Képzeletben csukd be a szemed, Kedves Olvasó, álmodd azt, hogy tavasz van, méghozzá abból a jobbik formából! A nap sugarai érintik meg szemeid, mely kinyílik és felébredsz. Mi ez a hang az ablakon túlról? Odalépsz, óvatosan kinyitod azt, majd ünnepélyesen betáncolnak a dallamok a szobádba. Jó reggelt!

Ezer kincset rejt a legszenvedélyesebb évszakunk, de mint mogyoró a tejszínhab tetején kétségtelenül a madarak kórusa szerepel a középpontban. A történet azonban ennél jóval korábban kezdődik. A nyitott füllel járó természetbarát már tél derekától elcsípheti a pár hónapra előre mutató jeleket.

A barátságosabb téli délutánokon feketerigók egy–egy örökzöld ágán megpihenve halk dudorászásba kezdenek, s lepik meg az arra járókat. Amint a farsang közeledik a fák doktorai munkába állnak, heves dobolásba kezdenek.  Ilyenkor hallani, hogy pörgetnek, egy másodperc alatt akár húszat vagy még többet ütnek csőrükkel. Az étkük feltárásához semmi köze, ez már a második évszakunk hangulatát idézi.

Februárban egy citromsárga mellényes, hosszú fekete nyakkendőt viselő közkedvelt tollas is rágyújt a mindenki által ismert nótára, a nyit – ni – kék re.

Emlékszem egyszer pont a Gerecse szuszogós emelkedőjével feszültünk össze, s tettük próbára erőnket, mikor a széncinege vetett véget az öldöklő csatának, s kiáltotta el magát a szezonban első hallásra. Le is dobta a láncot a szervezet, s oly reményhozó volt hallani a hangját, amiben már benne volt a tavasz ígérete.

Zsuzsanna névnapja is érdekes fordulópont a madárhangvadászok naptárában. A népi megfigyelések szerint ilyenkor illik ugyanis megszólalni a mezei pacsirtának. Ezt többnyire nekik is elárulják így február végéhez közeledve, a szántók fölött már érdemes a két autózúgás közé belehallgatózni, hátha meglesz! A városközpontban néhány éve egy búbos pacsirta épített otthont, ők nem kötötték magukat mezei társuk szabályához. Igaz, itthon is voltak télen is, míg utóbbiak nem, hiszen rövidtávú vonulók.

Ilyenkor érkeznek a Földközi – tenger partvidékéről a tollas brigád legvagányabb alakjai is, a fekete csillogó ruhát magukon viselő harsány seregélyek is. Akit az unatkozás réme ijesztget, keresse meg őket, s huss, messzire fut tőle.

A hangutánzás hazai mesterei ugyanis széles repertoárral készülnek évről évre. A kevésbé elhíresült barázdabillegető is ekkortájt érkezik haza, bár ő jóval szerényebb keretek között csipog.

A madárhang koncert kezdetének valós időpontját azonban igazi nagyszólista, a Kárpát-medence második legkarizmatikusabb dalnokának érkezéséhez kötöm. Amikor feláll az egyik legmagasabb fa csúcsára, majd szélesre tárja csőrét, ahonnan kiáramlik a mással össze nem keverhető szín, tiszta élménycsokor! Akkor kezdődik a tavasz! Énekes rigó, nem csak egy madár a sok közül. Ő olyan, mint az autóversenyeken a start lámpát megnyomó főszereplő. A jelenlétére gyulladnak fel a fények, tőle virul ki a határ, tér magához a természet, kezdődik az élet.

Innentől pedig nincs megállás. Elkezdődik a koncert, melybe egyre többen, s többen csatlakoznak be. Háttérben megszólal a barátposzáta a maga dallamos stílusával. Másik oldalról vörösbegy gyarapítja a zenei sokféleséget a szerénynek és kedvesnek tűnő énekével. A varjúk károgó sokasága helyett rozsdafarkúak és csilpcsalpfüzikék csapnak a húrok közé, s engedik szabadjára a bennük rejlő csodás képességeiket. Nincs megállás, a madárhang kórus, mint egy éltető erő mindent megtölt frissességgel. Milyen érzés a nyitott ablaknál állni, s része lenni a csodának?

Várj csak egy pillanatra! Nehogy azt hidd, hogy ez a csúcs, NEEEM!

A madárhangvadász még valakire vár! Izgatottan fülel a naplementében! A megszokott helyeken lassít, várja a hangot, aminek jönnie keeelll! Ma este még nem, de holnap talán igen. Tudja jól a mester lehet, hogy már ott bújócskázik a fák üde friss lombjai között, csak még kivár. Területet, madarász nyelven revírt foglal. Majd, amikor már minden egyes porcikád vágyik arra a bizonyos hangra, egyszer csak…

Tyú, tyú ,tyú ! Kezdőőőőődik!!! A hang, mely olyan, mint színek között a vörös, a hegységek között a Himalája, szelek között a hurrikán. Mintha lennének a többiek és ő a csalogány, a fülemüle. A madár, melyet szavakkal leírni szinte illetlenség, hiszen ezekkel elveszti azt, aki. Őt meg kell hallani, s onnantól kezdve a dal az „ember emberségében” teszi a dolgát. A füttyének első hangja kopogtatás nélkül behatol a füledbe, onnan pedig tovább! Amit pedig bent talál, azzal elbánik könyörtelenül! Az a hang, mely csordultig van energiával. A hang, mely úgy fakad ki a madár csőrén, mint vulkán kürtűből az ég tetejéig fakadó láva. A hang, mely csillapíthatatlanul áramlik a kellemesen április aranyszínű estéken, de nem áll meg, mert ő nem az a fajta. Mit neki sötétség, meg éjjel! Aki libabőrre vágyik, engedje meg magának, hogy az éj leple alatt egy fülemülés területen sétáljon végig.  Ott testet ölt a boldogság igen magas formája.

Mit is várhatnánk tőle, ennek a produktumnak nem más generátora, mint maga a színtiszta szerelem. A hím ugyanis azért hozza létre azt a valóság talaját már félig súroló művet, mert ettől a bájitaltól várja, hogy párja övé legyen. No, meg persze azért, hogy többi hímet távol tartsa a területéről. Mindennek a töredékét pedig a mi fülünk és érzelmi világunk is fel tudja fogni. Úgy gondolom, aki eddig a sorokig eljutott elég szentimentális ahhoz, hogy mindezt átélje, hiszen ha nem az lenne már rég, másfelé járna.

