Nem szemérmeskedett ezúttal a cím! Egyből kivágta, mi következik most! Nincs is mit cifrázni rajta, kezdjük!

Egy szombat reggelen családunk száz százaléka izgatottan várta a MÁV szignálját, mely valahogy így hangzott… vonat érkezik a negyedik vágányra. S már fent is voltunk rajta. 

Kelenföldön derűsen szálltunk le és négyfős alakulatunknak négy féle dolog járt az eszébe. Réka célpontja volt a legközelebb, így az Etele Pláza mozgólépcsőin utaztunk felfelé, hümmögtünk elégedetten, ilyet Dunaremetén nem láttunk (igaz, mást annál inkább!). Viszont meglepően emberinek tűnt. Nem gigantikusnak és a meghökkentés összes kellékét sem gyűrték be a tető alá. Kifejezetten barátságos és áttekinthető komplexum, mely szörnyű ilyet bevallani, de még tetszett is.

Ezt követően föld alá merészkedtünk, s a metró visító szerelvényein értünk el a Gellért térig. Na, itt már hevesebben dobogott kezdetben csak a saját, nem sokkal később a többiek szíve is. A hegymászással becsempésztünk egy kis természetes hangulatot, melyre kabócák hangja rakott rá egy lapáttal. Mi több, a hegy oldalában kapaszkodó fák vaskos ágaira a természetvédők madárodúkat aggattak, hazai „ízekkel” spékelve meg azt.

S mint egy nyugdíjba készülő lóerő deficites gőzmozdony tuszkoltuk fel csaszvatt testünket a szobor irányába. Mentségünkre legyen szólva a körülöttünk lévők sem tűntek jobb bőrbe. Majd, amikor lábaink befizették az árat, jött a kilátás. Hmmm!

Holott a döntő többsége téglából és aszfaltból nőtt ki az egykori ártér helyén, azért mi tagadás impozáns látványt nyújt. S a lihegés csökkenését követően sem szívesen válunk meg ettől a panorámától. Szép vagy Budapest, nagyon!

A menetrendünk azonban szűkre volt szabva, így hát semmi tétovázás, gyerünk a következő állomás, a vár személyében.  Hegyről le, hegyre fel, s újra madártávlatból csodáljuk a fővárost, valamint az óriási kupolát. Itt, ahogy a hegyen is turisták tengerében hánykolódunk egyik csodás épület mellől a másikig, miközben egy valódi sztárral hozott össze bennünket a szerencse.

De, hogy ki volt ő, erről egy külön történet számol be a közeljövőben.

Elég az hozzá, hogy az óra szorítása okán innen is tovább meneteltünk le a Dunához. Nehéz ilyenkor megszólalnia egy partján nevelkedettnek. Mit is lehetne? Mondjuk azt, hogy fura így látni! Ezt talán úgy tudtám szemléltetni, mintha saját apukádat kinyúlt melegítősen ismered, egyszer csak egy bálban, frakkban találod. Más ránézni! Másképp viselkedik. Másképp beszél! De tudod, hogy attól még ő az, kivel találkozol reggeli közben a konyhában vagy a busznál, ő vár egy osztálykirándulás után. Pontosan ilyen. A folyó, mely annyi értéket hordoz magával…

Attól, hogy puccos házak falát mossa, ő még tőle pár kilométerrel följebb, halat ad a réti sasnak, fészkelési lehetőséget a búbos vöcsöknek és sűrű nádasaiban menedéket a barkós cinegének. Mi ismerjük a valódi arcát, ennek fényében tündökölt ott is.

Ahogyan a piros masnik a vízisiklón, úgy keresztezték őt a hidak, s mi a Margit nevűt választva keltünk át a pesti oldalra. Itt már Bálint tematikus boltjába indítottunk felfedező expedíciót. Ha nem is elsőre, de sikerült ráakadnunk, melyben ifjú férfink, mint hal a vízben lubickolt. Ezt követően feleségem vágyai után eredtünk, melyet a West End plázában értük utol, két jókora pizza feltálalását követően. Ha már itt vagyunk, bejárjuk ezt is, lent, középen, s ami igazán meglepi volt, fent is.

A hőség nyomasztóan hatott kilométerekben gazdagon ellátott lábainkra. Azonban a klasszikus belvárosi séta most következett. Csüggedő tekintetet azért felrázta egy – egy rikító kirakat, melyek bűvöletében értünk el lányunk egyik álmához, a cicák birodalmába.

Macska kávéházról tőle értesültünk, majd bevonulunk, gondolván végre egy jót pihizünk a hűsben. A kisragadozók Kánaánjában azonban a körülmények olyanok voltak, hogy elfeledtették holmi kinyúlási szándékainkat. Az ott lakó szőrmések megtették helyettünk mindezt. Itt ugyanis szinte bárhol, ablak mellett falon, mi több, akár asztalon is találkozhattunk velük. A legviccesebb az volt, hogy egy ajtó fölötti függőágyon lefelé lógó hosszú vaskos farkú macsek engedte, hogy szórakozzunk vele. Ezek mellett az elfogyasztott ital csak hab volt a cappuccino tetején.

Az óra szigorú riasztója tudott csak kitessékelni a macskaverzumból, s mivel az pont belefér címmel egy tempós trappot követően csapatunk egy másik országos viszonylatban alig fellelhető boltba érkezett.  Ezt követően mértük fel fizikai állapotunkat, s vetettük össze az induló vonatokkal. Mivel már a kávé sem hatotta meg a testet, maradt hát a Keleti pályaudvar.

Mozgalmas napot zárva érkeztünk újra a helyi vasútállomásra, honnan a szív újra s újra elvágyik, de azért nem egyszer másik irányba.