Ahogy a természetbarát a térképre néz, számtalan területről mosolyog vissza számos élmény. Itt volt a legszebb kilátás, ott volt a gatyaszaggató lejtő… Akad azonban pár terület, mely még sejtelmesen hallgat, s csak arra vár, róla is szóljon egy történet.
Egy vasárnap reggelen a szokott módon keltett a fej. Holott tegnap még sziklaszilárdan azt állította, kapok egy nap szabadságot, a reggeli fények szertefoszlatták ezt a sületlenséget. Talpra barátom, vár a terep.
Így történt, hogy rövid idő múlva Győr elhagyása után, de még Veszprémvarsány előtt egy éles kanyarral Bakonybánd felé fordultam. A szombati napok mozgalmai otthon marasztalták családom összes tagját, így szólóban pattantam ki a templom melletti parkolóból. Aki ezen a vidéken jár, nem kell Sherlock Holmesnak kiképeznie magát, hogy a jelzett útra találjon. Mi több, szinte neked jön s felkiált! Figyeld, itt vagyok, gyere velem!
A falun átgázolva látszott minden rendben van. Rendes házak, tiszta utcák, tűzijáték sehol, de nem is ezért jöttem. Simán kiszáguldoztam külterületre, ami után szerelvényigazítás következett, s a trapp. Az ösvény szélén ugyanis két méter magas növényfal mindenütt, kilátás nuku, nyár derekán délhez közeli időben pedig madárdal szintúgy zéró.
Egy dolgot tehet az ember, megy, méghozzá tempóban, mert igaz, aznap az időmilliomosok eleganciájával vágtam a túrába, de azért a táv nagysága kívánt némi fegyelmet. Robogtak is a lábak alatt a kilométerek, csupán az út szélén foghíjassá váló fák kínáltak csekély látnivalót.
A földút szélesebbre váltott, erdei hangulat képződött, s itt-ott feltűnt egy-két meredekebb kaptató is. Az út azonban arra nem kacsintott ki, csak egyenesen célirányosan a soron következő állomásig iszkolt, mely Réde lett.
A falun áthaladó út már kisebb érdekességeket rejtett. Emitt egy emlékmű, amott egy szobor, minden oké, vágta tovább. Sehol semmi váó látnivaló. Az utolsó házak mögött pár száz méterrel egy árnyas fák alatti részen került le hosszabb időre a hátizsák, melyből előkerült a súly, mely eddig a vállakat nyomta. A falánk test mohón tolta be a táplálékot, tudván, kell az üzemanyag a következő szakaszokra is. A combok felnyomták újra magasba a testet, s mehet tovább a darálás. A homokos talaj azért marasztalni próbálta a bakancsot, de azok nem kívánták az élményt, s hopp, mindig kibújtak az ölelő fogságából. Érkezett egy komolyabb erdősáv, majd annak a végén egy jelzés.
Ahogy az út tovább ment azonban semmi nem mutatta a helyes irányt. No, akkor merre az arra? Egy szántóföldön futott keresztbe egy út, talán az lehet a megoldás? Robogás át rajta tempóval, ki tudja meddig, de két fix ponton sem találtam jelet.
Oké, gyerünk vissza el az utolsó jelig, majd jó alapos körbenézés. Egyszer csak bent a derékig érő gaz mögött tűnt fel újra. Hmmm! Ha arra, hát arra, s szinte már megnyugodva indultak tovább a lábak, de a szemek újra visítani kezdtek. Hol a következő? Út sehol. Pörgött az agy, a szemek meg cikáztak erre-arra, csak a bátorság tolt előre az ismeretlenbe, melyért cserébe, mint szétszaladt hangyák egy-egy jelzés tűnt fel valamerre.
Egyszer csak egy terepjáró érkezett mögöttem, kinek vezetőjétől navigálást kértem. Ő segítőkészen szállt ki a kocsiból és a térkép segítségével próbáltuk megfejteni az útvonal szerkesztőjének szándékát. A házigazda ennél tovább ment. Betájolt, megmutatta hol van a műút, mert a jelzés hááááát… Mi több, felhívta telefonon a terület kezelőjét, majd átadta a vonalat és vele is megbeszélhettem a kiutat a területről. Ezúton is nagyon szépen köszönöm azt a hozzáállást és aktív segítséget, melyet adott! S mivel még kora délután volt, neki lehetett menni az erdőnek. Az út megtalálása… Ha volt egy kanyar, a jelzés tojt rá, s bevitt a másik irányba a fák közé. Hú. Hosszú volt nagyon, mire normális traktor járta részre ért, itt viszont meg kellett tolni, ki tudja merre megy a következő métereken. Micsoda felsóhajtás, mire a műút fekete kanyargó vonalát sikerült megpillantani.
Végre hátizsák le, tankolás, tájolás, itt már talán nem lesz gond. Irány vissza. A csendes erdő újra szimpatikus lett, haladt a lábak alatt. Amint azonban egyszer eltűntek a fák, panoráma tárult ki. Jééé, te ilyet is tudsz? A hullámzó tájon a szem vidáman nyargalászott el egészen a Pannonhalmi Apátság dombjáig. Hmm, ez már döfi!
Majd az erdő szélén futott tovább az út, melyet újabb sűrű követett. Nicsak, egy ház! Bakonyszombathely elő őrsei bukkantak fel, melyek idővel utcává rendeződtek. Hohó, ezen átvágtázunk s jöhet is a cél! Igen ám, csak itt az út nem elcsípi a település szélét, hanem úgy egy az egyben kettészeli.
A kezdeti hangulatos részek után belekerült az ember a fő ütőérbe, hol autók cikáztak, s bizony le kellett szokni az idegeneknek való köszönésről is. Maradt hát az erő, mely masszívan nyomott előre fel az emelkedőn, majd a víkendházak közé.
Itt már több öröm akad, például az élénken felfelé cikázó poros nyomon, mely végül lehagyva a házakat surrant be a szántók és a fasorok rejtekébe. Az óra még mindig lazán lötyögött, mondván azt csinálsz, amit akarsz. A sárga napraforgó táblák között átvágtatva a lábakba töltött kilométerek jelezték nem baj, ha most nem állunk meg, hiszen akkor nehezebb újra elindulni. Egy tövisszúró gébicsekből álló csapat azonban mégis odabiggyesztett egy padlóféket. Na, jó, igaz veletek szerencsére bárhol találkozhatunk, azért álljunk meg egy fényképre. Ők cserében modellekhez méltón ültek ki az ág végére, s ha engem nem is, de arra járó nagyobb rovarokat vártak.
A műút, mely ezt követően várt, már nem sziget volt egy gigászi óceánban, hanem csupán egy feladat, melyet végre kellett hajtani. A pálcikák kötelességtudóan kalimpáltak előre, s ahol kellett, lefordulva várták a kocsi képét, mely a pihenést ígérte nekik. Hamarosan ki is nyílt az ajtó, egy telefon, a túra teljesítve, irány haza.
Micsoda történet kapujában toporgunk, Kedves Olvasó! A prológban szeretnék Tőled elnézést kérni, hogy nem fogok spórolni a szavakkal, ezúttal ugyanis olyan tájra indulunk, mely megérdemel minden elismerést és dicséretet. Jöjjön hát egy csodás túrát visszaidéző élménybeszámoló.
