A Balaton felé vezető úttól kellő távolra az autók csak látszódtak, de a hangjukat már elnyelte a közeg. Húsvét hétfő okán e területen pedig csak ritka vendég a masina. Pedig útvonal volt nekik erre, s arra. A súlytalan elme ép melyiket válassza, az csupán az adott pillanat szeszélyének a terméke. De felfoghatatlanul felszabadító érzés úgy battyogni, hogy nincs menetrend. A jelzést a környék fái hírből sem ismerik, a két településnek utcácskái, mint két kezünk összekulcsolásakor, úgy fonódtak össze. Így eltévedni még az sem tud, aki akar. Maximum nem tudjuk, épp melyik településen járunk. Mit számít ez jó helyen, falták vígan a lábak a távolságot.

Egyszer csak a Gerha kereszthez bukkantam ki, s mivel delet ütött az óra, a padok és az asztal tökéletes helyszínnek tűnt az ebédhez. Előkerült egy bádogdoboz, mely megőrizte a rá bízott étel frissességét. Hmm! Lefolyt rá vagy fél liter nedű a tealevelek főzetéből. Minden adott volt a folytatáshoz. Irány az éles terep, majd az erdő.

Egy dzsumbujos helyen azonban valaki dinoszaurusz módjára csörtetett a fák között.

A test szoborrá vált, a távcső ránőtt a szemekre. Ki vagy és hol? Jött az akkor legfontosabban tűnő kérdés. Ekkora zsivaj azonban hamar felfedi okozóját, s lám máris egy szőrmés négylábú mosolygott bele a frontlencsébe. Mókussal találkozni nekünk, embereknek élmény. A mókás kis pofájával, cuki kis termetével és hosszú bozontos farkával könnyen belopja magát a szívünkbe. S amíg csak magvakat, rügyeket, bimbókat, gombákat eszik, addig énekes madaraink sem esnek pánikba. Azonban ő, ha belebotlik egy tojásokkal teli vagy kis fiókákat nevelő otthonba, hát ott olyat csinál, amit csinálnia kell. Nála ez a természetes és nincs is ezzel semmi gond, mert az erdőben megfér mindkettő. Akár csak a rá vadászó nyuszttal, nyesttel, rókával vagy az égből érkező héjával, ölyvvel vagy épp macskabagollyal. Ez így kerek, és ha természet közeli, az szépen működik egyben.

Át is sétáltam rajta, míg nem egy ismerős domb tetején találtam magam. Jééé! Itt már pár éve felvitt a kíváncsiság. Erre nem találtuk szürkületben a lefelé vezető utat! No, akkor, revans! Mutasd magad te táj! Vegyük fel újra a kesztyűt! A térképhez lapoztam az emlékeim sorában, majd az éles terepre vetítve mindezt egymásnak feszültünk. S lám, a ritkán használt kopottas szekérúton elérkezett egy elágazás, melyet akkor fénytelenségben nem vehettünk észre. De most megvolt, s a hátára kapaszkodva megkezdődött az utazás.

Na, most mutasd meg, hogy hol lyukadok ki! Az út pedig tette a dolgát. Hááát, így világosba azért nem dobtam hátast a látványtól. A jobb esetben építési törmelékkel tarkított helyen az átvágtatás tűnt a legideálisabb megoldásnak. Ezt a szakaszt csak egyszerűen le kellett tudni.

Écs falu központja azonban már ismerősként fogadott, melyen otthonosan és a megszokott járdák csendesen vetettek felfelé, majd hová sikerült megérkezni? Az útra, melyen a már említett túrán sötétbe végigtrappoltunk. Lássuk hát világosban! Arra egy kanyar, s hát igen. Ez sokkal hangulatosabb volt, mint amit nem találtunk meg. Majd vissza a falu centrumába, hol újabb egy ismeretlen elágazás kérdezte meg. Erre jártál már?

S mivel nem volt ki azt mondja, hogy ne, hát mondtam nem, de megyek! S usgyi vissza a faluba egy másik úton. Ez rácsatlakozott egy jelzett útra, amint egy másik expedíción már áttrappoltunk. Azt hiszem ezen a délután sikerült bejárni Écs turista könyvekből kihagyott területeinek jelentős nyugati részét.

Egy idő után azonban a honvágy elindított és Győrnek vettem az irányt. Itt ismét valamelyik csavargásból ismerős szakaszok jöttek, igaz azokból a legjava. Elszórt házak, élhető távolságok. Teljesen megértem azokat, akik messzi földön gigantikus városokat felkutatva ámuldoznak. Aki azonban nem meghökkenésre és váóságokra vágyik, íme, egy tökéletes lehetőség a kikapcsolódásra.

Szellős utcák, tág terek, ideális terek közt az ember hamar rátalálhat a harmóniára és a belső megnyugvásra. Itt már nem is kell menni elég, ha itt vagy. Le is ültem az egyik helyen s jó volt szemlélődni, no meg egy kis szerelvény igazításra, kullancs elleni védelmi vonalak felfrissítésére, teázásra. Majd ez is megvolt egy elágazás ismét ismeretlen terepet ígért. Eddig.

Belehasítás a löszfolyosóba, mely egy kis távolság után ismét házakba torkollott. Hmmm, jött a megunhatatlan falurész. Erre, mint szétgurult gyöngyök, úgy hevernek szerteszét a házak. Emitt valahol a bokorság, mögötte egy kisebb.

Amott a golfpályára emlékeztető gyep, mögötte egy nagyobb. Erre már kevesebb volt a rogyadozó, valamilyen erő által még állva maradt vályog tákolmány. Itt elsősorban a régmúlt emlékeit hűen őrző, nem egyszer nádfedeles, tornácos, emitt régi kúttal, amott a földi munkákat könnyítő eszközökkel színesítve mindazt. Egyik ház falán egy fa küllős kerék, máshol gereblye.

A terület azonban a pannonhalmi borvidék szerves része, így nem csoda, mindenhol feltűnnek a végtelenségbe futó szőlősorok, és ezek hozadéka a pincék és présházak. Üdítő élmény ilyen helyeken elcsalinkázni. Merre? Hát amerre van út.

Mi nem egyszer csak zsákba fut vagy egy ház kapujába, de sebaj, hátra arc s gyerünk tovább. Gyalogos turistaként a közlekedési táblákat nem szoktam figyelembe venni, hiszen nem egyszer ez csak járművekre vonatkozik.

Így lehet az, hogy az út végén még át lehet vágni, de volt olyan is, hogy a szűkülő ösvény egyszerűen csak felfutott a dombra és kész. Hogy merre vagy merre sem, nem tudom, egyszer csak kiértem Nyúl lüktető szívébe és újra jött a felismerés, hmm tudom hol vagyok!