Nem szemérmeskedett ezúttal a cím! Egyből kivágta, mi következik most! Nincs is mit cifrázni rajta, kezdjük!

Egy szombat reggelen családunk száz százaléka izgatottan várta a MÁV szignálját, mely valahogy így hangzott… vonat érkezik a negyedik vágányra. S már fent is voltunk rajta. 

Kelenföldön derűsen szálltunk le és négyfős alakulatunknak négy féle dolog járt az eszébe. Réka célpontja volt a legközelebb, így az Etele Pláza mozgólépcsőin utaztunk felfelé, hümmögtünk elégedetten, ilyet Dunaremetén nem láttunk (igaz, mást annál inkább!). Viszont meglepően emberinek tűnt. Nem gigantikusnak és a meghökkentés összes kellékét sem gyűrték be a tető alá. Kifejezetten barátságos és áttekinthető komplexum, mely szörnyű ilyet bevallani, de még tetszett is.

Ezt követően föld alá merészkedtünk, s a metró visító szerelvényein értünk el a Gellért térig. Na, itt már hevesebben dobogott kezdetben csak a saját, nem sokkal később a többiek szíve is. A hegymászással becsempésztünk egy kis természetes hangulatot, melyre kabócák hangja rakott rá egy lapáttal. Mi több, a hegy oldalában kapaszkodó fák vaskos ágaira a természetvédők madárodúkat aggattak, hazai „ízekkel” spékelve meg azt.

S mint egy nyugdíjba készülő lóerő deficites gőzmozdony tuszkoltuk fel csaszvatt testünket a szobor irányába. Mentségünkre legyen szólva a körülöttünk lévők sem tűntek jobb bőrbe. Majd, amikor lábaink befizették az árat, jött a kilátás. Hmmm!

Holott a döntő többsége téglából és aszfaltból nőtt ki az egykori ártér helyén, azért mi tagadás impozáns látványt nyújt. S a lihegés csökkenését követően sem szívesen válunk meg ettől a panorámától. Szép vagy Budapest, nagyon!

A menetrendünk azonban szűkre volt szabva, így hát semmi tétovázás, gyerünk a következő állomás, a vár személyében.  Hegyről le, hegyre fel, s újra madártávlatból csodáljuk a fővárost, valamint az óriási kupolát. Itt, ahogy a hegyen is turisták tengerében hánykolódunk egyik csodás épület mellől a másikig, miközben egy valódi sztárral hozott össze bennünket a szerencse.

De, hogy ki volt ő, erről egy külön történet számol be a közeljövőben.

Elég az hozzá, hogy az óra szorítása okán innen is tovább meneteltünk le a Dunához. Nehéz ilyenkor megszólalnia egy partján nevelkedettnek. Mit is lehetne? Mondjuk azt, hogy fura így látni! Ezt talán úgy tudtám szemléltetni, mintha saját apukádat kinyúlt melegítősen ismered, egyszer csak egy bálban, frakkban találod. Más ránézni! Másképp viselkedik. Másképp beszél! De tudod, hogy attól még ő az, kivel találkozol reggeli közben a konyhában vagy a busznál, ő vár egy osztálykirándulás után. Pontosan ilyen. A folyó, mely annyi értéket hordoz magával…

Attól, hogy puccos házak falát mossa, ő még tőle pár kilométerrel följebb, halat ad a réti sasnak, fészkelési lehetőséget a búbos vöcsöknek és sűrű nádasaiban menedéket a barkós cinegének. Mi ismerjük a valódi arcát, ennek fényében tündökölt ott is.

Ahogyan a piros masnik a vízisiklón, úgy keresztezték őt a hidak, s mi a Margit nevűt választva keltünk át a pesti oldalra. Itt már Bálint tematikus boltjába indítottunk felfedező expedíciót. Ha nem is elsőre, de sikerült ráakadnunk, melyben ifjú férfink, mint hal a vízben lubickolt. Ezt követően feleségem vágyai után eredtünk, melyet a West End plázában értük utol, két jókora pizza feltálalását követően. Ha már itt vagyunk, bejárjuk ezt is, lent, középen, s ami igazán meglepi volt, fent is.

A hőség nyomasztóan hatott kilométerekben gazdagon ellátott lábainkra. Azonban a klasszikus belvárosi séta most következett. Csüggedő tekintetet azért felrázta egy – egy rikító kirakat, melyek bűvöletében értünk el lányunk egyik álmához, a cicák birodalmába.

Macska kávéházról tőle értesültünk, majd bevonulunk, gondolván végre egy jót pihizünk a hűsben. A kisragadozók Kánaánjában azonban a körülmények olyanok voltak, hogy elfeledtették holmi kinyúlási szándékainkat. Az ott lakó szőrmések megtették helyettünk mindezt. Itt ugyanis szinte bárhol, ablak mellett falon, mi több, akár asztalon is találkozhattunk velük. A legviccesebb az volt, hogy egy ajtó fölötti függőágyon lefelé lógó hosszú vaskos farkú macsek engedte, hogy szórakozzunk vele. Ezek mellett az elfogyasztott ital csak hab volt a cappuccino tetején.

Az óra szigorú riasztója tudott csak kitessékelni a macskaverzumból, s mivel az pont belefér címmel egy tempós trappot követően csapatunk egy másik országos viszonylatban alig fellelhető boltba érkezett.  Ezt követően mértük fel fizikai állapotunkat, s vetettük össze az induló vonatokkal. Mivel már a kávé sem hatotta meg a testet, maradt hát a Keleti pályaudvar.

Mozgalmas napot zárva érkeztünk újra a helyi vasútállomásra, honnan a szív újra s újra elvágyik, de azért nem egyszer másik irányba. 

Olyan helyre juthatsz Kedves Olvasó a betűk hátára pattanva, mely helységek névjegykártyára, ha teli is írják azokat, vélhetően nem kerülnének rá.

Bábolna a közlekedési útvonalunk oldalában található. Alkalomadtán áthajtunk rajta, de ezúttal, mint madárbarátok a távcsőboltban, olyan célirányosan közeledtünk felé. S ha már megérkeztünk a szabadidőpark parkolójánál értünk földet.

Svédasztal várja itt a nagyérdeműt. Egy kupacban fiókák lóbálhatják lábaikat mindenféle eszközön, másik halomban nagyobbacskák kondi parkban mutathatják meg izmaiknak, hogy mire találták ki őket. Ezek körül pöffeszkedett egy tó, mely sűrű nádasaival és nyúlánk kilátójával folyton azt kiabálta, ide! Na jó, arra ólálkodtunk, s hozta mit ígért. Olyan volt, mint egy kis múzeum, hol mindenből bemutatnak egy kicsit. Pár méter vizes élőhely, majd egy tüsszentés és a tanösvényen találod magad, hol a csőrősök is kaptak egy – egy állomást.

Innen tekintetedet felemelve máris az Andok jeges csúcsainak kicsinyített mását bűvölheted, majd megkérheted, engedjen fel a tetejére. A csúcs ez az érzés, honnan belátod az eddig megjárt utad, s még ennél is többet. Mögötte ugyanis gördeszkások kaptak helyet, no meg a termálfürdő.

Nem győztük kapkodni a fejünket. Majd, amikor beláttunk mindent, leereszkedtünk és tókerülő túrába vágtunk. Alig értünk ki a partra, hát uszonyok emelkedtek ki a vízből, melynek gazdái felszántották a tükröt. Hmm, erre ez a szokás? Átmentünk a stégre, s ott még több kopoltyús rajzott oda.

