Amikor a nap kisüt és a szél a látóhatáron túl kergeti az esőt ígérő felhőket, egy dolgot tehet a test. Túrabőrbe bújik, és amint teheti éles terepen fog talajt, hogy szivacs módjára szívja magába a hely érzületét.

Húsvét hétfőn pontosan ez az állapot következett be. Így történt meg, hogy ki tudja hányadik alkalommal a nyúli nagytemplom mögötti parkolóban állt le a négy kerék tudván, egy jó ideig most pihi.

Amint a közepes méretű felszerelés helyére került, vidám tengelicek, mint korona díszei ültek fel a téli álmából ébredő fákra. A madáretető szépségversenyének győztesei csapatostul érkezek és csilingelték tele a környéket. Holott a lombozat még csak sarjadzott, az eget kaparó ágakról a kis pöttömnyi tollasok alig látszódtak.

Ellentétben a kémény tetejére kiülő házi rozsdafarkúval. E rigófélét kora tavasztól késő őszig bárki megfigyelheti. Számhámorúban biztos elsők között esne ki.

Ő kiül egy jól látható helyre és tolja könnyen felismerhető énekét. Joggal népszerű is a madarakkal csak kacérkodó nagyközönség körében. Ha macskát lát, jellegzetes riasztó hangjára is érdemes odafigyelni. Akkor mindig drukkolok neki.  Amikor pedig a cirmos látja, oda a becserkészés, kullogva odébb áll. Ezúttal ilyen jelenet nem történt, csak a szokásos, mint egy plakát kirakta magát és szólt, mint egy száz wattos hangfal.

Nem mindenki a területének, revírjének megőrzésével volt elfoglalva. A feszes tartású barna kabátot, világos mellényt viselő énekes rigót inkább a tízórai begyűjtése foglalkoztatta. Ő már akár egy hónapja is itthon lehetett, nem is telelt messze, csak a mediterrán térségben. Ha egyáltalán szárnya alá kapta a levegőt. Ugyanis nem egy példányuk télire is itt maradt. Mivel idén télen nem jártam erre, még megtippelni sem tudom, melyik lehet az igaz. Most viszont lehetett neki örülni! 

Ő sem a mesterlövészektől vett rejtőzködő technikák alkalmazója. Mindenki szeme láttára bogarászott a fűben, mit sem törődve a körülötte csámborgókkal. Pedig nekünk kéne vele, hiszen kevés olyan csoszvadt lelkűt ismerek, ki legalább egy rácsodálkozás erejéig ne kapná el a pillanatot és örülne neki, hogy milyen szép.

A rigó lassan odébb szaladt, követtem példáját, nyakamba vettem hát én is a falut. Hová mentem? Az nem volt tiszta. Igazából sehova. Nyúlon lenni jó, teljesen mindegy, hol.  S mivel egyedül voltam, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy nem adtam célt.

Amerre volt valami, hát arra. S mivel a falu kiterjedése Écs irányában nagyobb, arra vittek a lábak. A nyolcvankettes úton azonban akkora volt a forgalom, hogy érdekesebbnek tűnt lekanyarodni a dombok felé. Meg is lett az eredménye! Egy víg kedélyű csicsörke helyettesítette a karácsonyfa csúcsát. Bár annál hangosabbnak tűnt. Kinyitotta csöppnyi csőrét, melyből, mint egy sebes patak vize, úgy zúdult ki belőle a tavaszi hangulat.

Ő már önmagában gyönyörű a rikító sárga mellényében, de ezzel az énekkel viszont egyenesen lenyűgöző! S akkor még nem beszéltünk röpképéről! Azt tessék megfigyelni!

Akár csak a nála egy lélegzetvétellel nagyobb szintén pintyfélék családjába tartozó, viszont nem vonuló kenderikét. Holott ő ritkábban szerepel az újságok címlapján, legalább akkora figyelmet érdemel! Laikusok akár levörösbegyezhetik is, de csupán annyi köze van hozzá, mint zöld küllőnek a bicikli küllőhöz.

Változatos dallamos énekének örüljünk és annak, hogy sikerült ráakadnunk. Bár az utóbbi időben azért egyre többször találkoztam vele, mégis mindig megállok alatta és csak nézem a hímek díszes ruháját.

Nem mindenki öltözik fel ilyen cicomásan a tavaszi tollasbálba. A házi veréb megelégszik egy barna zakóval, olykor még fehérnek is csak jóindulattal mondható inggel, s kész. A vagányabbak széles partedlit is viselnek. Régebben szegény verebeket eléggé leszólták az emberek, de amióta állományuk lecsökkent, egyre többen örülnek jelenlétüknek.

Figyelted már éber fürge fejecskéjén apró fekete szemeit? Próbáld ki! Mostanság úgy játszom velük, hogy mikor közel érek csoportjukhoz, megállok egy kicsit. Olyan csönd lesz! Majd egy picit eltávolodok, figyelem az időt és az első nagyszájúakat, mikor kezdik újra a társalgást. Nagyon vicces jelenet. 

A madarak társas viselkedésének másik ideális alanya, a seregély. Az ő megítélését nagyban befolyásolja az általunk végzett profitorientált tevékenység. Való igaz, szőlősgazdák körében nehéz angyali színekben ábrázolni, de egy almafás már lehet, hogy tárt odúkkal várná az „önkéntes napszámost”.

Mi több, a higiéniai szakemberek szakirodalmában valahol a jó példák között szerepelne. Az Irigy Hónaljmirigy is szívesen kopogtatna ajtaján, hogy tanítsa meg őket úgy utánozni! Ha egy szempontból nem is, de ezerből biztos, hogy hasznára válna az embereknek is a vele való megismerkedés.

A madárdalos tavasz hangjain utazva a falu utolsó házai közt a tekintet Écs felé kalandozott. A távolban egy ragadozó sziluettjét kirajzolta a magasban. Valószínűleg héja lehetett, ki a környék apróságaira vadászott. S mivel épp jobb dolguk nem akadt, hát a cipő orrai abba az irányba szimatoltak. Hmmm. Nézzük meg, mi van arra!

Hideg volt, a kietlen utcán lassan a folyton ugató kutyák is lecsöndesedtek. A lámpák fényei, mint az erdei fülesbagoly szemei úgy kinyíltak, lassan kezdődött a mutatvány!

Hol is kell keresni ennek a történetnek a gyökerét? Talán jó pár év homályában, mikor elsőként jött a hír, országos bagolyfelmérés folyik, és ebbe bárki bekapcsolódhat! Emlékszem, egyik ilyen alkalommal, a feleségemmel szobroztunk egy ház előtti tuját bambulva és vártuk a csodát, mely persze nem maradt el. Máskor Spaki és egy hölgy társaságában számoltunk együtt tízen akárhányig egy folyó partján. Ezek az élmények vésik be az agyba azokat a rovátkákat, melyekből az áll össze, télen baglyozni kell menni.

