Ahogy a tél fenyegető közelségbe kerül, úgy lopja el tőlünk egyre jobban a napfényben töltött órákat. Pánikszerű kapkodásba kezd ilyenkor a folyton nyüzsgő elme. De oda még el kéne jutni és azt is az idei listába be kéne venni.

Így történt meg, hogy még ebéd utáni indulással nekimentünk egy közeli, de ígéretesnek tűnő célpontnak. Tényő nem a turisták Mekkája, ezt még a séta megtétele után sem cáfolom meg, de hogy aki erre jár, annak érdemes egy kört itt megtenni az is biztos!

A templomnál hagyva a kocsit indultunk el Feleségemmel, hogy felfedjük báját e ritkán népszerűsített környéknek. A közepes forgalomban kezdetben a járdán, majd ennek elfogyasztása után a keskenyedő utcán folytattuk a menetet. Rendezett házak, megszokott környezet nem veri ki a biztosítékot talán senki szemében sem, de a kertekből kinövő kutak kellemes meglepetéssel szolgálhatnak. Ennyi régi vágású víznyerőt még kíváncsiskodó korom óta nem láttam. Hamar rá jöttünk arra is, a tömeg kötelező közönyét itt nem húzta magára a település fiatalabb generációja. Akik ugyanis főként biciklivel, olykor gyalog jöttek, rendre köszöntek. Olyan jó érzés megszokni ezt az állapotot, s a harmadik eset után már felkészülten fogadtuk udvariasságukat.

Az otthon elképzelt túratervet szellősen cipeltük, s már az első alkalommal hajítottuk ki a szellemi termékek szemetesébe. A jó öreg kérdés, mely szerint a következő kanyar után mi van, felülírt mindent. Ahelyett, hogy felkanyarodtunk volna a dombra, mentünk a fejünk után egyenesen. Az út egy jó hírű vendéglátó egység elé vezetett. Körbe is néztünk a környéken, s lám egy nyitott kapu hirdette a lehetőséget, hogy arra is be lehet menni.

Mint kiderült, egy pöttömnyi vadaskert drótkerítésen túli látogatói várták a nagyérdeműt. Mármint a kecskék, meg a disznó, mert a másik oldal patásai inkább a háttérből nézegettek.  Aki erre jár, látogasson be ide is. Nem egy egész napos program, de pár percet megér.

Ezt követően araszoltunk vissza az elágazóhoz, mely az eredeti elképzelés szerint a felhőkbe visz fel. A kellemes kaptató nem durvult el úgy, kényelmesen lehetett rajta felfelé haladni, a mellettük felsorakozott házak azonban kissé bizalmatlanná tettek minket. Kiléptünk, az egy utcán csaholó kutyát magunk mögött tudva haladtunk.

A szilárd burkolat idővel elkopott, végül pedig már a füves traktor pálya kanyargott előttünk. No, meg az óra, ki magabiztosan szólt oda ilyenkor, ugyan már!

Látva a helyzetünket, meg is kérdeztünk egy helybelit, érdemes-e tovább kísérleteznünk? A válasz nem váratott. Szerinte közel két órás út. Puff, hátra arc. Holott a fejben duruzsoló térkép mást mutatott, azért egy másik emberrel is készítettünk riportot. Szerinte egy óra alatt meg lehet tenni, de neki is van egy ismerőse, aki ismeri az összes falevelet, ki szerint viszont csak háromnegyed óra.

Végül mégsem mentünk neki az egyre szürkülő ismeretlennek, viszont picit belecsöppentünk a bő beszédük általi életükbe. Elmondom, rendkívül barátságosnak, szimpatikusnak, segítőkésznek és vendégszeretőnek tűntek. Bíztattak, jövő hétvégén korábban térjünk vissza, s akkor járjuk be a terepet. Sőt B tervvel is elláttak, melyet megfogadva nem indultunk haza, hanem egy másik úton megmásztuk a domb másik oldalát.

Egy sétának kiváló, s ha ránézünk a térképre már tudjuk, mit rejtenek azok a foltok, ha azóta a holló el is repült, melyet útközben hallottunk. A szamár viszont remélem még most is ott van és él abban az udvarban, melyet megpillantva odaandalogtunk hozzá, kíváncsian. Ő, mint egy házigazda jött elénk, s kíváncsian nézett ránk.

A Nap még valahol biztos világított, a felhők azonban vastagon eltakarták és ezzel az este közelségét hangsúlyozták, mire visszaértünk a kocsihoz. Biztos vagyok benne, hogy Tényőnek vannak látványosabb részei is, hiszen nem jutott időnk például a tájházra sem, valamint a megjárt dombtól - a helyiek szerint vannak csodás kilátó pontok. Ahol mi voltunk, arra sétálni tökéletes, de azért Nyúlhoz, Fertődhöz, pláne Somlóhoz hasonlítani nem lehet, de nem is kell.

Nagy Kornél

„Ide minden évben el kell jönni!” Hangzott a mondat az első kirándulás után. Az ezerszínű térkép idő közben más utakra csábított, most azonban bekötöttük szemünket, befogtuk fülünket és kizárólag az emlékezés kopottas hálóján fent akadt emlékre támaszkodva indultunk útra. Somló jövünk!!!

Előző este is csak a túra járt a fejünkbe, de a reggel volt az igazi, mely rugóként lőtt ki, s tudatta velünk! Igen, eljött a nap! Igaz a délelőtt elég sűrűre sikeredett a nyíl egyenes út helyett, mint egy célját vesztett szarvasbogár cikáztuk be a Kisalföldet. Ezt követően az alig több mint ötven kilométer ledarálása is kezdetben izgatottnak, később vontatottnak, végül komikusnak sikeredett. Ennek részleteit most hagyjuk, de amikor ott ültünk a kocsiba, előttünk a hegy, s (rendezvény miatt) útonállók tesztelték türelmünket, már csak nevettünk és nevettünk.

Így történt meg, a kettő órát már nem is látta az óra mutatója, mire a Somló kapuja nevű turisztikai központnál kötöttünk ki, mondván már az is elég, ha csak a hegyen leszünk. Ez pedig nem dac! Amint ugyanis esélyünk lett megközelíteni őt, puszta látványa boldogsággal töltött el. Persze még élénken lobogott a Badacsony képe, no meg a többi nagy ászé, de Őfelségével egy külön kategória. A szemek egyből rátapadtak majd, mint kaméleont a nyelve, úgy húzott is minket egyre közelebb és közelebb. Amint egy darabkát kapsz belőle, bámm! Farkassá változol és még jobban falni akarod. Majd amikor már benne vagy, szörnnyé változol, és az egész kell. Különös átváltozás, melyből csak annyit érzel, hogy valamiért szuszogsz és csodálkozol, miközben már a derekánál vagy. A szűk kis utcákon valahol az eszeddel meg tudod magyarázni, azért járnak erre kocsik, mert…

De az érzelmeid bambán fagyasztanak le egy négykerekű fölfelé nyöszörgése láttán, hiszen ők nem tapasztalják testközelből a hegyet. Az aszfaltkígyót, mely kiegyenesíthetetlenül kacskaringózik egyre csak följebb. A mellette falként felhúzott bazaltkerítéseket, melyek, mint forró vízbe ázó fekete tea közé kevert mandula adja meg a jellegzetes ízt a helynek. A présházakat, amik mindenütt szerteszét látszólag rendezetlenül, mégis csodás egységben nőttek ki.

