Mezei József ötvenöt éves volt.

Egy vasárnapi reggel, ébredés után a teás ibrik után nyúltam, s szürcsöltem intenzíven. Az élénkítő folyadék rendszerbe állította a szervezetet, s az elvárt időpontban már légies léptekkel indultam a Báger – tó felé. Ott sporttársak tömkelege izgatottan toporgott, s várta a start pillanatát.

Kilenc órakor lódult neki a kilencven fős mezőny, hogy minél több kört tegyen meg a futópályán. Profi sportolók, profi amatőrök és lelkes kocogók kezdték maguk alá gyűrni a távot.

A csapatban feltűnt egy ismerős arc is, ki a tőle megszokott derűvel hódolt kedvenc elfoglaltságának. Idővel én is a kört gyűjtők táborát gyarapítottam, s mutattunk fityiszt a lustaságnak. Az ismerős utolért, majd mosolygott és biztatott, csak így tovább. A májusi délelőtt megmagyarázhatatlanul egyben volt! A sportolók időmérés híján saját tempójukban szinte táncoltak a pályán, a kiegyensúlyozottság és a harmónia, mint egy jótékony köd, úgy ült rá a tóra. A bordó nyomvonalon idillikus állapot uralkodott. Futókkal beszéltünk egy két mondatot és kifelé integettünk a közönségnek.

Az ismerős arc ismét elhaladt mellettem, barátsággal lelkesített és tovább, tovább, tovább haladt.  Majd látom a pálya hátsó oldalán, hogy többen csoportosulnak. Mikor odaértem, valaki a szélén feküdt, s próbáltak segítségére lenni. Egy pillanatra ránéztem az arcára, de nem tudtam, ki volt.

A futó az előző körökben a tőle megszokott közvetlenséggel biztatott. A közösség kovácsa pár hónappal ezelőtt az egyik nagyobb bolt előtt feleségével invitálta családunkat egy Velence – tói kirándulásra. A túrázó, kivel megismertettem az egyik ismerősömet, hogy lássa a kék túrát, meg lehet csinálni. A gazdi, ki kutyasétáltatás során, ha kérdezted, szívesen mesélt útjairól. A szerény, ki nem volt önmagától ittas, pedig többször tett meg száz kilométeres menetet. A szakember, ki nemcsak a természet, hanem a „vas” nyelvét is szótár nélkül ismerte, s a laptop neki engedelmeskedett. A nyitott lelkű, kivel Tatán az Öreg–tó megkerülése után megállíthatatlanul robogtunk ki a vasútállomásra, s tempójának hála pár perccel később már a síneken zötykölődtünk. S ha nem is tegnap történt, de már a huszonegyedik században, mikor egy szombat hajnalán párjával és óvó nénikkel megálltak a bejárati ajtó előtt, majd onnan vittük le közösen a madaras rendezvényre szánt felszereléseket.

Ki feküdt ott? Nem tudom, de, hogy NEM ő, az biztos! Mert a sportember a szó legnemesebb értelmében, egy örökmozgó! Akire felnéztem az elért teljesítménye miatt! Az életstílusa miatt! Ő olyan életet élt, melyet sokan szeretnének, de ilyen - olyan okok miatt nem élnek. Józsi igen, tett azért, hogy tartalmas, boldog élete legyen! Amíg többségünk a kifogásokat keresi, ő ment előre és gyűjtötte az élményeket! De milyen élményeket?! Melyek tiszta forrásból származtak!

S amikor azt kell megfogalmazni, hogy nincs, akkor az, nem megy! Azért nem, mert ha holnap felveszem a futócipőt, ő ott lesz! Ha rágondolok a Báger–tóra, ott lesz! Az utcán várjuk, hogy szembe jöjjön, s kiint a kocsiból. Nem lehet, nem lesz olyan, hogy leszel!

Mezei József ötvenöt éves!

Keress még egy olyan lényt a látókörödben, melyről annyi vers, mese, regény szólna, mint e világhírű szólistáról!  Gazdagítsuk ezen alkotások számát! Örömmel nyújtom át Neked a pár hete lezajlott rendezvényünk élménybeszámolóját.

Egy felhőktől terhelt késő szombat délután madárbarátok maroknyi csapata gyűlt össze a Művelődési ház parkolójában, hogy elvegye a természet által kínált svédasztalról az aznapi örömét.

