Kampós csőrök, erős lábak, vad erők, oly sok csoda és ámulat. A sasok! Egy misztikus, egyben valós világ, hol a nyers természetben megjelenik a szárnyalás könnyed büszkesége. Mi ez, ha nem varázslat!
Fülig érő szájjal pillantottam meg Spaki sms-ét, ki írta, idén ismét sasokat megy számolni, s vele tarthatok. Ha van az a program, melyért érdemes tisztára írni a szombati napot, hát az a sas szinkron. Így történt, hogy reggel kilenc óra nulla perckor a Dunakiliti erőmű aszfaltján találtuk magunkat. A bakancsok örömmel topogtak az ismerős terepen, majd a szemek felvették az Winettou filmekből lekoppintott messze néző pózt. S lám érkezett is az első számolni való, nem is akárki személyében. Rétit sodort elénk a madarász szerencse. Ha van lény a Földön, melyet a sas szóval illetnénk, hát ő lenne. A madár! Melynek hímje három-öt, tojója négy, s akár majdnem hét kiló. A madár, melynek szárnyfesztávolsága kis híján eléri a két és fél métert. A madár, mely örvendetesen szaporodik az országban, s költő számuk csupán még így is csak háromszáz körül mozog. A madár, melyet a természetvédők foggal és körömmel védenek, na meg egymillió forint természetvédelmi értéknek nyilvánítanak. Mindezen adatok csak elszórt rizsszemek a tányér közepén díszelgő sült zöldségek körül. Aki ugyanis ránéz, mindezt kukába dobja, marad a lényeg, a látvány, a madár!
Amint messzi távolban szépen méltóságteljesen eltűnt, szinte azonnal érkezett a következő réti sas. Vaó! Szólt valaki nekik, hogy felvonulás lesz? Igaz ő is messziről kacsintott ránk fél szemmel vagy talán még úgy sem, ki tudja. Egy biztos, az óriási termete ellenére őt is elnyelte a végtelen messzesége.
A karóra másodperc mutatójának még elszédülni sem volt ideje, mikor újabb sas kopogtatott be a látóhatár tágas terének peremén. Ő azonban Stallone vért ivott reggelire, hiszen egyenesen előttünk húzott el. A szakirodalom szerint akár kisebb is lehet a rétinél, de ilyen távolságból mit sem számít mindez. Az viszont annál inkább, hogy Felsége ritkábban látott szárnyas errefelé, s bizony a hazai állománya is alulmarad a rétinél. A parlagi sassal találkozni igazi megtiszteltetés, mármint nekünk, embereknek. Egy ürge vagy épp nyúl, ha lehet, eltekintene ettől a lehetőségtől. Mi viszont örültünk neki, s meg is feledkeztünk, hogy bizony nemcsak ő, hanem a hideg is errefelé jár. Amint azonban „csönd” lett, máris ott termett mellettünk, meghívott egy didergésre. Tovább mentünk négy keréken egy darabig, majd komolyabbra vettük a dolgot és szerelvény igazítás következett a tél megjövetelének jegyében. Mint jégkorongkapusok indultunk újra útnak.
A mellékághoz érve vidám kacsák fürödtek a csöppet sem nyári Balatont idéző vízben. A dermesztő szél sem talált fogást rajtuk, úgy ringatóztak a vízen. Jéé, ott hátul! A kendermagos récék tudják jól, tutaj nélkül a mifélénk nem fog közeledni hozzájuk. Nincs is mitől félniük, a tőkés réce termetű madarak védettség alatt állnak. Velük elsősorban télen találkozhatunk, amikor északról megérkeznek.
A kíváncsiság azonban újabb utakra invitált, melyet a hidegérzet bólogatóan jóváhagyott. Oké, oké, mozgolódjunk, keringessük meg egy kicsit a vért. Egy újabb mellékághoz érve ötven bütykös hattyút árult el egy jéggel még nem borított terület. Mi több, Péter még egy rókát is látott közelükben, ki nem fente rájuk csillogó fehér fogait. Erről az esetről is lemaradtam, ahogy oly sok minden másról. Ezért is érdemes profival a terepre menni. Látni hogyan dolgozik, mire figyel.