Tőlük a kaptatókon vígan futnak fel a szőlősorok, s tetejükön emitt-amott kibúvó bazaltorgonák díszelegnek. Persze ennél nagyobbakat láttunk Szent György-hegyen, de ezek viszont emberibb mértékűek és hangulatosabbak. A tetőn pedig kalapként ott díszeleg a zöld, mely őszbe fordulva nem egyszer sárga, barna. Itt szinte büntetés autóval közlekedni. Még gyalog is túl gyors a tempó. A múltban bejárt állomások újra éledtek, emlékszel, itt álltunk meg anno!

Az ismerős út egy vékony ösvényre hívott fel. Az erdőt kell megjárni, hogy a kilátóhoz érj, no meg egy hatalmas mezőt, ami átvágásra vár.

Ahogy az út eddigi részében is, itt sem kellett félnünk a magánytól. Előttünk mögöttünk, olykor mellettünk kisebb-nagyobb csoportban sétálók mindenütt. Palackot és borospoharat cipelő, harsányan vigadó, gondjaikat égnek kiáltó lézengőktől a szabadban sétálás örömét itt kereső népes családok karavánként zarándokoltak. Ezzel számolva jöttünk ide, sejtettük, hogy sokan lesznek és sokfélék. Akárcsak a csúcson, melyen találtunk egy szabad padot amire, hupsz, le is ültünk. Egy kis pihi, majd újra talpra, s irány a vár. Kiépített utakon eltévedni lehetetlen, csak kis túlzással szőnyeg (időnként tényleg bazaltkő zúzalék) vezetett a történelmi emlékhelyhez.

Aki már régen járt erre, vigyen magával állkötőt, mert az aztán tényleg leesik neki! A modern tájékoztató táblákkal induló ámulatot vaskos és széles lépcsősor fokozza, mellyel pókháló módjára szőtték be a várat. Emitt egy szoba, amott egy konyha. Itt régen még kenyér sülhetett a kemencébe, amott csőből folyhatott a víz. Már csak a tűz fölött rotyogó kondérral lehetett volna fokozni a hangulatot. Egyszerűen mesteri munkát végeztek a várvédők, várfelújítók.

Kimentünk a szirtre, de itt tényleg annyian voltak már a végén, hogy inkább kisomfordáltunk és angolosan távoztunk. Kerestünk egy másik utat, mely homlok magasságban futott végig a hegyfejen, s némi hasonlóságot találva, hát ez is majdnem tar kopasz volt, csak itt magas fű csalta oda az októberi rovarokat. Meneteltünk a többi kirándulóval közösen vissza a kilátóig, majd le az ösvényen, egy pincészetig. Itt betértünk pár palack helyi termékért.  A színe gyönyörű volt, s mint kiderült a furmintja kevésbé, a szürkebarátja viszont kifejezetten finomra sikerült. A juhfark még megkóstolásra vár.

Az óra viszont még csak hatot mutatott, hát kerüljük meg egy másik úton őt. A szőlőskertek között csalinkázó útra léptünk, mely tette a dolgát, s vitt be minket a kevésbé szem előtt álló területekre. Hmm!

Azért ide sem kellett külön látványelemeket vásárolni. A Balaton felvidékihez hasonló kicsiny szőlőskertekből áradt ki az a tipikus őszi hangulat. A szüret legtöbb helyen már sikerült, de itt - ott még fürtökben csüngtek a bogyók.

Milyen kiváltság ennek a csodának részese lenni. Minden megtett lépés egyben veszteség, hiszen csökken a táv, másrészt lehetőség, hogy újabb kertekbe lehetünk egy csöppet. Holott erre azért volt elhanyagolt telek is bőven, mégsem rontott semmit az összképből. Hogy is tudott volna, mikor a magasban egyszer csak megjelent a nemrég még talpunkat bökő kövekből álló vár.

Mint egy pillangó, ki a must illatától megmámorodott, úgy lebegtük körbe a hegyoldalt, majd mivel az út arra ment, hát mi is követtük. Idővel azonban lejjebb ereszkedett, ezáltal mi is, és lám egy faluba értünk. Nem is lett volna gond, csak hogy a napfénnyel már alig gazdálkodhattunk. Majd, amikor a térkép hideg zuhanyként józanított ki, hol vagyunk, no, akkor jöttünk rá.  Innentől kezdve ez már nem mese. A műútra kimenni nem láttuk biztonságosnak.

Nekimentünk hát a sötét köntösét magára húzó hegynek, s kértük, vezessen át bennünket a túloldalra. A táj tudta, látta, hogy ezt a meccset feladtuk és innentől kezdve hopsz, egyszerűen leesett a nap a földre, s vitte magával az összes világosságát is. A telihold vette át a szerepét szerény sikerrel. Találtunk egy jelzett utat, mely lámpás úton evickélt, hát társul fogadtuk, s próbáltuk követni őt. Látóterünk leszűkült, a szőlő tapasztalását az orr vette át. De, hogy milyen érzés egy alapból sötét hegyen a fényszalagot követve szőlőlé illatvarázsában törni előre?Az elsősorban hangulatos, hiszen a táj egy más oldala domborodott ki, másrészt frusztráló, hiszen nem tudjuk, hol a kocsi, azt pedig végképp nem, hogy milyen út vezet odáig. Aki járt már Pannonhalmán vagy Écsen, tudja, miről beszélek. Ha ott kerülünk hasonló helyzetbe, le is kuporodhattunk volna az árokpartra reggelig. Itt azonban nemcsak telkek, hanem utak is szabdalták hosszában, s néha keresztbe a tájat. Így mivel tudtuk, merre szeretnénk menni, hát lehetett.

Szombat este nyolchoz közeledve azonban kevesebben teszik ki lábukat a sötétbe. Üres utcákon toltuk a tempót lelkesen, bízva a végeredményben, hogy egyszer majd valahogy odaérünk. Útközben azért elkaptunk két bennszülöttet, kiktől iránymutatást kértünk. Az egyikük már rég járt itt, s ő sem tudta merre az arra. A másik szinte minden nap, s ő olyan részletességgel mondta el, hogy a harmadik irányváltásnál elvesztettük a fonalat. Maradt a célra tarts stratégia, s mentünk a lábunk után.

A jelzést már rég elnyelte a vak sötétség, emiatt nem is követtük. Maradtunk a foghíjas lámpafénynél, s a szerencsénél. Egyszer csak ismerős helyre érünk. S lám a nagyon – nagyon távolból, a távcső lencséjében megleltük gyalogtúránk végső pontját! No, akkor már csak odáig kell valahogy eltalálni. Többen máshogy voltak aktívak! Házakból, sőt egy étteremből is dínom – dánom és ingyom – bingyom szólt a tehetségkutató műsorok álomprodukcióit rögtönözve. Szólt onnan olyan férfikórus, melyet vélhetően a fehérbor inspirált. Csak úgy zengett a fél utca. Máshol színes üvegekből készült lámpásokkal fokozták a hangulatot. Jártuk már Siófokot buli időbe, zavarba ejtené még őket is a somlói szombat éjszaka. Volt egy olyan helyszín, ahol minimum szüreti mulatság vagy olyan lakodalom, melyet még születésem óta eltelt időben nem pipáltam. Hogy az a hosszú autókaraván miként hagyta el a területet?! Legyen az ő titkuk!