Egy hétvégi nap reggelén családunk tagjai kissé mackósan keltek ki az ágyból. Egy éjszaka ugyanis kevésnek bizonyult, hogy kipihenje a kerékpár túra szembeszélben szerzett erőpróbáját. A természetbarát koponyája azonban nem adta fel. Elő is került a hátizsák, majd, hipp-hopp, félig telten várta az újabb bevetést. Az autó is énekelni kezdett, igaz ezúttal csak egy utassal a fedélzetén. Kigurult a már jól ismert úton, majd szinte magától falta fel a Bakonypéterdig vezető szakaszt. Itt egy komolyabb kanyar, erre, arra, amarra következett végül a kézifék.
A Súrra érkező turistát egy szép tábla fogadja, melyen azt adják hírül, hogy az ország legszebb fekvésű településére értél. Megvan az első jó pont, de lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban?
A centrumba érve, s kipattanva ezernyi meglepi fogadott. Első egy információs tábla, mely csordultig volt felfedezésre váró helyekkel. Közvetlenül utána egy csöppnyi sétány, hol a padokra vésővel barátságot kötött személyek alkotásai elevenedtek meg. Csupa olyan mű, melyre szinte már rá sem illik ülni. Ezt követték a földre ízlésesen festett ugróiskolák és egyéb érdekességek. Hová kerültem?! Az ültetett fák alatt tájékoztató tábla, az elő alkotások ágain madárodúk! Nem tudtam hová nézni! Egy ekkora területre, hogy lehet ennyi figyelmességet, ilyen ízlésesen elrendezni zsúfoltság nélkül? Itt rabul ejtett a település…
Amint azonban rátértem a faluból kivezető útra, s az eldugottabb utcák házai közt vittek a lábak, rájöttem, ég veled nyúli egyeduralom. Kedvenc helyek közé érkezett Súr is. Ahogy a telkek elmaradtak, hullámzó zöld tenger tárult elém. Ezek intenzív útra hívták a szemeket. Nekifutottak, melyek felszaladtak a dombra, s ott megtorpantak. Elindultak egyik irányba, majd a másikba, élvezték a hullámvasutat. Majd mikor kivirgonckodták magukat, egy rohammal nekivágtattak a Bakony távolabbi robosztus hegyeinek.
Elég volt a játékból, gyerünk tovább. Taposták is a lábak a tempót, hiszen már delet rég elkongatta a harang, s húszas volt írva a menetrendbe. Falták is a kilométereket a lábak az egyértelműen és profin jelzett utakon. Át az erdősávon, majd jött egy újabb tenger, amelynek azonban már kék volt a színe. Itt blokkoltak ismét a lábak. Amint egy színházba lépve a fák nézősorán mész egyre csak előre, majd a színpadon egyszer csak széthúzzák a függönyt és eléd tárul a fő attrakció, a természet valódi jelenete a tenger.
Látványtól megimbolyogva haladt a test, mely csak falta a táj nyújtotta szépségeket. Igen ám, a fül azonban kijózanított. Hallod ezt a zsongást, majd stílust váltott és visított. Hallod ezt a zsongááást!!! Ezek méhek! Hopp lekerült a hátizsák, s nyári kánikula ide vagy oda, elő a zubbonyt nyakig begombolva, sapival szinte összeforraszt a gallérral. A szabad bőrfelületet minimálisra csökkentve indult az átvágás a területen.
A szív azonban felsóhajtott, értem én, hogy veszélyes, de olyan szép. Nem volt mit tenni, meg kellett állni és élő egyenes adásban figyelni a megvalósult idillt. Ahogy a hullámzó tenger fölött zúgó méhecskék világában ott lenni. Elcsípni a természet eme remek megnyilvánulását. Az ész azonban mutatta az utat, tessék csak tessék, arra kell tovább menni.
A mesevilágon túl egy újabb erdősáv következett, hol már lehetett némi tempót diktálni, míg nem ovis színezőkből kiszállt gyurgyalagok ültek ki a drótokra. Ez igen! Mellé tarka lepkék bolondozva reppentek egy- egy virágra, s tesztelték a turistát, hogy melyiket figyeli jobban? Seregélyek vidám serege is adta a sót a fák tetején, melyet egerészölyv vijjogása tett teljessé. Na, kérem, itt sajnálja az ember, hogy csak két szemmel született!
Akára érve már meg volt a hangulat, amit a település sem nem apasztott, se nem szított. Kellemes kis hely, melyben igényes és mutatós kertek akadtak bőséggel. Látszik, hogy felvették a ritmust az idővel, rendben volt a falu. Örömmel kanyargott az út benne. De mielőtt még elhagynánk azt, egy irányváltás és már futhatunk is fel faluszélre. Itt már azonban a térségbe érkező felhők komoly hadrendbe álltak és hegyes szuronyukkal riogatták az útjukban állókat.
Az útvonal azonban fix volt. A kocsi a helyén, egy dolog volt, előreeee! A táj belsejébe hatolva egyre mélyebbek és magasabbak lettek a hullámok, melynek közepén, mint egy vitorlás próbálta az ember megtudni a helyes irányt. A turistajelzések azonban itt is tökéletes segítséget nyújtottak, fél szemmel követve is vígan útba igazítottak. Ilyen körülmények között szinte vitt hátán a föld.
Gyűltek a lábakba a távok, egyszer csak kiértem a műútra. No, egy kis rövidítés nem árt nézve a hadosztállyá rendeződött felhősereget, valamint a még előttünk álló távolságot. Aszfaltfalás lett hát, amit a sportcipők könnyű szerrel megoldottak. Ezt a távot Ácsteszérig csak hozni kellett, majd a faluban egy csöppnyi szusszanás, s jöhetett is az újabb rész szintén aszfalton.
Aki azonban erre a vidékre ér, ne félórára érkezzen. A szürke égbolt sem tudta elfedni a jellegzetes hangulatot, melyet még a műútról is átvenni, érezni lehet. Erre csak úgy ráadásként szemerkélő eső és egy csapat gyurgyalag érkezett, autó viszont alig. Így tényleg össze lehet érni azzal az egésszel, ami ott van.
Így sikerült bemasírozni Csatkára, ami az utolsó állomás. Mit látni az egyik udvarban? Igazi konnektor orrúakat. Ott feküdtek egymás mellett. A távolabbi példányok kíváncsibbak voltak, oda somfordáltak a kerítéshez, majd látván semmit nem kapnak, megunva a produkciót, visszavonultak.
A falu központjának megtalálása után a maradék távolság nem tűnt soknak. Azonban az égen összegyülemlett hadseregnek kiadták a parancsot! A szelek készítették elő a rohamot, majd kezdődött az eső, majd a még több eső és a még több eső. Amikor látta, ez alatta nem állt meg, beledörrentett egyet, melyet fényes villámlás tett félelmetessé.
Akkor most mi legyen? Erős szélben nem a legbiztonságosabb az erdő, pár kilométert azonban le lehet nyomni. Oké, nagy levegő, lássuk.
A térkép jelezte, hogy itt egy templom lesz, de hogy ennyire összkomfortos, sőt egy kedves plébánossal is, ki örömmel fogadja az arra járókat! Jól esett a szívélyes fogadtatás, valamint a segítő szándék. Örömmel mesélt a hely történetéről, csodáiról, szokásairól. Ő még marasztalt volna, hiszen az eső ömlött. A magam féle csavargónak viszont kihagyhatatlan lehetőség, melyet elhalasztani bárgyúság. Így megköszönve a vendéglátást, a szél és a villámlás elmúltával újra irányban nyomtam tovább.