Csapatunk lelkesedését egy csöppet sem csillapította az a sok csöpp, melyet a fejünk fölé érkező felhők facsartak ki magukból. Zuhé az volt, de mi startra készen vártuk a napsütést. Az nem érkezett, de az eső után kirajzottunk és a Mosoni- Dunának mentünk. Májusban nem is tehettünk volna okosabbat. Tollasok tucatjai szóltak égből, fából, bokorból, földből, s ki tudja, talán még lejjebbről isJ! A táj hozta a kötelezőt. Széncinegék, csicsörkék adták az alapot, amire profi szólisták énekes- és feketerigók húzták fel mesteri művüket.

Micsoda idillikus állapot! Sétálunk a házak között, fülön csípjük kedvenceinket, majd izgatottan próbáljuk a távcsőbe tuszmákolni őket, s mikor sikerül, kihúzzuk magunkat, hát megvagy! Igen ám, de az ő szemszögükből teljesen másról szól a műsor. Madaraink ugyanis, ahogy Zsoldos Árpád mondta harci dalt kiáltanak. Ők ezzel kergetik el a hímeket és ilyenkor már valószínűleg sikeresen vonzzák magukhoz a tojókat. Ez persze csak egyféle módja ennek a fontos tevékenységnek, de a legköltségesebb is. Mennyivel egyszerűbb felhúzni egy ünnepélyes ruhát, ezzel mutatva a világnak, ki a legnagyobb király?  Ők, pirkadattól alkonyatig tolják a nagyon gyorsan húzzál el innen című nótát! Mi pedig ezt véljük idillikus állapotnak. Vicces nem?

S ha már témánál vagyunk a madártudósok több más érdekességre is megadták a választ. Például arra, hogy idővel miért halkul, majd csöndesedik el az erdő. Ha megfigyeled nyár derekán már messze nincs ekkora kórus! Ennek oka szintén a terület őrzésében keresendő. Mikor ugyanis a fiókák nagyobbacskák és önállóan tudnak táplálkozni, nincs akkora szükség a terület őrzésére. Kivételek, mint mindenhol persze itt is vannak. De a madarak többsége felhagy revírje őrzésével.

Nem véletlen, hogy májusban tartják országszerte a Fülemülék éjszakáját. Mi is ezért sétáltunk ki a Bicóhoz, hol a játszin egy kicsit leragadtunk. Korán volt még, vártuk, hogy jöjjön az este.  Lassan ő is érkezett, s vele tartott a zöld küllő, no meg a nagyobbik unokatestvére a fakopáncsok Góliátja, a fekete harkály. Az Englerig vezető úton azonban több érdekesség is előkerült, miközben a természethez köthető témákból sem volt hiány. Két- három blokkban araszoltunk előre, azzal a kézzel fogható tervvel, hogy körbe sétáljuk a Rudolf – ligetet.

Igen ám, csak a híd melletti stégnél kendőzetlenül, nyíltan képükbe tolta a mester összetéveszthetetlen alkotását. Holott útközben azért imitt-amott elkaptuk, itt most tisztán megkaptuk, amiért jöttünk! Le is tapadtunk, mint tojás a forró platni aljára. S mivel jó helyen voltunk senkinek sem volt hajlandósága tovább haladni. A fülemüle énekéről már oly sokszor írtam korábbi bejegyzésekben, hogy nem tudom szükséges - e még? Egy biztos, élőben hallgatni… megunhatatlan! S amint tapasztaltam a többieknek sem sikerült.

Itt talált ránk az este, kisebb kupacokban beszélgetve, de azért a sztereó hangzásról nem szabadott lemondani. Így átbattyogtunk a híd túloldalára, hol egy másik fülemüle őrizte területét. Ott jött az élmény, melyet megérdemeltünk. Fülemüle innen, s onnan! Pontosan, ahogy a terve volt! Köszi, csalogányok! Így beszéltük meg előre!

Ennél többet madárhang vadász aligha kívánhatna, így hátra arc, s irány vissza a kocsikhoz. A sötét utcákon felgyúltak a fények, s témából sem fogyott ki csapatunk. De szerencsére a főszereplők sem. Mi több, egy fás területre érve egy domináns hím, mintha ágyúcsőből vett volna minket tűz alá, úgy szórta felénk az élménybombákat. Megálltunk, s a sötét csendben kapdostuk azokat. Hmmm! Azt hiszem ott minket eltalált!

A visszafelé úton ígértem csapatunknak egy különlegességet is, de mivel ők pontosan olyan személyek, mint mi emberek, a megvalósulás kétséges volt. A szenzáció lábtörlőjéig érve azt hittük elmarad a finálé! Madarunk azonban nem hagyott cserben. Megmutatta magát, elhozta a showt! Köszönjük szépen Neked, erdei fülesbagoly!