A tenyérnyitől a Moby Dick méretig forralták a vizet. Ott szédült el az óra, hiszen annyi ideig időztünk. Majd az erdőt céloztuk be, de kiderült, itt még az anyagcsere igényekkel rendelkezőkre is gondoltak, és egy nyitott, felszerelt budi is készen állt. Hmm! Nem volt olyan, ami itt nem lett volna, étterem, gyep, futópálya, mindenből egy pici. S mivel tényleg ráértünk, el is ütöttük itt az időt.

De a környéken egy arborétum is hirdeti a természet szépségeit, így átlibbentünk oda is. Hálás dolog kora nyáron a hűs fák közé lépni. Andalogni az örökzöldek és a mögöttük lévő rácsok között, de szinte szabadan flangáló patások közt. Lehet menni, amerre csak szeretnél, s hát mentünk is.

Az a pimasz óra viszont elkezdte idegesítő monológját. Nem szállt le a nyakunkról, pedig ilyen környezetben kellene csak befogni a száját. Ő csak nyafizott, majd pofázott, s rábeszélt a hátra arcra. No, de merre! A szabadon látogatható parkban ugyanis úgy gondolják, elvarázsolt világból nem kívánsz szabadulni. S, ha igen, hát te találd ki, hogy merre. Mert ugye egy eltévedt útjelző tábla sem járt arra, ami legalább a reményt sugallta volna, hogy ki lehet innen jutni. Egy tény, helyismeretre sikeresen szert tettünk, s lépten - nyomon csodás képek tárultak elénk. Vicces úgy sietni, hogy még odafutsz egy kerítéshez, hol egy jámbor állat szívesen ismerkedik veled.

Majd rohansz tovább, de ezért a képért megállsz s fotózod, mert ugye tényleg annyira szép.

Idővel sikerült kikeveredni a szépség labirintusából, csak az óra kuncogott, no, akkor legyőztelek.  Az örök optimizmus azonban, ha a nadrág zsebébe dugva is, de azért duruzsolt. Még fülön csíphetjük azt a nyavalyást, gyerünk, kapjuk el. A kocsi pedig felénekelt, s tette szorgalmasan a rá bízott feladatot.

Utolsó pillanatban Tata pitvarában, Baj község temploma mellett szusszant meg. Ki is pattantunk, s lábainkat nyakunkba véve gázoltunk át mindenen, ami csak elénk került. Így nyújtottunk kezet a Gerecsének, ki megfogva azt rántott fel minket a szőlőhegyre.

No, akkor lássuk, milyen út vezet Agostyánba, s elképzeltük, hogy üde zöld szőlősorok közt kacskaringózunk majd, s elismerően bólogatunk, eeeez igen! De nem! Holott emitt - amott feltűntek az őszt köszöntők, de azon túl.

Panorámáért is rimánkodni kellett, s cserébe, na odabiggyesztett egyet. Az út azonban főként az u betű alján zakatoló autóktól hemzsegő és bezárt pincék közt vezetett. A mosoly és a pozitív hozzáállás nem tudta leradírozni a pofiról, hiszen ennél azért jobban ismerjük a térséget. Pár kilométerrel odébb hordták össze az összes látványelemét a sárga jelzésre. Viszont erre még nem jártunk, s beérve a túlsó faluba megállapítottuk, hmm, máskor másik nyomvonalon megyünk.

A visszaút sem volt sokkal szívhez szólóbb. Igaz, a pozitív hozzáállás jegyében bekukucskáltunk mellékutakba, de a kevesebb autón túl másnak nem tudtunk örülni. A hegy lábáig. Ott ugyanis egy kis poszáta miatt parkoltunk le, s időztünk kedvünkre.

Mégis derűsen zárjuk a túrát, a következő hetekben megjelenő „Bor, természet, heavy metál” történetben megidézett sztori írta felül az előző két órát, késztetve minden jó, ha vége jó című szólás felidézésére.

Így ültünk hát be újra a volán mögé, majd egy rövid anyós após látogatósdi után fordultunk a hazafelé vezető útra. Tudván, itt még akadtak olyan utak, melyek bejárásra várnak.

Nagy Kornél

Ha megvan a szándék, találsz rá okot, hogy kedvenceid közé kerülj! Írom mindezt azért, mert nővérem szólt, két Tiszán túlról érkező barátnőjének be szeretné megmutatni a Szigetközt. Kérte, hogy legyek segítségül ebben. Az ötletére felfűztük első körben kisebb, majd nagyobb családunk, így kilenc fős delegációval jártuk végig a helyszíneket. Első körben Halászi került a célkeresztbe, mely megtekintése után a visszafelé vezető úton apró tollas ült egy szívdobbanásnyi ideig a diófa ágán. Mi lehet az? Vakartuk fejünket hevesen! Ő nem mutatkozott be, mi több, sebesen elviharzott és hiába kerestük, megnyerte a bújócskát.

Huszonnégy órát kellett csak várni arra, hogy újra megkössenek az autó kerekei a falu aszfaltján. Mint terminátor szemében a kereszt, úgy közeledtem vissza a helyszínre, majd a szituról mit sem sejtő madárra, csípőből tüzelni kezdtem. Kiült egy drótra, s izzottak a pixelek a memória kártyán. Mire a tollas feleszmélt, már tucatnyi kép zárta bite-okba jelenlétét. Ezen ő mód felett berágott, majd kivonta kardját, és ahol csak lehetett, nyesegette a kíváncsiság felé nyúló nyúlványait. Ki ült az örökzöld ágára, s mire a lencse rá mosolygott volna, hopp, már a sűrűben kérdezte, na ki nevet a végén? Ezt követően olyan helyre bújt, melyet ember nem láthatott, s onnan talán még nyelvet öltögetve énekelve kuncogott.  Mi van, hallasz, de nem látsz?! A hosszú meccs eredménye! Kettő egy a kis poszáta javára!

Ha pedig már ide hívott a madarászok sorsa, nézzük meg, mi lehet ott a Babos major tájékán, s máris egy szemet gyönyörködtető rét előtt toporogtam bebocsátást kérve. Annyira ilyen helyen sem siet az ember. Mi több, itt inkább érdemes megállni és figyelni az élőhely sajátosságait. Például a szelet lepipáló fecskék cikázását. Láttad már a pici csőrüket? Ők azzal gyűjtik össze a levegőbe a rovarokat. Oké, oké, ovis korod óta ezzel tömik a fejed, de nézd meg élőbe és szembesülj a ténnyel! Meg, persze a náluk lomhább, seregélyeket.

A színes tollú tengelicek báját...! Nézőtér, bámulás, aszta, váó és hasonlók.

A derékig érő fűben az ember egy vonalat húzott, melyen a szirének hangja szólt. Gyere természetbarát, gyere! A szemeid elhomályosulnak és követed az ő kívánságát. Először elvisz erre, majd arra, s máris a Mosoni – Duna partján gyűjtögeted a fajokat. Ami oda a bokor ágára kiült, az bizony, egy tövisszúró gébics fiatal és adult tagja.

Aki pedig a levegőbe ered egy – egy szitakötő után, ő meg a Kárpátiusz – medencéllus papagiusz határozókban megtalálható nevén, gyurgyalag.

