Lassan csak régészeti eszközök segítségével lehet megállapítani, mikor történt az utolsó bejelentkezés éles terepről. De most újra felveszem a kesztyűt az idő lassan minden emléket porrá zúzó kerekei ellen, és még frissiben betűkbe zárom az elmúlt napok többnyire ámulatba ejtő nem ritkán zaklatott, míg máskor melankóliába hajló eseményeit.

Történt ugyanis egy forró nyári szombaton, hogy családunk összes tagja, no meg a fél szekrény kitöltötte kocsink minden négyzetcentiméternyi területét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy idő után a Balatonra érünk. Lehet, hogy a legrövidebb út az egyenes, de nem biztos. hogy a legszebb is. Így a kezdetben útvonaltervező által is ajánlott útról letérve, kis kóválygás után egy Tapolca előtti hupli felé fordultak a kerekek, majd némi zötykölődést követően egy teraszon kattogott a kézifék. Nyolc elmacskásodott láb ért földet, majd tekintett fel a vakondtúrásra. Íme, a feladat! Lássuk Zalaháp, mit tudsz!

Például az első panorámát a pakolóból, mely horizontjának végén felcsillant a Balaton víztükre! Ez aztán a köszöntő! Igazi nyitány! Ha nehezen is, de hátat kellett fordítani a kilátásnak, mert az út oda fölfelé vezetett.

Nem kell százhúsz literes hátizsákkal készülni annak, ki ezt a területet kívánja bejárni. Mint egy termetes pléd, akkora részen fekszik ez a bánya, honnan a régmúlt emberei követ bányászták. Aki nem szeret csalinkázni, egyből felügethet a csúcsra, mi inkább a tanösvény bejárására tettünk egy laza kísérletet. Az egyértelműen jelzett úton eltévedni lehetetlen, visz magával, mint egy mozgólépcső egy irányba. Kivéve, aki fésű módjára erre-arra kitér, például egy újabb panoráma kedvéért. Bálintot inkább a meredek földkupac hozta izgalomba és azon küzdötte fel magát.

Idővel az út elvékonyodott és libasorba haladva élveztük a ráhangolósdit. Forró augusztusi napon azonban kevés élőlény baktat széles mosollyal. Madarak nem közéjük tartoznak. A hőség elől ők az árnyékba bújnak, alig mozognak, és mivel a fiókanevelés kimerítő feladatának többségével végeztek, így nem kell területet őrizni, ezáltal énekelni sem szoktak. Az erdő csendes lett volna, ha mások nem tudták volna, erre a vidékre ilyenkor is érdemes benézni. De tudták! Mögöttünk, előttünk, olykor fölöttünk, máskor alattunk kíváncsi kirándulók járták a környéket.

Nem is csoda, a változatos terep ugyanis bőséges látnivalóval készült. Az erdőből kiérve ugyanis egy vasútállomásnyi méretű rét tárult elénk, melynek kerítésként vaskos gránit vett közbe. A kiégett sárga fűben, mint kisemlősök úgy mocorgott imitt amott egy–egy ember. A központi helyen pedig ott állt a csúcs, melynek tetején zászló lengett. Akkor lássuk, milyen fentről a kilátás.

Neki is lendültünk, csak épp egy placcon a környék hírességei álltak hóban, fagyban, no meg hőségben és napsütésben. A kőszobrok díszőrségét megtekinteni kötelező annak, kit ide hoz kíváncsi természete.

Meg is éri a pár percnyi kitérő, nem mindennap lát az ember ehhez hasonlót. Innen viszont már tényleg csak egy ugrás a tető, amire ezúttal nem a meredeksége, hanem a zsúfoltsága miatt volt körülményes feljutni. Meg kellett várni, míg a korábban érkezők betelnek a látvánnyal. Fent állva megérti az ember, miért jár erre ennyi kiránduló.

Itt kezd el valójában érkezni a környék sajátosságát adó tó hangulata. A távolban fél szemével folyamatosan kacsingat rád, mindezt olyan udvariassággal teszi, hogy teret ad a körülötte emelkedő hegyeknek, no meg a lábaid alatt található bányának.

Most, hogy láttuk, hol töltjük a következő napokat, el is indultunk a tóhoz egyre közelebb és közelebb.  Közben a parkolóban találkoztunk a kocsinkkal is, így egy picit gyorsabbak lettünk. Vígan szlalomoztunk a tanú hegyek között, mígnem elfogyott a távolság és Ábrahámhegy táblán túl pár kanyaron áthajtva egy apartman kerítése mögött dobtuk ki a vasmacskát.

A helyi bácsi barátsággal fogadta csapatunkat, majd kimálháztunk és igaz, a sötétség ráült a tájra, azért tettünk egy rövid felfedező megismerő sétát, az igazi túrára azonban még közel húsz órát várni kellett.

Nagy Kornél