Mi sem hittük volna, hogy ilyen későn érünk a parkolóba. Ismerőseinktől búcsút vettünk, majd ők kocsikkal, mi ezúttal gyalog indultunk haza.

Nagy Kornél  

A közhelynek tűnő cím nem humbug! Az élet valós tartalommal töltötte ki. Ma már a kesernyés ízt kevésbé érezve, egy életre szóló élménnyel gazdagítva telt egy szombat délután. Hogyan, honnan, hova? Szóljon erről ez a történet.

Egyik ismerősöm jó szándékkal érdeklődött, mikor lesz közös madármegfigyelés. Ha így megkérdezte, hát akkor lapozzuk fel a naptárat. Ki is néztünk egy szimpatikus szombat estét. Rövid előkészület után, délután kettőkor fiunkat elragadta a csavargó kedve, amint kilépett az ajtón feleségem bezárta. Ekkor fura hangot hallott, majd a szerkezet is másképp kezdett viselkedni. Körbe is dongtuk az ajtót, mint a törökméz illatát megérző méhek, s ki akartuk nyitni azt. Hamar szembesültünk, ez nem az a nap. Majd nagyobb vehemenciával próbáltuk, de az eredmény nem változott. Egyből összeült a válságstáb és készültek az a, b, c tervek. Ezek az idő múlásával rendre a kukába landoltak. Kívülről sem lehetett bekulcsolni, s egy mester is csak hétfőre ígérkezett. Hmmm! Idővel sikerült találni egy szakembert, ki keze munkája és szerszámjainak széles repertoárja által újra kinyílt a világ. Addig a háttérben izzottak a vonalak, majd jött a végső üzenet, negyed hétre kint leszünk.

Misi anyu már a lipóti madárvártán köszöntött bennünket, majd a kisbodaki család is megérkezett a tervezett időpontra. A macska rúgja meg című mondatok elhangzása után fókuszáltunk rá a vizes élőhelyre és vártuk a csodát.

Aki erre a vidékre érkezik, tudja, itt arany betűkkel írják a madárbarátok emlékkönyvét. Hozta is rendre a terep a kötelezőt. A helyi csendőrség lelkes tagjai szigorú szemekkel imbolyogtak többnyire alacsonyan a nádas fölött. Néha egy – egy kevésbé tériszonyos felmerészkedett magasabb régiókba is. Barna rétihéja kötelező eleme ennek a tájnak, akár csak a hófehér nagykócsagok. Meglepő, hogy szürke gémből alig akadt, vörös gémet pedig annyira akartam látni, hogy nekem sikerült is. Hogy, ő volt –e, a távolság miatt ez akár vitatható, de tudom, hogy ő volt!

A késői érkezés miatti tervezett séta elmaradt, de azért kibámészkodtunk a sátoros területen kívülre is. Mi több, akár mentünk is volna tovább, de a szárcsák, búbos vöcskök és négylábú szőrös társaik mellé újabb szárnyasok érkeztek. Kezdődött a behúzás című komédia, melyet első sorból lett szerencsénk végig élvezni. Amint ugyanis széthúzták a függönyt, seregélyek elő őrsei szállingóztak be a védett területre. Majd ezt követően népesebb csapat érkezett, melyet újabb lendületes egység követett. S, hogy ne legyen ennyire homogén a biomassza, a rétessel telt kistányér mellől már ismerős villások érkeztek. Volt ott csicsergés bőven. Ahogy pedig egyre gyarapodott a számuk, a zsivaj egyre nagyobb lett. Írnom sem kell, ezért él a természetbarát! Ez az a hang, melyre a füle vágyakozik! Pár órája még a fúró hangja ígérte a szabadba jutást, ott pedig a madarak csivitelése repített fel!

Érkeztek azonban ennél gigantikusabb, mi több hozzájuk képest dinoszaurusz méretű testes szárnyasok.

A bütykös hattyúk nem csak látványukban, de robosztus termetükkel, generált hangjukkal is földhöz láncoltak bennünket.  Viccelődtünk is népes létszámuk láttán, hogy ötszáz fős országos fészkelő állományának hány százalékát sikerült látni.

A tömegfajok sokaságában egy kisebb termetű gém is tett egy kitérőt, mondván. Na, tessék, lehet nekem örülni! Holott bakcsóval azért gyakrabban lehet találkozni, mint fehér ruhás kéményseprővel, ennek ellenére dobott egyet az amúgy is emelkedett hangulaton. A távolban feltűnt egy másik, de már arcán kampós csőrt viselő predátor. A szürkülő idő és a távolság miatt csak betippelni tudtuk, s mi a kabasólyom nevet aggattuk rá. A madár és a megfigyelők tiltakozásának hiányában elfogadtuk.