Ahogy közben elértem a majort egy ismerősöm kiabált a messzi fasor felől. Ő is figyelt a megjelenésére. Díszes fejfedője árulkodik nevéről, miszerint búbos, de a nép nem hiába vette nyelvére, s adta neki a büdös nevet, hiszen a rá leselkedő veszélyre különösen reagál. Hátsó testnyílását feléje fordítja, és olyan anyaggal kínálja meg a predátort, mely ezt tapasztalva kiradírozza őt az étlapjáról.

Az ember azonban megszokta, hogy csak ő visz mindent a tányérjára, s dölyfös gőggel háborodik fel, ha valakinek hasonló ambíciói akadnak vele szemben. Még akkor is, ha ez a rém egy apró, de nagy rajokba érkező rovar. Márpedig szúnyogból a vízparton akad pár. Nagyon tetszik az a gondolat, amit ha jól emlékszem Takács László mondott, hogy a futók nem szeretik a hideget, a szelet, az esőt, de elviselik, mert szeretnek sportolni. Bevallom, el tudok képzelni idillikusabb állapotot egy szúnyogfelhőben hadonászásnál, de van, amiért érdemes bevállalni ezt az áldozatot. S ha nem felejtettük el magunkkal vinni a szúnyogriasztó szert, akkor mienk a pálya!

Kiért érdemes? Mondjuk a pitypalatty dal szerzőéért.  Magyarul, hogy halljunk, fürjért.  Őt sajnos egyre kevesebb helyről lehet érzékelni, nagy kár! Nincs olyan mindent lehengerlő hatása, mint a fülemülének, de nem is olyan pillanatnyi rövid hang, mint a jégmadáré. Ez az apróság kellő udvariassággal szól azokhoz, akik meg szeretnék hallani, de nem ugrassza ki álmából az álmodozókat. Nem szólt gyakran, csak annyiszor, hogy minden alkalommal tudjunk neki örülni.

A sokszínű rétet monokultúra váltotta fel, mely garantálja a kenyeret a boltok polcain, de ezzel együtt eltűntette a fajok sokszínűségét. Az tény, mind a két földhasználatra szükség van. Éhesen nem a madarakkal foglalkoznánk, de az élővilág kiirtásával megszüntetjük a magunk életfeltételeit is.

Ez a traktorok és kombájnok világa, így visszakanyarodtam a kavicsos útra, s darálni kezdtem a távolságot. A fasor foghíjas részein betekintve egerészölyv, gyurgyalag meg-megpihent, kik nem kívántak az optikai lencse elé szállni. A falu házai így hamar megjelentek, majd jött az utca, melynek végén már egy kocsi várta gazdáját. Látom, megyünk újra haza, de hogy ez csak egy átmeneti állapot, ezt ő is pontosan tudta.

Nagy Kornél

Mosolyra fakad a madárbarát arca, ha a víz visszaveszi jogos jussát, s a hóhért visszavezényli a szürke félhomályba. Akkor egy napig minden a régi fényben díszelgett, s olyan volt  mintha minden rendben volna!

Egy hónapja bizakodóan léptem a Lange Lacke földjére, de pillanatok alatt szembe jött a valóság, s sújtott le könyörtelenül. Azóta valaki nyitva hagyta az ég csapját, honnan éltető víz hullt a környékre. Erre a Homo Sapiens kááárogva szentségelt, méltatlankodott, mert nem minden úgy történt, ahogy kénye kedvére lett volna.  Mi tagadás, azért ő sem kényeztette el a rá vizes lepedőt húzó természetet. Na, de azért mégse legyünk ennyire őszinték a saját fajtársainkkal.

Elég az hozzá, hogy heteken át csak esett és esett, ami a megnyirbált optimizmust befoltozgatta. Mi lenne, ha bő egy hónappal később ismét erre a vidékre merészkednék?

Már a parkolótól vezető bekötő úton cikáztak a kérdőjelek a fejemben. Majd jött az első magasles, melyet az érdeklődők áradatában nem másztam meg. Az már ugyanis szemmagasságból is látszott, az egykori tó még most sem hal, hanem nyuszi élőhellyé vált. Sebaj, nézzük meg a múltkori pocsolyát, mi történt vele.

Lám, abba az eső cseppjei örömtáncot jártak, hogy végre találkozhattak a régi barátaikkal. Ők ugyanis nemcsak gulipán, hanem egyenesen gulipánok hasát csiklandozhatták! Micsoda minőségi változás! Az elegáns külsejű tollasok vígan kutattak a számukra ideális mélységű tavacskában, miközben a bíbicek szirénáztak mindenhol. Húúúú! Mintha egy baráti Jbl melletti zenehallgatásból egyenesen a Tomorrowlandba kerültem volna, hova több fellépőt hívtak meg. Például a csőrét nem ritkán kinyitó piros lábú cankót!

Ő egyenesen ott lébecolt, hol egy hónapja még aratásra készültek. Mekkora kivirágzás! No, de felhúzták újra a színpadokat is, hol régi sztárok kaptak helyet.

A belső mélyebb részeken színes kacsák dugdosták szorgalmasan fejüket a víz alá. Közöttük volt az a tollas is, ki a színező első oldalán kapott helyet. Nála még megvolt az összes ceruza, s ő kapta a legélénkebb külsőt. Az üstökös récét már távolról ki lehet szúrni, s illik neki nagyon, de nagyon örülni!

S mivel látszódott a környék további részén is van még potenciál, hát nem időztem túl sokat, hanem lendületesen vettem célba a következő vízgyűjtőket.  Ehhez egy réten kellett átkelni, hol még üdén burjánzott minden, mi a sordély szemének és szájának kedves. Ki is ült örömében egy bokor csúcsára.

Esőkabát nem volt rajta, csak a szemből érkező drótszamarát terelgetőn. Érthető is, hiszen az égből újabb életerő érkezett, kisebb-nagyobb hullámban zúdulva a földre. Idővel sikerült elérni a következő fedett madárvártát is, így újra előkerülhetett a fényképezőgép, no meg egy kis vacsora is.

Talán a vörös vércse is kedvet kapott, majd ő is vadászó üzemmódba kapcsolt. Mit sem zavarva nem messze alatta békésen eltengő, lengő bütykös ásóludakat, valamint bütykös hattyúkat.

Az eső idővel látta, amit látni kívánt és további tájakra vándorolt, maga mögött hagyva a sokszínű madárvilág megtelepedésének lehetőségét.  Ment minden a maga sebzett módján. Idő kell, hogy rátaláljanak az újabb fajok.

Bizakodásra azonban okot adott a szerkők jelenléte. Igaz, távcsővel próbáltam utolérni őket, a közöttünk lévő távolság belecsempészte az a kis huncut elbizonytalanítási faktort. De szerény matektudást felhasználva, s mindent összeadva kormos szerkő névvel illettem azt a hevesen cikázó lényt ott valahol a messziségben.

Az út másik oldalán már jóval könnyebb dolga akadt a távcsőnek. A nagy goda ugyanis – jelentem - épségben landolt. Majd engedte, hogy a háromlábún dorongként feszítő eszköz rá figyeljen és közvetítsen. Most épp vakarózom, majd bambulok előre, s hopp, mit keresnek itt ezek a gólyatöcsök? Haggyatok már békén, nem látjátok, hogy bambulok…

Ilyen az élet kérem, ha víz jut a Lange Lackéba. S a műsor nem ért véget. Újabb hektoliter csapadék érkezett a kerítéshez, melyet ide szántak. Holott kevés dolognak örültem jobban, mint az utánpótlásnak, az idő közben vele érkező este oldalba billentett. Na, mi van, jó volt mi? Akkor oké, de azért lassan haza kellene menni.