A fülemüle éneke olyan színeket kever ki a palettára, melyet felhasználva élénkebbé tehetjük ezt a nagy kifestőt, melynek mai lapjára most értünk, s aminek emlékeit majd holnap fellapozhatjuk. Van, amikor borsó méterű izzadságcseppeket nyögünk ki egy–egy emelkedőn felfelé a Bakony, vagy épp a Pilis könyörtelen emelkedőin, arra is szükség van. S arra is, amikor a nagy fakopáncs, énekes rigó, de legfőképp a fülemüle éneke által rugaszkodhatunk fel egy álomvilágba. 

Nagy Kornél

Ismeretlenbe futó végtelen utak, a semmiség felé néző hangtalan fák, ismerős vidék feltáratlan világa! Ennek megörökítésére tesz most kísérletet e pár sor, melyet Kedves Olvasó elé tárok! És mi sül ki belőle? Ha van kedved, derítsük ki közösen!

A csillagászok képesek csak lassan megszámolni, hogy hányadik alkalommal állt meg négykerekűnk négy kereke a nyúli templom parkolójában.

Ezúttal csupán két láb dobbantott mellette, nem titkolt szándékkal, miszerint a Gerhai kereszt fölötti területet fogja bebarangolni. A falu ütőerének számító 82-es főút mellett kutyagolni nem turisták vágya. Így csak a kötelező szakaszt teljesítettem rajta, majd amint érdemes volt, egy kanyar, s már a csendesebb házak között haladt az ember.

A térkép védett fákat ígért, egy kanyart talán megér. Háááát! Akinek van jobb dolga, ne halassza el miatta. Az élő óriások ugyan meglettek, de egy telek mögött nyújtózkodtak ki, hogy aki épp rájuk kíváncsi megpillanthassa őket. Amint ezt a pontot is ismert lett, egy présház szolgálta a következő tájékozódási pontot, melyet sikerült behúzni.  Oké, helyismeret megvolt, irány a startvonal.

Az ismerős utcák póznái rendre ott voltak, ahol az utolsó túrán láttuk őket. A kereszt is meglett, majd egy kedves écsi család, ki iránytűként navigált be a következő egyben ismeretlen szakaszra.

Berakták a zümit a fülembe, mikor elmondták ők melyik oldalról kapaszkodtak fel, de jelentem a Gerhán túl is van élet! Kezdetben egy magányos házikó tűnt fel, majd egy kiránduló csoport, kikkel tapasztalatot cseréltünk. A lábak újra komfortos üzemmódba kapcsoltak, azonban a szemek bejeleztek, hahó, itt kell lefordulni vissza a faluba!

A kíváncsiság kis törpéje azonban az út közepére állt, s feltette a kérdést. Tényleg erre akarsz menni? Nézz magad elé! Ott a végtelen! Fuss le a térképről, hasíts bele az ismeretlenbe! Dobd le azt a sok béklyót és láss világot! Hmm! Szólóban ezek a szavak felerősödve hallatszanak. Nincs kiért felelni, csak azért a testért, melyet-e két láb cipel! Hmm, jól van, lássuk mi lesz belőle. S az út, mely eddig a messzeségbe futott, most barátnak fogadott, és kísért egyre följebb és följebb! Itt egy újabb házikó mutatta, itt meg egy másik, magyarázott szüntelen. De mi ez az utca? Hol vagyok? Ahol a Nyúl ujjhegyei érintik Écs kezét! Hmm! Micsoda romantika itt fent a dombon! Majd egy merész kanyar, s már ereszkedtem is le az egyik úton. Hangulatos házak, a nyüzsgő világon kívül, de a mesebeli világ közepén. Idillikus környezet, mely szinte átkarol, s visz is magával.

Na, ilyenkor kell Popeye-től a kölcsönzött erő, mely az elme közepébe tud csapni, s azt ordítja teli torokból. Elég! Hátra arc! Most nem holmi korzózásra jöttél! Van még másfél, két óra a sötétedésig, lássuk, miről szól a valódi természet! Kötelességtudóan fordul meg a láb, s tette a dolgát, indult vissza, majd mikor meglátta tőle fürgén a meredek emelkedőnek futó utat…

Indulás! Az emelkedő megmutatja a szívnek, miért találták ki, miközben a hátrahagyott egyre hosszabbra nyúló sár emlékszik minden lépésre. De menni kell, mert menni kell. Csak fenyőrigók csacsogása és idén oly ritkán hallatszott süvöltők jellegzetes hangja torpant meg. Ott viszont érkezik két srác, hát csak tudják, mi van arra?

Röviddel később már arról fecsegünk, hogy egyenes irányba haladva még egy darabig, a Rábaringhez lehet kijutni. Oké! Akkor legyen az úti cél!

Robotra áll be a test, teszi a dolgát szorgalmasan, mígnem egy mező bontakozik ki, melyet a Nap már alacsony szögben simít végig.  Ettől ő arany színben kezd pompázni, mely mellett nem illik csak úgy elmenni. Meg kell állni és tapasztalni a csodát. A szabadság poharából ilyen koktélt fogyasztani, hmm! Igazi ínyenceknek való! A turista jelzések során átélt számtalan kalandok felbecsülhetetlen értékűek, de amikor a pillanatnyi szeszélyből születő elhatározások eredményét tapasztalod!  Annak teljesen más íze van! A szabadságnak, mely szerint arra mész, amerre akarsz, de egyben a felelősségnek, miszerint onnan vissza is kell találni még sötétedés előtt.

Indulás, menni tovább, majd látni bokros cserjés tájat, mely végén valahol a ring. Mentek a lábak szépen szorgalmasan, miközben a kalkulátor fent dolgozott serényen. Elmegyünk a következő kanyarig, s ha ott sem lesz, hátra arc. Amint azonban odaért, na, jó a következő még belefér. S lám egyszer csak a szalagkorlát fémje virított ki a bozótból, megvagy! Uzsgyi, fel hozzá, hát így néz ki a Rábaring, no meg a Naplemente, mely nem cicózik! Jön, lát, megy!

Rohamtempóba ereszkedés vissza az útra, majd egy kemény utazótempót beállítva kezdődött a darálás. Amikor a fény szökik ki az ismeretlen területről, az élvezeti érték csupán az izgalomban van, mely szerint ki jut ki korábban.  Közben a hideg sem kopogott kétszer! Tolta be magát rendesen, feltartóztathatatlanul. Erre persze tempóval lehetett válaszolni, be is kapcsolt a fűtés rendesen. Két pofára zabálták a bakancsok a szájukba tömött távot, holott tudták, a kocsi valahol a Holdon túl van. Ismerős terepig kellett megelőzni a sötétséget, mely sikerült is, innentől kezdve lehetett normál utazó ritmusba leereszkedni egészen a parkolóig.

 A lámpák fényénél találtam rá az Opelre, mely már a hazautazás lehetőségét kínálta, s egyben azt is, hogy nemsokára újra elhozlak ide!

