetett már az ember, csak meg kéne ismerni. Mennyi rejtélyen van még rozsdás lakat, melyet kinyitva még jobban rácsodálkozhatnánk a világra.

S itt nem is kell messzire menni, csak guggolni a földön, felállni, az égre nézni, a troposzférába és látni, megfigyelni, megtanulni a felhők fajtáját, mozgását. Mennyi, de mennyi minden van körülöttünk!

Például a jelzett út! Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy hol, de kértünk útbaigazítást az arra járóktól és lám, nem sokkal már vígan masíroztunk előre a részcélunkhoz. A Pálosi templomromról számtalan képet lehet találni a neten, de ami élőben rád vár, az tényleg más. Pár perc múlva ott álltunk az időben visszazuhanva egy romos, de mégsem lepukkant épület előtt. A falak még magasan álltak és a kolostor elkülönült helységei is megszemlélhető volt. Már csak a szerzetesek hiányoztak a környékről.

Amint alaposan körbejártuk, nyugatnak vettük az irányt és begyújtottuk a rakétákat. Szükség is volt rá, hiszen az ösvény útvonalát itt Bessenyei Péter jelölhette ki. Úgy megindult fölfelé, hogy még a szemünk is alig bírta követni, nem hogy a lábunk. Balaton felvidék is tud durvulni, íme, az első látványos bizonyítéka. Kattogott a szív rendesen, szegény izmok követelték az oxigént szüntelen. Majd amikor látta, hogy épp megpusztujkázni készülünk, engedett a drága, egy erős kanyar vissza, s ereszkedés lefelé a faluba. Itt már tettük a dolgunkat, ahogy kellett.  Meneteltünk rendre előre, hol szekér, hol őzcsapáson. Néha összedőlt viskók, máskor épebb kerítések mellett.

Egyszer csak valaki széthúzta a függönyt és a Folly Arborétum mellé vezető úton elénk tárult ismét a Balaton! Ez igen! Pislákoltunk, mint fehér egér a nullás lisztben. A lábaink alatt ringatózott a tó, melyért mások akár egész kontinenst átszelnek. Megértem miért! Nem is siet ilyenkor semmi! A szemek követelőznek, még, még, még! A lábak megkapták az úton a magukét! Vasárnap még az óra is sarokban hever, mondván csináljon mindenki, amit akar! Cammogás lett a vége, no meg csodálkozás és ámuldozás, micsoda helyek…

A szőlő között ereszkedve hosszú kocsisorra lettünk figyelmesek. Meglátogattuk a helyet! Egy présház mellett padokon vígadott a kétlábú, tálcákon roskadó finomságok és pohárban ringó aranyló lé társaságában. Hangulatos volt, s mivel előző este mi is koccintottunk az igazi helyi rizlinggel, még jobban tudtunk azonosulni az érzéssel.

No, meg a Badacsonnyal, ki ott állt, mint egy Góliát! Átkiáltottunk neki! Lehet, hogy még találkozunk!

Majd megfordulva Fürednek vettük az irányt, és mint erdei sikló a kopott fűben, úgy tűntünk mi is a kis utcák között. A jelzés ugyanis arra kalauzolt az idillikus vityillók, dekoratív pincészetek és tájba illő pöttömnyi házak között.

Milyen koktélt szeretne készíteni magának egy túrázó? Naplementét, forgalomtól gyér utakat, látnivalókban gazdag tájat, no meg hegyeket, völgyeket, szőlőket és Balatont. Itt pontosan ilyet mérnek!

Ábrahám hegyi túra kérem a természetjárás Alfája és Omegája. Minden benne van, ami csak kell! Csak az út ne fogyna ilyen gyorsan, mert egyszer csak kiértünk a fő útra, ami már ismerősként köszöntött ránk, mutatva, itt már nem kell a jelzést követni, a patak partján kényelmesebb lesz az út. Lámpák fényei közt haladtunk a szállásig, hol már a bőséges vacsi és a hűs zuhany várt. No, meg egy újabb kérdés. Holnap merre megyünk?