Mi annak is örültünk, hogy megvárt minket a kocsink, talán még fél mosollyal meg is jegyezte: „Ilyenkor kell visszajönni?!”

Az egyik válasz nem, mert mi sem így terveztük. A másik válasz igen, mert így egy új oldaláról sikerült megismernünk a legkedvesebb hegyet! Mit írhatnánk még? Köszönjük szépen Neked Somló! Nemsokára újra találkozunk!  

Nagy Kornél

Nem mindig van az embernek ideje a reggelt már autóban, majd egy egész napot a természetjárás mámorában tölteni. Van az úgy, hogy bevásárlás és hasonló feladatok kötik le az időt. Este ekkor is sikerül kikúszni a feladatok sűrű hálójából és elmenni, amerre az elme is szívesen jár.

Így történt, hogy egy mozgalmas szombat kora este sietve parkoltunk le a győri boltcsokortól egy sziromhajításra található Gyirmót külső füves placcán. Akkor itt most gyorsan körbenézünk, és már megyünk is!

Meglepően nagy sürgés – forgás közepébe csöppentünk, mely első szuszra azt gondoltuk majd elmúlik, de hamar kiderült. Nem erre kell keresni a magányos perceket. A nyugodt vízfelületen ugyanis, mint fésűből az ágak, úgy nyúltak ki a stégek a vízbe. Azokon viszont nagy botú csendes emberek üldögéltek és figyelték a kapásjelzőiket.

Őket a víz, minket a kerítés vette körül, s hamar jöttek az ígéretesnek tűnő más élőhelyek is. Itt egy tenyérnyi üde legelő, ott egy kisebb erdősor. Mi kellhet még ennél több egy madárbarátnak? Mondjuk madár! Az speciel szinte elfogyott. Pontosabban ott voltak, csak nyár végén nem azzal voltak elfoglalva, hogy a távcsövesek előtt kellessék magukat. Inkább csomagoltak, készültek a kisebb-nagyobb útra. Ez mit jelent tollaséknál? Mi kell egy ilyen sok száz, sok ezer kilométeres táv legyőzéséhez?

Elsősorban üzemanyag, magyarul zsír. Enni, enni és enni kell kedvenceinknek. Augusztusban még este sem gyújtanak rá egy nótára. A revírek, védett területek eddigre felszámolódtak és a családi kötelékek is szépen lassan elengedtek a többségüknél. Persze azért nem teljesen ürült ki minden! Emitt egy vidám verébsereg csivitelt, mondán kivételek mindig vannak, amott egy rozsdafarkú reppent fel a ház tetejére.

Nem nehéz így haladni előre, ritkán kell csak emelni a kukkert. A szem ettől még automata üzemmódba keres, ha mást nem az elé táruló utat. Az otthoni térkép egy gyalogos hidat ígért a közelben, melyet egy víg kedélyű helybeli meg is erősít. Mi több a környék szárnyasairól is szívesen emlékezett, hogy kiket is látott az elmúlt hónapokban.

Időnk viszont pontosan nulla, így mint egy kabasólyom siklunk tovább a terület fölött. Alig pár kanyar, s lám jött is a Himalájából ismert függőhídi hangulat kisalföldi változata.

Amint száraz lábbal a túlpartra értünk, ott buli fogadott. Egy kricsmiben folyt a poharakban a lé. Hogy miféle, legyen az ő titkuk! Azt viszont örömmel adom hírül, hogy ezen az oldalon sem fog unatkozni, kit erre csal ki a nyugtalan lába. Normális léptékű házak, tömegfajok ígéretét magában hordozó terepek folyamatosan mozogtatták a radart, amire hol egy dolmányos varjú, hol egy széncinege érkezett. Meg hátulról az autók, hiszen a nyüzsi itt sem szünetelt, de pont csak annyi, hogy ne vegye el a kedvünket a tereptől.

Holott ilyenkor a Balaton parton kellemesebb lehet a séta, azért itt szebb tányérból szolgálják fel a naplementét. Pontosabban már a desszertet, amit egy enyhe hűvösség kísért szalvétaként. Hmm, ha van miért érdemes felkelni, az este vizes élőhelyen! Egyszerűen megunhatatlan. Amint a vadvíz vaskos illata élvezhető oldottságban lopódzik be orraidba, adja meg az alaphangulatot. Közben a szemeidbe folyik be a szürkület nyújtotta békés képsor. Nem kíván ilyenkor szökkeni a sportcipő. Szépen komótosan követi az utat, ami beletorkollott a fő áradatba. Itt körbenézve szalad csak el a képzelet. Mi lehet erre, meg arra, na és amarra?

Csak a nemsokára visszatérünk ide - című ígéretekkel lehet visszacsalni, majd újra beállítani a sorba, s megkérni, vigyen már vissza. Szegénynek mennie kell, de mint egy kutyakölyök hosszú pórázon próbálkozik kitörni minden irányban.

Az autót már az este paplanjával betakarózva találtuk meg, majd egy kulcs, s helyben futás. A szemek még vágyakozva néztek egy darabig a távolban, majd a kötelességtudat a hazafelé mutató irányba vezérelte. Búcsúzóul a táj még odasúgta! Gyertek el máskor is!

Nagy Kornél  

A kedves helyek rangsorában aranyérmet szerzett környék bemutatására tesz egy szerény kísérletet ez a betűcsokor, mellyel most eléd állok, Kedves Olvasó! Hiszen eddig nem akadtam olyan területre a látóhatáron, s azon túl, melyet ennyire ízlésesen és kellő kimértséggel állítottak volna össze. A Balaton-felvidék úthengerként megy át minden élményeden, melyet előtte éltél meg. A Bakony sűrű rengetege egy mesebeli világba varázsolt el, a Szigetköz pedig a mindennapok báját nyújtja át hétről hétre. A mostani helyszín viszont pont annyit ad, amit fel tudsz fogni és be tudsz fogadni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Lássuk!

A kirándulásaink többségét a spontanitás vezérli. Nem egyszer csak reggel derül ki, hogy megyünk, s idővel az is, hogy hova. Ezúttal azonban már előző nap megfogalmaztuk a szándékot és a célt. Irány a Fertő! Telitankoltuk a gépet, sőt még ellátmányt is készítettünk. Így mosolygott ránk reggel a Nap! Meglepően reggel indulva, már kora délelőtt parkoltuk le kocsink egy fertőhomoki utca zugában.

Feleségemmel belenéztünk a messzeségbe, s lábainkkal elkezdtük követni az irányt. A falu utcáit elhagyva az út egy dombtetőre kúszott fel, honnan illedelmesen leemelte kalapját a tó, így köszönti most is az arra járókat.