Nem biztos, hogy mindent magyarázni kell. Miért finom egy friss saláta? Miért esik jól egy pohár soproni kékfrankos? Lehet belemagyarázni dolgokat, de felesleges. Érezni kell és kész! Hallani az első halk kopogását a növényeken, beszívni a mással össze nem keverhető eredeti illatot, s megélni, ahogy a víz végigsiklik a bőrödön, miközben magával viszi az út során ráragadt és kiizzadt anyagokat. Micsoda külső megtisztulás.
A legtisztább legeredetibb formában. Nincs az a mesterségesen képzett inger, melyhez hasonlítható lenne. A valódi eredeti élmény. Csak menni - menni az eső áztatta távban és élvezni minden pillanatát. Hálás lesz az ember, ha mindebben részesülhet! A túrázás emlékeinek legédesebb rekeszébe kerülnek ezek az emlékek.
Ilyenkor különösen kell fókuszálni a pillanat megélésének művészetére. Ezekben a szituációkban kell tudatosítani a jelen valódi értékét, s minden egyes másodpercében ott lenni úgy, ahogy máskor is, csak olykor sokkal nehezebb a legtöbbünk számára.
Menni az erdőben és semmi mást nem tenni, csak menni. Szívből kívánom mindenkinek, hogy egyre többször gyakorolni tudja ezt.
Így rajzolódott ki újra a falu képe, s vittek be a lábak. A jelzések, ahogy az egész út során kristálytisztán navigáltak, s mutatták az irányt, miközben Súr kertjeinek szépsége csak úgy húzott egyre beljebb. Ahogy pedig haladtam el egyik ház mellett, fiatal srácok emelték köszönésre kezüket, kik a fedett terasz alatt ülve szintén élvezték az eső különleges hangulatát.
Idővel az autó kacsintott oda, látva az érkezést. Gyere, ülj be, s bár tudom egy örök emléket hagyó túrán vettél rész, induljunk hazafelé.
A tavasz beköszöntével szinte duruzsolnak az természetjárók fülében az ígéretek. Ha erre mész azt látod, ha arra jársz, oda juthatsz. Patikamérleg kell hozzá, hogy eldöntsük, épp melyik térség adja a legoptimálisabb lehetőséget.
Így történt hát, hogy reggeli után pát intettünk a Kisalföldnek, s a sokat látott Cseszneki vár kacskaringói közt eltűntünk a Bakony sűrűjében. Igaz, itt még követtük az aszfaltot egészen Zircig, hol egy parkolóban léptünk rá az útra, mely a jótékony messzeségbe vezetett.
A kisváros házai még ismeretlenül köszöntöttek, nem volt rájuk kellemes emlékeket idéző jel. Bár vitathatatlan, épített szépségei vannak, az utóbbi idők túráinak látnivalóit nehéz felülmúlni, így csak, mint egy gép emelkedtünk egyre följebb. Egy felnőtt játszóteres helyen dobtuk elsőként a horgonyt, mondván úgy is szeles az idő, egy kicsit elidőzünk.
Tovább indulva egy szekérúton emelkedtünk a város fölé, ami egy kereszt után behívott az erdőbe. A mesterien jelzett ösvény szinte vitt magától, mint egy idegenvezető.
Erre tessék erre, mi pedig élve a lehetőséggel, követtük minden megnyilvánulását. Egy tágas rétre kiérve viszont a derékig érő fűben egy tábla mutatta, Fehérvár felé kell fordulni. Mi pedig szót fogadva gázoltunk bele a mezőbe. Kitaposott ösvény híján elsőként a fák csoportját követve, haladva kerestük a merrét. Annak viszont nyoma tűnt. Sebaj, majd beljebb talán lesz. S már a fűtengerből alig láttuk a messzi partot, mire egy Bambi került elénk.
A csöppnyi jószág, ott lapult a fűben, s mi biztosak voltunk benne, hogy nem ránk várt. Örömünket azonban nem tudtuk leplezni, nagy kört alkotva csodáltuk, s örültünk neki. Mennyi gyengédség, törékenység, kedvesség és remény lakozik egy ilyen lényben. Pont emiatt szinte már a csapból is ez folyva rikítják világgá a természetvédelem szónokai, hogy ezen túl mást tenni vele röviden és tömören tilos! Anyja vélhetően a fák mögül várta, hogy elmúljon a veszély és tovább tudja folytatni a feladatát. Még véletlenül sem szabad megérinteni, megsimogatni, hiszen onnantól annak a jövevénynek annyi. Ennek ellenére tucatnyi gidát visznek haza majd állatorvosokhoz. Ahogy vízimadarakat sem etetünk, úgy őzeket sem pátyolgatunk. A legtöbbet értük a saját családjuk tehet. Mi is mentünk tovább egészen a túlsó fasorig. Itt jött a nyomkövetés. Merre mehet a jelzés? Bebújtunk a kisebb vadvágásokon, kerestük, de semmi. Valamit biztos benéztünk. Vissza a partra majd terepszemle, de semmi. Az út a kaszálón túl. Újra bevitorláztunk egészen a végéig, majd ismét bebújtunk minden helyre, de semmi. Lassan kezdtem feladni. Erős szélben, pulcsis hidegben minek kódorog a család.
Egyszer csak feleségem a távolból megszólalt, itt van! No, egyből megünnepeltük, majd gyerünk. Neki is indultunk újra, az útvonal azonban ismét több esélyesre fordult.
Persze nem egy rendes jól bejáratott turistaútvonalat követtünk, de hogy ennyire nem tudjuk merre? Lassan lemondtunk a napi távról, inkább csak a helyes útvonal megtalálásával voltunk elfoglalva, mi szerint egy alig használt dzsumbujon kell keresztül vágtázni. Le is dobtuk a zsákot egy öreg fa tövében, inkább megnéztük mit cipeltünk egész úton át.
A jóllakottság barátságos érzetével kaptak parancsot újra a lábak, mehettek. Egyszer erre, majd nem erre, aki helikopterről látta volna az egészet, inkább nézett minket kincskeresőnek, mint sem túrázónak.
Egy újabb mezőre kiérve ismét vágtáztunk tovább. A tekintet szokásokhoz híven előre meredve az eget pásztázva kereste az utat, meg a madarakat, de egyik sem volt. A zúgó erdő előtt meghajlottak a fák frissen kinőtt ágai, hol vélhetően a madarak menedéket is kerestek. Réka egyszer csak megszólalt. Odanézzetek! Egy erdei sikló igyekezett lapítani a fűben. Az akár két méteresre is megnövő csoda köré egyből emberkoszorút szőttünk és csak figyeltük a reakcióját. Elsőként nem kívánt velünk foglalkozni, majd mikor látta, mennyire elájultunk tőle, egyszerre megmozdult az egész teste, szépen komótosan elcsúszott be a sűrűbe. Hoppá! Vele se minden túrán találkozunk!
Az élményből feleszmélve túratársakkal találkoztunk, kikkel való rövid beszélgetés után úgy gondoltuk, az órát ezúttal barátként fogadjuk. Megfordultunk hát, s a szó legszorosabb értemében, amerre láttunk elindultunk visszafelé. Zirc házainak kontúrjait még kirajzolta a látóhatár, így azt követve kezdtünk bele a visszavonulásba.