Nagy Kornél

2022. szeptember 18. 10 óra

Kisbodak Vízi kultúrház

"Ezen a természetjáró és ismeretterjesztő napon

mindent megtudhatsz a Szigetköz madarairól,

Nagy Kornél zseniális előadásában!

Részletek:

10:00-kor találkozunk Kisbodakon, a Vízi Kultúrházban.

Ott szabadtéren, piknik jelleggel hallgathatjátok és láthatjátok Kornél mesteri előadását a madarakról, kb 12:00-ig.

Utána kis ebédszünet és séta az erdőben, gyakorlatban is megtapasztalni a madarakat!

A program vége: kb. 14:00

CSALÁDI PROGRAM, GYEREKEKET IS VÁRUNK!

Hozzatok: szendvicset, csokit, plédet, kényelmes túrafelszerelést, fényképezőt!

Jelentkezés csak e-mailben: vizikulturhaz@kisbodak.hu

infó: 06205150911"

Forrás:

A Szigetköz őszi madarai -

Szigetköz Jártassági Tanfolyam Kisbodakon -

INGYENES! 

Lassan csak régészeti eszközök segítségével lehet megállapítani, mikor történt az utolsó bejelentkezés éles terepről. De most újra felveszem a kesztyűt az idő lassan minden emléket porrá zúzó kerekei ellen, és még frissiben betűkbe zárom az elmúlt napok többnyire ámulatba ejtő nem ritkán zaklatott, míg máskor melankóliába hajló eseményeit.

Történt ugyanis egy forró nyári szombaton, hogy családunk összes tagja, no meg a fél szekrény kitöltötte kocsink minden négyzetcentiméternyi területét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy idő után a Balatonra érünk. Lehet, hogy a legrövidebb út az egyenes, de nem biztos. hogy a legszebb is. Így a kezdetben útvonaltervező által is ajánlott útról letérve, kis kóválygás után egy Tapolca előtti hupli felé fordultak a kerekek, majd némi zötykölődést követően egy teraszon kattogott a kézifék. Nyolc elmacskásodott láb ért földet, majd tekintett fel a vakondtúrásra. Íme, a feladat! Lássuk Zalaháp, mit tudsz!

Például az első panorámát a pakolóból, mely horizontjának végén felcsillant a Balaton víztükre! Ez aztán a köszöntő! Igazi nyitány! Ha nehezen is, de hátat kellett fordítani a kilátásnak, mert az út oda fölfelé vezetett.

Nem kell százhúsz literes hátizsákkal készülni annak, ki ezt a területet kívánja bejárni. Mint egy termetes pléd, akkora részen fekszik ez a bánya, honnan a régmúlt emberei követ bányászták. Aki nem szeret csalinkázni, egyből felügethet a csúcsra, mi inkább a tanösvény bejárására tettünk egy laza kísérletet. Az egyértelműen jelzett úton eltévedni lehetetlen, visz magával, mint egy mozgólépcső egy irányba. Kivéve, aki fésű módjára erre-arra kitér, például egy újabb panoráma kedvéért. Bálintot inkább a meredek földkupac hozta izgalomba és azon küzdötte fel magát.

Idővel az út elvékonyodott és libasorba haladva élveztük a ráhangolósdit. Forró augusztusi napon azonban kevés élőlény baktat széles mosollyal. Madarak nem közéjük tartoznak. A hőség elől ők az árnyékba bújnak, alig mozognak, és mivel a fiókanevelés kimerítő feladatának többségével végeztek, így nem kell területet őrizni, ezáltal énekelni sem szoktak. Az erdő csendes lett volna, ha mások nem tudták volna, erre a vidékre ilyenkor is érdemes benézni. De tudták! Mögöttünk, előttünk, olykor fölöttünk, máskor alattunk kíváncsi kirándulók járták a környéket.

Nem is csoda, a változatos terep ugyanis bőséges látnivalóval készült. Az erdőből kiérve ugyanis egy vasútállomásnyi méretű rét tárult elénk, melynek kerítésként vaskos gránit vett közbe. A kiégett sárga fűben, mint kisemlősök úgy mocorgott imitt amott egy–egy ember. A központi helyen pedig ott állt a csúcs, melynek tetején zászló lengett. Akkor lássuk, milyen fentről a kilátás.