Megértem azt, hogy villámáradások elöntenek mindent és kiátkozzák az emberek az esőt.

De ha a puzzle darabokat kicseréljük másikakra, a kép mást fog mutatni.  A szakemberek javasolnak egy-két okos dolgot, viszont ha azokra is csak legyintünk, akkor mit várunk!

Madárbarátként még hasonló élményeket, melyek a „hülyeség korában” felértékelődnek. 

Nagy Kornél

Melankolikus, búskomor, megtört állapotú írást, tárok most eléd Kedves Olvasó! Szórakozásod, mosolyod okát itt most nem fogod találni. Tény, hogy előző történetek során igyekeztem kiollózni a negatívumba hajló epizódokat. Feleségem nem egyszer szólt már, a balfi sztorit miért nem osztod meg?  A ravazdi tóról sem említettél semmit! Nyíltan vállalt célom, hogy a madármegfigyelés örömteli pillanatait tárjam eléd! Ezúttal viszont ilyen, mint teazacc a csésze alján, csupán annyi maradt nekünk. S miért bújtam mégis blogger bőrbe? Mert ez már akkora sokk, hogy sok! Ha tehát üde kikapcsolódásra vársz, örömmel várlak jövő hetekben, most viszont majdnem csak korbács és könnyek következnek. Kezdjük!

A tavalyi aszály riasztó híreket hozott a Fertő zúg térségéből. Még a többihez képest jelentősebb vízmennyiséget spejzoló Czigzeeről is kiszáradást károogták. Nem volt szívem szembe ülni a ténnyel így el sem mentem arra. Az idei csapadékos tavasz viszont alaptalan reményt suttogott a fülembe. Talán, lehet valami a Lange Lackén!

Egy péntek késő délután raktam le a kocsit a megszokott helyre, s el akartam hinni hogy van remény! A bekötő úton már elmarad a felvonuló madárének, majd amikor elértem a kapuban álló madárvártára és felcammogtam rajta, jött a kép! A látvány melyet a fej el tud képzelni , de megélni szerencsére nem.

A hely hol pár éve még récék tocsogtak, parti madarak kergetőztek, s fölöttük réti sasok keringtek, most libák legelőjévé degradálódott. A tavaszi napfényben a bőséges csapadéktól élénk zölden világító dzsindzsás pöffeszkedett méltóságos madaraknak fenntartott trón helyén. A növényzet melyet máskor mi is mindennél jobban kívánatosnak tartunk, s millió alkalommal hiszti tárgya ha eltűnik onnan, most mint egy mérgező folt úgy nőtt rá a tájra. Persze, adódik a kérdés, miért baj ez? A válasz is adja magát. Ahol eddig mint paradicsomlevesben a betű tészták mindenütt különböző madarak éltek, most két három féle alakzat van az is kisebb számban.  Mit tehet ilyenkor a madárbarát? Kesernyés szájízzel kutatja távcsövével az élet jeleit a távolban, s lám egy zsebkendőnyi helyen, mintha még valami maradék ott maradt volna.

Elindultam abba az irányba, hátha lesz valami. Nyári ludak erről mit sem tudva szorgalmasan repkedtek, s egy vörös vércse pár is komfortosan foglalt helyet egy fa kopár csúcságán.

Félre ne értsd, az ő helyük ugyan úgy itt van, mi több itt volt pár éve, de a többieké is!

Elértem a pocsolyához közeli leshez, majd ott táboroztam le. Aki bújt, aki nem! S egyből szinte kiverte a szemem egy bütykös ásólúd! Hmm! Emlékszem milyen nagy becsben tartottuk! Ismerősökkel róluk beszéltünk. Igen, láttunk Lange Lacken! Ez anno hír volt! Mostanra örvendetesen megerősödött az állománya a képen is látható, igazán gyönyörű madárnak!

Lehet róla sok okosságot találni a neten, s érdemes is belőlük szemezgetni. Kisebb, mint a nyári lúd, meg hasonlók! Sőt egy csokor érdekesség is fent van róla, azonban olyan indivídum mint a jégmadár. Vele való személyes találkozás felül ír minden bebiflázott szakzsargont, s csak ő marad és te. A bütykös ásólúd ékes példája ennek!

Persze ebbe a keretbe foglalhatnánk a nyuszit is! Ki gyanútlanul és a maga kedves jellemét, mint pille könnyű hátizsákot cipelve a közelbe ugrándozott. Majd nem kívánta a reflektorfényt, a sűrűbe bújt, s onnan várta a fejleményeket.  Pár perc múlva megunta a lapítást, s odébb állt.

Idővel a madármegfigyelésben másokkal is osztozhattam. Egy labanc nyugdíjas házaspár mászott fel mellém és hárman pásztáztuk tovább a vizet.  Kevésbé voltak közvetlenek.  Talán egyedül szerettek volna maradni? Hamarosan azonban megunták és lemásztak.

A környék végvárainak őrzői azonban rendíthetetlenül a helyükön álltak és mérettől, habitustól függetlenül mindenre és mindenkire rámozdultak ki a fészkelő helyeik felé vette az irányt. A közepes termetű tollasok nem kegyelmeztek senkinek.

Ha épp egy szerencsétlen dolmányos varjú kívánt meg egy bíbic tojást, háááát! Barna rétihéját a termete sem mentette meg a bíbici veszedelemtől. Víjjogás, rácsapás, mint egy kamikaze rendíthetetlenül működött a védelem. Nyugalmi időszakba a talajon csipegettek.

Persze, adja a kérdés magát. Ha tavaly porzott a tómeder, miféle táplálékot tud nyújtani a vidék? A választ egyszerűbb, mint gondolnánk. A vízi és parti madarak étkezéseikkor kapcsolatba kerülnek a hamival. Ezek során tollruhájuk "zsebeiben" cipelik át az egyik helyről a másikra. Sőt halak ikráit gyomrukban és annak ürítése során kerül a friss alkalmi tóba. Így eshet meg, hogy olyan helyen is elindul az élet, ahol korábban kiszáradt minden.

Emiatt nem halt éhen az a pár gulipán is ki próbálta megtalálni a betevőt. OOÓ! Emlékszem itt pár éve még belőlük Dunát lehetett volna rekeszteni. Most meg örültem a nagyon távolban sejteni véltem róla, ő, igen egy letűnt dicső kor emlékének szimbóluma. Akár csak a hosszú piros pálcika lábú gólyatöcsök.  Álljunk körbe madárbarátok, sírjuk tele a tavat könnyekkel s hátha lesz benne ennyi víz, hogy újra megtalálja életfeltételeit az a sok ezer madár ki nemrég még itt fészkelt. Persze, jöhetnek most az érzéketlenek, hogy ez a tó többször kiszáradt, és igazuk is van. DE! Akkor is, így is úgy is szörnyű látni, és tudni, hogy ennek mi mint emberi faj vagyunk a generátorai, de fokozói biztos. Ez azért ennyire csúnya, hiszen a nem a madarak szívták el maguk elől a jövőt, hanem mi tettük nekik mindezt! Had sírjak már miatta egy picit!