Mit jelent szabadon beleindulni a túra maradék részébe? Egyrészt fellélegzést a szeleburdi és semmirekellő idegenvezetőnktől való elszakadással, másrészt esélyt kaptunk, hogy még aznap a világosságban visszaérünk. Faképnél is hagytuk az egészet, s csak mentünk, amerre jónak láttuk. Egyből fogyásnak indult a táv. Igaz a bokák és a térdek nagyobb feladatot kaptak. A hepehupás terep kezdetben csak hasig, majd mellig, sőt vállig érő fűbe vezetett. Alig láttuk mögöttünk a jövő, úgy tűntünk el a zöld mindenségben. Kihúztunk egy láthatatlan egyenest, s annak mentén törtünk előre egészen a műútig.
Ott azonban olyan forgalom volt, hogy nem kívántuk. Elérve az első elágazóig egy kunkort megtéve csalinkáztunk traktor utakon be a házak közé, kisebb utcácskákon keresztül jutottunk ki a főútra. Pár hamburger ismét helyreállította az energiaszintet, a hőmérséklet azonban bíztatott minket. Vagy megfagytok vagy tempóztok. Az utolsó szakaszt a központi fűtésnek vetettük alá. Így értünk hát a kocsihoz, melyet beindítva alig vártuk, hogy újra meleg legyen.
Aki bakancsot húz a lábára és a turistautak pókhálóként beszőtt útjaira lép, a hagyományos jelzések mellett újabb jelöléseket talál. Nyúlt masniként átkötő T (keresztek útja) jelzéstől kezdve, Csatka szívén átszaladó M (Mária út) jelzéstől egészen a Pannonhalma világörökségén megpihenő klasszikus sárga kagylóig. Az ember mikor társul választ egyet, s kilométereken át kíséri őt, elgondolkodik, milyen lehet lábtörlője előtt toporogva, heves szívdobogások között belenézni a sok száz kilométerbe, majd megtenni az első lépést, melyet sok tíz, száz és ezer követ.
Vándor ezúttal részben hazai vizekre evez. Sokat látott bakancsát ugyanis azért vette fel, hogy jóllakassa az út porával. Az aszfalt lassan kikopott alóla, s a lábnak oly édes földbe nyomdázhatta recés gumi talpát. Vitte őt dűlőkön és fasorokon, ártéri erdőkön és üde friss kaszálókon át egy pontig, hol Dr. Kovács Péterrel találkozhatott, ki megtette mindazt, miről sokan csak álmodoznak.
Milyen érzés az El Camino startvonalában állni? Mi játszódik le az ember fejében?
Nincs startvonal, a lélekben megérés van az útra amely Saint Jean Pied de Portból egy barátságos francia falucskából kezdődik, több európai útvonalból ez a klasszikus EL CAMINO. A második Portugál zarándoklat pedig már az többé-kevésbé ismerős belső utazás és a természettel való egy szívdobbanás finomhangolásos, hit megerősítő barangolása. A szavak amellyel jellemezni lehet szerintem egy igazi zarándokot az út kezdetén talán a következők lehetnek: kérdések, várakozásteljes percek, órák, napok, hetek, ismeretlen érzetek, kihívás, egyedüllét megtapasztalásának misztikuma.Vajon mi történik velem az úton lesznek-e csodák amelyről sokan beszámoltak már?
Mekkora szakaszokat tettél meg naponta? Milyen volt a tájékozódás? Milyenek voltak az elérhetőségek vízvételezés, táplálkozás, szállás terén?
A tervezett táv 40km átlagban ez „kicsit” több a normál tempónál, de nem is a megtett lépések száma a fontos, hanem az, hogy észrevegye az ember a pillangókat az út mellett, akik gyakran kísértek akár több száz métereken keresztül, hogy meghallja a madarak énekét, lássa nyíló virágokat, érezze az eső áztatta föld illatát. Végül eljusson önmagából önmagába s megtapasztalja, hogy ehhez kap „külső” segítséget is, ha kellő képpen ki tudja tárni az a bizonyos kis kaput ott bent valahol. A Santiago de Compostella felé vezető „csak” a Fésűs kagyló jelét meg a sárga nyilat kellett követni. Néha mikor belefelejtkeztem a gondolataimba és elmentem más irányba, de utólag mindig rájöttem, hogy volt értelme a kitérőnek, mert valami olyat láttam, tapasztaltam amit e tévelygések nélkül soha nem éltem volna át.
Étkezés napközben hátizsákból volt és egy napi ital (tej, víz) mindig volt benne, no meg a remek Darnó - Hús termékek az első 3-400 kilométerig. Vacsorákat én készítettem a zarándokszállásokon. Ezek a szállások egyszerűek tiszták olcsók (4-10 euro) és van főzési, tisztálkodási lehetőség bennük. Előfordult olyan is több alkalommal, hogy a vacsorám az útközben szedett gombából készült, tojással, hagymával, szalonnával spékelve.
Milyen természet és épített szépségek jöttek szembe az úton?
Általában több útvonalon is lehet haladni én mint erdész, ha csak tehettem kerültem az aszfaltot, a betont és a zöldebb utat választottam ahol az összes érzékszervemmel vallathattam a természetet s Ő mesélt nekem. Csak a szakaszok hossza volt előre megtervezve a látni és átérezni valókat mindig az előző nap este a zarándokszállásokon gondoltam át. Nekem bevált mert e módszerrel még plasztikusabban és szabadabban járhattam az utam. Az utat ahol előttem a sok százezer zarándok lépte nyomán keletkezett energiák misztikuma lengett körül. Az útközben levő kegyhelyeken, templomokban, katedrálisok rejtett szögleteiben és egyéb kultikus építményeknél, mindenhol volt szerencsém megálltani az időt-időmet és elmélkedni a történelmi kötődéseken és a hozzájuk tartozó legendákon is.
Mennyire viselt meg fizikálisan, hogyan tudtál nap, mint nap újra elindulni?
Szerencsémre jó fizikummal érkeztem, éppen előtte hétvégén futottam egy maratont Barcelónában. Persze a gyaloglás hátizsákkal egy másik műfaj, de élveztem minden egyes méterét még ha 19-ből 17 napot esőben is tettem meg. Az elindulás általában kora reggel sokszor még pirkadat előtt volt, hogy beleférjen minden a napomba így nem voltam időhöz kötve ezen formában sem.
Mennyivel ad többet, mint egy hagyományos turistaút?
Aki bandázva szeret túrázni az ne induljon el a Caminon. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélgettem senkivel örömömre szolgált az is, hogy sokféle emberrel sikerült megismerkedni útközben és a szállásokon sok nációból sokféle indíték vezette a zarándok társaimat az ÚTRA.
Mennyire tudtál az úton befelé fordulni, találkoztál–e azzal, akiért, sőt, amiért elindultál? Ez mekkora szerepet kapott az út során?
Sikerült igen, magamban magammal lennem ezt bátran kijelenthetem. Erre a napi élet egyre gyorsabban forgó színpadán kevéske lehetőség adódik. Egy bizonyos életkorban eljön az a pillanat amikor az emberben felmerülnek ilyen kérdések, hogy hová ért életében, hol tart most , jó–e a irány, mi az amit jól csinál-csinált és mi az amit nem, mi az amin lehet változtatni, javítani és mi az amit el kell engedni? Ezeket egyedül kell, lehet megélni átgondolni és talán segítséget is kapni attól aki érezhetően végig kíséri lépteiket az ÚTON (ezt az ÚT szócskát mindenki értse úgy ahogy érzi…) Az út végére úgy éreztem jobban és jóban lettem önmagammal. Ez nagyon lényeges kérdés mert aki magával sincs harmóniában az hogyan teszi ezt meg a környezetével, szeretteivel a külvilággal?