Talán még nyáron, Kisbodakon beszélgettünk az ismerősökkel, januárban közösen vonulunk ki. Majd jött az ősz, a Madármegfigyelő Nap és ott is többen mondták, szívesen jönnének. Kornél és Ildikó és párod, Titeket sem felejtettelek, csak ez lavina feladat, mely minden héten végigsöpör, tervezhetetlenné teszi a ránk váró holnapot is. Így történt, hogy egyszer csak decemberben, majd januárt követően egy kedves ismerős fülese nyomán hivatalos program lezártát követően, makaróni tésztányira nyúlt bevezető után a kocsi kézifékje halkan kattogott a megsúgott ház környékén.

Kéz zokni, két nadrág, három pulcsi, egy mellény, nagykabát, kesztyű, sapka alapfelszereltség az ilyen akcióhoz. Alig sikerült nyakon átbújtatni a távcső- és a fényképezőgép pántját. A test első körben sokallja a cuccot, de az agy leszól neki – hidd el szükséged lesz rá.

Az ismeretlen feltérképezése kezdődött. Az informátor több tucatnyi kampós csőrűt ígér, így hát elvárásokkal telien fokuszált a távcső az örökzöldek alá. S lám szürkéllik a talaj a köpetektől! Hmmm! Ezt nem öt madár produkálta! Rövid menet erre, na meg egy picit arra. A kutyák csaholnak, a helyiek kijönnek. A helyzet ugyanaz, mint máshol, csak itt még nem ismerjük egymást arcról.

Majd elbújtam egy sövény mögé, s kezdődött a baglyozás egyik legértékesebb szakasza, a kijózanodás! A hétköznapok feladatainak örvényéből kiugorva, pár perc alatt rá lehet jönni, milyen balgán viselkedem. A szabadidőben, mint egy busa ugrok egyik vízből a másikba, s ha van egy kis idő, ez még belefér… Itt meg stop! Azt kell csinálni, hogy meg kell állni! Várni, miközben van idő nézni, hogy mit tettem eddig. Ez szörnyűűű! Szembesülni a legbugyutább dologgal, hogy a hétvégét lihegve száguldoztam végig.

Itt viszont most csak állni kell és várni. Nézni a fákat, hol a baglyok tökéletes bölcsességgel csak ülnek és ők is csak várnak. Látni őket alig, de ott vannak! A Nap, mely eddig aranysárgára festette be a fát, s udvariasan átadja helyét az estének. A tűlevelű lassan zölddé, majd egy láthatatlannal lassú, de megállíthatatlan tempóban feketévé válik. A testen eddig koloncként lógó ruha minden grammja értékké válik, minderre az égre felkúszó mosolygós Hold biccent, na, igen. A Hold, az ingercunamiban csupán ott van, de most külön szereplőként lopakodik egyre följebb, és téma a várakozásban. 

Milyen érdekes az elme! Azt hinnénk, ha nem történik semmi, akkor unalom van. A figyelés, az érzékszervek kihegyezése, az áhított állapot igénylése viszont bőséges elfoglaltságot ad. Ahogy a szemek kíváncsian kutatják a fákat.

Egyszer csak eléri füled azt a hangot, melyért idecipelte a tested. Hu. Majd tőle pár méterre jön a válasz, hu. Ebben a pillanatban, kérem, kilép a madárbarát az eddigi állapotából, és mint hernyóból a lepke úgy változik át valami teljesen mássá. Ami nem fázik és nem éhes. Nem mérges tegnapi dolgokon és nem rágja magát a holnapi rémtől. Ő akkor átváltozott valami olyasmivé, ami arra figyel, ami ott és akkor körülötte van. A madárra, a szárnyasra az erdei fülesbagolyra.

Ki elrugaszkodik az eddig lábujjaival szorosan markolt ágról és csak úgy belelebben a levegőbe. ÁÁÁ! Röviddel később érkezik egy társa, ki követi. Holott lehet azért ilyennel találkozni máskor is, mégis elvarázsol a jelenet, még egyszer, még egyszer, kívánja a szem. A baglyok szót fogadnak! Újabb társuk lép ki a takarásból. Majd amikor a távcső értetlenül emelkedik fel a szemhez, mondván kit lehet itt ilyenkor látni, meglepődve tapasztalja. A fa életre kelt! Újabb három bagoly sziluettjét rajzolja ki az ágak szélén. A műsornak még nincs vége. Mint egy varázsló a dobozból úgy röppennek ki a tettre kész tollasok. Egyszer csak elfogytak a szemek, már az összesben bagoly van, és még oda kéne legalább kettő, hátra három, ja és arra még négy, s oda még öt. Mindenhol bagoly repked. Ez nem az a szitu, mikor a kirepülés alatt meg lehetett számolni őket. Itt kérem mindenhol ők voltak. S amikor már azt hiszed, nem tudnak ennél többet, hát elkezdenek tapsolni. Igen, jól olvasod, tapsolni. A hímek nászrepülésükkor a szárnyuk végét a testük alatt összecsapják, és ez adja a hangot.

Ezt az élménycsomagot, köszönöm szépen leveszem a polcról, sokáig el lehet vele lenni! Lámpafénynél cikázó és tapsoló fülesek között! S ez itt van, nem kuriózum!

Idő kellet, mire a valóság megszokottabb arca rám talált, s lassan elszállingóztak az este valódi sztárjai. Ilyenkor lassan fel lehet ismerni, kevés volt a két zokni, no meg az egy kesztyű is lehetne vastagabb, ja és kérem már ennyi az idő. Rohanjunk hát a következő program után.

Két perc s pörög a motor, egy telefon haza a családnak - ekkora élmény még erdei fülesbaglyokkal soha nem volt!

Nagy Kornél

Kedves pacsirták! Sok boldogságot kívánok Nektek és a Zsuzsannáknak! Egy évet kellett várni erre a napra, mikor végre kinyithatjátok a csőrötöket!

Na, de kezdjünk inkább az elején! Tél végét nemcsak a fagyi árusok várják, hanem a madárhang vadászok is. Ilyenkor már hallani a nagy fakopi dobolását és a zöldike zsííírozása is kellemesen cseng a fülekben. A széncinegék is fortissimo fokozatba kapcsolnak és már hallottam olyan keménykötésű feketerigót ki is rágyújtott egy nótára. Holott messze még a szimfónia által gerjesztett extatikus állapot, de egyre több helyről suttogják, a tavasz lassan megérkezik.

Ennek egyik állomása február 19-e, Zsuzsanna névnapja. Ilyenkor szólal meg ugyanis a hazánkban előforduló hat pacsirta közül az egyik. Sajnos nem a havasi fülespacsirta. Ővele csak nagyon ritkán lehet találkozni, de érdemes rákeresni a határozókban és megcsodálni, mert e madarak közül messze ő néz ki a legdíszesebben. A kalandrapacsirtáról sem szól e népi megfigyelés. Nehéz is lenne, hiszen van olyan feladat őt megtalálni, mint augusztusban a boltok polcain a szaloncukrot. Szikipacsirtával már egy kicsit egyszerűbb dolgunk akad, ha kevés számban is, de költ a Tiszántúlon. Erdei pacsirtáért már akár biciklivel is eltekerhetünk, hiszen a Kisalföld szélén is találkozhatunk vele. Marad hát a búbos, melyért elég, ha egy bevásárló központ parkolójába megyünk, de láttam már a panelok között is apró lábacskáit sebesen szedegetve távozni.