Nagy Kornél

Amikor Te az ágyadban fekszel, ők akkor ébrednek. Ahol te kísérteteket látsz, ők az élelmet. Amikor Te különcnek nézed őket, ők téged talán nem, de a történet végén eldöntheted, ki a különcebb!

Kevés hétvége dicsekedhet azzal a gyönyörű ténnyel, hogy mind a három nap tollasok közt lehettem. Az országos erdei fülesbagoly számlálás viszont tökéletes ürügy erre. Így történt meg, hogy péntek késő délután már Bezenye megszokott háza előtt tipródott két bakancs és várta a semmit. Kiérkezve ugyanis a terep jelezte, itt bizony tavaly óta átfirkálták az utca képét.  A baglyok egyik kedvenc fáját fodrász kapta el, s megnyirbálta rendesen. A többiből is lenyisszantottak egyet - egyet, mint később kiderült alapos indokkal. A ház biztonsága kívánta meg, valamint az áram ellátása miatt is volt némi igazítás. Érthető, de az is, hogy a köpetek, melyek eddig a fák alatt voltak eltűntek. A madarak egy része, sőt még a macskák is a megemésztetlen táplálékukat kiköpik és ennek nyomai láthatóak a nappalizó fák alatt. Ha már így alakult, egy szobrozást megért.

Jött az este, de a baglyok sehol. Szerencsére járókelők viszont igen, kiktől sok értékes infót be lehetett gyűjteni. A legszívhezszólóbb az, hogy mennyire számon tartják kedvenceinket. Az egyik úr lányával érkezett ki, részletesen mesélt a helyi fülesek állományáról. Idősebb nénik is követték sorsukat, de él itt egy anyuka, ki szerintem már névről ismeri őket. Tőle tudtam meg, hogy kedvenceink merre költöztek tovább, miközben ennyire hiányoznak neki. Ha ezúttal baglyokat nem is, de madárvédőket annál inkább sikerült találni!

Szombat ebéd után már sűrűbben nézegettem a távcső irányába, s bizony egy idő után elfoglalta méltó helyét, a nyakban, miközben a világ talán legfantasztikusabb lényei közé keveredett. A varjúkról nem lehet eleget írni.

Ők picit olyanok, mint a tonik üdítő. Elsőre kesernyésnek tűnnek, mert feketék, hangosak, és sokan vannak. De amikor ezeken túl is megnézzük őket, érkezik a csoda! Akkor jön az édes és szomjoltó érték. Szívből kívánom, hogy mindenki megláthassa a varjúk fekete fátyol mögötti arcát. A Mosoni – Dunához érve tengelicek kellemesen csilingelő csapata is tett egy kitérőt, melyet vidám kacsák hangja tett teljessé. A Lajta spiccen egy fakopi is a fák ágain kapaszkodott meg, melyet az esőcseppek nem tekintettek példának. Ők egyenesen fejest ugrottak a vízbe, s váltak eggyé vele. Na azért ez is megérne egy pár gondolatot, mivel most elsősorban a madaras történet van kibontakozóban, lapozzunk.

Annyira azért még sem, hiszen egy autós épp a kocsijával próbált átvergődni a tájon, de az erdő széli út másképp gondolta. Mire odaértem, két gyerek és az anyjuk távolról szurkolt az apának, ki próbált tapadást adni az elforgó kerekeknek. Gondoltuk megpróbáljuk kitolni a győri kocsit, de a sofőrnek még volt egy-két tippje. Ekkor azonban egy helybeli érkezett négy keréken, s mivel látta a küzdelmet, jött segíteni. Ez igen! Nagy ilyenkor jó embernek lenni! Megbeszélték a kimentés menetét, majd kezdődött az akció.

Bagoly téren is, mivel a száz lovas erőhöz hozzátenni oly sokat nem lehetett, odébb álltam. Három hete már átnézem a környéket, így valamennyire sejtettem, mi várható, de azért a távcsövek szorgalmasan végigkeresték a fákat, nagyfejű persze sehol. Akkor hát visszavonuló a megfigyelő pontra, s figyelem! Nézni és várni. Látszólag nem történik semmi, pedig mégis. A várakozás is aktív, csak nem mozog benne annyira a test.

Majd amikor megjelenik az első példány, értelmet kap minden! S érkezik a második, harmadik, tizenkettedik. A világosnak már az emléke is megkopott, mire a hidegben megmerevedett lábak megkapták a hírt, vigyetek haza.

Vasárnap négy óra körül azonban már Hegyeshalom utcájának egyik háza előtt ütöttem tanyát. Egy fa volt csupán a célpont, mely ott állt és állt. Na, ott töri fel az elme azt a hülye huszonegyedik századi viselkedési lakatját. 

Hozzá vagyunk szokva, hogy valamit csinálni kell. Ezt vagy azt, erre vagy arra. Sári László gúnyol minket a nyugati hős címmel. Nyugtalanul mindig valamit nyüzsögni. Erre meg itt mi van? Itt egy fa, megállok előtte, s ott vagyok. Ha viszont engedjük, hogy az elme elkezdje begyógyítani sebeit, rájövünk, ez neki való! Nézz körbe a világba, hová vezet, mit okoz életmódunk? Megyünk vásárolni, meg ezt még otthon meg kell csinálni, mert akkor mennyivel jobb lesz. Ha viszont ha van pár időd, ezek helyett megállsz, mennyivel lesz neked jobb? Ha lecsendesedsz, s lesz időd meglátni egy fát… Ha lesz időd magadra, nem nyomod el ingerekkel, s találkozol, aki vagy… Amikor pedig tükörbe néz az elme, na, az egy igazi dolog, s mennyi minden jó ki is sülhet belőle! Nézd meg azokat, kik ezt az utat járják!

Bevallom én sem szoktam megállni egy ház előtt csak úgy és hosszú ideig figyelni egy fát. De nem is látom azt a folyamatot, amikor a nappal búcsút int és illedelmesen átadja a helyét az estének! Pedig mennyivel üdítőbb volt, mint egy filmet megnézni! A lipóti camping madárvártáján persze azért a háttérben fut ez a program is, de a főszereplők a kócsagok, récék, fecskék. Ott azonban csak a fa volt! Hmm! Köszönöm baglyok, hogy miattatok részese lehettem ennek az élménynek!

A nagy fa ugyanis egyszer csak megmozdult. Majd, hopp egy termetes sötét lény hagyta el. Utána pedig semmi. Állt és semmi. Egyszer csak újabb árny szakadt le róla, s repült el az udvar hátsó irányába. Mi ez, ha nem a boldogság testet öltése!