Nekem két megérkezésem is volt. Az egyik a Szent Jakab-katedrális mint építészeti- kulturális-szakrális hely. A másik pedig a természeti, töltetű káprázatos muxiai az óceánpart a 920 km-es gyaloglás után. Itt ha figyelmesen szemléljük a naplementét, még a víz sistergését is hallhatjuk a legenda szerint amikor az izzó napkorong belesüpped az óceán végtelenjébe
Meg vagyok győződve róla, ha mindenki elmenne egy ilyen útra jobb lenne a világ! Észrevennénk a hétköznapi csodákat amik a Caminón bizony ránk köszönnek. Igazából ezek mind-mind bennünk vannak csak sajnos nem vagy nagyon nehezen vesszük észre őket „a hatalmas környezeti zajban”.
Ki jött haza?
A környezetét, az embereket még jobban megértő és megbecsülő hétköznapi ember. Aki megtapasztalhatta, hogy lehet élni napi 20 euróból szállással, étekkel itallal és minden egyéb kiadással együtt.(ez volt az egyik kívánalmam magam felé, hogy limitáltam a költségeimet is a zarándoklat alatt) Aki naponta kimossa a szükséges ruháit, aki beosztja az ételt, aki beosztja az erejét és tud az időjárásnak megfelelően gazdálkodni az energiájával és felszerelésével. Akit az Út megerősített abban a tudatban, hogy segíteni másoknak nagyszerű dolog.
Péter zarándok út élményeiről szól a következő előadás:
Nem csak ez az út volt meghatározó az életedben. Mi hírt hoztál a Kilimandzsáróról? Mi történik ott az emberrel?
A hírem az, hogy KILIMANJARÓ egy csoda!
Megtapasztalni, hogy a 40 fok feletti trópusi páradús, színes, majmokkal és zajongó madarakkal teli esőerdőből indulva több éghajlati övön fel- áthaladva elérni a Kilimanjaró havas csúcsát, ahol metsző szél -20 fokon fú és ráadásul csak 40% oxigéned van a mászáshoz.. no comment…
Ezek után igen csak tudja értékelni az ember, hogy milyen nagy dolog például a futás, a dinamikus mozgás lehetősége.
Bizony ott a felhők felett meg kellett gondolni a lépteid hosszát még azt is, hogy egy nagyobb szikladarabot szép lassan megkerülsz inkább vagy átmászol rajta, mert a hegy azonnal büntetett minden meggondolatlan felesleges mozdulatot. Hogy mi módon? Hát egy jó adag légszomjjal ráadásnak a fejfájás, hányinger, az állandó hipervetilláció és emésztési kellemetlenségek mellett. A természet szépsége varázsa viszont bőséges kárpótlást nyújt eme apróka kellemetlenségekért cserében.
A legnagyobb élményem viszont az, ami egy apával történhet a hegyen 6000m magasságban, hogy a Fiával együtt állhat fent és meghatottságtól könnyezve bár, de férfias kemény kézfogással és vállveregetéssel gratulálhattunk egymásnak Bálint fiammal ezt gondolván …”ez jó mulatság férfi munka volt”…
Ilyen hihetetlen kalandok után, milyen érzésekkel ülsz csónakban, a Szigetközbe és mit ad?
Szigetközben élek s a Duna árterébe megérkezek minden egyes vízre szállás alkalmával.
Honnan van ez az érzés? Azt gondolom sok-sok ezer év távlatából tör elő. Ami előhozza, hogy az ember és a természet együvé tartozik és „kétlábú” itt a Zöld Katedrálisban csak alázatos, tisztelettudó vendég lehet, semmi több. Lenyűgöző az Ezer Sziget Országának természeti szépsége, sokszínűsége, ereje, állandósága és mégis folyamatos változása, ahogy alkalmazkodik a változó környezethez. Itt jelen van és uralkodik az őselemként a víz, amely megalkotó szobrásza életet adó szülője e tájnak.
Csónakázás, túravezetés közben rám köszönnek a barátaim, kedves ismerősként a görbenyakú, lassú röptű gémek, a villámgyors, rettegett vadászok a szitakötők, a kákán vagy a nőszirmokon nektárt nyaldosó tarka pillangók, a vízből egy kacsintásra a csónak előtt felugró halak, a zárásokon átbukó víz moraja is figyelmeztetőleg üzen. Néha megjelenik fölöttem a táj Ura vagy Úrnője méltóság teljesen feszített szárnyakkal, termikeken sikló területét szigorúan figyelő fehér farkú ”rétisasmadár” is ahogy a Kisfiaim mondták 20 évvel ezelőtt, akikből mostanra természetet szerető, természetet értő és óvó férfiak váltak és természetesen ez a gondolkodásmód az Eszter lányomra is igaz.
Ha hullámtér, akkor még nem említettem a folyamatos többszólamú madáréneket, a bíbor nenyúljhozzám édes-savanykás vagy a bodza virág finoman émelyítő illatát. A fák levelének zöld-sárga-bíbor ezer árnyalatú őszi színkavalkádját, télen pedig a gallérjégen zsinórozó rókakoma legdivatosabb vörösbundás bemutatóját. Hát igen ez a mi szűkebb hazánk Szigetköz a szárazföldi Duna-delta.
Izenem mindenkinek! A természet tisztelete és megbecsülése a túlélésünk záloga…vigyázzuk rá nagyon!
A május fura dolgokra képes! A csodás tavasz valódi értékeivel díszíti fel önmagát, miközben imitt-amott feltűnnek a nyár első jelei is. Mikor nem, ha ilyenkor vágyik a túrázó kedvenc tájára, s hány el maga elől minden szutykot, mely ebben megakadályozná.
Így történt egy hétvégi nap derekán túl, hogy családunk lelkesen állt talpra Écs falu egyik parkolójában, s vette szemügyre az előttünk magasodó dombokat. Lássuk, ma mi lesz a feladvány! Az utóbbi időben ezen a környéken rendszeres vendégek voltunk, így lassan elfogytak a megismerésre váró jelzett utak. A mostani kiruccanásra így egy újabb fűszert vetettünk be, méghozzá azt, hogy odafelé megérzésre jelzetlen, de a térképen jelölt utat fogunk felfedezni.
Écs községből még nem volt szerencsénk indulni, s hamar kiderült, méltatlanul hagytuk figyelmen kívül. Kedves kis utcácskáin szerény forgalom mellett lehet haladni. Ájulatba ejtő meglepikbe nem botlottunk, mint Nyúlon vagy Szigligeten, de minden rendben van erre felé. Igazi könnyen hozható környék, mely szépen vitt a hátán, egyszer csak elkoptak a házak körülöttünk. Az út bekanyarodott az erdőbe, mely elé elfért volna egy kapu mondván, lassíts. A széles út ugyanis egyre szűkülni kezdett, a pereme pedig egyre magasabbra kúszott. Végül egyszer csak egy löszbe vájt csőben voltunk, mely úgy kanyargott előttünk, mint egy makaróni tészta a tányéron.