Őt mindenképpen érdemes feltűzni kezdő természetjárók fajlistájának elejére, mert elégedettséggel tölthet el, hmmm! Eddig csak verébnek néztem, most már búbos pacsirtának.

S jöjjenek e történet főszereplői, kiről híresek a Zsuzsannák! Engedjétek meg, hogy sok szeretettel bemutassam őt, a mezei pacsirtát! Három oldalról fogjuk megközelíteni.

Kezdjük a rideg, száraz, de érdekes számhalmazzal. Például, hogy a hazai állományát fél milliónál többre becsülik. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakemberei szerint viszont populációja csökkenőben van. A mindössze egy átlagos fehér kenyérszelet súlyú madár, tél végétől ősz derekáig székel nálunk többségük, de több bevállalós tollas át is telel. A normálisabbjai sem kerülik meg a glóbuszt. Csupán pár száz kilométerrel ereszkednek délre, s ott vészelik át a telet. Nálunk védett faj, huszonötezer forint természetvédelmi értékű.

Persze, ezek is fontos dolgok, de ők ezen túl még millió témát nyújtanak a művészeknek, íróknak, költőknek. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál Pacsirta festményére, vagy épp Vincent Van Gogh Búzamező a pacsirta.  Petőfi, Pacsirta szót hallok megint, Gyóni Géza, Öröme van a pacsirtának, Gyenes István Pacsirta címmel írt róla verset. 

Holott feltöltődhetünk más érzelmi megnyilvánulásaiból, a közvetlen tapasztalás mindennél fontosabb. Rajta hát madárbarát, gyerünk ki éles terepre, s kis nyomozóként derítsd fel őt! Nehéz dolgod nem lesz! Szívesebben énekel, mint bújócskázik. Hallhatod biciklizés közben a szántó melletti úton és sétálgatás közben egy poros ösvényen is. Ilyenkor érdemes megállni, megkeresni és csak figyelni.

Ha van távcsöved, persze könnyebb. Majd amikor megvan, kövesd útját. Ki tudja, talán te is bekerülsz azon szerencsések népes táborába, kik online élvezhették már e vidám lény sajátos viselkedését. Ő ugyanis, mint ránézésre te is megállapítottad, nem a hím récék színes tollruhájával kelti fel tojói figyelmét. Más stratégiát választ. Éneklés közben egyre magasabbra és magasabbra repül. Általában tizenöt emeletnyire emelkedik, de találtak ennél akár háromszor magasabbra törő példányt is. Odáig tessék kérem követni… Ehhez kell a távcső! A többit már generálja ő, hiszen amikor csak nézzük a madarat, és csak nézzük…

Most február végén, a természet résnyire kinyitja a tavasz ajtaját és engedi, hogy a mezei pacsirta éneke útján bekukucskáljunk. Ez meghozza kedvünket a műsorhoz. A legvadabb évszak pedig, teszi a dolgát. Engedi visszavárt kedvenceinket.  Töltse el kíváncsiság sétáinkat, túráinkat és örüljünk minden egyes újonnan hazaérkező tollas barátunknak!

Nagy Kornél

Tél volt! Tudat Lanka merengő tekintettel nézett ki az ablakon és adott hálát a sorsnak, hogy most a barátságos négy fal meleg ölelését élvezhette. Kint jeges szél cibálta a fákat, miközben apró tűszúrások okoztak fájdalmat mindennek, mit hegyes vízcsepp elért. Ember nem vágyik most a szabadba, inkább falt egyet a kenyérből, mely már kissé száraz volt tegnap is, így inkább félre rakta. Ha legközelebb meglátogatom kedvenc kacsáimat, majd megint beszórom nekik - gondolta Lanka.

Emlékszik vissza múltkor is milyen hévvel közeledtek hozzá, mikor meglátták. Csak úgy tolongtak és mohón falták a nekik szánt falatokat. Majd mikor véget ért a lakoma, tovább haladt azzal a tudattal, hogy elhozta madarainak a Kánaánt. – „Csőrükbe dobom a hamit a kacsáknak, ennél szebbet nem is álmodhatnának” - képzelte.  

Első körben a madarak is ebbe az illúzióba ringatták magukat, csakhogy amikor Lanka hazaért, kint a helyzet nem változott. Tollasok ott maradtak és várták a következő „jótevőt”. Mint a reggeli hat tízes gyors, időben érkeztek és megkapták újabb kenyéradagjukat. Igen ám, csak a madarak táplálkozás szinten hasonlóan működnek, mint a többi élőlény.  Ahogy az ember is eszik egy kis ilyet, meg olyat, hát ők is erre lettek berendezkedve.

A kedvenc kacsák, kik csőrébe belepottyan a kaja nem szoktak egészségügyi szakkönyveket lapozgatni, miben az áll, ez neked édes kevés. Nincs meg benne a kalórián kívül szinte semmi, amire a testednek szüksége lenne. A természetes táplálékában, ami gyommagvakból, zöld növényi részekből, pirinyó rákokból, apró rovarokból, lárvákból és kevés halból áll, abba a vitamin. Aki viszont rááll a kenyérre, annak hiánybetegsége lesz.

Oké, oké mentegetőzhet Tudat Lanka, annyian odagyűltek és tolongtak! Nem lehetett nem adni nekik! De mi keresnivalója ennyi heves madárnak egy helyen? Pontosan semmi!

Persze napközben Dunán a főágban össze szokott verődni egy csapat pihenő réce, s bíz éjszakázni a vadludak is szeretnek összejönni, de koncentrációban enni még így nem látjuk őket. Nem is éri meg nekik, hiszen ilyenkor a táplálék miatt sokkal agresszívebbé válnak egymással. Ez pedig akár sérüléshez is vezethet. Kell ez nekik?

Elég ennyi ok vagy több kell, hogy lemondjon a vízimadár etetéstől? OK! Mi történik akkor, ha egy beteg is közéjük keveredik? (Ennek esélyét pedig növeli a természetellenesen sok táplálék, hiszen az életképtelen egyedek is még életben maradhatnak. Őket emberi módra nem különítik el kórházba). Például az, ami zsúfolt buszon, ha influenzás párszor eltüsszenti magát! Nem a legkifizetődőbb túlélési stratégia. 

Lanka idővel újra kiment a folyóhoz immár üres kézzel és látta, a tollasok száma természetes élelemforrások csökkenése ellenére sem változott. Hoppá!?  De, hát ilyenkor nekik a szelek hátán kellene utazniuk pár száz kilométert! Ők azonban elkényelmesedve…, köszönik szépen, miért is keresnének más területet? Ugye itt már megint valami olyasmi történik, ami nem volt benne a szándékban. Akkor pedig még nem esett szó a jegesedés okozta kockázatról.