Mikor hosszú időt szobrozol nem kizárólag ezért, de persze, hogy ezért! Amikor a baglyokért mész ki, csak mellékesen kapsz mellé barátságos szomszédot, ki mesél a környék főszereplőiről. Tapasztalsz olyan mindennapos jelenséget, melyet soha máskor. Ez is lehet a természetvédelem mellékterméke, s kívánom, hogy Te Kedves Olvasó is részesülhess benne!

Nagy Kornél

Kampós csőrök, erős lábak, vad erők, oly sok csoda és ámulat. A sasok! Egy misztikus, egyben valós világ, hol a nyers természetben megjelenik a szárnyalás könnyed büszkesége. Mi ez, ha nem varázslat!

Fülig érő szájjal pillantottam meg Spaki sms-ét, ki írta, idén ismét sasokat megy számolni, s vele tarthatok. Ha van az a program, melyért érdemes tisztára írni a szombati napot, hát az a sas szinkron. Így történt, hogy reggel kilenc óra nulla perckor a Dunakiliti erőmű aszfaltján találtuk magunkat. A bakancsok örömmel topogtak az ismerős terepen, majd a szemek felvették az Winettou filmekből lekoppintott messze néző pózt. S lám érkezett is az első számolni való, nem is akárki személyében. Rétit sodort elénk a madarász szerencse. Ha van lény a Földön, melyet a sas szóval illetnénk, hát ő lenne. A madár! Melynek hímje három-öt, tojója négy, s akár majdnem hét kiló. A madár, melynek szárnyfesztávolsága kis híján eléri a két és fél métert. A madár, mely örvendetesen szaporodik az országban, s költő számuk csupán még így is csak háromszáz körül mozog. A madár, melyet a természetvédők foggal és körömmel védenek, na meg egymillió forint természetvédelmi értéknek nyilvánítanak. Mindezen adatok csak elszórt rizsszemek a tányér közepén díszelgő sült zöldségek körül. Aki ugyanis ránéz, mindezt kukába dobja, marad a lényeg, a látvány, a madár!

Amint messzi távolban szépen méltóságteljesen eltűnt, szinte azonnal érkezett a következő réti sas. Vaó! Szólt valaki nekik, hogy felvonulás lesz? Igaz ő is messziről kacsintott ránk fél szemmel vagy talán még úgy sem, ki tudja. Egy biztos, az óriási termete ellenére őt is elnyelte a végtelen messzesége.

A karóra másodperc mutatójának még elszédülni sem volt ideje, mikor újabb sas kopogtatott be a látóhatár tágas terének peremén. Ő azonban Stallone vért ivott reggelire, hiszen egyenesen előttünk húzott el. A szakirodalom szerint akár kisebb is lehet a rétinél, de ilyen távolságból mit sem számít mindez. Az viszont annál inkább, hogy Felsége ritkábban látott szárnyas errefelé, s bizony a hazai állománya is alulmarad a rétinél. A parlagi sassal találkozni igazi megtiszteltetés, mármint nekünk, embereknek. Egy ürge vagy épp nyúl, ha lehet, eltekintene ettől a lehetőségtől. Mi viszont örültünk neki, s meg is feledkeztünk, hogy bizony nemcsak ő, hanem a hideg is errefelé jár. Amint azonban „csönd” lett, máris ott termett mellettünk, meghívott egy didergésre. Tovább mentünk négy keréken egy darabig, majd komolyabbra vettük a dolgot és szerelvény igazítás következett a tél megjövetelének jegyében. Mint jégkorongkapusok indultunk újra útnak.

A mellékághoz érve vidám kacsák fürödtek a csöppet sem nyári Balatont idéző vízben. A dermesztő szél sem talált fogást rajtuk, úgy ringatóztak a vízen. Jéé, ott hátul! A kendermagos récék tudják jól, tutaj nélkül a mifélénk nem fog közeledni hozzájuk. Nincs is mitől félniük, a tőkés réce termetű madarak védettség alatt állnak. Velük elsősorban télen találkozhatunk, amikor északról megérkeznek.

A kíváncsiság azonban újabb utakra invitált, melyet a hidegérzet bólogatóan jóváhagyott. Oké, oké, mozgolódjunk, keringessük meg egy kicsit a vért. Egy újabb mellékághoz érve ötven bütykös hattyút árult el egy jéggel még nem borított terület. Mi több, Péter még egy rókát is látott közelükben, ki nem fente rájuk csillogó fehér fogait. Erről az esetről is lemaradtam, ahogy oly sok minden másról. Ezért is érdemes profival a terepre menni. Látni hogyan dolgozik, mire figyel.

Hatalmas különbség volt közöttünk, amíg ő az egész belátható légteret figyelte, s egyaránt fontos volt számára a százötven méterre, valamint a másfél kilométerre szálló szárnyasok, addig engem a közelebbi példányok kötöttek le. Spaki bármilyen kis pontra ráfokuszált, s már mondta is, melyik faj. A hattyúkat is rendre átnézte és jegyezte fel a gyűrű számát. Igen, ezt is érdemes ellesni tőle! A fajismerete is fölért több könyv tartalmával, amit nem őrzött lakat alatt. Szívesen mesélte el, melyik fajnak mi a jellegzetessége.

Milyen nagyszerű emberek is élnek! De nem mindenki ilyen! Sokáig kell ízlelgetni Kovalszky sorait, miszerint az emberek „mind értékes, de nem mindenki ért”. Ha egy kicsit megkapirgáljuk a viszonyunkat egymással, bizony hamar homlokon vághat, mennyire igaza van, csak ez nehéz, s sokkal egyszerűbb lehülyézni őket. Pedig minden embertől lehet tanulni, ha mást nem, hát lehetőséget arra, hogyan kezeljük a nehéz embereket. Márpedig ha ezt megtanuljuk… Vannak viszont sportolók, vagy (és) életüket már harmonikusabban élők, meg madarászok, kik tálcán kínálják tudásukat, melyről bárki példát vehet! Ha az Ő társaságukban osztozhatunk, máris nem a de sok marha van körülöttem című programot futtatjuk, hanem a de jó lenne annyit tudni, mint ők szoftvert frissítjük.

A madarak erről mit gondolnak, nem tudom, de hogy kíváncsiak voltuk rá az biztos, így elindultunk a falu felé, ránéztünk a két hídra és a mellékágra. A tél itt már kivillantotta macska karmait, s az arcba maró szél emlékeztetett havas regények hangulatára. Nem volt a kabáton gomb, cipzár, mely magányosan lifegett volna. Feszült minden a helyén, mi is törtünk előre. A környék récéi, kócsagjai azonban ezt annyira nem támogatták. A távoli szürke gém mozdulatlanul figyelte, merre lesz az arra, a kacsák azonban hátra arcot fújtak és elvonultak a térségből.

