Olyan helyre juthatsz Kedves Olvasó a betűk hátára pattanva, mely helységek névjegykártyára, ha teli is írják azokat, vélhetően nem kerülnének rá.

Bábolna a közlekedési útvonalunk oldalában található. Alkalomadtán áthajtunk rajta, de ezúttal, mint madárbarátok a távcsőboltban, olyan célirányosan közeledtünk felé. S ha már megérkeztünk a szabadidőpark parkolójánál értünk földet.

Svédasztal várja itt a nagyérdeműt. Egy kupacban fiókák lóbálhatják lábaikat mindenféle eszközön, másik halomban nagyobbacskák kondi parkban mutathatják meg izmaiknak, hogy mire találták ki őket. Ezek körül pöffeszkedett egy tó, mely sűrű nádasaival és nyúlánk kilátójával folyton azt kiabálta, ide! Na jó, arra ólálkodtunk, s hozta mit ígért. Olyan volt, mint egy kis múzeum, hol mindenből bemutatnak egy kicsit. Pár méter vizes élőhely, majd egy tüsszentés és a tanösvényen találod magad, hol a csőrősök is kaptak egy – egy állomást.

Innen tekintetedet felemelve máris az Andok jeges csúcsainak kicsinyített mását bűvölheted, majd megkérheted, engedjen fel a tetejére. A csúcs ez az érzés, honnan belátod az eddig megjárt utad, s még ennél is többet. Mögötte ugyanis gördeszkások kaptak helyet, no meg a termálfürdő.

Nem győztük kapkodni a fejünket. Majd, amikor beláttunk mindent, leereszkedtünk és tókerülő túrába vágtunk. Alig értünk ki a partra, hát uszonyok emelkedtek ki a vízből, melynek gazdái felszántották a tükröt. Hmm, erre ez a szokás? Átmentünk a stégre, s ott még több kopoltyús rajzott oda.

A tenyérnyitől a Moby Dick méretig forralták a vizet. Ott szédült el az óra, hiszen annyi ideig időztünk. Majd az erdőt céloztuk be, de kiderült, itt még az anyagcsere igényekkel rendelkezőkre is gondoltak, és egy nyitott, felszerelt budi is készen állt. Hmm! Nem volt olyan, ami itt nem lett volna, étterem, gyep, futópálya, mindenből egy pici. S mivel tényleg ráértünk, el is ütöttük itt az időt.

De a környéken egy arborétum is hirdeti a természet szépségeit, így átlibbentünk oda is. Hálás dolog kora nyáron a hűs fák közé lépni. Andalogni az örökzöldek és a mögöttük lévő rácsok között, de szinte szabadan flangáló patások közt. Lehet menni, amerre csak szeretnél, s hát mentünk is.

Az a pimasz óra viszont elkezdte idegesítő monológját. Nem szállt le a nyakunkról, pedig ilyen környezetben kellene csak befogni a száját. Ő csak nyafizott, majd pofázott, s rábeszélt a hátra arcra. No, de merre! A szabadon látogatható parkban ugyanis úgy gondolják, elvarázsolt világból nem kívánsz szabadulni. S, ha igen, hát te találd ki, hogy merre. Mert ugye egy eltévedt útjelző tábla sem járt arra, ami legalább a reményt sugallta volna, hogy ki lehet innen jutni. Egy tény, helyismeretre sikeresen szert tettünk, s lépten - nyomon csodás képek tárultak elénk. Vicces úgy sietni, hogy még odafutsz egy kerítéshez, hol egy jámbor állat szívesen ismerkedik veled.

Majd rohansz tovább, de ezért a képért megállsz s fotózod, mert ugye tényleg annyira szép.

Idővel sikerült kikeveredni a szépség labirintusából, csak az óra kuncogott, no, akkor legyőztelek.  Az örök optimizmus azonban, ha a nadrág zsebébe dugva is, de azért duruzsolt. Még fülön csíphetjük azt a nyavalyást, gyerünk, kapjuk el. A kocsi pedig felénekelt, s tette szorgalmasan a rá bízott feladatot.

Utolsó pillanatban Tata pitvarában, Baj község temploma mellett szusszant meg. Ki is pattantunk, s lábainkat nyakunkba véve gázoltunk át mindenen, ami csak elénk került. Így nyújtottunk kezet a Gerecsének, ki megfogva azt rántott fel minket a szőlőhegyre.

No, akkor lássuk, milyen út vezet Agostyánba, s elképzeltük, hogy üde zöld szőlősorok közt kacskaringózunk majd, s elismerően bólogatunk, eeeez igen! De nem! Holott emitt - amott feltűntek az őszt köszöntők, de azon túl.

Panorámáért is rimánkodni kellett, s cserébe, na odabiggyesztett egyet. Az út azonban főként az u betű alján zakatoló autóktól hemzsegő és bezárt pincék közt vezetett. A mosoly és a pozitív hozzáállás nem tudta leradírozni a pofiról, hiszen ennél azért jobban ismerjük a térséget. Pár kilométerrel odébb hordták össze az összes látványelemét a sárga jelzésre. Viszont erre még nem jártunk, s beérve a túlsó faluba megállapítottuk, hmm, máskor másik nyomvonalon megyünk.

A visszaút sem volt sokkal szívhez szólóbb. Igaz, a pozitív hozzáállás jegyében bekukucskáltunk mellékutakba, de a kevesebb autón túl másnak nem tudtunk örülni. A hegy lábáig. Ott ugyanis egy kis poszáta miatt parkoltunk le, s időztünk kedvünkre.

Mégis derűsen zárjuk a túrát, a következő hetekben megjelenő „Bor, természet, heavy metál” történetben megidézett sztori írta felül az előző két órát, késztetve minden jó, ha vége jó című szólás felidézésére.

Így ültünk hát be újra a volán mögé, majd egy rövid anyós após látogatósdi után fordultunk a hazafelé vezető útra. Tudván, itt még akadtak olyan utak, melyek bejárásra várnak.

Nagy Kornél