Ezek csupán morzsái annak a töménytelen szenvedésnek, mely pár kenyérdarab odadobásával kezdődött.

Most, azonban ugorjunk ki a magunk ásta sírgödörből! Van lehetőség bőséggel örömünket lelni a vízi madarakban! Az ásóval inkább túrjuk ki a szemlélő igénket és alkalmazzuk! Azaz, ne csináljunk a vízi madarakkal semmit, de egy picit mégis! Emeljük a szemünk elé a távcsövet és örüljünk nekik! Mindenki jobban jár!

Hogyan? Például figyeljük meg kezdetben a récéket! Első körben kutassuk fel így télen a kontyos-, a kerce-, idővel pedig az üstökös récét. Majd különböztessük meg a vízityúkot a szárcsától. Aztán lassan jöhetnek az ínyencségek, például egy guvat megpillantása. Ehhez kívánok kellemes időtöltést minden madárbarátnak!

Írjuk át (egy – egy nyúlfarknyi történet erejéig) a kirándulás szabályait! El kell fogadni, a felgyorsult világhoz alkalmazkodni kell, s ez alá most besöpörjük a természetjárást! Ezúttal hajítsuk kukába a régi berögzött megszokásainkat! Lássuk, mit lehet kihozni egy instant szituációból.

Ennek szellemében tettünk villám látogatásokat Feleségemmel a Szigetköz útba eső pontjaira. Így történt meg, hogy Halászin a szabadidőparkban pattantunk ki a kocsiból, s dongtuk körbe a területet. Az utóbbi időben komoly ráncfelvarrást hajtottak végre rajta. Két játszóteret már gyerekek sarjba szökkenése óta ismerünk, s idővel a felnőtt részleg is új lehetőségeket adott, a vízpartot azonban nemrég csinosították ki. Elismerően sétálgattunk a rendezett területen, mígnem egy jól ismert tollas tapadt az egyik vaskos fa törzséhez. Mint kopár kőhöz a gyík úgy simult rá. Na, kérem, ilyenkor kunkorodik fel a természetbarát szája.

Holott csuszkával találkozni könnyű feladat, mégis reflexből emelkedik a távcsőbe a markolt kéz a szem elé, s mutatja meg közelebb e tüneményt. A hazai madárvilág igazi karaktere ugyanis minden esetben megcsodálásra érdemes. Az már iskolás körökben is szerencsére közismert, hogy ő az egyetlen hazai csőrös, ki nemcsak felfelé, hanem fejjel lefelé is tud közlekedni. Arról is egyre többen fecsegnek, hogy lakóhelyének bejáratát sárral tapassza be. Viszont adósok vagyunk még több dicső tettének megismertetésével.

Ki gondolta volna például azt, hogy ő az egyik legkorábban fészkelésbe kezdő énekes madár. Előfordul, hogy már február vége felé elkezdi a feladatokat. Igaz, ő nem épít olyan csodát, mint a függőcinege. Csupán a harkályok által vájt, majd magára hagyott odúkba költözik és rakja le tojásait. Annak belsejét sem cifrázza túl. Vékony fakéreggel – ha teheti fenyővel – béleli, majd ide pottyantja tojásait.

Arról sem ejtünk nap, mint nap szót, hogy nem Magellán vére csörgedezik ereiben. A Halászin hernyót kergető lény aligha fog a bakonyi bükkösben nyaralni. Ők akkor értek a csavargás iránti vágyakozás pultjához, amikor az elfogyott. Maradnak hát a helyükön egész évben. Erre persze akadhat tudományosabb magyarázat is, például spájzoló életmódja. Magyarul ősszel, amikor több növényi táplálékot talál, amit meg tud enni, hát elrejti. Akkor miért is csavarogna?

Bármennyire is a kedvenc madarak rangsorának dobogós helyén szerepel e különleges tollas, ezt a tulajdonságát, ha szeretem is, nem követem. Így következő héten egy másik tízperces helyszínről jelentkezem.

Nagy Kornél

Vasárnap szokatlanul korai időpontban nyúltam a távcső után. Újév van, gyere, nézzünk körbe a Szigetközben!

Az év első napjának reggelén már nem tántorog annyi részeg egyén a hazafelé vezető úton, mint réges régen. Ez azért nem akkor baj, sőt! Emiatt nyugodtabban pörög fel az autó motorja és tudja, pár kilométeren át cipelhet és a nehéz fegyverzetet. A család többi tagjait, ha nem is, de egy napi élelemmel és melegen a palackba töltött teával megtömött hátizsák, egy messze és egy nagyon messzelátó, s apró kellékek táraságában szálltam ki a Dunakiliti erőműnél.

Itt szépen sorrendben felkerültek a megfelelő helyekre, majd gyerünk! Kezdetben az úton áthaladt két hidat szemezgettem végig, de alig volt mit. Pár réce karistolta össze a vizet, mely hamar nyomtalanul visszaállt eredeti állapotába. Parlagi galambok húztak el szédítő sebességgel csoportban, egyből kerestem is az okát egy kampóscsőrű személyében, de a földről nem látszott semmi.

Az erőműnél azonban nagyobb szokott lenni a nyüzsi. A hídra felérve azonban mintha a bújócska kellős közepébe csöppentem volna, ahol a kárókatonákat már megtalálták. Rajtuk kívül ugyanis csak a hűvös szél mutogatta magát, na meg a környékre kíváncsiskodó párok, családok, kirándulók. A főághoz érve a Duna eldugott mindent. Sebaj, a Nap süt, hátszél van, másnak nem is, de ennek lehet örülni. Idővel azonban megjelent első klasszikus a folyó hátán ringatózva. Persze csak egy darabig. Hiszen ő nem az a pantomim fajta. Zsupsz, már a víz alatt termett. A nevét adó hímek fején látható kontyát nem mindig lehet látni. Nem is ez alapján szoktuk beazonosítani. Távolról kirívó fekete fehér tollruhája sokkal szembetűnőbb. S mivel ilyenkor télen gyakran kerül szem elé, könnyű rávágni, ott egy kontyos réce.

A vele közel azonos méretű kercéért sem kell Lappföldig utazni. Itt is találunk belőle bőven, főleg télen.

Dekoratív megjelenésű tollast érdemes felkeresni, s örülni neki! A fenékküszöbhöz érve azonban már jóval nagyobb volt az élet. Itt már tőkések és kendermagosok is képviselték magukat többes számban. Le is dobtam a cuccot, állványt kihajtva nézegettem át őket rendre, miközben sárgalábú sirályok is a lencse elé oldalogtak.

A földnyelv végén azonban egy sátor emelkedett ki, kíváncsian vártam, kit rejt. A víz gémlelése közben meg is jelent egy fiatal srác, ki mint elmondta, már egy ideje próbálja horogra csalni elsősorban a környék pontyait. Nyílt közvetlen személyiség rejlett fekete bozontos arcszőrzete mögött. Szívesen mesélt az általa tapasztalt madármozgásról is. Tőle tudtam meg, hogy előző nap sokszor ennyi tollas lepte el a környéket. Idővel azonban a séf feladatai a fazék mellé parancsolták, így visszavonult. Lábak is hátraarcot kaptak, így indultam visszafelé.