A delet egy órája ütötte a harang, mire újra a négy kerék fölött találtuk magunkat. Kikapcs, bekapcs, s máris forogtak a kerekek egyszer erre, majd arra, s ha jól emlékszem amarra. Az aszfalt elfogyott, jött a sár, melyet a fagy keményre parancsolt. Itt újra előkerültek a távcsövek, melyek előtt újabb ragadozók jelentek meg. Élvezhető távolságba került egy sasoknál valamivel kisebb vékonyabb szárnyú ragadozó. Az ő nevét gyakrabban halljuk közszájon forogni, más fajokra vetítve. A kánya egy nagyon ritka madárfaj Magyarországon. Vörös kányából jobb években esetleg két számjegyű madár költ. Nekünk ott volt a szemünk előtt. Hmmm!

Ezt a pillanatot nem lehet és nem is kell felül írni! Mint a habos sütemény, melynek mogyoró van a tetején! Hamm! Köszönjük szépen jól esett!

A kocsi kerekei egyre gyorsabban kezdtek forogni. Néha még megálltak, de az irányt már nem tévesztették el. Egy kicsit még zötyögött, majd jött az aszfalt, s a gyorsulás haza.

Egy huszadik századi robot rugalmasságával ért fotelt a test, s hámozta le magáról a káposztalevelekként ráboruló ruha sokaságot. Idő kellett, mire a vér rájött, a lábfejbe is becsoroghat, s újra mozgatni lehetett. A család már otthon talált, de az elme nem tudta követni ezt a sebességet és még egy jó ideig a sasok között maradt.

Nagy Kornél

Ahogy a nappalok rövidülnek, úgy csukódnak be a távolabbi célpontok ajtaja. Ősz derekán már csínján kell bánni a kilométerekkel, mert bizony könnyen nyakunkba kapjuk a sötétet. Így hát leporoljuk a régi emlékeket őrző területek nevét és ezeket kell beírni a vezérlőbe.

Ha turista lennék, és a Szigetközbe mennék Hédervár kastélya előkelő helyen szerepelne a megismerésre váró helyek listáján. Egy gyors parkolás után közepes felszereltséggel indultam a kastély parkjába nem álcázott szándékkal, miszerint az összes lényt, akinek szárnya van és csipog, bizony megnézem. A gigantikus faóriások, melyek az előszobában fogadtak egy pillanat alatt eltüntették ezt a gondolatot.

Nagy levegőt vettek, majd lényükből kevert varázsport fújva az arra haladóra megbabonázzák, s onnantól kezdve csak őket figyeled, semmi mást. Nézed a középkori várak vaskos tornyait idéző törzsét, a világ minden tájáig elérő terebélyes karjait, az eget tartó koronáját. Hogy lehet ekkora egy élőlény? Az ember egyből rájön, mit érezhet egy csivava. Szinte megszeppenve egér módjára bujkálhatunk alatta, miközben idővel a sárga épület is előkerül. Látványos kis viskó, de a szemek már a mögötte található park lakóit kutatták.

A műút mellett egy kerítéssel elválasztva igazi csodavilág tárul az ember szeme elé. A fák itt is kikövetelik maguknak a figyelmet, de imitt-amott lassan az egész táj lomha szépségében fürdeni kezdhetünk. Az eredeti elképzelés felrémlik, itt vannak madarak is? Válasz azonban nem érkezik. Sebaj, távcső helyett az erdő egésze adja a feladatot, ismerjük meg.

Zizegve énekelnek a falevelek a talpak alatt, s erről-arról sétálók közelednek. Állj csak, mi történik itt. Bármerre nézek mindenhol kisebb csoportokban sétálgatók, ők azonban mintha a lényegért jöttek volna ide. Csendben csodálkozva az erdő hangulatát átvéve örülnek, hogy itt lehetnek. Köszönöm nektek kilátogatók, hogy engedtétek élvezni az erdőt és a csendet. Sok - sok éve még azt hittem, a magányos vándor életre való idea, ki szólóban mindentől elszigetelten rója a köröket. Idő kellett hozzá rájönni, ez így nem életképes.  Együtt és egymásra utalva élünk.  S mennyire szorosan? Ha valaki rám köszön mosolyogva, hát felvidul ott belül valami. Héderváron itt és akkor mindenki szépen, szinte suttogva élvezte az erdőt, s azt hogy más is így viselkedik. Az éghajlatváltozást megállítani egy személyként nem nagyon tudjuk, de másikra mosolyogni és köszönni igen.

A természet ebben is segít! Maximálisan egyetértek azzal a gondolattal, hogy amit etetünk, az hízik. Aki egy séta után megkerüli a kerítést, majd az egész parkot és hátul is körbenéz, az ősz egyik leglátványosabb jelenetét figyelheti meg. Ahogy a sárguló falevelek elindulnak lefelé talajt színesítő társaihoz csatlakozva, a Nap oldalról bekíváncsiskodik, hiszen ezt ő is látni óhajtja. Földig érő kezeiben ecsetet tartva színezi meg közben az egész tájat, miközben annak szívében egy patak döcög át szépen komótosan.

A leírásban kissé giccses, de ez csak a betűvető tehetetlenségének a salakja, valójában minden pillanata tömény élvezet. Aki pedig ezt lapátolja be lelkébe, hát ezzel hizlalja. Rajta hát! Lehetőség van bőven!

A bicikliútra kiérve ugyanis visszatérőbe indultam, de nem sokáig. Innen ugyanis csak egy ugrás a Kont-fa, melyről szintén híres ez a község. Egy tábla is jelzi az erre látogatónak, ha itt letér, az út végén egy hatalmas fa várja. Semmiképpen ne hagyja ki, akit erre vezet útja. Nemcsak azért, mert közel van, hanem mert kellemes és látványos hely.

Az este azonban már a környéken lófrált. Be kellett gyújtani a rakétát, mely a kolorádóbogár szobrától a falu szélére sodort. Útközben fura érzés volt egy ismerős falu ismeretlen útjain bandukolni, de hamarosan a Mosoni –Duna baráttal sikerült újra találkozni. A folyó tette a dolgát, azaz úgy, ahogy kell egyik irányból folyt a másikba. A partjára érve megérkezik az ember, de jó újra vele. Félrevonulni, s nézni őt.  Ahogy a köd leheletvékonyan rásimul az vízre. Nem érinti meg, de mégsem tudsz betenni közéjük még egy hajszálat sem. Tökéletes harmónia. Boldog rab lesz az, kit egyszer mindez megérint, nem is akar menekülni tőle.

Idővel csupán a kíváncsiság rángatja ki az embert ebből a közegből, tudja, találkozunk még! Indulnak a lábak, hajtják végre a parancsot, mélyen belehasítva az erdő közepébe. Ott azonban már az este vette kezébe a karmester pálcáját és ő diktálta az eseményeket. Kellő szigorral és határozottsággal kezdte meg a sötétítést, melyet a terület rendre végre is hajtott. Eljött a pillanat, fejet kell hajtani az erő előtt, hátra arc.