Neki is lendültünk, csak épp egy placcon a környék hírességei álltak hóban, fagyban, no meg hőségben és napsütésben. A kőszobrok díszőrségét megtekinteni kötelező annak, kit ide hoz kíváncsi természete.

Meg is éri a pár percnyi kitérő, nem mindennap lát az ember ehhez hasonlót. Innen viszont már tényleg csak egy ugrás a tető, amire ezúttal nem a meredeksége, hanem a zsúfoltsága miatt volt körülményes feljutni. Meg kellett várni, míg a korábban érkezők betelnek a látvánnyal. Fent állva megérti az ember, miért jár erre ennyi kiránduló.

Itt kezd el valójában érkezni a környék sajátosságát adó tó hangulata. A távolban fél szemével folyamatosan kacsingat rád, mindezt olyan udvariassággal teszi, hogy teret ad a körülötte emelkedő hegyeknek, no meg a lábaid alatt található bányának.

Most, hogy láttuk, hol töltjük a következő napokat, el is indultunk a tóhoz egyre közelebb és közelebb.  Közben a parkolóban találkoztunk a kocsinkkal is, így egy picit gyorsabbak lettünk. Vígan szlalomoztunk a tanú hegyek között, mígnem elfogyott a távolság és Ábrahámhegy táblán túl pár kanyaron áthajtva egy apartman kerítése mögött dobtuk ki a vasmacskát.

A helyi bácsi barátsággal fogadta csapatunkat, majd kimálháztunk és igaz, a sötétség ráült a tájra, azért tettünk egy rövid felfedező megismerő sétát, az igazi túrára azonban még közel húsz órát várni kellett.

Nagy Kornél

Izgatottan ülök egy karfás szék kényelmes kárpitján, miközben mindenütt emberek sürögnek, forognak. A Mosonmagyaróvári Polgármesteri Hivatal dísztermében egyszer csak megkezdődik a képviselő testület soron következő ülése, mely előtt a „Mosonmagyaróvár város környezetvédelméért” díj átadására kerül sor.

Hogy is kerültem ide? Ennek a történetnek az eleje több évtized időutazása után található meg, valahol kisiskolás kor körül. Azokon a szombat éjjeleken, mikor apu felkeltett és megkérdezte, „fiam, jössz-e horgászni?”, majd a választ hallva kettő reggelit csomagolt a sokat látott hátizsákba. Azok a vízparton érzett hajnalok bizony tették a dolgukat odabent. Nyaranta egyhetes intenzív kiképzés várt családunk összes tagjára, mikor hosszú hónapos tervezés után anyu levitt minket az ország számtalan helyére, hol várakat másztunk meg, hegycsúcsokra küzdöttük fel magunkat és szívtuk magunkba a kirándulással semmivel össze nem téveszthető élményt.

Ilyen alapok után csoda hát, ha a Tatabánya vasútállomásán meredten nézett fel a szem a turulhoz, majd adta ki a lábaknak a parancsot. Drágáim, vigyetek fel oda, most! Aztán jött egy örök mondat egy ismeretlentől, amikor egy ki tudja hol lévő faluban csak annyit mondott - az ország legszebb településén jár. Olyannyira igaza lett, hogy pár évvel később abban a faluban húztuk fel egymás újára párommal a gyűrűt.

Idő közben a szimatszatyor mellé távcső pánt is került, és lám már egyre többször állt meg a test, mondván, ott valami motoszkál a bokorban. Hogy kerültem Ferencmajorba, nem is számít igazán, csak az, hogy elképedve figyeltem hátukon állványos távcsővel rohangáló zöld ruhás emberkéket, kik egy épp arra szálló csapat madár nevét játszi könnyedséggel szavalták és még róluk tucatnyi érdekességet. Ez a kör azonban mindenki számára nyitott volt, és így kerültem be a tatai madarászok közvetlen közelébe.

