Este van, egy fárasztó nap után lomhán, lógó orral battyogsz haza. Alig várod, hogy a küszöböt átlépve kiessen minden a kezedből és a gravitációra bízd tested. Belehuppansz a fotelbe, onnan se erre, se arra.

Ki ne ismerné ezt az állapotot? Aki azonban a felhők közt keresi boldogságát, bizony joggal reménykedik más kimenetelben. Feleségemmel egy semmitmondó estében kisebb utcákon bújócskáztunk az autók elől. Ilyenkor nemcsak a félreállást spóroljuk meg, hanem bizony a fülünk is fent akad egy- egy fán. Le lehet akasztani ugyanis, például az örökké lelkes énekes rigótól egy kisebb szólót, bájos tengelicek sem önzők, s magukban dudorásznak. A madárkórusból azonban valaki úgy kiemelkedett, mint óvónéni a gyerekekkel készült közös fotón. Meg is torpantunk a hang alatt, s izgatottan kutattuk annak forrását. Szerencsére a mester nemcsak alkotására, hanem daliás termetére is büszke volt. Kiült egy drótra, s onnan osztotta a boldogságot.

Ennek a fele sem tréfa. Megtaláltuk a hazafelé rohanás gombját, s máris fényképezőgéppel a kézben spuriztam vissza. Időben! Ő ugyanis még nem fújt takarodót, s rágyújtott egy- egy nótára. Örültem, hogy a muzsika tévé helyett, a természet hangjai című produkcióra kapcsoltam.

A hím ugyanis érzékelte kíváncsiságomat, s rárakott még egy lapáttal. Hmm! A Canon lencséje minden rezdülését követte, s izzadni kezdett a memóriakártya is. A tollas, mint Tina Turner a Wembley stadionba, akkora figyelmet kapott. Majd alig került tokba az egyszemű, dupla csövű szegeződött rá, s követte összes mozgását. 

Miért érdemes elsősorban távcső mögül figyelni a csodát? Próbáld ki, és add meg Te a választ! Ameddig nem jutsz el odáig elárulom. Legalábbis a szerényebb kategóriájú fényképezőgépek kijelzőjén kevésbé domborodnak ki azok a kontrasztok és színek, mint amiket egy komolyabb világba nyíló binocular produkál. Szó szerint ég és föld a különbség. A naplementében pedig mindezt szorozd meg tízzel. Nemrég voltunk Lipóton a lesen, mikor párom egy hétköznapibb madarat látva is csak annyit mondott a kukkerbe merülve, „Ez rohadt jó”.  Lehet, hogy ez lenne a kulcs a természet megfigyeléséhez? Azt már régebben is szajkóztuk, hogy gagyi eszközzel nem csak a flow marad el, hanem a szemnek sem tesz jót, mi több fejfájásba torkollhat a mutatvány.

Ha viszont megvan az eszköz, s az alany, a tágasra tárt kapukon csak be kell libbenni. Például oda, hol nincs fáradtság, meg a hagyjál már. Eltűnik a közöny, a bárgyú tekintet.

A varázsló letörli arcodról mindezt és üde izgatottságot, éber kíváncsiságot hókusz pókuszál rá. Nem marad más, mint a figyelem, na most mi fog történni. Hova szálltál, mikor bújik ki feje a takarásból, s hasonló.

Való igaz, megérdemelné ezt a figyelmet minden egyes feketerigó, széncinege és zöldike is, de ebben az emelkedett pillanatban alkalmilag lelombozóan jelentem ki. Már nem fordulok meg minden madár után. Tudom, nem szép dolog, de ettől még igaz.

Kell hozzá egy olyan hang, melyet a szomszéd közért mögötti bokrosból nem minden nap hallasz. Ő pontosan ilyet ad ki! De nem csak erre képes. Nála van ugyanis az a bizonyos pálca, mely észrevétlenül lendít át a másik világba. Persze elmerülhetsz agyad tekervényeinek labirintusába és szürke zegzugos helyeken rátalálhatsz intellektuális magyarázatokra, de ki a francot érdekel. Csak  bontsd le a falakat és engedd a varázslatot, hagyd hogy tegye a kerti geze  amit tenni képes! Ehhez kívánok felejthetetlen kalandokat.

Nagy Kornél