Sebaj, leporolom a gatyót, s fölállok, majd jöhetnek az értelmes segítő szándékú gondolatok! Szembesülni kell a helyzettel, de idővel elég ebből is. Különben is jön az este, meg a hüss, így hát lemásztam a vártáról és visszafelé indultam. Az úton egy fehér inges csoport közeledett. Kommunikálás kezdeményeztek, s pillanatok alatt libákról vércsékről ment a kezes lábas!

S pontosan ez a lényege az egésznek! A tó kiszáradhat,  amíg azonban vagyunk páran, kik mások létében találják meg saját boldogságuk, addig teszünk értük! Miért Mert, nem találok más ennél értelmesebb utat.

Nagy Kornél   

Visszaérve biztonságosabb területre érve, a levendulást elhagytam és a reggeli hang csiklandozta meg újra a fülemet.

A távcső ismét ráolvadt a szemekre ezúttal élvezeti forrás után kutatva. S lám léprigó máris bevigyorgott rajta. Na, jó azért ez túlzás, ő ugyanis el volt foglalva fajtársai távol tartásával, fújta torka szakadtáig a húzz innen, de nagyon gyorsan című örökzöld slágert, amire mi emberek a de szépen énekel című mondatot aggasszuk.

Bár ez akár egy arra járó tojónak is eszébe juthat, de gyanítom szíve már választott közülük.  A koncert után tovarepült, talán szuszogni, én is a hegy alja utcára kanyarodtam.

Az üde tavaszi színek itt feldíszítették az ápolt, de szellős telkeket. Mennyivel másabb itt felfedezősdit játszani. A  madarak is tudták, és nagyobb volt a rajcsúrozás.  Az egyik villanypóznánál meg is álltam és figyeltem a klasszikus jelentet, amikor a füstiék kiültek a drótra.

Ezen nincs mit magyarázni, tök jó alattuk, s nézni, hallgatni kedvességüket, miként aktívkodnak.  A kerítés mellé egy idősebb úr is megérkezett, s mosolyogva mutatok az addigra tengelicekre, milyen díszes tollasok. Ebből indult a beszélgetés, melynek valós értékét nem könnyű dekódolni.

A bácsi szívesen mesélt életének dicsfényes időszakáról, de elkomorodott mikor a tragédiákat említette. Mutatta merre vannak földjei, no meg a tollakat melyeket nemrég még két délceg tyúkja hordott a róka meg nem érkezéséig. Az eset, mint mondta, az elmúlt egy két órában fényes nappal történt. Most vitte el neki baromfijait a szőrmés. Ez újabb sztorit juttatott eszébe, s idővel kitért családjára is. Ezek is érdekes dolgok voltak, de az élethez való hozzáállása, a dolgok megélések mikéntje, s a következtetés melyet nyolcvan éves koraként megfogalmazott, hmmm! Azt hiszem, ezek nem a szavakra vonatkozó fogalmak. A távolkelet talán erre mondja a tudattól tudatig való tanítást. Kijózanítóan hatott az egész beszélgetés, melyet csak egy szóval lehet megfogalmazni. Még! Még igen is kell az élet lényegének átadása! De, hogy ennyire mégsem hagyjalak kedves olvasó útjelző bóják nélkül, pár cseppet még hozzáteszek. Mikor az elmúlt évek távlatáról mesélt, hogy mi maradt belőle, bumm! A magányról szóló fejezetében pedig eddig új szerencsére meg nem tapasztalt érzéseket tárt fel. Elmondta, hogy napközben még értelme van az időnek, amikor viszont bemegy a házba, s a tévé műsoraiban nem találja meg az értelmet, s egyedül csak ül. Persze, ahány élet annyi féle, s reményt adhat az a kifejezés miszerint aki hagyja magát annak sorsa van, de aki kezébe veszi a gyeplőt annak útja. Nem tudni ennyi idősen lesz-e még ambíció, és ha igen akkor mire. Egy biztos van mit még feldolgozni abból a beszélgetésből, a munkával még nem végeztem belül.

Ezer okultság közül az egyik, itt ez a két láb, két kéz, s működik! Jobban mint az úrnak, kivel előbb találkoztam, holott pár évtizeddel korábban a kor embere többen irigyelhették is. S mi lett, mi lehet belőlünk. Lesz –e erőnk azzá válni amilyennek szeretnénk? Ez legyen annak az időszaknak a kérdése, ezúttal azonban a kocsi megtalálása, valamint a friss tavaszi napfényben való fürdés vált még fokozottabb céllá. A kacskaringós út merre vezetett? Legyen az ő titka, a lényeg, hogy ki a mű útra melyet egykoron már kereszteztem, s hát újra. Az iránytű beállt a helyes irányba, már csak Pázmány házait súroltam.

Az egysíkú aszfalt tette a dolgát vitt a hátán szürkén egyhangúan, de nem erre van kitalálva a még ekkor is meglepiket hajkurászó elme. Így történt meg, hogy egy dombnak felfutó útról szirének hangja szólt. Gyere, gyere, csak gyereeee!

Erre nem lehet nemet mondani, s már lihegtem is fölfelé, kissé értetlenül. Minek, és hova? Meg is kérdeztem egy helybelit, merre is tartok valójában?  Ő készségesen tökéletes iránymutatást adott! Annyira ismerte a környéket, hogy az elején, sőt még a végén is megköszönhettem volna neki, de közbe? Erről csak annyit, hogy kinézte belőlem, miszerint végig tudok menni rajta.

Az elfogyó út végén azért egy pajta melletti ifjút is meginterjúholtam, szerinte is földön járva lehet- e teljesíteni az áhított célt? Ő már nem volt ennyire egyértelmű, de mesélte egyszer mintha mocskos részegen hazaért volna arra, de már nem emlékszik nagyon rá. Nem erre a válaszra vártam. Meg persze arra sem, amit ő és a lenti infós mondott, hogy nyugodtan bújjak át a villanypásztor alatt, s a birtokon keresztül bizti feljutok a gerince. B tervet választottam.

A kerítés mellett kezdődött a menet, ami nem tartotta az etikettet. Még csak udvarisan sem köszönt. Durr, eltűntetett minden járható helyet, elém kizárólag szúrós ágasból álló akadálypályát épített. Ha ez csupán derékig emelte volna, hát nem káromkodok annyit. De nem. Biztosra ment! Bőven fejmagasság fölé húzta a mércét! Hogy kérem a vaddisznók csörtetnek? Mától ez a mondás okafogyottá vált. Azt a küzdelmet egy darabig nem felejtem.  Mint egy ezer karú szörnyeteg kinek a mancsai összegabalyodtak volna, úgy hevert előttem. S amikor áterőszakoltam magam egy méteren azokkal a tövisekkel még utánam is nyúlt s húzta vissza a mellényt, olykor sapkát. Hát az anyád! Csoda ha értetlen szemekkel bámult rám egy nő, kinek a kertjének szélén sikerült kikeverednem. Majd látta honnan tartok, s átengedett a területén. Mint kiderült ő is madárbarát volt, s pár perc múlva már megkönnyebbültem beszélgettünk a környékről idehallatszott madarakról. Ő azzal a jótanáccsal engedett útnak, miszerint azon a mezőn ő már sokféle szárnyast látott, érdemes hát felkapaszkodni rá.

Zöldfülüként hittem neki, s legyen, másztam, s másztam. Erre egy olyan kép rajzolódott ki előttem, melyet ha megmutatnak az elején, biztosan végig megyek érte. A fűből kinőtt az apátság! Egész nap ezt az épületet dongtam körbe, s mikor azt hiszed már láttad minden szögből, a nap végére átnyújtja neked a természet a joly jokert! Köszönöm! Ennél többet táj nem adhat! Mindek is tovább menni.