A kocsiig egy lazább menettel jutottam el, de ha már itt vagyok, mi van a camping környékén? S már a mellékág partjáról ment a számolás, hiszen itt nagykócsagok sorakoztak fel. Természetvédőknek hála mára bárhol találkozhatunk velük a környéken. A néma halászok ott álltak, s csak vártak. Nem céltalanul. Arra járó uszonyok ugyanis felkeltették az érdeklődésüket, olyannyira, hogy kíváncsiságuk az ízükre is kiterjedt.

Holott nem is kellene keresni szebb madarakat, mégis továbbindul a nyughatatlan elme, s hajtja a testet, gyerünk, gyerünk! Meg kell tudni, arra még mi van!

Mondjuk újabb horgászok és még több kiránduló. De annyi, mintha előre szervezett teljesítménytúra lett volna. Igaz, ők kocsival járják a vidéket, mondjuk a horgászfelszerelést így könnyebb szállítani. Volt azonban olyan ismerős is, ki lányával tett egy kört a környéken, s a szélvédő mögül mindent észrevett. Itt egy fészek, ott egy madár, öröm hallgatni, mikre rá nem talál vezetés közben!

Aki azonban több időt tud a természetre szentelni, az válassza a közvetlenebb megtapasztalást. Ha olykor sokkal több madaras élményt nem is nyújt mindig. A lehetőség azonban folyton ott van! A fül harap minden hangfoszlányra, a szem ugrik minden mozdulatra, de van az úgy, hogy az énekesek listájára alig van jelentkező. Persze örülünk a szén- meg kékcinegének, de azért bizakodóan kutatjuk a tél fajait, ezúttal szerény sikerrel. Az út során azért egy kisvöcsök feltűnik az egyik mellékág nyugalmas területén, ennek is lehet örülni.

A Nap fényeinek csökkenésével, a kocsitól való távolság növekedésével egy időben érlelődik a gondolat, majd jön az elhatározás, itt állj. Lepakolás, eszem, iszom, erőgyűjtés, szerelvényigazítás, majd nagy levegő! Irány vissza.

A szigetközi estét hosszú évtizedek óta nem tudom megunni, de talán nem is lehet. Ilyenkor pont elég program benne lenni. Sétálni a szürkülő sötétedő, enyhéből hidegbe átváltozó időben. Nem kell ennél több. Olyan mintha a hétköznapi órákból átváltanánk ünnepi hangulatba.

Az a fél, egy óra, míg magára nem húzza a táj mindent eltakaró koromtakaróját a táj, a jutalom. Erre persze mások is kíváncsiak voltak, s újabb régi ismerősök álltak meg kocsival.

Idővel a sötét szürkeségből megjelent az autó kontúrjai. Lassan belülről nézem kifelé a tájat. Majd brrr, s a fényszóró utat vágott az éjszakába. Most egy picit haza, de nemsokára újra kezdődik a játék, milyen madár van ott?

Nagy Kornél

A nagyszoba sarkában ott csillog az ünnep szimbóluma, a karácsonyfa. A gyerekek arcán élénk az ajándékok által keltett derű. Has még tele a családlátogatás által megtöltött ínycsiklandozó ételek miatt. A szenteste fénypontjának palackja üresen, de büszkén áll, hogy benne micsoda nedű rejlett. A természetjáró jellem azonban belül másra is vágyik. A rendes emberi külső mögött ott dübörög a természet iránti rajongás, s alig várja azt a kis rést, ahol a felszínre törhet és folytathatja útját a régi mederbe.

Vágyik a Lajtára, Nagy-Dunára, nyúli dombokra, Bakony rejtekeibe, vagy épp a Balaton-felvidék valamelyik hegyére.  Siet, fut, szalad, szárnyal, suhan a messzeségbe, de nem száguld tovább. Pedig karácsony van, legalább ilyenkor kerülhetné meg kétszer a Földet, de semmi. Biztos azért, mert nem járt még arra, hát lássuk, mit kezd a távolabbról ismert célpontokkal? Ábrándozzon a Schneeberg csúcsáról, a Mirafell vízesésnél látott vízirigóról, a Dévénynél virágzó vitéz kosborról, de még az sem. Lehet, hogy nem olyan szép? Hmmm. Kétezer méter magasból a panoráma, a víz alá bukó tollas, vagy épp az orchidea látványa sok mindennek mondható, de nem elég szépnek, nem.

Akkor miért ragad a földön, s áhítozik a környező vidékekre, mikor vannak nála szebbek, jobbak, érdekesebbek? Ezt a kérdést más helyzetekben is fel tudnám tenni. Kis túlzással például negyven évről korábban, anyu miért engem vitt haza a játszótérről, miközben volt nálam helyesebb, okosabb, és ügyesebb gyerek is. S ha szabadon választhatott volna, akkor is mindenki a legértelmesebbet vitte volna, mint tesiórán, mikor a focicsapatokba az osztálytársak közül választottunk?

Milyen szerencse, hogy a világ ennél sokkal összetettebb, ezek a tulajdonságok nem mindenkinél élveznek elsőbbséget. Ha kimegyek a Dunára, tudom a Nílus hosszabb nála, az Amazonas szélesebb, de a Duna személyesebb. A folyó, mely egyben mesél az elmúlt évtizedek élményeiről, szemérmesen átnyújtja a neked szánt ajándékait és diszkréten, de könyörtelenül titkolja a még rád váró szenzációit. A folyó, mellyel kapcsolatba kerülve egy olyan mély baráti viszonyba kerülsz, melyet nem is kell magyarázni, csak megélni és örülni neki. Mi ebben a csoda? Hogy biztos vagyok benne, mindez Neked is megvan, meglehet a Dunával, vagy épp a Tiszával, de lehet, hogy az egyik Kőrössel.

Most nézzük a madarak listáját. Ránézek a gyurgyalagra és elájulok csodás élénk színei láttán. A sasok, kányák, ölyvek  óóóriási termete láttán is elámulok és áhítattal nézem e fenséges lényeket. A cuki ökörszem bokra mellett is hosszasan elidőzök, hisz olyan üdítő érzés egy ilyen vagány csöppség mellett lenni. De még, ha a varjúkat kivesszük a sorból, ők egy külön kaszt számomra, melyik madarat említenénk a kedvencek között? Például a sordélyt mely előre lépkedne a sorban. Miért? Erre persze vannak szavak, hogy nem annyira tömegfaj, meg imádom a hangját, és amikor kiül egy kóró csúcsra és onnan dalol… De ez kamu. Szeretni való és kész.

Most este van. Az utcák lámpáin túl ablakokban fények sokasága fokozza az ünnepi hangulatot. Bent a karácsonyfa és körülötte kibontott ajándékok. Asztalon a vacsora nyomai, pohárban még két korty zöld tea. Lassan visszaolvadok a családi körbe. Nem kapnak Mont-Everestet, sem Grand Canont, csak (ahogy talán a legtöbb helyen) Dunát. Ha viszont ügyesek vagyunk, akkor ez így pont jó!

