Mezei József ötvenöt éves volt.

Egy vasárnapi reggel, ébredés után a teás ibrik után nyúltam, s szürcsöltem intenzíven. Az élénkítő folyadék rendszerbe állította a szervezetet, s az elvárt időpontban már légies léptekkel indultam a Báger – tó felé. Ott sporttársak tömkelege izgatottan toporgott, s várta a start pillanatát.

Kilenc órakor lódult neki a kilencven fős mezőny, hogy minél több kört tegyen meg a futópályán. Profi sportolók, profi amatőrök és lelkes kocogók kezdték maguk alá gyűrni a távot.

A csapatban feltűnt egy ismerős arc is, ki a tőle megszokott derűvel hódolt kedvenc elfoglaltságának. Idővel én is a kört gyűjtők táborát gyarapítottam, s mutattunk fityiszt a lustaságnak. Az ismerős utolért, majd mosolygott és biztatott, csak így tovább. A májusi délelőtt megmagyarázhatatlanul egyben volt! A sportolók időmérés híján saját tempójukban szinte táncoltak a pályán, a kiegyensúlyozottság és a harmónia, mint egy jótékony köd, úgy ült rá a tóra. A bordó nyomvonalon idillikus állapot uralkodott. Futókkal beszéltünk egy két mondatot és kifelé integettünk a közönségnek.

Az ismerős arc ismét elhaladt mellettem, barátsággal lelkesített és tovább, tovább, tovább haladt.  Majd látom a pálya hátsó oldalán, hogy többen csoportosulnak. Mikor odaértem, valaki a szélén feküdt, s próbáltak segítségére lenni. Egy pillanatra ránéztem az arcára, de nem tudtam, ki volt.

A futó az előző körökben a tőle megszokott közvetlenséggel biztatott. A közösség kovácsa pár hónappal ezelőtt az egyik nagyobb bolt előtt feleségével invitálta családunkat egy Velence – tói kirándulásra. A túrázó, kivel megismertettem az egyik ismerősömet, hogy lássa a kék túrát, meg lehet csinálni. A gazdi, ki kutyasétáltatás során, ha kérdezted, szívesen mesélt útjairól. A szerény, ki nem volt önmagától ittas, pedig többször tett meg száz kilométeres menetet. A szakember, ki nemcsak a természet, hanem a „vas” nyelvét is szótár nélkül ismerte, s a laptop neki engedelmeskedett. A nyitott lelkű, kivel Tatán az Öreg–tó megkerülése után megállíthatatlanul robogtunk ki a vasútállomásra, s tempójának hála pár perccel később már a síneken zötykölődtünk. S ha nem is tegnap történt, de már a huszonegyedik században, mikor egy szombat hajnalán párjával és óvó nénikkel megálltak a bejárati ajtó előtt, majd onnan vittük le közösen a madaras rendezvényre szánt felszereléseket.

Ki feküdt ott? Nem tudom, de, hogy NEM ő, az biztos! Mert a sportember a szó legnemesebb értelmében, egy örökmozgó! Akire felnéztem az elért teljesítménye miatt! Az életstílusa miatt! Ő olyan életet élt, melyet sokan szeretnének, de ilyen - olyan okok miatt nem élnek. Józsi igen, tett azért, hogy tartalmas, boldog élete legyen! Amíg többségünk a kifogásokat keresi, ő ment előre és gyűjtötte az élményeket! De milyen élményeket?! Melyek tiszta forrásból származtak!

S amikor azt kell megfogalmazni, hogy nincs, akkor az, nem megy! Azért nem, mert ha holnap felveszem a futócipőt, ő ott lesz! Ha rágondolok a Báger–tóra, ott lesz! Az utcán várjuk, hogy szembe jöjjön, s kiint a kocsiból. Nem lehet, nem lesz olyan, hogy leszel!

Mezei József ötvenöt éves!