Megálltunk, örültünk udvarias viselkedésének, az ösvény hívó hangja azonban idővel erősebbnek bizonyult, így az ő szavára hallgatva a test indult tovább. Néha feltűnt a sárga jelzés is, ilyenkor szinte bólintva nyugtáztuk, jó nyomon megyünk. Ennek hála rátaláltunk a csőszkunyhóra is, melyet ne hagyjon ki az, ki itt ezt a levegőt kívánja magába szívni. Felhőkarcolót és magmáig hatoló zsombolyt ne itt keressen senki, de névvel dicsekedő vakondtúrást igen, melynek környéke úgy ki van csinosítva, mintha szülinapi zsúrra készülődne.

Szusszantunk egy percet, többet talán nem is kellett, majd döcögtünk vissza a fő csapásra, onnan a szántóföldek közé tovább. Itt azért oda kellett figyelni, melyik irtáson vágunk át az erdőn, idővel a foghíjas sárga jelzés is meglett.

A késő nyári erdő még viselte kopott zöld ruháját, de már benn volt a levegőbe, hogy lassan átöltözik. Jelezték ezt a fecskék módjára a levegőben cikázó gyurgyalagok is, melyek már retúrjeggyel a zsebükben szálltak fel a soron következő járatra.A hársfáknak azonban eszük ágában sem volt kedvük mozdulni, vagy ha igen, hát pech. Ez a mi szerencsénk! Hiszen az a látvány, ami itt a kirándulót fogadja! Azt látni keeeell!

Pedig csupán olyan, mint a lángos, egyszerű anyagokból készül, és mégis erről szól a nyár. A nagycenki hársfasor is „csak” fákból áll, mint az erdő, de mégis, aki egyszer arra jár, nem felejti el soha. Beállni a közepébe és engedni a szemnek, hogy csak fusson, fusson és fusson! Mi kell ennél több? Neeem, a lábak nem tehetik ezt, hiszen fölöttük egy közepes méretű felszerelés lóg, többek között egy napi vízkészlettel. Persze, ha mindezt ledobnánk… De, ezúttal elég volt csak nézni a büszke fákat, ahogy vigyázban álltak.

Amint elkanyarodtunk innen, az út régmúlt emlékektől hemzsegett. Itt egy kőpad, ott egy emlékhely, Széchenyiék nyomai, mint szétgurult gyöngyök, úgy hevertek szerteszét. De, csak az erdőben, amint kiértünk, s újra porral teltek meg cipőnk orrlyukai, a huszadik század vége jött szembe. Majd egy ültetvény, s házak, hol a drótokon eredeti elő fecskék gyülekeztek. Ilyen látvánnyal sem ajándékozik meg már minden kukkerest a táj. Ahogy sikerült pár ezer évvel „betelepíteni,” sajna úgy sikerül most kiirtani. Itt viszont még voltak, ahogy anno még mesélték nekünk is, mint a kottafejek.

A táj viszont új dallamokra zendített, melyet már a szőlőkertek alól húzták. Követtük is rendesen, csak egy idő után a jelzést nem. Egy tábla ugyanis kibillentett, mely szerint Gloriette-kilátó erre. Holott láttuk már, azért az ebédet szívesen elfogyasztanánk ott. Be is vettük a irányt, s tapostuk a talajt becsülettel. Ha lassan is, de kibukkant a földből a teknősbékánál alig nagyobb kupola, ahol bizony többen is szívesen időztek. Társultunk hozzájuk és csoportos örömködésbe kezdtünk. Jött a vaó, meg a hűű ha.

Az tény, balgaság lenne kihagyni. Ettünk hát, meg ittunk, nézelődtünk meg pihentünk, majd szembesültünk a ténnyel, messze még a vége, rajta hát!

Kikeveredtünk egy útra, melyen azt hittük a sárgára visz, de nem. Sebaj, tudtuk merre vagyunk, hová tartunk, így csak menni kellett és kész. Kezdetben már mutatkoztak kisebb, majd nagyobb szőlősök, de amikor felértünk a dombocskára, az állunkkal karcoltuk a homokot.

Ekkora egybefüggő szőlőültetvényt még fényképen sem láttam! Amerre a szem ellátott csak kékfrankos, cabernet savignon, meg a borászok tudja miféle nedűnek a forrása fakadt. Haladtunk is benne szépen nyugodtan, ráérősen. Emitt viszont szoros kezek szerelték a szerelnivalót, másik helyek motoros kaszálás előkészületei folytak.

De nem mindenkinek jó stratégia a sürgés-forgás. Van, aki inkább kiül egy helyre, majd vár addig, amíg egy nagyobb rovar fel nem tűnik. Akkor elrugaszkodik s hopp, már csőrében ebédjével tér vissza. A vártamadarak így vadásznak. Közéjük tartozik a szürke légykapó is, kivel sikerült találkoznunk.

Valamint egy szélesebb úttal, mely lefelé ereszkedett. Úgy gondoltuk bevisz a faluba, hát felkéredzkedtünk rá. S lám, pár perc, s egy fekete aszfaltcsíkba torkollott.

Volt egy terv, bár kissé merész. Mi lenne, ha visszafelé egy nehezen látható úton próbálkoznánk. Balfra érve megkerestük a bekötőt, majd csodák pedig vannak, megtaláltuk azt, s az elképzelt irányba indított.  A nádtenger kerítését használva araszoltunk, miközben a szem csak bámulta az egészet. Hmm! Igen ám, csak az út idővel egy zsiliphez vezetett, s körülbelül ennyi. Ami utána következett azt jóindulattal talán nyomnak nevezhettük volna.

Derékig érő dzsindzsásba, s ki tudja, hová visz című játékot ezúttal nem kezdtük el, inkább visszavonulót fújtunk, s idővel újra Balfon bandukoltunk. Ezúttal azonban a bicikli útra tartva, egy újabb vártamadár a tövisszúró gébics mellett.

Amint meglett, túl sok dolga nem akadt a szoftvernek. Bambulás előre, majd bal, bal, bal, jobb, bal. Talán a semmit sem várás vagy a helyiek zsenialítása? De útközben még gyalog sem lehet unatkozni. A soron következő falvakban ugyanis lépten-nyomon igényes tip top pihenők vannak kihelyezve közvetlenül az út szélén, melyen számtalan térkép árulkodik a hely nevezetességeiről. Talán gyalog kedvezőbb is végighaladni rajta, de még így sem álltunk meg mindenhol. Egy helyen azonban kidobtuk a vasmacskát, itt ugyanis a környék hírességét árulták. Az épületben palackba zárták a föld, a víz és a napfény egyesülésének gyümölcsét. Holott Feleségem öltözete még emberek közé való volt, de sajátomról ez kevésbé mondható el. Az út porában fürdő zöld gyakorló nadrág, szúnyogriasztó ködjét hordozó zöld pólóban az ember ódzkodva megy kulturált helyre, de az eladót ebből mit sem érzékeltetve udvariasan, előzékenyen szolgált ki minket. Minden tiszteletem az övé, hogy ilyen megjelenésű látogatónak is adott bizalmat. Otthon idővel kiderült, olyan helyen jártunk, melyet alkalomhoz jobban illő ruhában ismét felkeresünk, mert mesterien bántak a szőlővel, gratulálunk!

Az út innen már csak menet volt, de kellően látványos és csöppet sem eseménytelen. Emitt egy dekoratív régmúlt időket idéző ház, amott egy pezsgő élet reményét ígérő mező. Mindig volt miben gyönyörködni.