Csak állni kell nézni, s megsemmisülni, hogy ilyen még elképzelni is nehéz, nem hogy felfogni, hogy ott van előtted! Kész, elő a telefon, szólás haza, igaz még nem indulok, de ehhez kevés ennyi érzékszerv és szoftver.

Apadni kellett a hangulatnak mire a test újra menetre kész állapotba kerülhetett, s mivel innen már mást nem lehet mit írni, egyszerűen csak visszamentem a parkolóba. Persze még levezetés gyanánt, az út melyen csak aznap negyedszerre mentem végig, már előre köszönt, s a kutyák is ismerőként ugattak meg. Ez azonban már csak salak az egész napos égés végterméke.

Mit lehetne írni, a legvégén? Sikerült! Összegyúrva lett az a számtalan séta, túra, expedíció melyet az elmúlt évek során ezen a tájon kelt. Most lett egy kerek kép az egészről! Megérte! Neked is hasonló élményeket kívánva zárom soraim, de egyet nem ígérhetek, hogy többé erre a vidéke nem fog több túra tervezni!

Nagy Kornél

Az apátság már csak egy kőhajításnyira, nagy levegő, gyerünk! Ahogy szuszakolok föl a meredek domboldalon, valaki mögöttem intenzívebb tempóban érkezett. Félre állás, de mint kiderült neki is elég lett ez a sebesség. Mi több a távcsövet a nyakban megpillantva egyből madaras témákról kérdezősködött. A természetbarát hölgy, mint kiderült, szívesen fogadja kertjébe kedvenceit, kik között nem válogat. Téma lett bőven, csak az emelkedő és általa okozott oxigénhiány hűtötte a kedélyeket. Valamint a fő tér, melynél ő arra, én pedig erre indultam.

A terv ugyanis nem volt szerénytelenebb, mintsem bejárni a bejárhatót. Kezdődött hát a monstrum megkerülésével, mely minden évszakban és napszakban megunhatatlanságig folytatható szórakozás. Ez az épület minden szögből kínál valami lebilincselőt, vaóót. Ezúttal sem lett másként.

Azzal a csöppnyi ajándékkal bővítve, hogy a szomszédos ágak egyikén egy nagy fakopi landolt, és ütötte derekasan. Persze halljuk ezt jártunkban keltünkben, de amikor pár méterre a távcsőtől püföli a fát! Ez egy teljesen más dimenzió! S, hopp alig ocsúdott fel az elme máris újra a központba termett.

No, ez jól esett, jöhet a már csillagász számokkal mérhetően bejárt szakasz. A kilátóig a lábak önállósultak, s mentek amikor még a gyerekek ovisok voltak, aggódóan kísérte. Tíz éve arra figyeltek a szemek merre lépnek ők! Mindenre felmászni, lemászni! Egy lépcsősor is kihívás volt, no meg onnan egybe lejönni. Majd mikor iskolások lettek a majd várjatok meg ott a végén epizód következett. Ez már egy picit lazábban ment, itt csak az éhes vagyok, és mikor érünk oda című történetek folytak. Ezúttal pedig látszólag egyedül, de mégis soha nem ennyien. Ha ugyanis szeretteid körében rovod a köreid, egyértelműen velük foglalkozol. Ha viszont a magányos vándor romantikus, vagány, hálás szerepében díszelegsz, s engeded, hogy a világ bekopogjon az ablakon, teljesebb képet kapsz a környékről. Persze ez sem mindig mindenkor. Az ősz szakállas ember például kaktuszként viselkedett ami teljesen érthető is volt részéről. Nem barátkozni indult hanem talán belső úton járt. Az itt dolgozó  hölgy madárbarátság kapcsán nyitottabb, kíváncsibb, társaságkedvelőbb volt . A soron következő családból jutott ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi. A nyugdíjas csoport udvariasan nyitott és optimálisan zárt. Az a nyolcvan éves bácsi kivel lett szerencsém találkozni és több mint fél órát beszélgettem olyan tudással vértezett fel, melyet szem előtt kellene tartani hétköznap s hétvégén egyaránt. Azok a fiatalok kik felhajtottak oda honnan a kecskék is sírva futnak vissza, hmm, rájuk most már mosolyogva gondolok vissza. Innen már igazatok volt! Majd az az anyuka, hmmm. Na de ne is szaladjunk ennyire előre.

Ez a nap nem erről szól, hanem a sétáról nézelődésről, és a masniról, a lombkorona tanösvényről melyet lakatlan állapotba sikerült megtalálni. Le is csaptam rá, huss!

A kilátás innen, megér egy pár percet. Elképzelhetetlen, hogy ez megunható. Persze el tudod magad egyre jobban helyezni ebbe az egészbe. A szem célzottan tapad rá a nevezetességekre. Egy hete arról a kilátóról csodáltam (szerintem magával ragadóbb) kilátást. Ott a főút, no meg Écs a maga emberi mértékű vonzerejével. Meg lehet szokni, de attól még örömet okoz!

Ahogy a hátizsákban őrzött ebéd is, melyet a közeli padon sikerült áthelyezni. No, akkor nézzünk szét a kilátón! Épp egy osztály viszont hasonló szándékkal rohamozta meg a fa tornyot, így a többség győz elvét szem előtt tartva, elhalasztottam a manővert. Addig a környéken sétálókkal sikerült szóba elegyedni, kikkel a dombtető bejárásának további szakaszain is sikerült találkozni.

Például az arborétum bejáratához közelítve, hol aktív nyugdíjasok is itt kívánták eltölteni a kora délutánt. S mivel a madártani egyesület logóját szúrták ki a mellényemen, hát ők is megszólítottak és boldogan meséltek tagságukról és természethez közeli kalandjaikról. A fakülönlegességek útvesztőiben keveredtünk el egymástól. A kirakó szemlélet jegyében a már szintén több alkalommal bejárt levendulást majd az erdő további részeit barangoltam be.

Üdítő ezen a kavicskígyókon csalingázni, hiszen rendre tűnnek fel újabb meglepik. Emitt egy fáról szóló tájékoztató mesél a mögötte álló egyéniségről, míg tőle pár méterrel egy szobor áraszt nyugalmat. Tovább egy kisebb tó oltja az itt élő állatok szomját, amott pedig a régmúlt élet szórakozási lehetőségei tárulnak fel.

Érdemes kisebb zugokba bekukkantani.

Amikor sikerült kiszemezgetni környék legcsillogóbb szemeit, elindultam a Tót hegyre. Erre visz a sárga jelzés is, de mivel egy utcán kell csámborogni, látszólag semmi különös nincs benne. A házakból nem derül ki egyértelműen melyik lakott, s autó sem cikázik szüntelen. Ez akár még jól is jöhet, de azért óvatosságra int, a kissé elhanyagolt üres csönd.

Ezen a szakaszon csak át kellene libbeni, de az út végén egy nagy barnaságra lettem figyelmes. S mivel a múltkori túrán is belefutottam, a távcső ráfókuszált a jelenségre. Hmm! Füle volt! Körülötte kerítés, ő pedig kint. Ember sehol, csak az általa őrzött területen túli műúton húzott el időnként egy –egy autó. Kikerülni a beépítés miatt ezúttal már nem lehetett.  Megtorpantam és figyeltem. Ő négy lábra állt, s úgy gondoltam a gatyámra pályázik. S mivel tényleg szeretek ebbe a zöld gyakorlóba túrázni, nem kockáztattam meg, hogy fogai között végezze, hátra arc. Aki erre jár, figyeljen az út végén, ne legyen meglepi!