A lábak ismét fokozott szerepet kaptak, s vittek ki az aszfaltcsíkra. Innen idővel már világítás mellett trappolt tovább a test, egészen a kocsiig. A kerekek elindultak, s hazáig gurultak.

Nagy Kornél

Van egy hely a környéken, melyet elfoglalt egy tölgyfa hadsereg és úgy megtetszett nekik, hogy végül ott maradt. Kiterjesztett terebélyes ágaikkal őrzik a térséget a kíváncsiskodó szemek elől, s csak annak tárják fel bájaikat, kik veszik a bátorságot és bemerészkednek vaskos ajtain.

Ide utaztam egy nap reggelen, ezúttal egyedül. A ravazdi parkoló után a templomot elérni nem nagy kunszt. Ráhangolódás jegyében folyt le a szakasz, melyet további aszfaltos rész követett egyre feljebb. Az út porára szomjazó többnyire méltatlankodik, ha kopog a lába alatt a talaj. Nem kőbe vésett szabály (lásd vértesi örvös légykapós sztori), de többnyire nem ájulunk el tőle. Itt is voltak icipici meglepik, de felsóhajtottak a bakancsok, mikor végre a jól megérdemelt löszt kapták. Így máris más, s majszolták is mohón a térdet is megmasszírozó talajt, miközben az út egyre beljebb süppedt a földfelszínbe.

Mint a homokozóba bottal húzott árok, úgy mélyült az út egyre bejlett. Kezdetben csak derékig ért a mélység, végül távolról nem is látszódott a turista. Bizony kijutni sem lett volna egyszerű, ha épp ez lett volna a terv. De ilyesmi meg sem fordul a fejében, ki boldogan nyugtázta a mesterien jelzett ösvényeken, micsoda luxus, mehetünk tovább.

Az út néha a miheztartás végett kikacsintott az aszfaltra, majd mivel láthatta, az nem volt jó ötlet, uzsgyi, vissza. Az árokban törtetni főleg egyedül üdítő élmény. Átveszi a test a táj hangulatát, s minden apró megnyilvánulásnak súlyt ad. Hopp, ott valami zörög, mi lehet az. Ja, csak egy tölgyfa makk zuhant le a fáról, minden oké. A másik oldalról ismét egy csörgés, ja, egy másik makk. Rövid idővel hozzászokik a fül, s ahogy a városban engedi fülén kívülre az utca zaját, úgy hagyja riasztás nélkül az elpotyogókat. A puha földbe vájt lakások azonban csöndben, de feltűnően jelzik, ez a térség nemcsak fák, hanem az állatok otthona is. Kisebb, sőt nagyobb vájatok nyílása tátog s teszi fel a kérdést: - Ki lehetett odabent? Az óra az út elején még nem tesz nyakörvet a túrázóra, s engedi, játsszál csak kedvedre. Nincs, ki oldalba bökjön, elég lesz már, szép a gomba, de menjünk már tovább. Lehajolhat mókus méretűre a Sapiens, s jé, innen sokkal másabb az erdő.

Dolgozik a fényképezőgép, de tudja jól, ezek csak képek. Az érzés, melyben ott részesül az ember, meg nem jeleníthető, szavakba nem fogható. Legalábbis részemről. Van egy-két profi masinakezelő, ki vissza tud hozni ebből a hangulatból valamit, olykor a megélt pillanatokat hívja vissza. Örök élmény volt Győrben Máté Bence fotóiból készült kiállítás, mely be tudta tenni a városba a természetet. Kint terepen erre szerencsére nincs szükség. Ott minden lehetőség adott, csak a belső szoftvert kell ráírni, s jön a csoda. Az viszont jön, s jön.

No, meg a következő szakaszok, melyek jelzik, itt bizony újabb település, Sokoropátka következik. Erről a térségről már kevesebb turista dobja be közkincsnek élményeit, s a netről sem lehet lelesni a következő tájak látványát. Nyitva tehát a nagy kérdés. Az utolsó pár méterről szinte belevágódáskor vesszük észre, hogy lakott településre értünk. Lesz időnk felkészülni?

Az út csak visz, a kérdések ott lebegnek, mikor, melyik kanyar után, hogyan? S lám, a függöny széttárul, s aprajafalva felsejlik a messziségben. A térkép azonban odaveti mellékesen, ha nem vagy rá észveszejtően kíváncsi, akkor ejtsük a mini expedíciót. Az út ugyanis még előtte elindul visszafelé.

Óra nem ordít, a lábak rendbe, de olyan kellemes volt póráz nélkül csavarogni, ne bújjunk bele önként. Egy rövid hami, majd kanyar, s jöhetett a vadászház mögötti pihenőhely padokkal és emlékművel.

Újabb aszfalt következik, majd ahogy eddig tökéletes egyértelműséggel kanyar, gyerünk újra az erdő belseje. Itt aztán újra visszaállt a várt táj. Elsőként vállszélességben lehetett haladni, majd elefántcsorda tört utat, szabadon lehetett lófrálni.

Ezután szerelmes fák közé húzták be az utat, s a párok a turisták feje fölött ölelkeznek hosszúra nyúlt karjaikkal. Ez ám a romantika! Az ősz itt is tette a dolgát, színes ruhát öltött rájuk, kiknek forgatagában halad tovább az út.Egy–egy széncinege csapat akasztott meg, no meg a szajkók, kik valahol a környéken szabadulhattak ki egy óriási szállítmányból, mert mindenhol ott voltak. Rikoltoztak, méltatlankodtak jó, jó megyek tovább. A makk nagy úr, s volt is velük dolguk bőven. Spájzolni, raktározni télire. Így lett hát a neve első erdész. A hegyi csendőr is tiszteletét tette a környéken. Egy karvaly húzott el sebesen a fák koronája fölött, keresve a kevésbé éber uzsonnáját. Mivel nem tartoztam étlapjára valók közé, csodálattal töltött el figyelni röptét, de máris más lenne a felosztás, ha esetleg időutazóként a triász korban valami sárkány tette volna mindezt.

Így viszont nyugodtan érkeztem Jánosházára, melyet megpillantva ledermedtek a lábak. Egy termetes tisztáson impozáns elrendezésben tárult elém a pihenő állomás. Váó!