Ezzel a has nem, de a szem táplálékra lelt. Falánkan lapátolta magába a látványt, miközben a lábakat kérlelte lassabban, még lassabban. Meseszép a Balaton, meg persze az eget karcoló hegyek, de ez egy teljesen más íz, melyet legalább annyira lehet élvezni, mint a többit.Ahogy kacskaringózol egyre följebb és följebb, pompás volt tudni, visszafelé is erre jöhetünk.
Megtaláltuk azonban azt a magaslest, mely jelezte, ha itt lefordulunk arra, hát akár Nyúlon is kiköthetünk. A jól megszokott jelzésektől búcsút véve kalandvággyal csaptunk bele az ismeretlenbe, s vártuk a terep adta újabb kihívásokat.
Elsőként fentről csodálhattuk meg a tájat, majd mélyebb ereszkedés után jöttek a kérdések, ez az elágazás hova visz? Puding próbája… Pár száz méter arra, s az út fogyott, vékonyodott… gyerünk vissza. Jöhetett a következő próba, annak hátán talán beutazhatjuk a vidéket. És lám az irányt tartva, több nem egyértelmű kérdésre válaszolva találtunk olyan nyomot, mely bizakodásra adott okot. Viszonylag kevés csalinkázás után feltűntek az első jelek, majd házak, mely úti célunkat jelezték. Lám sikerült, Nyúlon vagyunk, de azon belül hol? Csak találgatni tudtunk. Amint azonban a település centruma felé meneteltünk, feltűntek az ismerős helyszínek és házak, melyeket már ki tudja hány túra alatt az emlékezetünkbe véstünk.
Az tény, ez a környék lett a kedvenc, több okból is. Itt a térségben – ahogy például a Vértesnek – van egy semmivel össze nem keverhető sajátos hangulata. Ezeken túl az utcák változatossága és viszonylagos háborítatlansága, a környéken élők kedvessége, mellyel minden túrán találkoztunk. Ezek együttese adja azt a tökéletes hangulatot, melyből újra és újra örömmel szürcsölünk. Az utak szinte maguktól cipelnek a hátukon, nekünk csak indexelni kell, hogy merre szeretnénk éppen fordulni.
Így jutottunk el a szurdokig, hol már sósmogyoróval és vízzel gyomrunkban vágtunk neki a magaslatoknak. Erre a sétára ugyanis megint nem hoztunk elég órát magunkkal, így az a maradék úgy potyogott ki a zsákunkból, hogy alig maradt egy marék. A Nap pedig nem tréfál. Ha lemegy, hát lent lesz. Menet közben ettünk, gyorsan ittunk, fél szemünk a csuklón körbe - körbe rohangáló rémen volt, viszont akkor is Nyúlon voltunk, igaz szuszogtunk. Ahogy a családi vonat tolja fel magát a tetőre, fittyet hányva a körülötte megjelenő szépségekre.
Felértünk és megkerestük a gerincen futó jelzést, mi egyben a retúrjegy volt. Egy dolgunk akadt, végrehajtani a parancsot, s menni. A pulzust utazó üzemmódba állítva, a beszélgetést lecsökkentve, a megállókat kiküszöbölve robogtunk a fák között. A csökkenő fény, a sűrűbb erdőbe érkezés mind-mind rátett egy lapáttal a tempóra.
Darálást és figyelést minden elágazásra, hol lesz a következő kanyar, melyet be kell venni. Ha ugyanis továbbmegy az ember egy elágazáson, idő, mire visszajátsszuk. Itt azonban minden érzékszervet a helyes út megtalálására rendeltünk alá, a test többi szerve pedig az előrehaladáson munkálkodott. Hopp, itt gyerünk arra, s máris újra ereszkedés. A Nap is jó szemmel nézte mindezt, hiszen mintha megállt volna, s engedte, hogy rátaláljunk a hazavezető útra.
Még egy elágazás, mely irányba rakta csapatunkat, s az előzőleg megjárt szakaszra futottunk. Itt már kényelmesebbre vettük a stílust, s ereszkedtünk vissza a löszbe vájt csodán a faluba.
Haza sem értünk az előző túráról, máris ott motoszkált a fejben. Oké, de merre lesz a következő? Vannak olyan dolgok, amiket egyszer sem érdemes kipróbálni. Vannak, amiket igen, s rájövünk ez nem nekünk való, és van a Vértes…! Kiből még nem volt olyan, hogy elég! Túraútvonalak tucatjai sorakoznak arra, hogy előhúzzuk őket, s azt mondjuk: most te következel.
Egy hétvégi napon az egész családunk tudta, miért kelt fel. Szépen komótosan helyeztük magunkat menetkész állapotba, s bizony delet már rég elütötte az óra, mire a kiszemelt parkolóból pattant ki nyolc láb. Minden okunk megvolt a frissességre. A május eleje ugyanis hűvös szelet küldött a vidékre, mely központi fűtést igényelt. Rá is kapcsoltunk, s lendülettel toltuk be magunkat az erdőbe. Pontosabban egy helyre, amit Csákányegyházának hívnak. A pár házas településen hamar túljutottunk, majd jó kis szántó érkezett, de valljuk be, ez még csak az előszobája volt a Vértesnek.
Ami ugyanis utána következett, arra rá kell hangolódni. Sokat mond a terület neve, melyre fentük a fogunkat, Mária szakadék. Meg is igazítottuk a felszerelést és benyitottunk. A kezdeti széles utak karcsúsodni kezdtek és ott bent az oxigént csapdába kerítő szerv is intenzívebb munkába kezdett. A poros úti kígyó egyre sűrűbben kezdett kanyarogni, miközben a talpak pár centivel mindig följebb léptek. A beszélgetések elmaradtak, máshová kellett a szufla. Ennek a belépőjegynek a megfizetése után viszont érkezett a produkció.
Egyik oldalon koszos fehér óriások meredtek ránk félelmetes termetükkel, a másik oldalon szó szerint a szakadék betelhetetlen szája nyelt el mindent mi felé esett. Egy menekülési hely maradt csupán, az út, mely előttünk kérdezett, jöttök? Kinek van kedve innen szabadulni? Itt meg kell állni, s értelmezni a körülölelő valóságot és persze az sem baj, ha közben visszanyerjük az útközben elveszett levegő mennyiségét. Az előttünk álló táv azonban tovább szólított minket, s egyszer csak szelídülni kezdett a táj. Mintha valaki egy gigantikus vasalóval áttolta volna, s a nagyobb gyűrődéseket, ráncokat, hepehupákat kisimította volna.
Egy elágazóhoz érve és az órára pillantva bevállaltuk a hosszabb és kacifántosabb utat. Cserébe Körtvélyespuszta házait köszönthettük. Ne gondoljunk azonban győrújbaráti vagy nyúli látványra. Itt egy kicsit megállt az idő, ami nem is baj, hiszen annyi, de annyi értéket őriztek az őseink, melynek mi egy részét kipotyogtattuk a rostán. Pedig attól, hogy valami nem csillog és villog, még lehet legalább annyira jó vagy máshogy jó.
A kellemes traktor utak, az ideálisan felfestett jelzések és a változatos táj ideális körülményeket kínál annak, ki egy jót szeretné sétálni. A távolság, mint egy finom bor, úgy tűnt el a lábak alatt, nem ártott meg, s kívántuk még. Nagy durranás sehol nem volt, viszont a cserjés vagy elszórtan fás terektől a szinte sötétségig zsúfolódott dzsungelig mindent látni lehetett.