Hatalmas különbség volt közöttünk, amíg ő az egész belátható légteret figyelte, s egyaránt fontos volt számára a százötven méterre, valamint a másfél kilométerre szálló szárnyasok, addig engem a közelebbi példányok kötöttek le. Spaki bármilyen kis pontra ráfokuszált, s már mondta is, melyik faj. A hattyúkat is rendre átnézte és jegyezte fel a gyűrű számát. Igen, ezt is érdemes ellesni tőle! A fajismerete is fölért több könyv tartalmával, amit nem őrzött lakat alatt. Szívesen mesélte el, melyik fajnak mi a jellegzetessége.
Milyen nagyszerű emberek is élnek! De nem mindenki ilyen! Sokáig kell ízlelgetni Kovalszky sorait, miszerint az emberek „mind értékes, de nem mindenki ért”. Ha egy kicsit megkapirgáljuk a viszonyunkat egymással, bizony hamar homlokon vághat, mennyire igaza van, csak ez nehéz, s sokkal egyszerűbb lehülyézni őket. Pedig minden embertől lehet tanulni, ha mást nem, hát lehetőséget arra, hogyan kezeljük a nehéz embereket. Márpedig ha ezt megtanuljuk… Vannak viszont sportolók, vagy (és) életüket már harmonikusabban élők, meg madarászok, kik tálcán kínálják tudásukat, melyről bárki példát vehet! Ha az Ő társaságukban osztozhatunk, máris nem a de sok marha van körülöttem című programot futtatjuk, hanem a de jó lenne annyit tudni, mint ők szoftvert frissítjük.
A madarak erről mit gondolnak, nem tudom, de hogy kíváncsiak voltuk rá az biztos, így elindultunk a falu felé, ránéztünk a két hídra és a mellékágra. A tél itt már kivillantotta macska karmait, s az arcba maró szél emlékeztetett havas regények hangulatára. Nem volt a kabáton gomb, cipzár, mely magányosan lifegett volna. Feszült minden a helyén, mi is törtünk előre. A környék récéi, kócsagjai azonban ezt annyira nem támogatták. A távoli szürke gém mozdulatlanul figyelte, merre lesz az arra, a kacsák azonban hátra arcot fújtak és elvonultak a térségből.
A delet egy órája ütötte a harang, mire újra a négy kerék fölött találtuk magunkat. Kikapcs, bekapcs, s máris forogtak a kerekek egyszer erre, majd arra, s ha jól emlékszem amarra. Az aszfalt elfogyott, jött a sár, melyet a fagy keményre parancsolt. Itt újra előkerültek a távcsövek, melyek előtt újabb ragadozók jelentek meg. Élvezhető távolságba került egy sasoknál valamivel kisebb vékonyabb szárnyú ragadozó. Az ő nevét gyakrabban halljuk közszájon forogni, más fajokra vetítve. A kánya egy nagyon ritka madárfaj Magyarországon. Vörös kányából jobb években esetleg két számjegyű madár költ. Nekünk ott volt a szemünk előtt. Hmmm!
Ezt a pillanatot nem lehet és nem is kell felül írni! Mint a habos sütemény, melynek mogyoró van a tetején! Hamm! Köszönjük szépen jól esett!
A kocsi kerekei egyre gyorsabban kezdtek forogni. Néha még megálltak, de az irányt már nem tévesztették el. Egy kicsit még zötyögött, majd jött az aszfalt, s a gyorsulás haza.
Egy huszadik századi robot rugalmasságával ért fotelt a test, s hámozta le magáról a káposztalevelekként ráboruló ruha sokaságot. Idő kellett, mire a vér rájött, a lábfejbe is becsoroghat, s újra mozgatni lehetett. A család már otthon talált, de az elme nem tudta követni ezt a sebességet és még egy jó ideig a sasok között maradt.
Nagy Kornél