A madarakkal barátkozás olyan, mint a telefonozás. Bárhol, bármikor vagy nézegethetsz, nem is kell hozzá nagy dolog. Vonatra vársz, hát ott vannak, csak a reggelidet fogyasztod a konyhában, az ablakon kinézve máris hódolhatsz szenvedélyednek. Nem egyszer történt meg otthon, mikor nyavalyogtam, hogy ki kéne menni terepre. Erre egy csapat sirály húzott el a szomszédban kanyargó vízfolyam fölött, mire mi volt a válasz a Feleségemtől? Tessék, meg volt, jöhet most a következő feladat :) !

Van, amikor nem az elsődleges cél kedvenceink megfigyelése, mégis könnyen utána lehet akasztani úgymond jutalomból. Ez történt egy kellemes szombati délután, mikor szabadtéri évzáróra gyűlt össze három generáció a Dunasziget fölötti síkon. A program után „véletlenül” előkerült egy távcső és egy fényképezőgép, s ha már így alakult, a lábak is útra készen toporogtak. Párom gondolta, még a napsugarakban fürödhető maradék két órát éles terepen tölti, így ketten indultunk útnak.

Az első árnyékos helyen, hol valami fejedelmi lakomát szolgált fel egy tuja, erdei pintyek falatoztak. Már csak a zene hiányzott. Mi, mondjuk nem, hiszen érkeztünkre huss, már illantak is el, be a bokorba. Amint azonban szoborrá változtunk, visszatértek és folytatták a vacsit. Érdekes volt, hogy tőlük ötven méreten belül a dzsumbujba egy egerészölyv landolt és hangos kijőőőzésel tudatta még mindig itt vagyok, rá nem mozdultak.

Az őszi napsütés idővel tovább hívott és a vadvizet követve araszoltunk tovább. Balra a szántóföld szabadjára engedte a szemeket és futhattak arra, amerre csak kedvük tartotta. Fókuszálásra alig volt szükség. Valahol a hú, de nagyon messzeségbe varjúk népes serege csinálta a fesztivált. Bogarásztak, majd a karmesterük intett pálcájával,s egyszerre a magasba emelkedtek. A tőlük látótávon belül díszelgő őzek ezt nem tudták leutánozni.  Ők csak köszönték szépen örültek a közepesen melegnek, s kész.

Tőlünk jobbra a kacskaringós vízen egy csőrős sem ringatózott. Levegőbe is csak széncinegék rebbentek, no meg a hangját gyakran hallató jégmadár. Bár nem vagyok a cuki kategória megszállottja és a papagájszínektől sem ájulok már el, de aki szép, az szép! A jégmadár pontosan ilyen! Egyszerűen gyönyőrűűű! Feltűnő viselkedésével szerencsére sok természetbarátnak okoz kellemes meglepetéseket.

Van azonban, hogy e nélkül sem unatkozik az ember. Csak megy, amerre lát, például a műút irányába, majd elérve azt, a Doborgazsziget megálló következett. A csöndes faluban kicsi volt a mozgás, s ennek szélén már ott is volt a töltés.

Azon átlendülve a Duna egyik mellékágánál már északról érkezett tollasok hirdették a hónapok múlását. Augusztusban ugyanis Szigetközben nehéz találni süvöltőt. Novemberben viszont szinte bárhol rájuk akadhatsz. Ezt a kedves, nem ritkán bizalmas tollast hangjáról könnyű felismerni, a hímeket és tojókat is egy pillantásból meg lehet különböztetni. Szívesen leírnám Neked, de keress rá a neten vagy madárhatározóban, legyen ez a Te felfedezésed!

A szintén szóló léprigóval már egy kicsit más a helyzet. Ott a nemek közötti különbséget távcsővel megfigyelni lehetetlen. Cserébe viszont vele akár még nyáron is találkozhatunk. Aki tutira akar menni, az Tatára tegyen értük kirándulást. A Cseke- és az Öreg-tón gyakran hallani kerregő hangjukat, s ha már arra jár, érdemes megnézni a vadludakat is.

Tőlünk akkor százhúsz kilométerre voltak, a falu viszont csak egy dióhajításnyira. Így vissza is ereszkedtünk, hazafelé vettük az irányt. Mit sem sejtve haladtunk tovább, mígnem egy gerle méretű madár érkezett egy leveleitől levetkőzött vaskos fa ágára. Azt a képet visszanézném most is, ahogy rádöbbentünk ki szállt, majdnem az orrunk hegyére. Tény, hogy a karvaly írta a hogyan legyünk vagányok című kézikönyvet, de hogy ez az állat egy parlagi galambnál is közelebb repüljön. Persze sokáig nem időzött. Mire felfogtuk, ki ül előttünk, s épp örülni kezdtünk neki, ő rémültség apró jelét sem magán viselve a megszokott stílusban tovább járőrözött. 

Erről beszélünk akkor, amikor arról beszélünk, hogy bármi lehet. Ha kint vagy terepen a nem láttunk semmittől a minden volton át az ilyet még soha nem láttamig, minden előfordulhat. Pontosan ez adja meg a löketet a következő startolásig. Persze ahhoz még haza kell érni.

Elindultunk hát a lenyugvó nap fényénél ledarálni a maradék pár kilométert. Visszaúton már csak toltuk magunk alá a távot. A fények múltával a hideg is bekacsintott a területre, melyre a tempó volt a válasz. Őzek még mindig a távolt díszítették, varjúk már az éjszakázó helyeik felé fordították csőreik, s idővel a kocsi két kereke is elkezdte járni a hazáig tartó keringőt. Viszont már az úton tudta, ha egy rövid időre meg is állhat, hamarosan újra ki lesz hajtva a természetbe.

Nagy Kornél

Ahogy a tél fenyegető közelségbe kerül, úgy lopja el tőlünk egyre jobban a napfényben töltött órákat. Pánikszerű kapkodásba kezd ilyenkor a folyton nyüzsgő elme. De oda még el kéne jutni és azt is az idei listába be kéne venni.

Így történt meg, hogy még ebéd utáni indulással nekimentünk egy közeli, de ígéretesnek tűnő célpontnak. Tényő nem a turisták Mekkája, ezt még a séta megtétele után sem cáfolom meg, de hogy aki erre jár, annak érdemes egy kört itt megtenni az is biztos!

A templomnál hagyva a kocsit indultunk el Feleségemmel, hogy felfedjük báját e ritkán népszerűsített környéknek. A közepes forgalomban kezdetben a járdán, majd ennek elfogyasztása után a keskenyedő utcán folytattuk a menetet. Rendezett házak, megszokott környezet nem veri ki a biztosítékot talán senki szemében sem, de a kertekből kinövő kutak kellemes meglepetéssel szolgálhatnak. Ennyi régi vágású víznyerőt még kíváncsiskodó korom óta nem láttam. Hamar rá jöttünk arra is, a tömeg kötelező közönyét itt nem húzta magára a település fiatalabb generációja. Akik ugyanis főként biciklivel, olykor gyalog jöttek, rendre köszöntek. Olyan jó érzés megszokni ezt az állapotot, s a harmadik eset után már felkészülten fogadtuk udvariasságukat.