Megállni ezer ok, továbbhaladni egy, de az nagy, a kocsi valahol még a következő kanyaron túúúúl. Mint egy óóóriás bagetett, úgy toltuk be a távolságot a jóllakó cipőnk száján. Lassan köszönte, szépen megvolt a vacsi is, ez után pihenne egy kicsit. Lám, Fertőhomok várva várt tábláján örömködött a szem, s küldte le az infót a comboknak, vádliknak. Hej! Mindjárt megérkezünk! Kocsink két elcsigázott túrázót látott meg az utca sarkán, kik megkönnyebbülten nyugtázták, eddig, s nem tovább. Lemálháztuk magunkat és elkezdődött a hazafelé vezető út, csak egy kicsit gyorsabb változatban. 

Tudom, a világ telis tele van helyekkel. De mi kell ennél több? Dombok, panorámák, csalitok és messzeségbe nyúlóságok! Nekünk semmi, de talán másnak sem, aki egyszer megismeri ezt a környéket.

Nagy Kornél

A mező fölött szitáló madarak úgy vonzzák az ornitológus tekintetét, mint kék artézi kutak a nyáron szomjasan futót. Azonban amikor a távcsőben egy vörös színű madár képe jelenik meg, a „ki vagy te?” kérdés okafogyottá válik. A vörös vércse hímje ideális fényviszonyok között remekül beazonosítható. A nevének felfedése azonban csak kapu, melyen túl még ezer érdekesség vár. A Vándor ezúttal ezeknek járt utána.

V – Létezik az a hely, hová még vörös vércse nem tette be a lábát?

Vv- Persze, de az is igaz, hogy a Föld északi féltekén egészen otthonosan mozgunk. Több mint százmillió négyzetkilométeren megtalálhatóak vagyunk, szinte egész Európában (Izlandot kivéve) Ázsiában, Afrikában.

V – Azért, mert ennyire sokoldalúak vagytok?

Vv- Ezzel nincs gond, hiszen az óóóóriási erdőket kivéve szinte bárhol jól érezzük magunkat. Kisebb erdőkben, lápokban ugyanúgy, mint mezőgazdasági területen a fasorokban vagy épp falvakban, városokban. Hegyekbe nem szívesen megyünk, de volt társunk ki kétezer-ötszáz méter fölött is költött.

V – Szívesen maradtok a helyeteken vagy azért elvágyódtok onnan?

Vv- A hazai példányok egyik része kereket old, a másik marad. Északról ilyenkor pedig érkeznek hozzánk, hogy meglegyen a létszám.

V – Úgy halottam, nem nagyon bajlódtok a fészkekkel.

Vv- Ki miben jó! Valaki ebbe, valaki abba, egy biztos, mi nem rakunk össze fészkeket. Ott vannak helyettünk a szarkák és varjúk. Az ő munkáik nekünk tökéletesek. Van az úgy, hogy erre sincs szükség, elég egy sziklapárkány, míg másoknak a föld. Az ember által kirakott odúba is szívesen költünk. Ha van lehetőség, kaparunk egy kis mélyedést és oda rakjuk a tojást, például a odvas fáknál vagy a földön. A szikláknál ezt sem.

V – Utána mi a program?

Vv- A tojók lerakják a tojásokat. Kettőt, hármat, négyet… hetet. Többnyire ők költenek, a hímek csak ritkábban ülnek a tojásokra. Egy hónap múlva kelnek ki a fiókák, kiket egy pár hétig még etetnünk kell. Amikor már két hónaposak lesznek, önállóan viselkednek.

V – A költés milyen szorosan függ a spejzban található élelem mennyiségtől?

Vv- Ezen múlik minden! Ha van bőséggel nyami, akkor sok tojást rakunk. Így nem is szoktunk annyit mozogni. Közelről összefogdosunk mindent és kész. Ha kevesebb az élelem, akkor már tovább kell repülni, kevesebb tojást is rakunk. Ha pedig még kevesebb, akkor csak párba állunk, de költésbe nem kezdünk.

V – Hogyan szoktatok vadászni?

Vv- Mi is szeretünk szitálni – a levegőben, egy helyben állva, magunk elé legyezve a szárnyakkal – és innen indítva a támadást. Olykor vártamadár módjára kiülünk egy kilátó pontra és onnan várjuk a pillanatot, amikor indíthatjuk a támadást. Ahhoz viszont, hogy érdemes–e itt várakozni az egy speciális képességünk. A szemeinkkel látni tudjuk az UV fényt.

V- Ez miben segít nektek?

Vv- A kisemlősök vizeletük nyomait látjuk ezzel. Ahol pedig ilyen nyomok vannak, ott jól lehet lakni, azaz érdemes várakozni, vadászni.

V- Csak négylábúakra specializálódtatok?

Vv – Neeeem, utolérjük az énekes madarakat (verebet, erdei pintyet) és a levegőben elkapjuk a nagyobb rovarokat is, de adott esetben a földről felcsípjük a gyíkokat is.

V – Köszönöm szépen vörös vércse, hogy picit bemutattad, milyen vércsének lenni. Távolról nem is tűnik olyan rossznak! 

A több, mint négyszáz féle madár közül úgy tűnik következő riportalanyunk Kilimandzsáró Tanzánia domborzati térképén. A madár, melynek nevét már óvodás kortól emlegetik, nem véletlen. A méltóságteljesen szárnyaló lény megmozgatja a madarak iránt kevésbé érdeklődők fantáziáját is! Csaljuk mi is képzeletbeli mikrofon elé és faggassuk ki, milyen sasnak lenni!

V- Hóóódolatom tisztelt réti sas! Megtiszteltetés közelében és nem étlapján lenni! Milyen érzés Magyarország legnagyobb ragadozó madarának lenni?

Rs- Ezen még nem gondolkoztam, de nem is fogok. Az vagyok és kész! De tény, nálam nagyobb szárnyassal nem találkozni, ami egyben áldás, másrész átok. Viszont még nálunk is vannak különbségek. A tojók akár húsz százalékkal nagyobbak, mint a hímek! Ez, főleg ekkora méreteknél már jelentős!

V – Aki rád néz, már tudja, kivel áll szembe!

Rs- Igen, azért az arcom elé nyúló öt-hat centis szép sárga kampót máséval összetéveszteni nem lehet. A szirti sas mellett a környéken nekünk van csak fél arasz nagyságú lábunk, melyhez akár négy centis köröm is társul. Ezzel azért már lehet tenni a dolgunkat.

V- Látom birkózónak sem lennél kutya

Rs- Izmokért sem kell sorban állnunk a sarki közértben. Hímek 3-5 kilós súlyt halmoznak magukra, de a tojóink akár hét kilogrammot is elérhetik. Ez egy ötgrammos királykához képest jelentős szám. De nekünk, ahogy a legtöbb predátornak is folyamatosan változik a testsúlyunk. Ha ügyesek vagyunk novemberre, decemberre a legnagyobb és nyárra a legkisebb.

V- Úgy tudom nemcsak testsúlyotok, hanem a tollatok is változik?

Rs- Való igaz, a fiataljaink köpönyegük egyharmadát cserélik le egy év alatt, mi olykor a felét.