Így érkeztünk meg az Ilona forrásig, hol viszont a hátizsák tartalmára mindegyikünk vágyott. Elő is kerültek az ebédnek szánt uzsonnák, s egy darabig csöndesebbek lettünk. Mellé még szigetközi víz társult, mi kell ennél több? Mondjuk pár perc pihi, melyet az lustálkodó óra bágyadtan ránk bámulva megengedett.
Teli hassal talpra állni komoly kihívás. A feladat azonban előttünk volt, megfeszültek hát a gombok, s billegtek a lábak, döcögni kezdett a csapatunk előre.
A Vértesben sétálni még teli hassal is üdítő. Tempó nélkül nézegetni erre-arra, miközben a fülek szorgalmasan tájékoztatnak. Mögöttünk egy csilpcsalpfüzike, távol egy zöld küllő kiált, vörösbegy előttünk. Nem is kell ennél több. Esetleg még az, hogy tudjuk, merre járunk. A környék azonban a rendszeresen kitett útjelző tábláknak és a térképen való egyezésnek köszönhetően mindez könnyedén ment.
Így értünk el egy újabb elágazáshoz, mely karnyújtásnyira hozta tőlünk a túra valódi célját. A zergékkel tesztelt kaptatókon a sebességünk kártyavárként omlott össze, csak a szuszogás maradt. Dolgoztak a lábak, tudták miért. Egyszer csak lefordultunk a főútról, majd a fák üde zöld koronái közül megvillantak a Vitány vár büszkén égnek kiáltó falai. Itt vagy te, élő legenda! A térség leglátványosabb vára. Aki felkeresi őkelmét, azért ne várjon most tőle közvetlen barátságot. Azon túl, hogy jó része ásatási terület az állaga is vitatható. Erre több tábla felhívja a figyelmet. A sokadik emeletig felfutó falai óvatosságra intenek, így csak egyedül merészkedtem be. Családom tagjai bölcsen lecsüccsentek.
Sokáig nem is cincogtunk körülötte. Az előttünk álló távolságra meresztettük tekintetünket, majd belekóstolt a test is. Volt mibe, ugyanis mozgólépcsőt erre sem raktak fel, amit a meggyötört combok lassan kezdtek zokon venni. Egyre hangosabban sírtak, amit az akarat vas szigora nyomott el. Az út melletti és beljebbi fák még talán mosolyogtak is rajta, de a tekintet egyre ritkábban találkozott velük össze. A fej, mint egy kókadt virág, úgy húzta egyre gyakrabban az orrot a porba, de a kocsi a parkolóban, mi pedig még csak ott. A természet azonban tudta, nem vagyunk annyira leharcolt állapotba. Egy újabb meredek emelkedőt rakott elénk, mondván úgy is bírjátok még! Igaza volt, felvonszoltuk magunkat rajta, bár az utána érkező lejtő jobban esett.
Lassan ismerős tájra akadtunk, hol már pár órája lábaink nyomát hagytuk, de utána egy kört még illett bele tenni. Így a szakadékon való átevickélés kimaradt, de cserébe egy kilátó érkezett. A csapat kint maradt az úton, de a soha meg nem nyugvó szív még behívott az ösvényre, mely a több emeletes fa szerkezet elé vezetett. A kilátáááás?
Megérte! Aki erre jár, nézzen fel. A Sopron Várhegyit, meg a nyúlit azonban nem ingatta meg előkelő helyében.
Visszaérve a családhoz egy dolgunk maradt. Előreeee! Nem messze újra ismerős útvonalra érkeztünk.
A kocsi örömmel fogadott bennünket, mindenki elfoglalta a helyét, s rájöttünk milyen jó is leülni. A motor lassan felpörgött, majd a kerekek elindultak a Kisalföld felé.
Hol volt, hol nem volt az elmúlt időszakban a Kedves Olvasó képzeletében, sőt még azon is túl, élt egy vándor. Történt egy hold sütötte éjszakán, hogy szemei rügyként pattantak ki, lábra állt. A konyhába megfőzte zöld teáját, majd szimatszatyrába lévő szabad helyet kibélelte zabpelyhes lepénnyel. Az üdén toporgó bakancsába beleugrott, mely kivezette őt a házakon túlra, amerre már csak a madár járt.
Egyszer csak a sűrű bokorból egy hangra lett figyelmes. Jellegzetes rövid egymást követő füttyentés sorozattal kezdődött, majd ráhúzott egy dallamot.
Miféle szerzet az, kit ily szép hangok hagynak el? – monda fél hangosan.
Fülemüle – jött azonnal a válasz.
EEEEEz már igen! – szólt ismét elismerően a vándor.
Jól emlékszem, hogy múlt héten még nem voltál itt?
Igen, nemrég érkeztem Afrikából. A mi naptárunkba más van írva, mint például az énekes rigóéba vagy a házi rozsdafarkúéba. Nekünk a Szigetköz csak április elejétől tárja ki kapuját. Addig délen Afrikában telelünk.
Amint hallom nem vesztegeted az időd!
Nem tehetem! Ha végre hazaérek, keresek egy jó kis élőhelyet, hol kellően sok a hami és van költő lehetőség is. A fecskéknek meghagyjuk az eget, a pacsirtának a rétet, mi a sűrűn benőtt bokros területeken érezzük jól magunkat, ott is bent elbújva. Ha sikerül egy ilyet találni, elfoglaljuk, majd éneklésbe kezdünk jelezve a környékre érkező tojóknak, milyen daliás hím vár rájuk. Túl nagy revirt – területet – nem foglalunk. Schmidt Egon bácsi tizenhét éve kutatásakor 50-70 méternyi távolságra talált minket. Magyarul énekelnünk kell szorgalmasan, nehogy idegen hím átlépje a határokat.
Amit viszont produkáltok, az maga a csoda! A madárének mester foka!
Én másképp látom, hallom. Szerinted ki énekel szebben, Pavarotti vagy Bruce Dikinson? Nádirigó vagy barátposzáta? Dobd ki a kukába legalább itt a címkézést és halld úgy, ahogy van. Ne ítéld meg, csak hallgasd, s máris közelebb kerültél a természet valódi megtapasztalásához. Szerinted egy tojó verébnek, melyik hang tetszik jobban, egy hím verébé vagy a mienk? Teljesen szubjektív. Ha kijössz ide, dobj le mindent és halld azt és úgy, ahogy van. Akkor kapod meg, milyen valójában a madárhang.
És tényleg igaz, hogy még éjjel is énekelsz, biztos elájul ettől a párod?
Valahol igen, valahol nem. Az tény, hogy változatos énekünkkel igyekszünk eltekerni választottunk fejét, s bizony éjjel is hajt minket a vágy, de azért nem foglalják aranyba nevünket. Ezen túl ugyanis nem visszük túlzásba a családapás szerepet. A fészket ugyanis kizárólag a tojónk építi. A tojásokon csak ő ül. Mit tegyünk, ezt hoztuk otthonról. Erre tanított öregapánk is.
Mi történik a családban?
Asszony –ahogy előbb beszéltük – két hétig ül a tojásokon. Fiókákat két hétig neveljük, majd egy hónap és már fel is nőttek, készülődhetünk vissza. Lecseréljük régi tollainkat újra, majd jöhet egy kis kondi, s menet vissza Afrikába. A vedlés miatt a fiatalok már korábban indulnak, mint mi öregek.
Mennyit repültök egy nap?
