Az apátság már csak egy kőhajításnyira, nagy levegő, gyerünk! Ahogy szuszakolok föl a meredek domboldalon, valaki mögöttem intenzívebb tempóban érkezett. Félre állás, de mint kiderült neki is elég lett ez a sebesség. Mi több a távcsövet a nyakban megpillantva egyből madaras témákról kérdezősködött. A természetbarát hölgy, mint kiderült, szívesen fogadja kertjébe kedvenceit, kik között nem válogat. Téma lett bőven, csak az emelkedő és általa okozott oxigénhiány hűtötte a kedélyeket. Valamint a fő tér, melynél ő arra, én pedig erre indultam.

A terv ugyanis nem volt szerénytelenebb, mintsem bejárni a bejárhatót. Kezdődött hát a monstrum megkerülésével, mely minden évszakban és napszakban megunhatatlanságig folytatható szórakozás. Ez az épület minden szögből kínál valami lebilincselőt, vaóót. Ezúttal sem lett másként.

Azzal a csöppnyi ajándékkal bővítve, hogy a szomszédos ágak egyikén egy nagy fakopi landolt, és ütötte derekasan. Persze halljuk ezt jártunkban keltünkben, de amikor pár méterre a távcsőtől püföli a fát! Ez egy teljesen más dimenzió! S, hopp alig ocsúdott fel az elme máris újra a központba termett.

No, ez jól esett, jöhet a már csillagász számokkal mérhetően bejárt szakasz. A kilátóig a lábak önállósultak, s mentek amikor még a gyerekek ovisok voltak, aggódóan kísérte. Tíz éve arra figyeltek a szemek merre lépnek ők! Mindenre felmászni, lemászni! Egy lépcsősor is kihívás volt, no meg onnan egybe lejönni. Majd mikor iskolások lettek a majd várjatok meg ott a végén epizód következett. Ez már egy picit lazábban ment, itt csak az éhes vagyok, és mikor érünk oda című történetek folytak. Ezúttal pedig látszólag egyedül, de mégis soha nem ennyien. Ha ugyanis szeretteid körében rovod a köreid, egyértelműen velük foglalkozol. Ha viszont a magányos vándor romantikus, vagány, hálás szerepében díszelegsz, s engeded, hogy a világ bekopogjon az ablakon, teljesebb képet kapsz a környékről. Persze ez sem mindig mindenkor. Az ősz szakállas ember például kaktuszként viselkedett ami teljesen érthető is volt részéről. Nem barátkozni indult hanem talán belső úton járt. Az itt dolgozó  hölgy madárbarátság kapcsán nyitottabb, kíváncsibb, társaságkedvelőbb volt . A soron következő családból jutott ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi. A nyugdíjas csoport udvariasan nyitott és optimálisan zárt. Az a nyolcvan éves bácsi kivel lett szerencsém találkozni és több mint fél órát beszélgettem olyan tudással vértezett fel, melyet szem előtt kellene tartani hétköznap s hétvégén egyaránt. Azok a fiatalok kik felhajtottak oda honnan a kecskék is sírva futnak vissza, hmm, rájuk most már mosolyogva gondolok vissza. Innen már igazatok volt! Majd az az anyuka, hmmm. Na de ne is szaladjunk ennyire előre.

Ez a nap nem erről szól, hanem a sétáról nézelődésről, és a masniról, a lombkorona tanösvényről melyet lakatlan állapotba sikerült megtalálni. Le is csaptam rá, huss!

A kilátás innen, megér egy pár percet. Elképzelhetetlen, hogy ez megunható. Persze el tudod magad egyre jobban helyezni ebbe az egészbe. A szem célzottan tapad rá a nevezetességekre. Egy hete arról a kilátóról csodáltam (szerintem magával ragadóbb) kilátást. Ott a főút, no meg Écs a maga emberi mértékű vonzerejével. Meg lehet szokni, de attól még örömet okoz!

Ahogy a hátizsákban őrzött ebéd is, melyet a közeli padon sikerült áthelyezni. No, akkor nézzünk szét a kilátón! Épp egy osztály viszont hasonló szándékkal rohamozta meg a fa tornyot, így a többség győz elvét szem előtt tartva, elhalasztottam a manővert. Addig a környéken sétálókkal sikerült szóba elegyedni, kikkel a dombtető bejárásának további szakaszain is sikerült találkozni.

Például az arborétum bejáratához közelítve, hol aktív nyugdíjasok is itt kívánták eltölteni a kora délutánt. S mivel a madártani egyesület logóját szúrták ki a mellényemen, hát ők is megszólítottak és boldogan meséltek tagságukról és természethez közeli kalandjaikról. A fakülönlegességek útvesztőiben keveredtünk el egymástól. A kirakó szemlélet jegyében a már szintén több alkalommal bejárt levendulást majd az erdő további részeit barangoltam be.

Üdítő ezen a kavicskígyókon csalingázni, hiszen rendre tűnnek fel újabb meglepik. Emitt egy fáról szóló tájékoztató mesél a mögötte álló egyéniségről, míg tőle pár méterrel egy szobor áraszt nyugalmat. Tovább egy kisebb tó oltja az itt élő állatok szomját, amott pedig a régmúlt élet szórakozási lehetőségei tárulnak fel.

Érdemes kisebb zugokba bekukkantani.

Amikor sikerült kiszemezgetni környék legcsillogóbb szemeit, elindultam a Tót hegyre. Erre visz a sárga jelzés is, de mivel egy utcán kell csámborogni, látszólag semmi különös nincs benne. A házakból nem derül ki egyértelműen melyik lakott, s autó sem cikázik szüntelen. Ez akár még jól is jöhet, de azért óvatosságra int, a kissé elhanyagolt üres csönd.

Ezen a szakaszon csak át kellene libbeni, de az út végén egy nagy barnaságra lettem figyelmes. S mivel a múltkori túrán is belefutottam, a távcső ráfókuszált a jelenségre. Hmm! Füle volt! Körülötte kerítés, ő pedig kint. Ember sehol, csak az általa őrzött területen túli műúton húzott el időnként egy –egy autó. Kikerülni a beépítés miatt ezúttal már nem lehetett.  Megtorpantam és figyeltem. Ő négy lábra állt, s úgy gondoltam a gatyámra pályázik. S mivel tényleg szeretek ebbe a zöld gyakorlóba túrázni, nem kockáztattam meg, hogy fogai között végezze, hátra arc. Aki erre jár, figyeljen az út végén, ne legyen meglepi!