Szemet gyönyörködtető helyről lassan tipeget tovább a láb, majd egy jelzés, még egy, no meg még egy. A szemek, ahogy kell tovább keresték, de nem találtak semmit. Mi történt? Eddig tökéletesen mutatott mindent. Hosszabb táv után egy megkopott jelzés visszaadta a remény sugarát, de mivel más évjáratú volt, kétségek támadtak. Biztos? Gyerünk tovább rajta egy darabig, majd az is elfogyott, mint az idő. Akkor mi legyen. Kóválygás erre-arra, majd telefon haza, a megbeszélt időpont úszott. Majd, amikor a csüggedés halovány jelei felerősödtek, módosított (egyben hosszabb) útvonal lett az új cél, az a kis hamis egy nem várt helyen kidugta az orrát! Na, mi van, jót bújócskáztunk? Apukáddal! Nagy levegő vissza eredeti menetrendre, csak csúszással, gyerünk tovább.

Itt már nem volt ingyom-bingyom. Az óra messze elszaladt, s az út során hasonló sztorikra is kellett még plusz tartalék, így pulzus feltekerve, lábak percenkénti fordulatszáma növelve, had szóljon. Őrölték a vádlik az alájuk tolt távolságot keményen. A szemekből még két párat növesztve, mint egy radar keresték, s fogták be az újabb jelzést. Amint meglett a következő, kiadták az ukázt a lábaknak, oda! Megvolt, jött a következő, oda, s így, csak így tovább. A fülek sem vonultak el pihenni. Hallottad, szólt át az egyik a másiknak! Ez nem makk volt! S a szemek már igazolták is két szarvas látványában.  A rövid megtorpanás után újra tempó, s még több tempó. Suhant a test a fák között, mire házak képeit jelentették a szenzorok. Oké, energizáló kapcsoló vissza normál üzemmódba, minden rendbe.

Ravazd települt átszelve az utcáin járva nem fogott el az édeskés nyúli hangulat. Itt is találni csinos vagy épp kifejezetten látványos portákat, sőt vannak, ahol kifejezetten többet. Átkelni rajta, elballagni előttük pompás, s ez akkor pont elég volt. Az elmúlt órák történései bőven adtak elég fantasztikumot ahhoz, hogy amikor este lecsukódott a szem, tudja, ennél tartalmasabban aligha tölthette.

Nagy Kornél

Mitől lehet szép egy kötelességektől zsúfolt nap? Szóljon erről egy a következő történet.

Egy hétvégi napon családunk összes tagja pár négyzetméternyi helyre zsúfolódott, mely alatt négy kerék forgott sebesen, hogy a legközelebbi nagyváros bevásárló központjainak fényében lubickoljon. Fejest is ugrottunk egyből az embertenger kellős közepébe. Gyorsúszással igyekeztünk „a” pontból eljutni a „b” be, majd a „c” be. Öröm volt kikecmeregni a közeledő és távolodó tömegből, mellyel, ha tetszik, ha nem mi is vízcseppként olvadtunk össze. Vagy inkább olajként, mely igyekezett ebből kiválni. Persze felvetődik a kérdés, miért nem asszimilálódik, vegyül, alkalmazkodik a természetjáró jellem ezzel a jelenséggel?

A választ Nyúl parkolójának elhagyása után kaptuk meg, ahol a nyolc láb első körben döcögősen lökdöste magát előre. Amint azonban a 82-es út faképnél hagyott és futott tovább Veszprém irányába, rendezetlen alakzatban négyen egymás mellett kúsztunk fel a dombra.

A zsúfoltság megszűnt, a pofánkba meredő reklámok helyett a kopott zöld ruhájú fák álltak és csak akkor láttad őket, ha kívántad és rájuk néztél. Nem gáncsoltak el, nem másztak rád, csupán ott voltak és engedték, hogy megfigyeld őket. Mint egy hálótól megszabadított fenyőfa tárul szét ilyenkor az ember, s megy egyre csak feljebb. A lehetőségek tárháza is kitárult például abban, hogy a mellettünk futó olykor akár két méternél is mélyebb árokba be lehet mászni. A térkép közben folyamatosan lapoz az ember fejében, mikor merre hol föl, hol erre, no meg arra.

A cél aznapra könnyűszerrel hozható volt, csupán a Gerha keresztet kívántuk elérni, s ahogy a bemelegedő izmok kezdtek rendesen dolgozni, úgy tűnt egyre közelednek. Nocsak, egy veterán csoport ereszkedett le. S ez az a pillanat, mely megadja a felső kérdésre a választ. Ismeretlenként üdvözöltük egymást, s vagy negyed órán át ömlött a szó. Természetesen ahol ezer ember van, nem lehet megtenni mindezt, csak ahol elvétve találkozunk túratársakkal. Azonban azok a piros pozsgás arcok az életörömmel csordultig teltek! Itt tudja meg az ember mi a jó, s amikor csak lehet, ebből kér.

Mindennek a mértéknek az alapja, így idővel ők arra, mi erre folytattuk utunkat. Az ösvény csordultig telt kanyarral, no meg az ősz egyik legértékesebb ajándékával, a dióval. Le is táboroztunk egy bőséges termést hozó fa alatt, s a talpak ropogtatni kezdték a kemény héjat. Az tény, hogy több fogásos vasárnapi ebéd íz és kalória tartalma felülmúlja az uzsonnánként, de más lapra tartozik. Ott a spontán jött kincs, valamint a megszerzéséért vívott küzdelem keveredett össze a dió bemajszolásával. Aki egy nagyobb darabot tudott egészben kicsenni, máris büszkén mutogatta, majd hopp elnyelte a fogak mögötti szakadék.

Azok a fránya lábak azonban türelmetlenül toporzékoltak menjünk már, menjünk! Újra elindult a szerelvény egyre csak följebb. A házak egyre szellősebbek lettek, majd elmaradoztak. Az út kísért egyedül fel egészen a keresztig. No, megjöttünk, s mivel hipp hopp itt voltunk, az eufória ezúttal elmaradt.

Az este azonban úgy néz ki, nem. A táj kezdte magára húzni szürke lepedőjét, mely alól iszkolni kezdett a fény. Ismerős terepen ez nem okoz gondot, de azért bólintottunk neki, s egy másik úton szépen lassan leereszkedtünk.

Családosan Nyúlon csavarogni teljesen más, mint egyedül. Ilyenkor a figyelem elterelődik a társaira, s főleg velük beszélget, s mókázik a túrázó. A falu azonban ennek ellenére nem dobta be a durcit. Attól, hogy összes érzékszervünkkel nem rá hangolódtunk, adta önmagát. A mesés házak barátságosan mosolyogtak ránk, s bizony az utcán közlekedők is előzékenyen köszöntek.

S milyen lámpafénynél bandukolni lefelé? A következő nyúli túrán elmesélem!

Nagy Kornél

Ahogy a természet ezerféle okot ad arra, hogy szeressük, úgy ezerféle képen lehet szeretni is. Ezúttal nem hátizsákkal és madárhatározóval indulunk útnak, hanem egy kicsit másképp.