Az új világ öntötte elém a megunhatatlan élményeket. Zöldfülűként elkapott a hév, ezt az ajándékot meg szerettem volna osztani a többiekkel is. Madártetető túrákat szerveztünk, hol összeállt pár hasonló figura, s jöttek az újabb lehetőségek. Városközpontiak napján már külön vetélkedővel álltunk a nagyérdemű elé, melyet más falusi rendezvények követtek, például Hegyeshalomban a Stettni – tónál.

Olyan igazi egyéniségekkel sikerült találkoznunk és együtt munkálkodnunk, mint az ezermester Behon Gábor vagy a szavára mindig hallgatandó Gyebnár Gyula. Tökéletes munkamegosztás volt. Ügyes, okos és lelkes összeállítással beindult a műsor. Jöttek lipóti rendezvények, hova diákok olykor hatalmas tömege látogatott ki. Hála például Gregusné Szabó Melindának, Króneisz Flóriánnénak, hogy csak két nevet említsek a számtalanból.

Mint Everest a Himalájából úgy magasodik ki az összes élmény közül a Hildegárd Óvoda által kötött szövetség. Márti, Mariann és Szilvi olyan természetbarát rendezvényeket szerveztek, melyhez hasonlókat még elképzelni sem tudok. A Hildegárd nap szőnyegén belépve egészen a lipóti madármegfigyelő kavalkádig. Az ötlettáruk tengeréből merítve hoztak létre újabb és újabb programokat, melyekhez igyekeztem madaras tapasztalataimat hozzá tenni. Szinte űrutazás volt az a pár év.

Egyszer csak lett szerencsém belecsöppeni a Szigetközi Természetvédelmi Egyesületbe, kik kitárták a kapukat a Szigetköz felnőtt lakossága előtt is. A SZITE napok során egyik helyszínről a másikra vándoroltunk művelődési házakba, hol előadások útján mutattuk meg a közvetlen környezetünket. Hihetetlen izgalmas dolog volt részese lenni annak a feladatnak, hiszen teljesen más szempontokat hangsúlyoztak a vízügyesek, a turizmussal foglalkozók vagy épp madárbarátok.

Ez azonban csupán marék kavics ahhoz a bányához képest, melyből most szemezgethetek. Micsoda egyéniségek, kik önzetlenül álltak a rendezvényeink mögé, például halom friss kenyeret felajánlva. Hány órát, napot dolgoztak azon, hogy a hétvégén a gyerekek vagy épp felnőttek közelebb kerültek a természethez. Felbecsülhetetlen!

Mi is járhatna az ember fejében egy ilyen díj kapcsán. A hála! Ennyi embernek, kik egy csöppnyi része megnevezve, de többségük anonimként tette a dolgát. Hála, hogy ebben a társasjátékban együtt játszhattam Veletek! Köszönöm!

Most egy pillanatra megtorpan az ember, s visszanéz! Hmm! Mindig is erről ábrándoztam! Arról, hogy a mögöttünk hagyott időt a lehető legtartalmasabban tölthessem ki, sikerült.

A műsornak természetesen még nincs vége! Folytatódik tovább. Új egyéniségekkel, új feladatokkal. Munka van bőven kívül- és belül is. Sokat kell még tanulni a madaraktól, hogy hasonló értékekkel töltsük meg a következő évtizedeket is.

Ezzel a kis visszaemlékezéssel szeretném megköszönni a SZITE ajánlását, a Képviselő – testület döntését, az elegáns és egy örök élményadó rendezvény megszervezését és lebonyolítását.

Azóta eltelt napokban pedig, nem győzök köszönetet mondani Neked, a közösségi médiában, telefonon felhívva, utcán találkozva, a rendezvényen személyes jelenléteddel megtisztelve és még ki tudja hány formában gratulálva a díjhoz. Köszönöm szépen mindenkinek!

A díj igazán megtisztelő pláne úgy, hogy én csak egy kapocs voltam, vagyok, s remélem, még egy ideig leszek is a Természet és TE közötted!

Nagy Kornél

Kémeink  jelentése szerint 

két hét múlva zöld ruhás emberek tucatjai 

lepik el főként vizes élőhelyeket, és valami furcsa nagy 

egy és két lencsés készülékekkel bámulnak majd az ég felé!