V – Az a hír járja, hogy sokat kell kémlelnie a távcsöveseknek, hogy végre meglássanak belőletek egy példányt, s ha sikerül, úgy táncolnak, mint indiánok a tűz körül?

Rs- Van azért ritkább ragadozó is a környéken, de Európai állományunk csak tízezer párra tehető. Magyarországon pedig a fészkek körül ólálkodók is csak négyszáz pár körüli, amiből persze messze nem mind keltet fiókákat. Ez viszont még mindig jobb, mint ötven évvel korábban. Akkor létszámunk alig esett át a két számjegyek világába. Mára a természetvédők megvédtek minket a nem természetvédőktől, így egyre többen lehetünk.

V- Hol és milyen otthont választotok magatoknak?

Rs- Szinte kizárólag vízhez közeli magasabb fákat szemelünk ki. Többnyire öt kilométeren belül van nagyobb vízfelület, de olykor ennél messzebb is merészkedünk. Nem komáljuk, ha a környéken mások fitogtatják benzinbe vetett erejüket, arra sem vágyunk, hogy fészkünk alatt fesztiválozók verjék fel sátraikat. Ha tehát megvan a nyugodt környezet, építünk egy klafa kis lakosztályt, melyet általában a semmiből hozunk össze, mások például egy egerészölyv fészkét használjuk alapnak. Nem ritkán váltó fészket is összedobunk. Az viszont fontos, hogy remek is beszálló helyek legyenek rajta, és persze jól be lehessen látni onnan a környéket.

V – Ismerve titeket, ez sem lehet annyira kicsi!

Rs – Az tény, hogy kell a hely! Van az úgy, hogy másfél méteres körre sikerül, s a súlyával sincs könnyű dolgunk, hiszen kétszáz kilogramm feletti fészket már akármilyen fa nem bír el! Ide rakjuk olykor egy, máskor kettő vagy három tojásunkat. S lám már alig múlik el két és fél hónap, a kicsik már nagyok, s előttük az élet.

V- Viszont ezt követően sem csak a boltba kell leugrani némi halért.

Rs –  A nagy és hatalmas ragadozós élet távolról romantikusnak tűnik, de azért gondold át, melyik táplálék adja könnyen magát? Dévérkeszeg, aranykárász, süllő? Mi tudjuk, egyik sem! Megfogni őket nem egyszerű dolog. A vetési lúd, szürke gém, szárcsa sem csak ránk vágyik. A rókakölyök sem velünk szeretne játszani és a nyúl sem azért fut, mert fogócskázik. S bizony egy-egy cica sem minket vár a folyóparton. Szóval kemény bizony a zsákmányszerző élet, ha viszont elkapod a fonalat akár több évtized is benned lehet.

V – Viszont titeket nem bánt senki!

Rs – Bár így lenne! Már tojás korban a borz vagy épp a dolmányos varjú leselkedik. Ha ezen túl vagyunk, ott van az áram, mely nélkül az ember nem lehet meg, mi meg vele alig. A középfeszültségű oszlop alá több társunk hullt élettelenül. Ezen túl mi rámegyünk a dögre is, mely nem egyszer a kétlábú mérgétől múlik ki. Ha ez belénk kerül, bizony mi sem repülünk sokkal tovább.

V – Akkor a Ti életek sem egy főnyeremény?

Rs- Van benne nehézség bőven! Olykor leszakad a fészkünk alatt a fa, máskor a területért vívott harcban sérülünk meg úgy, hogy akár ki is múlunk tőle. Máskor pedig az erdőgazdálkodók vagy épp kirándulók, horgászok zavarnak el (többnyire akaratlanul) helyünkről. Ettől függetlenül csodás sasnak lenni! Nem bántam meg, hogy ebbe a testbe születtem!

V- Köszönöm szépen tisztelt réti sas, hogy egy valósabb képet mutattál a sas életből!

Mikor ragadozó madarat hozunk szóba, két kép villanhat be róluk. Egyik a nagy méltóságteljes sas, ki lassú, kimért szárnycsapásokkal halad a Nap felé. Másik a karcsú testű fecske módjára suhanó villám, ki üldöz mindent, mi szeme elé kerül. Ezúttal az utóbbit próbáljuk pár perc erejére marasztalni, hogy meséljem, milyen is a karvaly élet!

V – Mennyi féle ragadozó létezik az égben, Te ezek közül hol helyezkedsz el?

K – A legkisebbek között. De, ez nem jelent semmilyen negatív jelzőt. A hímjeink csupán akkorák, mint egy balkáni gerle és a tojóink sem nőnek nagyobbra a galambnál.  A Ferrari is kicsi az Audi A6-hoz képest és nem biztos, hogy szívesen kicserélnék.

V – Húúú, akkor te Ferrari vagy?

K – Nem, én karvaly, ki villám módjára mozgatja szárnyait, majd hosszan siklik a levegőben. Olykor megállok a levegőben, majd, mint egy nyílvessző, zuhanok a kívánt helyre.

V – Jaj annak, kire rámereszted szemed!

K- Igyekszem jóllakni, de ehhez van egy stratégiám. Például a fákat, házakat kihasználva lopódzok egyre közelebb a prédához. Majd amikor gyanús, hogy lebukok, irgalmatlan tempóban próbálom elkapni. Itt nincs kecmec. Hajszoljuk egymást az utolsó esélyig, majd vagy ő jár jól, vagy én.

V- Az a hír járja rólad, hogy nemcsak Európában garázdálkodsz, hanem bizony másfelé is!

K – Ázsiában is élnek haverok, sőt még Japánban is ismerik sziluettünket a környék kisebb élőlényei. Több mint ötvenmillió négyzetkilométernyi területet lakunk.

V- Azon belül merrefelé jártok?

K- Ahogy a zsákmányszerzősről beszéltem elsősorban az erdőt járjuk, de szívesen megtelepszünk lakott területen is. Főleg a lombok alatt vadászunk a réttel, patakkal, irtásokkal mozaikosított peremterületen és ide rakjuk szívesen a fészkünket is. A nagy erdőségek közepén mi sem vadászunk. Akkor már inkább mezőgazdasági terület jöhet szóba, de akár vizes élőhely is.

V – Milyen magasra rakjátok az otthont?

K- Ha nincs túl sok zavarás, akkor pár méterre a földtől, ha nagy a nyüzsi, akkor tíz méternél magasabbra is.

V- Szoktunk veletek találkozni, annyira nem vagytok ritkák!

K- Országos szinten négyezer pár körül fészkelünk, s mivel a településeken is, ezért tűnhet többnek. Emellé társul, hogy lecsúsztunk a kíváncsi tulajdonság osztásakor, így szépen elvagyunk a helyünkön, nem vonulunk, alig csavargunk. Jó kis élőhelyeken akár folyamatosan revírt tartunk. Mondjuk, egész évben annyira nem vesszük komolyan, ezt elsősorban a fiókanevelésre hegyezzük ki.  

V – Azt mondják, ti remek fészket készítetek!

K- Ez nálunk hagyomány, sőt! A hímek a területük közepén egy két fészekalapot készítenek, majd arra csalják a tojót és bemutatják szerzeményüket. Ha a csillagok állása megfelelő, tovább építik ketten a fészket. Ezt apró kéregdarabokkal kibéleljük, s kezdődhet is a kotlás.