Az otthon elképzelt túratervet szellősen cipeltük, s már az első alkalommal hajítottuk ki a szellemi termékek szemetesébe. A jó öreg kérdés, mely szerint a következő kanyar után mi van, felülírt mindent. Ahelyett, hogy felkanyarodtunk volna a dombra, mentünk a fejünk után egyenesen. Az út egy jó hírű vendéglátó egység elé vezetett. Körbe is néztünk a környéken, s lám egy nyitott kapu hirdette a lehetőséget, hogy arra is be lehet menni.

Mint kiderült, egy pöttömnyi vadaskert drótkerítésen túli látogatói várták a nagyérdeműt. Mármint a kecskék, meg a disznó, mert a másik oldal patásai inkább a háttérből nézegettek.  Aki erre jár, látogasson be ide is. Nem egy egész napos program, de pár percet megér.

Ezt követően araszoltunk vissza az elágazóhoz, mely az eredeti elképzelés szerint a felhőkbe visz fel. A kellemes kaptató nem durvult el úgy, kényelmesen lehetett rajta felfelé haladni, a mellettük felsorakozott házak azonban kissé bizalmatlanná tettek minket. Kiléptünk, az egy utcán csaholó kutyát magunk mögött tudva haladtunk.

A szilárd burkolat idővel elkopott, végül pedig már a füves traktor pálya kanyargott előttünk. No, meg az óra, ki magabiztosan szólt oda ilyenkor, ugyan már!

Látva a helyzetünket, meg is kérdeztünk egy helybelit, érdemes-e tovább kísérleteznünk? A válasz nem váratott. Szerinte közel két órás út. Puff, hátra arc. Holott a fejben duruzsoló térkép mást mutatott, azért egy másik emberrel is készítettünk riportot. Szerinte egy óra alatt meg lehet tenni, de neki is van egy ismerőse, aki ismeri az összes falevelet, ki szerint viszont csak háromnegyed óra.

Végül mégsem mentünk neki az egyre szürkülő ismeretlennek, viszont picit belecsöppentünk a bő beszédük általi életükbe. Elmondom, rendkívül barátságosnak, szimpatikusnak, segítőkésznek és vendégszeretőnek tűntek. Bíztattak, jövő hétvégén korábban térjünk vissza, s akkor járjuk be a terepet. Sőt B tervvel is elláttak, melyet megfogadva nem indultunk haza, hanem egy másik úton megmásztuk a domb másik oldalát.

Egy sétának kiváló, s ha ránézünk a térképre már tudjuk, mit rejtenek azok a foltok, ha azóta a holló el is repült, melyet útközben hallottunk. A szamár viszont remélem még most is ott van és él abban az udvarban, melyet megpillantva odaandalogtunk hozzá, kíváncsian. Ő, mint egy házigazda jött elénk, s kíváncsian nézett ránk.

A Nap még valahol biztos világított, a felhők azonban vastagon eltakarták és ezzel az este közelségét hangsúlyozták, mire visszaértünk a kocsihoz. Biztos vagyok benne, hogy Tényőnek vannak látványosabb részei is, hiszen nem jutott időnk például a tájházra sem, valamint a megjárt dombtól - a helyiek szerint vannak csodás kilátó pontok. Ahol mi voltunk, arra sétálni tökéletes, de azért Nyúlhoz, Fertődhöz, pláne Somlóhoz hasonlítani nem lehet, de nem is kell.

Nagy Kornél

„Ide minden évben el kell jönni!” Hangzott a mondat az első kirándulás után. Az ezerszínű térkép idő közben más utakra csábított, most azonban bekötöttük szemünket, befogtuk fülünket és kizárólag az emlékezés kopottas hálóján fent akadt emlékre támaszkodva indultunk útra. Somló jövünk!!!

Előző este is csak a túra járt a fejünkbe, de a reggel volt az igazi, mely rugóként lőtt ki, s tudatta velünk! Igen, eljött a nap! Igaz a délelőtt elég sűrűre sikeredett a nyíl egyenes út helyett, mint egy célját vesztett szarvasbogár cikáztuk be a Kisalföldet. Ezt követően az alig több mint ötven kilométer ledarálása is kezdetben izgatottnak, később vontatottnak, végül komikusnak sikeredett. Ennek részleteit most hagyjuk, de amikor ott ültünk a kocsiba, előttünk a hegy, s (rendezvény miatt) útonállók tesztelték türelmünket, már csak nevettünk és nevettünk.

Így történt meg, a kettő órát már nem is látta az óra mutatója, mire a Somló kapuja nevű turisztikai központnál kötöttünk ki, mondván már az is elég, ha csak a hegyen leszünk. Ez pedig nem dac! Amint ugyanis esélyünk lett megközelíteni őt, puszta látványa boldogsággal töltött el. Persze még élénken lobogott a Badacsony képe, no meg a többi nagy ászé, de Őfelségével egy külön kategória. A szemek egyből rátapadtak majd, mint kaméleont a nyelve, úgy húzott is minket egyre közelebb és közelebb. Amint egy darabkát kapsz belőle, bámm! Farkassá változol és még jobban falni akarod. Majd amikor már benne vagy, szörnnyé változol, és az egész kell. Különös átváltozás, melyből csak annyit érzel, hogy valamiért szuszogsz és csodálkozol, miközben már a derekánál vagy. A szűk kis utcákon valahol az eszeddel meg tudod magyarázni, azért járnak erre kocsik, mert…

De az érzelmeid bambán fagyasztanak le egy négykerekű fölfelé nyöszörgése láttán, hiszen ők nem tapasztalják testközelből a hegyet. Az aszfaltkígyót, mely kiegyenesíthetetlenül kacskaringózik egyre csak följebb. A mellette falként felhúzott bazaltkerítéseket, melyek, mint forró vízbe ázó fekete tea közé kevert mandula adja meg a jellegzetes ízt a helynek. A présházakat, amik mindenütt szerteszét látszólag rendezetlenül, mégis csodás egységben nőttek ki.

Tőlük a kaptatókon vígan futnak fel a szőlősorok, s tetejükön emitt-amott kibúvó bazaltorgonák díszelegnek. Persze ennél nagyobbakat láttunk Szent György-hegyen, de ezek viszont emberibb mértékűek és hangulatosabbak. A tetőn pedig kalapként ott díszeleg a zöld, mely őszbe fordulva nem egyszer sárga, barna. Itt szinte büntetés autóval közlekedni. Még gyalog is túl gyors a tempó. A múltban bejárt állomások újra éledtek, emlékszel, itt álltunk meg anno!

Az ismerős út egy vékony ösvényre hívott fel. Az erdőt kell megjárni, hogy a kilátóhoz érj, no meg egy hatalmas mezőt, ami átvágásra vár.