Mivel kicsi madarak vagyunk, mint például a verebek, így nem tudnak ránk rakni helymeghatározó kütyüket. Csupán gyűrűt, s ennek méréseiből tudnak levonni következtetéseket. A Magyar Madárvonulási atlaszban tettek említést arról, hogy 1956 áprilisában gyűrűzték meg egyik elődünket Tunéziában, akit két héttel később a főváros környékén találtak. A megtett távolságból és időből kiszámították, hogy naponta legalább százharminc kilométert megtettünk.
Minden elismerésem kedves Fülemüle! Örülök, hogy megismertelek!
Ha azt mondod fürdés, azt mondom Balaton. Ha azt mondod túra? Akkor azt mondom Vértes! Mennyi, de mennyi hely porába nyomtuk már állandóan éhes bakancsunk száját. Erre a tájra azonban nem lehet rutinból megérkezni. Olyan, mint egy színeit folyamatosan változtató Rubik kocka, melyet valahogy össze is raksz, egy szemhunyásnyi idő alatt valamelyik része megváltozik és kezdődhet előröl a móka.
Történt hát egy napsütötte hétvégi napon, hogy Bálinttal ketten ültünk be a kocsiba. Lányunk fülébe nem jutott el az erdő hívó hangja, feleségem pedig a konyha falait választotta. A motor felpörgött és bizony nem szusszanhatott Pusztavám település széléig. Itt vett egy nagy levegőt, fújta ki magát. A lábakba itt öntöttünk életerőt, s rátértünk a faluból kivezető útra. Gerencsér vár felé közepes tempót kezdtek diktálni, amihez a szív és a szem békésen asszisztált. Persze a térképet is barátul fogadtuk mely olykor felkiáltottunk! Fiuk, erre vagy inkább arra kellene menni!
Gyűltek észrevétlenül a kilométerek a talpakba, a széles és mesterien jelzett utak szinte vittek a hátukon maguktól. Ahogy azonban a térkép mutatta, lassan az első állomás következett, a radar érzékenyebbé vált, s kereste, hol lesz az elágazó. Akit erre kutatja boldogságát, ne parázzon mindezen. A vár megjelenése olyan egyértelmű, mint éjjel a nyílt égen megtalálni a teli holdat.
Zsupsz, le is kanyarodtunk, majd megrohamoztuk a falakat. Azokból viszont túl sokat nem hagyott az enyészet. Cudar idők iszonyú pusztítást hajtottak végre rajta. Alig egy két kőrakás emlékeztet az egykori életre. Az olykor ellenség tüzétől védő pajzsokból mára alig maradt valami. A vár körvonalai itt - ott foghíjasan előbukkannak. Tudtuk, nem egy visegrádi, cseszneki erőd fog várni, hanem a gerencséri, ami pont olyan, mint amilyen. Körbe is jártuk, meg is néztünk, majd lekukkantottunk a forráshoz is, mely dombjának körmét mosta.
Az óra álmosan ásított, van még időtök bőven, s a térképen ezer célpont - merre lesz a következő? Egy erdőn átnyargaló ösvényt szúrtunk ki magunknak, melynek végén egy meglepit ígértek. Az uzsonnázás után hátunkra dobtuk a zsákokat, majd gyerünk.
Az élettel csordultig megtelt élőhelyen csak úgy zengett a táj. Erdei pintyek, csilpcsalp füzikék, széncinegék harsogták világgá szerelmüket, no meg azt is, hogy erre bizony fajtárs ne jártassa se csőrét, se szárnyát. A füvek szinte világítottak a zöldtől a fákon, pedig mind a csomagolásból frissen kivett és felszerelt falevelek úgy álltak peckesen. Vaó! Ez lenne az a híres nevezetes tavasz! A varázsló, melynek pálcájától minden újra mozgásba kerül. A mágus kitől a zöld zöldebb, a barna barnább, a kék kékebb lesz. Aki föltekeri a hangerőt, mintha felkapcsolták volna a terepasztalon a villanyt, úgy indul el minden. Igen, az emberi találékonyság képes arra, hogy hatalmas távolságokat rövid idő alatt le tudjunk gyűrni. Ennek hála, lehettünk ott. Erre viszont a Természet képes, amit a szerencsés érzékszervek próbálhatnak befogni.
A kíváncsiság azonban lökdösi előre a testet, s lám egy útkereszteződében találtuk magunk, hol drót szamarat terelgetőktől megtudtuk… Amerre mi mennénk nem biztos, hogy leesne az állunk. Mérlegelve a helyzetet, erre helyett arra indultunk el, mondván így lesz egy csomó időnk, nem kell kapkodni. Az aszfalton kutyagolásnál viszont többet is kívánhatna a láb, gondoltuk. Sebaj, így viszont nem tévedünk el.
Dolgozni kezdtek a cipők, tették a dolgukat, mígnem egy énekes tollas ült ki egy elszáradt fa csonk végére. A távcső szorgalmasan behozta a távoli lényt, majd kiáltott! Hej! Egy örvös légykapó! A pitypang sem gondolta volna, hogy pont egy szilárd burkolatos terepen futunk össze vele. Őkelme szerencsére nem volt szégyenlős féle. Kiült, s mint egy modell engedte magát fotózgatni, nézegetni.
Idő volt, mire kiragadtuk magunkat bájának fogságából, s már léptünk is volna a normális tempóba, mire egy óriási feketeség jelent meg az út szélén egy ágon. Mint egy betonfal úgy állított meg, zsupsz, le is ültünk a földre. Hollót látni, mi több hallani szerencsére nem nagy kunszt, de… Ő kint ült előttünk és csak mondta, mondta és mondta a magáét. Jaaaaaj! Eddig is átjött a természet valódi ereje, de ott! Szinte megrázott. Íme, ilyen az erdő! Hosszú ideig nézegettük egymást, mígnem megunta, majd csak úgy mivel nem volt más dolga elengedte lábaival az ágat, s szépen komótosan elcammogott.
Mi is újra feltápászkodtunk és tettük a dolgunk, azaz mentünk előre. A környék szépen óvatosan kezdte átnyújtani ajándékait. Hol egy elágazás tréfált meg, s talán kuncogott, máskor pedig a nyílt homokbánya elszórt fái nyújtottak nem várt látványt. Ott mintha parkoló lenne, miért is? S kíváncsiságunk arra húzott, mire egy mélyebb bánya szinte tengerszemhez hasonlító képződménye várt. Ki is nyíltak a szemek, s csak néztük, hogy került mindez ide a sűrű erdők erős kezének ujjai közé?
Az óra azonban lassan odabiggyesztett egy jelzést elénk, lassan mocorogni kéne, hiszen ismeretlen terepen vagyunk. Oké, s nyakunkba is vettük a tappancsokat, s ha loholás nem is, de azért léptünk.
Az utat azonban valaki sodrófával kilapította és meghosszabbította. Pörögtek a lábak, de hiába. Fogytak a kanyarok, de minek? Egy dolgot tehettünk, mentünk. A túra korábbi távolságai nyomot hagytak a combokba, talán ezért tűnt hosszabbnak. Az aszfaltkígyó semmibe futása is kiábrándítóan hatott, de daráltuk a távot, mint egy robot.
Időbe került, mire újra a falura találtunk, melynek túlsó végén volt a befutó. A lépés magassága csökkent, a fáradtság mérője kúszott csak egyre följebb. Az áhítottan várt kocsi látványa azonban visszaadta az erőt, majd a jól megérdemelt hupp, végre ülünk.