V – De azért nem egyszerű a karvaly élet!

K- Mi több! Képzeld el télen! Mikor a madarak jelentős része elvonul délre, s csak mérsékelten érkezik utánpótlás északról. Akkor egy kicsit kemény a sztori! Aki teheti, megy be a településekre, itt még valamivel több az élelem.

V – Pedig ti profi vadászok vagytok, ahogy beszéltük!

K- Ennél is többek! Kifejezetten zsenik! Hi, hi! Nem elég az, hogy lakott területen belül gyors hajtásért simán megbírságolhatnának üldözés közben, még a memóriánkat is használjuk. Megfigyeljük, hová gyűlnek be pihenni estére a madarak és ezt rendre látogatjuk. Az itatós helyeket is számon tartjuk és bizony ott is tesszük a dolgunkat, napkeltétől napnyugtáig.

V – Köszönöm szépen Karvaly, hogy szántál rám ennyi időt!

A sűrű áthatolhatatlan nádas misztikus rejtélyes világnak tűnik nekünk innen kintről. Ahogy az üreges barna szálak mindent elrejtenek a szemek elől, s csak találgatni lehet, arra talán egy kócsag kolónia, arra meg egy nádi tücsökmadár otthona lehet! Persze, aki felmászik egy magaslesre vagy drónt küld a magasba, egyből kinyílhat a terep. Profi madarászok egyszerűen áttörik magukat az akadályokon és bemásznak a gyűrűzésre szánt fészkekhez. Van egy lény, melynek egyikére sincs szükség. A barna rétihéja otthonosan közlekedik a lápos fölött. Ezúttal Őt kértük, hogy válaszoljon pár kérdésre.

V – Mitől vagy Te egyedi a madárvilágban?

Brh- Hazánk légterében négy rétihéja köröz, ebből viszont három sztyeppi héja és csak én vagyok egyedül mocsári. De nem csak ettől vagyok különböző. A többi három szárnyfesztávolsága maximum százhúsz, míg az enyém akár százharminc centiméter is lehet.

V- De más miatt is megfigyeltek Téged a sasszeműek!

Brh – A szárnyaink végén az evezőtollból a kékes rétihéjával öt, míg a fakó- és hamvas rétihéjáknak csak négy ujjuk látszik.

V – Vadászat során nem félsz, hogy összeütközöl egy repülőgéppel?

Brh – Ha nem műrepülőről van szó, akkor ez a veszély nem fenyeget.  Mi ugyanis maximum háromemeletnyi magasságig szállunk fel. A felszín fölött egy sportosabb biciklista sebességével pásztázzuk a terepet. Csak nászrepülés idején hasítunk fel az égbe, de akkor is csak 100 méter magasságig.

V – Ti mindig csak a nádasban éltek, ott költötök vagy átsiklotok más terepre is?

Brh – Nem vagyunk annyira finnyásak, de ha tehetjük, igen inkább oda építjük a fészkünket. A vizes nedves élőhely az alap, de vannak olyan évek, amikor nyitva marad a természet éléskamrája és szinte mindenhol csak hami van, akkor akár szántóföldre is tojhatunk. Ez ritka.

V- Miként készül nálatok egy fészek?

Brh- Mi összedolgozunk! A párok együtt hordják az alapanyagot. Csőrrel, lábbal, mindegy, csak jöjjön. Ide rakjuk három, négy, öt, olykor hat szép tojást. Akkor viszont száz, kétszáz méteres körzetbe  fajtárs ne dugja oda véres, kampós csőrét, mert jaj neki. Egy kivétel van, ha csoportosan állunk össze. Akkor ez a revir akár húsz méterre is zsugorodhat.

V – Ezt követően is közösen nevelitek a fiókákat?

Brh- Leosszuk a feladatokat. A tojók csücsülnek a fészekben és ők költik ki, majd nevelik a fiókákat, a hímek addig vadásznak és hozzák, amit el tudnak kapni.

V – Látom, ti azért nem vagytok repülő elefántok. Mit tudtok a fészekbe vinni?

Brh- Ez igaz! Egy átlagos hím elefántból - tömeg szempontjából - tizenkétezer hím barna rétihéja jönne ki, de mi azért ügyesebben repülünk, mint ők. Igaz, nem is élünk addig, hiszen tíz évnél tovább ritkán. De azért mi el tudjuk kapni a mezei pockot és rá is mozdulunk mindenre, ami pár grammos súlytól a fél kilóig terjed. Kisemlőstől a madarakig bármi jöhet. Persze azért nem annyira egyszerű a dolog. Ők sem adják könnyen a bőrüket. Támadásaink - ügyesebbek esetén is - csak minden ötödik, míg máskor minden tizedik sikerül csak.

V- És mi közöd van az erdei fülesbagolyhoz?

Brh – A vadászatot nemcsak éles szemeim segítik, hanem kitűnő hallásom is. Nézd meg a fejem! Látod ezt az üreget? Pontosan úgy működik, mint a bagolynál. Megfelelő helyre irányítja a hangot. S mivel ez nem szimmetrikus, emiatt ez így még tökéletesebb hallást ad!

V – Az Európai Madármegfigyelő napokon még szoktunk veletek találkozni, de utána merre mentek?

Brh – Vár ránk Afrika, ahogy oly sok társunkat. Viszont mi teljesen máshogy jutunk le, mint például a gólya. Ők súlyukból adódóan elsősorban termikelve (a felfelé áramló meleg levegőt felhasználva) haladnak és a többségük emiatt kerülik meg a Földközi – tengert is. Mi klasszikus módon szárnyalunk, torony iránt, nem függünk a termiktől.

V- Jó utat, kedves barna rétihéja! Remélem, jövőre újra találkozunk!

Ahová most indulunk, oda nem jöhet velünk mindenki! Olyan övezetbe lépünk, mely bizonyos élőlények számára kifejezetten életveszélyes. Úgyhogy most hagyd otthon a négylábú kisemlősödet, fürge gyíkodat, de a terráriumban tartott rovarjaidat is. Akivel most egy találkozót szerveztem nem más, mint őfelsége, az egerészölyv.

Eö – Hű, micsoda felvezetést kaptam, (csap bele a kellős közepébe)! Ettől mégis berezeltem!

V – Ezek szerint nem is vagy annyira veszedelmes? Ki is vagy Te igazán? De, ki vagyok én? Hiszen még be sem mutatkoztam. Valaki még nem ismerne, a nevem Vándor, ha kedved tartja, együtt bújhatjuk a környék erdeit, s annak szélét. Izzadunk majd a forró napsütésben kinn a prérin. Csobbanunk hűset a Duna vizében, s talán még a házak közé is bemerészkedünk a kampós csőrűek után kutatva.  De, Te ki vagy?

Eö – Egerészölyv a nevem, tíz éve láttam meg a napvilágot egy csinos kis gallyfészekben. Mint látod, nem nőttem nagyra. Sokkal kisebb vagyok, mint egy sas. Szárnyfesztávolságom akár egy méterrel is rövidebb, mint az övé, de azért egy sólyomnál sokkal nagyobb. Testem zömök, s nem is olyan fürge, mint kisebb ragadozó társaimé.

V- Milyen szép barna zakót viselsz! Fajtársak is ebben díszelegnek?