De, állítólag annyi madár érkezik,

hogy ezt nem tudják önmaguk megszámolni! 

GYERTEK, SEGÍTSÜNK NEKIK!!!

Program:

2021. október 2-án 15 órakor 

Lipóton a kemping madárvártájából indulva

teszünk egy három órás madármegfigyelő sétát. 

18. órától a kilátóból figyeljük (számoljuk) tovább a madarakat. 

Mint madárkórus a tavaszi hajnalokon, úgy zengi teli az ember a média csatornáit, hogy a nyári melegben inni, inni és inni kell. A fél- vagy egész napos menetgyakorlatoknak jelentős részét teszi ki hátizsákunkban a palackba zárt víz.

De mi történik a kedvenceinkkel? Kik szintén kókadva keresik az árnyék menedékét hőség idején. Ott van nekik a Duna, Lajta s a tavak - mondhatja a felületes szemlélő.  Ez azonban a madarak többségéhez relatív messze van, s az olykor meredek part nem is alkalmas az énekeseknek. Persze egy fecskével teljesen más a helyzet, no meg egy hosszú lábú nagy kócsag sem esik kétségbe egy ilyen láttán, de szegény feketerigónak vagy széncinegének már nehezebb dolga akad.

Nem kell emlékeim mélységes kútjának aljára fúrni, hogy felidézzem a kótyagos nyári melegben a bandukolást a Duna árterében. Egyedül izzadságtól súlyos pólóban kutyagoltam a poros utakon, mígnem a távolban egy pocsolyát láttam. Leráztam a bágyadtság terhét a szemekről, s szoborrá meredve figyeltem a távcsőben megjelenő kép minden rezdülését, hiszen ott bizony szinte mindig előbukkant valami. Egy citromsármány, egy füzike.

Aki azonban nem ácsingózik az ilyen körülményekre, de a látottakból sem akar kimaradni, készítsen magának pocsolyát, magyarul madáritatót. Ennek fontossága akkora, hogy a Madárbarátok könyv a madárbarát kert kialakításának első lépéseként jelöli meg! Rajta hát! Elő az ásót, túrjuk fel vele a földet! Éljenek a tavak!

Talán nem is kellene ilyen hévvel nekilódulni! Vegyük csak ki a sufniból azt a rég nem használt műanyag virágcserép alátétet, majd öntsünk bele öt centi mély vizet, tegyük ki egy számunkra is jól látható sík terepre, mely nem a macska zarándok útjára esik, s jöhet is móka.  Ha van, amire szükségük van a csőrösöknek nyáron, az a madáritató. Ha kellő nagyságú és bele is férnek, Lipótra sem kell repülniük a termálba. Ha sikerül malomkő méretűt keríteni, akkor a közepére érdemes tenni egy követ is.

Mivel tudnám még feldobni az itatót, hogyan tudnék több élményt adni, s ez által több élményt kapni?  Már egy újabb virágalátétet varázsolunk elő, ami lehet akár téglalap alakú is, melybe homok kerül. Itt lesz a homokfürdő! Kedvenceink tolla között ugyanis különböző élősködők bújnak meg, amiktől meg szeretnének szabadulni. Emiatt belefekszenek a homokba, s ez segít kitisztítani. Ha viszont az itató mellett van, a vizes homokból több tud a tollakba ragadni, így jobban működik a dolog.

Rakj ki egy tál vizet, mellé egy tál homokot és már a környék madarainak segítségére lettél. Ha pedig mindezzel megvagy, hátra dőlve a kerti székben akár mobiltelefonnal vagy fényképezőgéppel, s jöhetnek a fotók és a megunhatatlan kérdések, milyen madár volt ez? Mikor érkezik egy újabb faj? Írhatod a fajlistát!

Nagy Kornél

MI A KÖZÖS a 

 tengelicben,

a kék cinegében,

az őszapóban?

Nyáron ők is szomjaznak!

Részletekről hamarosan...