Ahogy az út eddigi részében is, itt sem kellett félnünk a magánytól. Előttünk mögöttünk, olykor mellettünk kisebb-nagyobb csoportban sétálók mindenütt. Palackot és borospoharat cipelő, harsányan vigadó, gondjaikat égnek kiáltó lézengőktől a szabadban sétálás örömét itt kereső népes családok karavánként zarándokoltak. Ezzel számolva jöttünk ide, sejtettük, hogy sokan lesznek és sokfélék. Akárcsak a csúcson, melyen találtunk egy szabad padot amire, hupsz, le is ültünk. Egy kis pihi, majd újra talpra, s irány a vár. Kiépített utakon eltévedni lehetetlen, csak kis túlzással szőnyeg (időnként tényleg bazaltkő zúzalék) vezetett a történelmi emlékhelyhez.

Aki már régen járt erre, vigyen magával állkötőt, mert az aztán tényleg leesik neki! A modern tájékoztató táblákkal induló ámulatot vaskos és széles lépcsősor fokozza, mellyel pókháló módjára szőtték be a várat. Emitt egy szoba, amott egy konyha. Itt régen még kenyér sülhetett a kemencébe, amott csőből folyhatott a víz. Már csak a tűz fölött rotyogó kondérral lehetett volna fokozni a hangulatot. Egyszerűen mesteri munkát végeztek a várvédők, várfelújítók.

Kimentünk a szirtre, de itt tényleg annyian voltak már a végén, hogy inkább kisomfordáltunk és angolosan távoztunk. Kerestünk egy másik utat, mely homlok magasságban futott végig a hegyfejen, s némi hasonlóságot találva, hát ez is majdnem tar kopasz volt, csak itt magas fű csalta oda az októberi rovarokat. Meneteltünk a többi kirándulóval közösen vissza a kilátóig, majd le az ösvényen, egy pincészetig. Itt betértünk pár palack helyi termékért.  A színe gyönyörű volt, s mint kiderült a furmintja kevésbé, a szürkebarátja viszont kifejezetten finomra sikerült. A juhfark még megkóstolásra vár.

Az óra viszont még csak hatot mutatott, hát kerüljük meg egy másik úton őt. A szőlőskertek között csalinkázó útra léptünk, mely tette a dolgát, s vitt be minket a kevésbé szem előtt álló területekre. Hmm!

Azért ide sem kellett külön látványelemeket vásárolni. A Balaton felvidékihez hasonló kicsiny szőlőskertekből áradt ki az a tipikus őszi hangulat. A szüret legtöbb helyen már sikerült, de itt - ott még fürtökben csüngtek a bogyók.

Milyen kiváltság ennek a csodának részese lenni. Minden megtett lépés egyben veszteség, hiszen csökken a táv, másrészt lehetőség, hogy újabb kertekbe lehetünk egy csöppet. Holott erre azért volt elhanyagolt telek is bőven, mégsem rontott semmit az összképből. Hogy is tudott volna, mikor a magasban egyszer csak megjelent a nemrég még talpunkat bökő kövekből álló vár.

Mint egy pillangó, ki a must illatától megmámorodott, úgy lebegtük körbe a hegyoldalt, majd mivel az út arra ment, hát mi is követtük. Idővel azonban lejjebb ereszkedett, ezáltal mi is, és lám egy faluba értünk. Nem is lett volna gond, csak hogy a napfénnyel már alig gazdálkodhattunk. Majd, amikor a térkép hideg zuhanyként józanított ki, hol vagyunk, no, akkor jöttünk rá.  Innentől kezdve ez már nem mese. A műútra kimenni nem láttuk biztonságosnak.

Nekimentünk hát a sötét köntösét magára húzó hegynek, s kértük, vezessen át bennünket a túloldalra. A táj tudta, látta, hogy ezt a meccset feladtuk és innentől kezdve hopsz, egyszerűen leesett a nap a földre, s vitte magával az összes világosságát is. A telihold vette át a szerepét szerény sikerrel. Találtunk egy jelzett utat, mely lámpás úton evickélt, hát társul fogadtuk, s próbáltuk követni őt. Látóterünk leszűkült, a szőlő tapasztalását az orr vette át. De, hogy milyen érzés egy alapból sötét hegyen a fényszalagot követve szőlőlé illatvarázsában törni előre?Az elsősorban hangulatos, hiszen a táj egy más oldala domborodott ki, másrészt frusztráló, hiszen nem tudjuk, hol a kocsi, azt pedig végképp nem, hogy milyen út vezet odáig. Aki járt már Pannonhalmán vagy Écsen, tudja, miről beszélek. Ha ott kerülünk hasonló helyzetbe, le is kuporodhattunk volna az árokpartra reggelig. Itt azonban nemcsak telkek, hanem utak is szabdalták hosszában, s néha keresztbe a tájat. Így mivel tudtuk, merre szeretnénk menni, hát lehetett.

Szombat este nyolchoz közeledve azonban kevesebben teszik ki lábukat a sötétbe. Üres utcákon toltuk a tempót lelkesen, bízva a végeredményben, hogy egyszer majd valahogy odaérünk. Útközben azért elkaptunk két bennszülöttet, kiktől iránymutatást kértünk. Az egyikük már rég járt itt, s ő sem tudta merre az arra. A másik szinte minden nap, s ő olyan részletességgel mondta el, hogy a harmadik irányváltásnál elvesztettük a fonalat. Maradt a célra tarts stratégia, s mentünk a lábunk után.

A jelzést már rég elnyelte a vak sötétség, emiatt nem is követtük. Maradtunk a foghíjas lámpafénynél, s a szerencsénél. Egyszer csak ismerős helyre érünk. S lám a nagyon – nagyon távolból, a távcső lencséjében megleltük gyalogtúránk végső pontját! No, akkor már csak odáig kell valahogy eltalálni. Többen máshogy voltak aktívak! Házakból, sőt egy étteremből is dínom – dánom és ingyom – bingyom szólt a tehetségkutató műsorok álomprodukcióit rögtönözve. Szólt onnan olyan férfikórus, melyet vélhetően a fehérbor inspirált. Csak úgy zengett a fél utca. Máshol színes üvegekből készült lámpásokkal fokozták a hangulatot. Jártuk már Siófokot buli időbe, zavarba ejtené még őket is a somlói szombat éjszaka. Volt egy olyan helyszín, ahol minimum szüreti mulatság vagy olyan lakodalom, melyet még születésem óta eltelt időben nem pipáltam. Hogy az a hosszú autókaraván miként hagyta el a területet?! Legyen az ő titkuk!

Mi annak is örültünk, hogy megvárt minket a kocsink, talán még fél mosollyal meg is jegyezte: „Ilyenkor kell visszajönni?!”

Az egyik válasz nem, mert mi sem így terveztük. A másik válasz igen, mert így egy új oldaláról sikerült megismernünk a legkedvesebb hegyet! Mit írhatnánk még? Köszönjük szépen Neked Somló! Nemsokára újra találkozunk!  

Nagy Kornél