Történt hát egy vasárnap hajnalon, egy szigetközi város pár házában korán felkapcsolták a villanyt, majd teafőzés és a végeredmény elkortyolgatása után spéci zokni, s rá különleges cipő került. Halkan, de lendületesen indultak ki a lábak az utcára, majd bemelegítő funkcióba kapcsolva kezdték emelni a tempót. A lovarda előtti bicikliút felé még véletlenül sem tévedt senki. Csak a cipők halk dobogása hallatszott megállíthatatlanul a sarki boltig. Itt stoppolt a vándor, nyújtani kezdte munkára váró alkatrészeit, miközben a szeme a park felöl érkező utat fürkészte. Hamarosan… Pattogás és nyújtás, pulzusszám emelés és startra kész állapot… Majd szürkületben kirajzolódó kép, jöttek!

Alig hat óra múlt és megérkezett a futókból álló csapat, melyhez bárki csatlakozhat, kinek van két lába, no meg egy tüdeje, szíve, az viszont nem árt, ha jól működik!

Köztük érkezett egy sportoló, egy atléta, egy (Laci most ne figyelj ide J) ikon, kinek szavára sokan odafigyelnek, s teljesítménye mutat példát nap, mint nap számtalan versenyző futónak és amatőr lelkes szaladgálónak. Őt kérte meg a Vándor, hogy válaszoljon pár kérdésre.

Az első szinte kínálja magát, Laci melyik napszakban szeretsz a legjobban futni?

Nekem a reggelek jönnek be, mert korán ébredek. Ilyenkor még üres a gyomor és semmi sem vonja el figyelmemet az edzésről. Régen még nem így volt, de nagyon jól hozzá lehet szokni a reggeli sporthoz.

Most, hogy Arakig futtok, meddig látod magad körül a tájat? Hol van helyileg és tempóban az a pont, ahol inkább már befelé figyelsz?

Vasárnap nálunk a közös futás napja, ilyenkor nem az egyéni csúcsteljesítmény kihozatala a cél. Úgy választjuk meg a tempót, hogy még tudjunk közben beszélgetni, így a reggeli húszas már nem is tűnik olyan hosszúnak.

Mennyire van hatással rád edzés közben az eső, a szél, a meleg, a hideg? 

Felsoroltad az összes időjárási körülményt, amit a futók nem szeretnek, de azért megküzdenek vele. A meleget viszonylag jól viselem, a hideget viszont egyre nehezebben. Nekem a kezem fázik először, 10°C alatt kesztyűt veszek fel és bármilyen furcsán is hangzik, fagypontnál már csak síkesztyűben tudok egy nagyobb távnak nekivágni. Edzést csak nagyobb eső miatt szoktam kihagyni, de versenyen ez sem számít.

Egy versenyhelyszín megválasztásakor, milyen szempontokat veszel figyelembe?

A külföldi versenyeknél még mindig a gyors pályák vonzanak, fontos számomra az elért időeredmény. A hazai versenyeken többnyire kialakultak már a kedvenc helyszínek, de minden évben igyekszem új eseményeket is felvenni a listára. Szeretem, ha van hangulata a versenynek, szurkolók, zenei pontok, szép útvonal.

Mióta futsz? Kékes futás, Berlin maraton, miért kerültek be a naptáradba? Melyik volt a legkülönlegesebb vagy legemlékezetesebb helyszín, és miért az?

Ha visszatekintek pályafutásom elejére, akkor 38 éve kezdtem. Úgy indultam neki, hogy nem akarok versenysportoló lenni. Hát ez lett belőle és örülök, hogy így döntöttem.

Szeretem a kihívásokat, a Kékes Csúcsfutás pont erről szól. A Berlin maraton pedig a világ egyik legnagyobb és legszínvonalasabb maratonija, több mint 40.000 indulóval, ahol sorra születnek a világcsúcsok. Erről a versenyről sokat tudnék mesélni. Talán ezt mondhatom a legemlékezetesebbnek már csak azért is, mert itt futottam meg a legjobb maratoni időmet.

Mik a céljaid még a futással?

Szeretnék minél tovább ottmaradni a jelenlegi szinten. Tudom, hogy telnek az évek és ennél többet már nem igazán lehet kihozni magamból. De úgy érzem, még nem jött el a visszavonulás ideje. Ha majd csökkenteni kell a terhelésen, onnantól az egészség megőrzése lesz a cél, semmiképp sem akarom abbahagyni a sportot.

Mi kell ahhoz, hogy egy hobbi futóból versenyző váljon? Miként építse fel edzéseit?

Kellenek célok és egyéni motiváció. Erre pedig a legjobb, ha elindulsz amatőr versenyeken. Fontos, hogy az edzések ne csak abból álljanak, hogy nagyjából ugyanazt a távot hasonló tempóban lefutod. Ettől nem fogsz látványosan fejlődni. Legyenek benne gyorsabb szakaszok, rövid pihenőkkel ismétlések. Az edzések egy része arról szóljon, hogy kilépsz a komfortzónából, felviszed a pulzust. Amit ma nehéz volt megcsinálni, az legközelebb már könnyebben fog menni. Legyen meg a heti rendszeresség, mert e nélkül elvész az eredmény.

Véleményed szerint, mitől olyan barátságosak, nyitottak a futók?

A futók nem egymás ellen küzdenek, hanem egymással versenyeznek. Mi az idővel vagyunk elsősorban versenyben, egyedül ez a teljesítményünk mércéje. Nincs pontozás, nincs szabálytalankodás.

Téged nemcsak aszfaltszaggatás, hanem a növények világa is elbűvöl. A kertészkedés mit jelent számodra?

Ez a másik hobbim, talán még a futásnál is régebben kezdődött. Főként gyümölcsfákkal foglalkozom, ugyanis nagyon szeretem a gyümölcsöket. Nyáron bizony nem könnyű az időbeosztás, mert gyakran kell mérlegelni, hogy aznap reggel futni menjek, vagy a kertbe.

 Köszönöm szépen a válaszokat! Jó futást kívánok. Hajrá!

RENDKÍVÜLI HÍRREL SZAKÍTSUK MEG ADÁSUNKAT!!!

A Szigetköz számtalan helyéről

távcsővel felszerelt természetbarátok

tartanak a Lipótra! 

MADARAK

EZEK MEG AKARNAK MINKET NÉZNI !!!!

RIADÓÓÓÓÓ!!!!

Kémeink jelentése szerint:

17.00 -ra érik a termál parkolóját,

majd a Holt Duna tanösvényen végighaladva 

érkeznek vissza az sötétség leple alatt. 

KÉSZÜLJETEK!!!

MUTASSUK MEG NEKIK 

MILYEN A LIPÓTI MADÁRVILÁG !!!!