Ha egy másik földrészről érkező ismerősödnek kellene mutatnod, valami nagy dobást, hova vinnéd? Azt hiszen első ötleteid egyike közt szerepelne Pannonhalma. Tévedtem?  Akkor olvasd végig ezt a történetet, s hidd el ott lesz!  

Vettük, már be a várost, a szélkakas minden mutatott irányából, ezúttal viszont egy olyan út élménybeszámolóját tárom eléd, mely csokorba foglalja mindezt. A megismert töredékek ebben az alig több mint kilenc órában álltak össze, mint egy puzzle egységgé. Érkezzen hát egy kísérlet ennek a napnak a megörökítésére.

Történt egy csütörtökön, hogy szabadság lévén, nyolc óra után a kocsi kéziféke kattogott a győrsági parkoló aszfaltján. Ő még nem járt itt, csak gyalogosan a család, így nem volt nehéz betájolni a haladási irányt. El is indultam az úton a jelzésen mely egy rövid szakasz után, faképnél hagyott. S mivel egyedül voltam, nem pitiztem a kis piszoknak. Járd a saját utad, én megy az enyémet, vághattam oda neki könnyelműen, hiszen reggel lehet ilyen az ember. Meg is sértődtünk egymásra, ő erre, én arra.

Jöttek hát a girbe burba utcák, meg a kavicsos, majd földes ösvények. Merre azt ne kérdezd, amerre a csak lehet. Közben persze úgymond jelző táblákként kedvenc énekes fújták a tavasz indulóját. Kezdetben méltánytalanul alábecsült fekete rigó mutatta meg mire képes. Attól, hogy szerencsére sok van belőle, dalalmos ének tudásából mit sem von le. Megálltam a sejtelmesen mosolyodó emberi szemektől mentesen. Ott kint senki sem lát, megállhatsz büntetlenül, és örülhetsz! Igaz, nem a balkáni gerle fog ezen a téren lenyűgözni, de a távcsőben annyira aranyos feje van. Érdemes kipróbálni.

Persze, belőle is sok van, mi több közönséges, de ahogy egy frissen gőzölgő tömeg teát is tudsz ízletessé varázsolni és elfogyasztani, úgy nála is érdemes kipróbálni ezt a praktikát. Csak figyelni a kedves arcát.

 Vannak azonban olyan tollasok kik nem dugják oda a csőrüket eléd, csupán halló távolságból engedik magukat érzékelni. Ezúttal a sisegő füzike pont ilyen volt. Nem rég térhetett haza Afrikából, s most már a hazai madárhang vadászok repertoárját gazdagította. Éneke könnyen felismerhető, s ez a példány nem is fukarkodott vele. Fújta lelkesen!

A semmiség felé vezető út helyett azonban a falu irányába orientálódtam. Erre sem volt ok panaszra. Mint heves nyári eső úgy ömlött mindenhonnan az ének. Egyszer csak valami régi ismerős hangja süvegként csúcsosodott ki a többi közül. Ho ho hóó!! Európa legnagyobb rigója ezúttal nem a téli kerregést eresztette ki csőrén, hanem azt a hangot, ami fülnek ajándék! Ő azt teszi a hangokkal, mint Petőfi a rímekkel. Olyat művel velük, melyet nem értékelni pimaszság.  Költő időszakban léprigóba botlani már szerencse. Állományuk még a legoptimistább becslés szerint sem éri el a húszezret, míg fekete társai másfél millió. Meg is álltam, és csordogált be a hallójáratba e muzsika. Idővel azonban megunta a szórakoztatást, s csendesebb lett. Akkor azonban másik ezúttal ismeretlen dallamok érkeztek az egyik ház udvarából. Értetlen képpel bámultam a távcsőbe, és kerestem a forrást. S lám, egy volierben tartott ki tudja milyen szárnyasok rikoltoztak. Itt nem ragadt csirizbe a láb, minek is tette volna, az állatkertben is lehet látni hasonlót.

Idővel azonban az út ismerőssé vált, valahogy a jelzéssel egymásba akadtunk. Ha már így alakult, tudtam, lejjebb van egy pincesor, melyért megéri tenni egy kitérőt. Mikor odaértem rájöttem, nem. A kissé elhanyagolt leélt terület már csak emlékekben élte üdébb arcát. Nem is időztem vissza az útra, majd, ezúttal rendesen célba vettem Pannonhalmát.

Az amúgy sem sztrádának számító egysávoson ritkán találkozik az ember túratársakkal, de most jött egy hatvan év fölötti hosszú ősz szakállú vándor. Formabontó külseje felkeltette az érdeklődésemet, s megszólítottam, ő viszont csak tőmondatban válaszolva jelezte, most nincs kedve beszélgetni. Igazad van, nem ezért jöttünk, s már indultam is tovább.

Aki ezen a tájon jár nincs is szüksége társaságra. A folyamatosan változó környezet bőséges elfoglaltságot ad elméjének. Pár száz méteren zöldben ringatózott egy mező, ezt követően őzcsapáson haladsz, majd egy panorámás rész jön, melytől kevés lesz egy fejed, utána egyből egy újabb mező. Ezen már egy mezei pacsirta is otthonra lelt, s gyakorolta sajátos területbirtoklási szokását. Azaz éneklés közben körbe - körbe emelkedett egyre magasabbra. S mivel az óra szája be volt kötve, nyugodtan figyelhettem. Szórakoztató látvány sokadjára is.  

Akár csak a szépen kirajzolódó apátság. Ha van épület, melyre azt mondhatjuk, hmm, ez már igen. Akkor ez az! Tökéletes helyen ideális méretekbe. Öröm ránézni, s betájolni, ok, arra tovább. Nem mintha mindez nem vonatkozna az egyre gyakrabban feltűnő löszbe vájt barlangokról. Nekik is megvan a helyük ebben a mesevilágban. Emitt ajtóval védve, bent ki tudja milyen finom nedűt őrizve, amott az idő vas fogának nyomait viselve, be beomladozva. Volt azonban egy ház mely viszont kifejezetten tündökölt a többi között. Ezt kiszúrta egy szajkó, ki huss beszállt udvarába s láthatóan kiegyensúlyozottan érezte magát. 

Ennek láttán már én is, ahogy ő tovarepültem az egy karnyújtásnyira kerülő cél felé. De ekkor megszólalt a madarak Pavarottia, az autók Royce Royceja. Mással összehasonlítani egy, lehetetlen, kettő illetlenség. A dal mely örökre beírja magát minden természetbarát szívébe. A szerzője nem más, mint őfelsége a fülemüle. Idén itt hallottam először. Köszönöm neked ezt az élmény!

Este van, egy fárasztó nap után lomhán, lógó orral battyogsz haza. Alig várod, hogy a küszöböt átlépve kiessen minden a kezedből és a gravitációra bízd tested. Belehuppansz a fotelbe, onnan se erre, se arra.