A Bakony csupán egy szó a sok közül. Mégis egy óriási demizsonhoz hasonló szó, mely csordultig van édes élményekkel és soha nem feledhető kalandokkal. Testet - lelket edző emelkedőkkel, harmóniát árasztó rétekkel. Egy szó csupán, ami még szebben cseng a fülünkben az elmúlt túra óta. Ha pedig kíváncsi vagy az okára, fuss tovább e betűvel jelölt sorokon.

Történt egy napsütötte szombat délelőttön, hogy családunk háromnegyed részének fantáziáját mozgatta meg a bakonybéli túra lehetősége. Bálinttal és feleségemmel ültünk hát be a kocsiba, hogy az aszfaltcsík ledarálása után a térség egyik legfelkapottabb terepülésének utcáján parkoljuk le a modern szekeret. Innen már a lábak kapták a főszerepet, no meg a térkép, mert a tervezett útvonal elég kacifántosan mutatta magát.

A falu látszik, hogy szereti a turistákat. Nemcsak formás házacskái és hangulatos elemei tűntek fel, hanem bizony vendéglátó helyeinek száma is messze túlhaladta a hasonló méretű helyeket.

Erre kevésbé, de a jelzésekre annál inkább ráhangolódtunk, mely egy darabig szépen követhető is volt. Egyszer csak a nyíl egy kerítéssel elválasztott üzem felé mutatott. Pislogtunk, mint maci a málnásban, most akkor mi van? Mariann viszont tudott olvasni, ki volt írva gyalog és kerékpárral át lehet rajta haladni. No, van még mit tanulni, így üzemi területhez hasonló helyen vágtunk át nem kis óvatossággal a kutyaugatásra számítva. Ez elmaradt, az erdő mögötte viszont nem, melybe belehasítva megszokott terepre kerültünk.

Majd jött egy kis ingyom-bingyom aszfaltos rész meg hasonló, de végül ismét egy erdei út következett, amin turista alig, de ér annál inkább kanyargott. Már itt észrevettük, holott komolyan kellett figyelni a jelzéseket, s bizony pár száz méterenként másikra tértünk, mesteri munkát végeztek az útvonal tervezők. Elsőre átjött minden. Még a víz is az úton, amit ugye egy túrázó élvez. Ember sehol, erre csak a madár jár, így nem volt ciki, ahogy sánta kecske módjára pattogtunk át a gázlókon.

Micsoda hely, nem győztem már ott is dicsérni! Kezdetben kissé dózerolt sáros utat kaptunk, később érkezett a füves, majd rétes rész, közben forrással és szántóval karján! Ennél mozaikosabb tájra aligha vágyhat az, ki lábbelijét e földön kívánja koptatni.

Az aszfalt keresztezése után azonban ismét megváltozott a vidék. Szalagvékony ösvényre terelt minket, hol libasorba követtük egymást az ismeretlenbe. A májusi erdő azonban nem nézte ezt hangtalan. A mozi hangtechnikusokat is megszégyenítő módon ezer szögből és módon zúdult ránk a kórus.

Egyik irányból vörösbegy tolta szívből-lélekből, másik részről már csilpcsalpfüzike csőréből áramlott ki a jellegzetes dallam. Énekes rigók, erdei pintyek és még számtalan tollas zengte csordultig az erdőt, amibe ilyenkor minden lépés élmény! Nem is foglalkoztunk semmi mással, csak jöttek a dallamok, fogytak az utak.

Óriások vettek körbe minket. Hogy kerültek oda? Fogalmunk sincs. Ott voltak és kész. Mi meg próbáltunk lábujjaik között átbukdácsolni. Nézd már a jelzés is észrevétlenül átváltozott. Miként kerültünk a kerekes kői szurdok aljára? Nem tudni. A patak viszont ott csörgedezett az alján, melyet gigászi falak vettek körül! No, akkor itt és most! Éljük meg a pillanatot!

A szurdokról írni nem lehet. Őhozzá oda kell menni, s ott kell lenni. Majd leülni hűs köveire. Hallgatni a víz természetes hangját, amint a sziklákkal beszélget.

