Képzeletben csukd be a szemed, Kedves Olvasó, álmodd azt, hogy tavasz van, méghozzá abból a jobbik formából! A nap sugarai érintik meg szemeid, mely kinyílik és felébredsz. Mi ez a hang az ablakon túlról? Odalépsz, óvatosan kinyitod azt, majd ünnepélyesen betáncolnak a dallamok a szobádba. Jó reggelt!

Ezer kincset rejt a legszenvedélyesebb évszakunk, de mint mogyoró a tejszínhab tetején kétségtelenül a madarak kórusa szerepel a középpontban. A történet azonban ennél jóval korábban kezdődik. A nyitott füllel járó természetbarát már tél derekától elcsípheti a pár hónapra előre mutató jeleket.

A barátságosabb téli délutánokon feketerigók egy–egy örökzöld ágán megpihenve halk dudorászásba kezdenek, s lepik meg az arra járókat. Amint a farsang közeledik a fák doktorai munkába állnak, heves dobolásba kezdenek.  Ilyenkor hallani, hogy pörgetnek, egy másodperc alatt akár húszat vagy még többet ütnek csőrükkel. Az étkük feltárásához semmi köze, ez már a második évszakunk hangulatát idézi.

Februárban egy citromsárga mellényes, hosszú fekete nyakkendőt viselő közkedvelt tollas is rágyújt a mindenki által ismert nótára, a nyit – ni – kék re.

Emlékszem egyszer pont a Gerecse szuszogós emelkedőjével feszültünk össze, s tettük próbára erőnket, mikor a széncinege vetett véget az öldöklő csatának, s kiáltotta el magát a szezonban első hallásra. Le is dobta a láncot a szervezet, s oly reményhozó volt hallani a hangját, amiben már benne volt a tavasz ígérete.

Zsuzsanna névnapja is érdekes fordulópont a madárhangvadászok naptárában. A népi megfigyelések szerint ilyenkor illik ugyanis megszólalni a mezei pacsirtának. Ezt többnyire nekik is elárulják így február végéhez közeledve, a szántók fölött már érdemes a két autózúgás közé belehallgatózni, hátha meglesz! A városközpontban néhány éve egy búbos pacsirta épített otthont, ők nem kötötték magukat mezei társuk szabályához. Igaz, itthon is voltak télen is, míg utóbbiak nem, hiszen rövidtávú vonulók.

Ilyenkor érkeznek a Földközi – tenger partvidékéről a tollas brigád legvagányabb alakjai is, a fekete csillogó ruhát magukon viselő harsány seregélyek is. Akit az unatkozás réme ijesztget, keresse meg őket, s huss, messzire fut tőle.

A hangutánzás hazai mesterei ugyanis széles repertoárral készülnek évről évre. A kevésbé elhíresült barázdabillegető is ekkortájt érkezik haza, bár ő jóval szerényebb keretek között csipog.

A madárhang koncert kezdetének valós időpontját azonban igazi nagyszólista, a Kárpát-medence második legkarizmatikusabb dalnokának érkezéséhez kötöm. Amikor feláll az egyik legmagasabb fa csúcsára, majd szélesre tárja csőrét, ahonnan kiáramlik a mással össze nem keverhető szín, tiszta élménycsokor! Akkor kezdődik a tavasz! Énekes rigó, nem csak egy madár a sok közül. Ő olyan, mint az autóversenyeken a start lámpát megnyomó főszereplő. A jelenlétére gyulladnak fel a fények, tőle virul ki a határ, tér magához a természet, kezdődik az élet.

Innentől pedig nincs megállás. Elkezdődik a koncert, melybe egyre többen, s többen csatlakoznak be. Háttérben megszólal a barátposzáta a maga dallamos stílusával. Másik oldalról vörösbegy gyarapítja a zenei sokféleséget a szerénynek és kedvesnek tűnő énekével. A varjúk károgó sokasága helyett rozsdafarkúak és csilpcsalpfüzikék csapnak a húrok közé, s engedik szabadjára a bennük rejlő csodás képességeiket. Nincs megállás, a madárhang kórus, mint egy éltető erő mindent megtölt frissességgel. Milyen érzés a nyitott ablaknál állni, s része lenni a csodának?

Várj csak egy pillanatra! Nehogy azt hidd, hogy ez a csúcs, NEEEM!

A madárhangvadász még valakire vár! Izgatottan fülel a naplementében! A megszokott helyeken lassít, várja a hangot, aminek jönnie keeelll! Ma este még nem, de holnap talán igen. Tudja jól a mester lehet, hogy már ott bújócskázik a fák üde friss lombjai között, csak még kivár. Területet, madarász nyelven revírt foglal. Majd, amikor már minden egyes porcikád vágyik arra a bizonyos hangra, egyszer csak…

Tyú, tyú ,tyú ! Kezdőőőőődik!!! A hang, mely olyan, mint színek között a vörös, a hegységek között a Himalája, szelek között a hurrikán. Mintha lennének a többiek és ő a csalogány, a fülemüle. A madár, melyet szavakkal leírni szinte illetlenség, hiszen ezekkel elveszti azt, aki. Őt meg kell hallani, s onnantól kezdve a dal az „ember emberségében” teszi a dolgát. A füttyének első hangja kopogtatás nélkül behatol a füledbe, onnan pedig tovább! Amit pedig bent talál, azzal elbánik könyörtelenül! Az a hang, mely csordultig van energiával. A hang, mely úgy fakad ki a madár csőrén, mint vulkán kürtűből az ég tetejéig fakadó láva. A hang, mely csillapíthatatlanul áramlik a kellemesen április aranyszínű estéken, de nem áll meg, mert ő nem az a fajta. Mit neki sötétség, meg éjjel! Aki libabőrre vágyik, engedje meg magának, hogy az éj leple alatt egy fülemülés területen sétáljon végig.  Ott testet ölt a boldogság igen magas formája.

Mit is várhatnánk tőle, ennek a produktumnak nem más generátora, mint maga a színtiszta szerelem. A hím ugyanis azért hozza létre azt a valóság talaját már félig súroló művet, mert ettől a bájitaltól várja, hogy párja övé legyen. No, meg persze azért, hogy többi hímet távol tartsa a területéről. Mindennek a töredékét pedig a mi fülünk és érzelmi világunk is fel tudja fogni. Úgy gondolom, aki eddig a sorokig eljutott elég szentimentális ahhoz, hogy mindezt átélje, hiszen ha nem az lenne már rég, másfelé járna.

A fülemüle éneke olyan színeket kever ki a palettára, melyet felhasználva élénkebbé tehetjük ezt a nagy kifestőt, melynek mai lapjára most értünk, s aminek emlékeit majd holnap fellapozhatjuk. Van, amikor borsó méterű izzadságcseppeket nyögünk ki egy–egy emelkedőn felfelé a Bakony, vagy épp a Pilis könyörtelen emelkedőin, arra is szükség van. S arra is, amikor a nagy fakopáncs, énekes rigó, de legfőképp a fülemüle éneke által rugaszkodhatunk fel egy álomvilágba. 

Nagy Kornél