A nagyszoba sarkában ott csillog az ünnep szimbóluma, a karácsonyfa. A gyerekek arcán élénk az ajándékok által keltett derű. Has még tele a családlátogatás által megtöltött ínycsiklandozó ételek miatt. A szenteste fénypontjának palackja üresen, de büszkén áll, hogy benne micsoda nedű rejlett. A természetjáró jellem azonban belül másra is vágyik. A rendes emberi külső mögött ott dübörög a természet iránti rajongás, s alig várja azt a kis rést, ahol a felszínre törhet és folytathatja útját a régi mederbe.

Vágyik a Lajtára, Nagy-Dunára, nyúli dombokra, Bakony rejtekeibe, vagy épp a Balaton-felvidék valamelyik hegyére.  Siet, fut, szalad, szárnyal, suhan a messzeségbe, de nem száguld tovább. Pedig karácsony van, legalább ilyenkor kerülhetné meg kétszer a Földet, de semmi. Biztos azért, mert nem járt még arra, hát lássuk, mit kezd a távolabbról ismert célpontokkal? Ábrándozzon a Schneeberg csúcsáról, a Mirafell vízesésnél látott vízirigóról, a Dévénynél virágzó vitéz kosborról, de még az sem. Lehet, hogy nem olyan szép? Hmmm. Kétezer méter magasból a panoráma, a víz alá bukó tollas, vagy épp az orchidea látványa sok mindennek mondható, de nem elég szépnek, nem.

Akkor miért ragad a földön, s áhítozik a környező vidékekre, mikor vannak nála szebbek, jobbak, érdekesebbek? Ezt a kérdést más helyzetekben is fel tudnám tenni. Kis túlzással például negyven évről korábban, anyu miért engem vitt haza a játszótérről, miközben volt nálam helyesebb, okosabb, és ügyesebb gyerek is. S ha szabadon választhatott volna, akkor is mindenki a legértelmesebbet vitte volna, mint tesiórán, mikor a focicsapatokba az osztálytársak közül választottunk?

Milyen szerencse, hogy a világ ennél sokkal összetettebb, ezek a tulajdonságok nem mindenkinél élveznek elsőbbséget. Ha kimegyek a Dunára, tudom a Nílus hosszabb nála, az Amazonas szélesebb, de a Duna személyesebb. A folyó, mely egyben mesél az elmúlt évtizedek élményeiről, szemérmesen átnyújtja a neked szánt ajándékait és diszkréten, de könyörtelenül titkolja a még rád váró szenzációit. A folyó, mellyel kapcsolatba kerülve egy olyan mély baráti viszonyba kerülsz, melyet nem is kell magyarázni, csak megélni és örülni neki. Mi ebben a csoda? Hogy biztos vagyok benne, mindez Neked is megvan, meglehet a Dunával, vagy épp a Tiszával, de lehet, hogy az egyik Kőrössel.

Most nézzük a madarak listáját. Ránézek a gyurgyalagra és elájulok csodás élénk színei láttán. A sasok, kányák, ölyvek  óóóriási termete láttán is elámulok és áhítattal nézem e fenséges lényeket. A cuki ökörszem bokra mellett is hosszasan elidőzök, hisz olyan üdítő érzés egy ilyen vagány csöppség mellett lenni. De még, ha a varjúkat kivesszük a sorból, ők egy külön kaszt számomra, melyik madarat említenénk a kedvencek között? Például a sordélyt mely előre lépkedne a sorban. Miért? Erre persze vannak szavak, hogy nem annyira tömegfaj, meg imádom a hangját, és amikor kiül egy kóró csúcsra és onnan dalol… De ez kamu. Szeretni való és kész.

Most este van. Az utcák lámpáin túl ablakokban fények sokasága fokozza az ünnepi hangulatot. Bent a karácsonyfa és körülötte kibontott ajándékok. Asztalon a vacsora nyomai, pohárban még két korty zöld tea. Lassan visszaolvadok a családi körbe. Nem kapnak Mont-Everestet, sem Grand Canont, csak (ahogy talán a legtöbb helyen) Dunát. Ha viszont ügyesek vagyunk, akkor ez így pont jó!