Eö- Neeeem!  Mi próbára tesszük az amatőr madárbarátokat. A teljesen világos tollruhától a teljesen sötétig mindent felveszünk, ami csak jön. A profik így is úgy is megismernek, a kezdők meg lapozgassák szorgalmasan a határozót és vakarják a fejüket, kivel találkoztak. A legerősebb madár versenyre sem járunk. Látod ezt a csőrt és ezt a lábat. Kiváló szolgálatot tesz, de egy héjáé például vaskosabb!

V- Micsoda alakod van! 

Eö – Szerencsére kellően mozgékony ez az egy kilós test. Bár most még egy kicsit híznom kell. Olykor testtömegem több mint egyötödét magamra szedem, mert érkezik majd a tél második fele és ott bármi jöhet.

V- Halottam, nem mindenkinek sikerül ez!

Eö – Igen, sajnos az csak illúzió, hogy mi ölyvek csak úgy hipp hopp lecsapunk és jóllakunk kedvünkre. Vannak, kik sajnos sokáig nem jutnak élelemhez, azok leadják súlyuk felét és éhen halnak.

V – Ez durva! Pedig ti ügyes vadászok vagytok!

Eö- Ez abból is látszik, hogy szépen belaktuk a glóbuszunk északi felét, Európától egészen nyugat Mongóliáig,

V- Azon belül melyik élőhely jön be Nektek?

Eö – Nem igazán vagyunk válogatósak. Ahol vannak fasorok, kisebb nagyobb erdők, azokban jól elvagyunk. Igaz, a nagy erdőkbe nem költözünk, inkább annak szélén fészkelünk és onnan érjük el a mezőket, szántókat.

V- Állítólag nem a ti felmenőitek repülték körbe első ízben a bolygót!

E ö – Azt meghagytuk Magellán csapatának meg a Fa Nándiéknak. Minden tiszteletem az övék, de mi nem csavargunk ekkorát. Sőt még a fülemülével sem versenyzünk. Állandó lakók vagyunk, többségünk marad a helyén.

V – Mit csináltok egész évben?

Eö – Sűrű a program, hidd el nekem. Először is szórakoztatnunk kell az autósokat, kik mellettünk haladnak el. Mi ülünk az út mellett a póznán és adunk programot az anyósülésen ülőknek, hogy ott is egy ölyv, meg ott is egy ölyv!

V- Ti vagytok azok! Mikor stoppoltam én is láttalak Titeket!

Eö – Azért ezen túl is akad munka bőven! Például teljesíteni a parancsot! Azaz, ha elmúltunk négy évesek, akkor keresünk egy hímet, tojót és kezdődik az utánpótlás nevelés. Ez úgy működik, hogy februárban látványosan nászrepülünk és hopp, már március is van, amikor 1-2-3 tojáson ülünk is és várjuk mi lesz belőle. Egy hónap múltán jön is az eredmény. Őket viszont még etetni kell! Másfél hónap, mire megtanítjuk nekik, mire való a harci eszközeik. Ezt követően már egyre ritkábban térnek vissza a fészekbe, majd egy nem túl szép napon mindenki megy, amerre lát.

V- Haraszti és Bagyura könyvében olyat írtak, hogy egerész fióka sas fészekből repült ki! Hogyan lehetett?

Eö – Ez egy kemény történet! Azok a rohadtak minket sem kímélnek. Egyik egy fészkünk felé járt, majd egy optimális időpontban elcsente a már kikelt fiókánkat, hogy elvigye táplálékul az övéinek. Szerencsére túlélte az utazást a táplálék. Majd, amikor ő is kérte a kaját, hát ő is kapott. Oly annyira sikerült neki a mutatvány, hogy szépen felcseperedett, s ki is repült.

V- Olyan szép végszó, hogy szerintem ezzel a sztorival zárjuk ezt a beszélgetést. Köszönöm szépen kedves egerészölyv, hogy válaszoltál kérdéseimre. S ne haragudj, hogy az elején még lehalálosztóztalak! Látom elhamarkodott volt ez a jelző, hiszen most már jobban megismertelek!

Augusztus vége felé már rendszeresebben forgatják a madárbarátok a naptárt, ugyanis minden év október első hétvégéje az Európai Madármegfigyelő Nap. Ilyenkor, akinek távcsöve van, leakassza a szögről és vígan vonul ki vizes élőhelyre vagy az erdő szélére.

Mi is igyekszünk minél több embert kicsábítani a természetbe például azzal, hogy játékos vetélkedőt szervezünk kicsiknek és egy kicsit nagyobbaknak. Ilyenkor egy témát középpontba állítva tesszük fel a kérdéseket, melyekre mindenki meg tudja adni a választ, ki egyszer átfutja a „használati útmutatót”.

Idén könnyű volt kiválasztani a fő csapásirányt. Márciusban mutatták be ugyanis Magyarország ragadozó madarai és baglyai című könyvet, melyet úgy hirdettek, hogy 80 éve nem adtak ki hasonló művet. Szerencsére sikerült vásárolni belőle. Ami pedig utána következett…

Kampós csőrűekkel találkozni amúgy is kiváltság! Ha egy sas kerül fölénk, elénk, mögénk, mellénk ünneppé emeli a pillanatot! Külön figyelem irányul feléjük a szakemberek részéről is!  A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek 1976 óta külön szakosztálya foglalkozik velük. A Magyar Ragadozó Madárvédelmi Tanáccsal együtt külön évkönyvet adnak ki Heliaca néven. Idén már 19. alkalommal lett meghirdetve a sasszinkron, azaz az országos sasszámlálás. A madarászok megszervezték 17. alkalommal 2022 tavaszán a sólyomcsalogató rendezvényt.

Ezek után szinte már „kötelező” volt egy olyan átfogó tanulmányt kiadni, mely megszerzése óta az íróasztal fölött ámuldozhatunk, hogy micsoda mennyiségű tudás birtokába kerültünk. Nem esek hanyatt a modern technikától, de amilyen lehetőséget láttak benne a kor madarászai és milyen részletességű ismereteket szereztek általa… le a kalappal!

Idén tehát a ragadozó madarakról fog szólni a mi kis napunk. A következő történetekben a madármegfigyelő játék megoldásai szerepelnek, de talán alkalmasak arra is, hogy felvillantsa mások előtt is e különleges élőlények egyre nyíltabb világát.

A pár kis riport elsősorban ennek az óceánnyi érdekességet felvonultató könyvnek az anyagából merít néhány kanállal (a forrás mérnöki precizitásának és mikroszkopikus részletességének nélkülözésével), de talán evés közben jön meg az étvágy! A kóstolót követően remélhetőleg páran megkívánják a menüt, sőt kérik maguk elé az egész étlapot. A könyv előszavában elhangzik, az írók társadalmi munkában tárták elénk ezt az alkotást, ahogy a természetvédelem jelentős része is erről szól. Nekem sincs semmi érdekem, hogy reklámozzam ezt a remekművet. Csupán az – de ez bőven elég, - hogy lapozgatása során mások is örömüket lelhessék benne.

Rugaszkodjunk tehát a magasba, érkezzen öt riport a hazai madárfauna legnagyobb karaktereivel!

Nagy Kornél