Látni a völgyet, mely alján hangyaként kuporodunk meg, s váltunk részévé a tájnak. Ezt szavakba foglalni felesleges próbálkozás. A terep viszont egyéb huncutságokra is képes. Mondjuk lehánthatja rólunk a nagy komoly felnőtt gagyi szerepét, s máris egyik körül a másikra mókusként ugrálva az árok másik szélén szemléltem a szemköztik oldalt. Holott itt már több kiránduló család is látótérben volt, mit számít mindez. A kihívás szebben szólt. Idővel Bálint is vette a lapot, s már ketten egyensúlyoztunk. Néha hajlamos vagyok a hétköznapok szigorú protokolljában elfelejteni a játékot, a spontán szórakozást. Persze azért például a sportokban el lehet csípni egy két hasonló pillanatot, de itt is. Csak ugrálni egyik kőről a másikra, örülni, ha rajta maradsz, s mosolyogni, ha csobban a láb a vízben.

A táj idővel szelídülni kezdett, a patak visszatért rendes medrébe. Mi is áttörtünk a visszafelé vezető útra. Innen már csak tolni kellett a faluig. Holott az óra még barátságban sétált velünk, túl sok megállóra nem volt szükség. Lélegzetelállító panoráma, tüdőt nagyító kaptatók sem érkeztek. Ezt a szakaszt csak hozni kellett. Daráltuk is szépen a kilométereket.

Egyszer csak település szélét ígérte a fák mögötti terület. S lám tényleg, kiértünk Bakonybél talán leghangulatosabb, s legfelkapottabb részére. A tóhoz, mely turisztikailag egyszerűen tökéletesen lett kialakítva. Igényes környezet, szép tiszta rendezett teli padokkal. S ki jön szembe a sétányon. Egyik kedves ismerős a barátjával. Jééé! Tudtam, hogy ebben a térségben töltik a napot, de hogy ők is idelátogatnak! Örömmel üdvözöltük egymást, majd egy beszélgetés után mindenki elindult tovább a maga útján. Nekünk már csak a kocsi megtalálása volt a cél, melyre sokat nem kellett várni.

A parkoló már foghíjas volt, a lábak is nehezebben mozogtak, örültek is az ülésnek. A motor éneklésbe kezdett, majd Zircig, a kedvenc hamburgeresig meg sem állt. Itt az elégetett kalóriák pótlása után vette csak be újra Győr felé futó utat, mely hátán elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél

Történt egy napsütötte szombat reggelen, hogy ezúttal négyen ültünk be a kocsiba, felkeresni a környék legbájosabb települését, Súrt. A járgány kerekei könnyedén tolták be szájukon az ismerős távot, majd amikor a település főterének parkolójához értünk, megállt, s tudta, jó darabig itt kell szobroznia. Aki ugyanis erre a területre ér, ne spóroljon az idejével!

Mi is komótosan jártuk be újra a park mesterien faragott padjait és kukkantottuk meg az összes fellelhető apróságot, melyet ízlésesen szórtak szét a helybeliek. Emitt egy ugróiskola, amott egy arborétumot idéző tábla.

Ezek begyűjtése után a szabadidőpark került a bio navigációs szerkezetébe beírva. Egy hangulatos utca erre, egy külső peremterület arra, s lám máris játszótér, majd kondi park és egy mini arénához hasonló helyen lettünk. Itt találtunk egy Himaláját idéző függőhidat is, amin átbaktatva hullámzott alattunk. Ezt még egyszer ki kell próbálni!

Nem találtam olyan települést még, mi ennyire kitárta volna kapuit a turisták előtt. A honlapjukra feltöltött térképen a bőség kosarából válogathatjuk ki a következő célpontokat. Ez kiváló mézesmadzag, amire érdemes rámozdulni, azonban egy kicsit túl van reklámozva. A valóság ettől egy picit fakóbb, de jó lehet lakni vele!

A mezítlábas ösvényt például meg sem találtuk. Helyette felértünk egy dobra, ami tetejéről látszott, a mézeskalács házikókon kívül itt is vannak kevésbé vonzó porták. A falu viszont csordultig van apró meglepikkel. A napórájuknál is érdemes elidőzni.