Ki ne ismerné ezt az állapotot? Aki azonban a felhők közt keresi boldogságát, bizony joggal reménykedik más kimenetelben. Feleségemmel egy semmitmondó estében kisebb utcákon bújócskáztunk az autók elől. Ilyenkor nemcsak a félreállást spóroljuk meg, hanem bizony a fülünk is fent akad egy- egy fán. Le lehet akasztani ugyanis, például az örökké lelkes énekes rigótól egy kisebb szólót, bájos tengelicek sem önzők, s magukban dudorásznak. A madárkórusból azonban valaki úgy kiemelkedett, mint óvónéni a gyerekekkel készült közös fotón. Meg is torpantunk a hang alatt, s izgatottan kutattuk annak forrását. Szerencsére a mester nemcsak alkotására, hanem daliás termetére is büszke volt. Kiült egy drótra, s onnan osztotta a boldogságot.

Ennek a fele sem tréfa. Megtaláltuk a hazafelé rohanás gombját, s máris fényképezőgéppel a kézben spuriztam vissza. Időben! Ő ugyanis még nem fújt takarodót, s rágyújtott egy- egy nótára. Örültem, hogy a muzsika tévé helyett, a természet hangjai című produkcióra kapcsoltam.

A hím ugyanis érzékelte kíváncsiságomat, s rárakott még egy lapáttal. Hmm! A Canon lencséje minden rezdülését követte, s izzadni kezdett a memóriakártya is. A tollas, mint Tina Turner a Wembley stadionba, akkora figyelmet kapott. Majd alig került tokba az egyszemű, dupla csövű szegeződött rá, s követte összes mozgását. 

Miért érdemes elsősorban távcső mögül figyelni a csodát? Próbáld ki, és add meg Te a választ! Ameddig nem jutsz el odáig elárulom. Legalábbis a szerényebb kategóriájú fényképezőgépek kijelzőjén kevésbé domborodnak ki azok a kontrasztok és színek, mint amiket egy komolyabb világba nyíló binocular produkál. Szó szerint ég és föld a különbség. A naplementében pedig mindezt szorozd meg tízzel. Nemrég voltunk Lipóton a lesen, mikor párom egy hétköznapibb madarat látva is csak annyit mondott a kukkerbe merülve, „Ez rohadt jó”.  Lehet, hogy ez lenne a kulcs a természet megfigyeléséhez? Azt már régebben is szajkóztuk, hogy gagyi eszközzel nem csak a flow marad el, hanem a szemnek sem tesz jót, mi több fejfájásba torkollhat a mutatvány.

Ha viszont megvan az eszköz, s az alany, a tágasra tárt kapukon csak be kell libbenni. Például oda, hol nincs fáradtság, meg a hagyjál már. Eltűnik a közöny, a bárgyú tekintet.

A varázsló letörli arcodról mindezt és üde izgatottságot, éber kíváncsiságot hókusz pókuszál rá. Nem marad más, mint a figyelem, na most mi fog történni. Hova szálltál, mikor bújik ki feje a takarásból, s hasonló.

Való igaz, megérdemelné ezt a figyelmet minden egyes feketerigó, széncinege és zöldike is, de ebben az emelkedett pillanatban alkalmilag lelombozóan jelentem ki. Már nem fordulok meg minden madár után. Tudom, nem szép dolog, de ettől még igaz.

Kell hozzá egy olyan hang, melyet a szomszéd közért mögötti bokrosból nem minden nap hallasz. Ő pontosan ilyet ad ki! De nem csak erre képes. Nála van ugyanis az a bizonyos pálca, mely észrevétlenül lendít át a másik világba. Persze elmerülhetsz agyad tekervényeinek labirintusába és szürke zegzugos helyeken rátalálhatsz intellektuális magyarázatokra, de ki a francot érdekel. Csak  bontsd le a falakat és engedd a varázslatot, hagyd hogy tegye a kerti geze  amit tenni képes! Ehhez kívánok felejthetetlen kalandokat.

Nagy Kornél

Mezei József ötvenöt éves volt.

Egy vasárnapi reggel, ébredés után a teás ibrik után nyúltam, s szürcsöltem intenzíven. Az élénkítő folyadék rendszerbe állította a szervezetet, s az elvárt időpontban már légies léptekkel indultam a Báger – tó felé. Ott sporttársak tömkelege izgatottan toporgott, s várta a start pillanatát.

Kilenc órakor lódult neki a kilencven fős mezőny, hogy minél több kört tegyen meg a futópályán. Profi sportolók, profi amatőrök és lelkes kocogók kezdték maguk alá gyűrni a távot.

A csapatban feltűnt egy ismerős arc is, ki a tőle megszokott derűvel hódolt kedvenc elfoglaltságának. Idővel én is a kört gyűjtők táborát gyarapítottam, s mutattunk fityiszt a lustaságnak. Az ismerős utolért, majd mosolygott és biztatott, csak így tovább. A májusi délelőtt megmagyarázhatatlanul egyben volt! A sportolók időmérés híján saját tempójukban szinte táncoltak a pályán, a kiegyensúlyozottság és a harmónia, mint egy jótékony köd, úgy ült rá a tóra. A bordó nyomvonalon idillikus állapot uralkodott. Futókkal beszéltünk egy két mondatot és kifelé integettünk a közönségnek.

Az ismerős arc ismét elhaladt mellettem, barátsággal lelkesített és tovább, tovább, tovább haladt.  Majd látom a pálya hátsó oldalán, hogy többen csoportosulnak. Mikor odaértem, valaki a szélén feküdt, s próbáltak segítségére lenni. Egy pillanatra ránéztem az arcára, de nem tudtam, ki volt.

A futó az előző körökben a tőle megszokott közvetlenséggel biztatott. A közösség kovácsa pár hónappal ezelőtt az egyik nagyobb bolt előtt feleségével invitálta családunkat egy Velence – tói kirándulásra. A túrázó, kivel megismertettem az egyik ismerősömet, hogy lássa a kék túrát, meg lehet csinálni. A gazdi, ki kutyasétáltatás során, ha kérdezted, szívesen mesélt útjairól. A szerény, ki nem volt önmagától ittas, pedig többször tett meg száz kilométeres menetet. A szakember, ki nemcsak a természet, hanem a „vas” nyelvét is szótár nélkül ismerte, s a laptop neki engedelmeskedett. A nyitott lelkű, kivel Tatán az Öreg–tó megkerülése után megállíthatatlanul robogtunk ki a vasútállomásra, s tempójának hála pár perccel később már a síneken zötykölődtünk. S ha nem is tegnap történt, de már a huszonegyedik században, mikor egy szombat hajnalán párjával és óvó nénikkel megálltak a bejárati ajtó előtt, majd onnan vittük le közösen a madaras rendezvényre szánt felszereléseket.

Ki feküdt ott? Nem tudom, de, hogy NEM ő, az biztos! Mert a sportember a szó legnemesebb értelmében, egy örökmozgó! Akire felnéztem az elért teljesítménye miatt! Az életstílusa miatt! Ő olyan életet élt, melyet sokan szeretnének, de ilyen - olyan okok miatt nem élnek. Józsi igen, tett azért, hogy tartalmas, boldog élete legyen! Amíg többségünk a kifogásokat keresi, ő ment előre és gyűjtötte az élményeket! De milyen élményeket?! Melyek tiszta forrásból származtak!

S amikor azt kell megfogalmazni, hogy nincs, akkor az, nem megy! Azért nem, mert ha holnap felveszem a futócipőt, ő ott lesz! Ha rágondolok a Báger–tóra, ott lesz! Az utcán várjuk, hogy szembe jöjjön, s kiint a kocsiból. Nem lehet, nem lesz olyan, hogy leszel!

Mezei József ötvenöt éves!