Az igazi attrakció azonban csak ezután következett. Elindultunk felkutatni azt a helyet, amiért reggel kikeltünk az ágyból! Súrt nem az óriások tervezték. A távolságot itt nem éles terepen megszokott mértékegységekkel mérik, de másban is elért ez a séta. Bálint például rollerrel tolta, mi pedig könnyű felszerelésben. Csupán egy falusi sétára készültünk, s pont azt is kaptuk, csak sokkal többet. Városban ugyanis a húsvéti hangulat nyomait főként a boltok polcain találhatjuk meg.

Itt viszont számtalan ház udvarából kacsintottak ránk a tapsifülesek modelljei, hol szólóban, hol párban, hol tojások közt, hol más elemek társaságában. Az ünnepi hangulattal volt átitatva minden. Itt éreztük valójában, milyen is lehet a húsvét. Mindehhez kedves bennszülöttek, kik rendre köszöntek. Boldogan alkalmazkodtuk a Nyúlról már ismerős helyzethez. Az útba igazításnál is készségesesek voltak, így be is tudtuk venni az irányt magasabbra felkapaszkodott házakhoz, majd azon is túl.

S lám erdőbe kerültünk! Hogy lehet ez?! A széles szekérúton sétálva mintha kinyílt volna a világ, s minden otthonosabb lett. A tavaszi madárkoncert javában zajlott, s lekuporodásért hívtak az odvas keltikék. A kacskaringózás közben egyéb ajándékokat is elénk szórt a táj. Például egy rovar szállodát, mellyel szintén nem minden nap fut össze az ember. Mit várunk ettől a területtől? Itt tényleg lépten - nyomon valami aprósággal, érdekességgel készülnek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni! Ez Súr! A kirándulók Mekkája.

Ami azonban ezután következett, az túlmutat mindezen! A sorba nőtt fák elfogytak, majd a mögötte található tisztáson megpillantottuk az emberi kéz alkotta, de a természethez szorosan kötődő, valódi célra irányuló lombkorona tanösvényt.  A tisztás, melyet fényképről már csukott szemmel megismer az ember, most előtte karnyújtásnyira! Hmmm! De nocsak, mi van ott a fák törzsére felcsavarozva?! Ami az egész területen szinte mindenütt. Madárodúk! Oké, láttunk már ilyet, de itt a klasszikusokon kívül nem „d,” sőt még fakúsz odú is! Ezek után nincs mit írni! Minden tisztelem a helyi madárbarátoknak!

El is időztünk egy kicsit a területen, elképzeltük, merre lehet a parkoló és torony iránt elindultunk felé. Itt jött szembe a falu legvarázslatosabb arca. Szellősen elhelyezett házak, tágas kilátások a központ felé, kész élmény volt itt a séta. Nem is tettünk bele erőt, komótosan a táj hangulatában megnyugodva ereszkedtünk egészen a kocsiig.

Súrt nem lehet eleget dicsérni! Megszámlálhatatlannyi üde színfolttal a környék legtökéletesebb állomása. Igaz, nem az egyetlen! Az óra mosolyogva kérdezte tőlünk. Megyünk még valahová? Belefér! A motor újra járni kezdett, a kerekek a 82-es főútra érve nem Győr, hanem Bakonygyirmót felé vették az irányt, hol egy nyúlfarknyi terület bejárását tűzték ki zászlajukra.

Eltéveszthetetlenül könnyű megtalálni a pincesort, ami előtt megállva feleségemmel ketten szálltunk csak ki. A fiatalságba nyomot hagyott a korábbi kilométerek, amit a felfedezésünk vágya nem írt felül. A térkép egy kellemes helyet ígért, amit meg kell nézni!

Igaza lett! Egy kis üde könnyű rövid séta a présházak között, melyeknél mindenhol a szőlőé a főszerep. Nem is vártunk többet. Pár száz méter előre húú és ááá jelzők közben. Igényes házak, tiszta környezet, öröm közöttük elhaladni.

Visszaérve a kocsihoz a brrrrr hang újra duruzsolni kezdett, majd elindult a hazafelé vezető úton.

Nagy Kornél