Az ég azonban nem csak a madaraktól volt teli. Esőcseppek milliói sorakoztak fel a lipóti légtér határán és csak arra vártak, hogy a nyakunkba landoljanak. Mi azonban nem riadtunk meg tőlük. Rendíthetetlenül fürödtünk a madársereg képekben és hangokban okozott kavalkádjában. A felhők pedig felvették legriasztóbb színűket és előhúzták karjaikat, majd ami az útjukba került „adj nekik”.  Rendíthetetlen bástyaként viselkedő csapatunkat nem tudta szétkergetni.

Az eső belátta, semmi esélye, így északnak vette az irányt, s kikerült. Volt azonban egy erő, mely nála sokkal markánsabb volt. Ki előtt csak a baglyászok és denevérkergetők nem hajolnak meg! Az este. Ő nem kérdez, jön, elveszi a világost, s mit sem törődve bármivel is a világon ráerőszakolja magát az egész tájra. Van, mikor fel kell vonni a vasmacskát, és ágyő! A madarak is lassan elcsendesedtek. Egy tucat láb halk csoszogása, valamint gazdijaik vidám társalgása mozdonyként vonult vissza a start helyre.

Milyen embereké? Erről is érdemes ejteni pár szót! Írhatnánk csupán snasszul, természetbarátok.  Ez azonban olyan, mintha a borról annyit írnánk, alkoholos ital. Akikkel volt szerencsém közösen eltölteni egy estét, azonos értékeket vallottak. Örültek a nyári lúdnak, ki kis fiókáival elúszott előttünk. Szédült sebességgel emelték szemük elé a messzelátót, ha egy fekete szárnyvégű hím madár kanyargott a területre, vagy épp mosollyal arcukon nyugtázták, ügyesen landolt az a gém a nádasban. Érdeklődve hallgatták a nádi tücsökmadár énekét és bíz csend lett akkor is, mikor az estébe egy énekes rigó ismétlő strófáival beleénekelt. Itt mindenki nyitott volt az élmény befogadására és derűsen mesélt a múltban átélt hasonló sztorikról.

Róluk, pozitív értelemben Paksi Endre kétsorosa jut eszembe, ki szerint „ Örömöt kiürült szívvel és ésszel nem nyújthat a boldogtalan”.  Energizáló, inspiráló, motiváló ilyen kiváló emberek társágában lenni! Köszönöm nektek ezt az estét, hogy engedtétek feledni a kora délután eseményeit, valamint megtisztelő érzés volt veletek együtt átélni a lipóti madárbehúzás páratlan látványát!

Mi sem tetőzhette volna tovább e csodás estét, mintsem Anikó és fia, Misi, kiknél este kötöttünk ki. Itt még feleségemmel dartsoztak egyet.

Kilenc órát már rég elhagyta az óra, mire hazaértünk, mondhattuk, az év eddigi egyik legkacifántosabbnak induló, de legvarázslatosabb estéjét sikerült megélni.

 Köszönjük Nektek kedves résztvevők!

A hely, mely millió emlék őrzője. Nem emlékszem az első alkalomra, mikor erre a terepre vitt a kíváncsiság. Az viszont biztos, hogy dideregtünk itt már tél végi zimankóban, lámpafényes estéken és nyelte már föld súlyos izzadságcseppeket a forró kánikulában.

Most újra a startvonalnál a helyismeret bágyító biztonságában, de a megunhatatlan csodákra váró izgatottsággal lendült újra menetre a test. Erre azonban már nemcsak a kutya, hanem a kirándulók vagy épp a húsvétjukat feldobni vágyó sétafikálók népes tábora zarándokolt. Lassan le lehet szokni a köszöngetésről, a falu személyesebb, bájosabb arca a turizmus oltárán feláldozásra került. Ez a rend és a természetes.

A ruházat és az egész napos túra következményéből adódó különbség kezdetben frusztrált. Mégis egy vasalt nadrágos illatozó közül kilóg az ember fia, de elviselhető mértékben. Sík terepen, negatív irányban. Való igaz, a nyúli pincesoron nincs szükség felszerelésre. Csak elmére, mely felfogja a hely hangulatát. Sétálgatni, nézelődni, néha érkező kocsik elől félreállni ideális elfoglaltság vitathatatlan. Utána azonban egy másik szalonba érkezünk, hol már a természeti elemeknek több szerep jut. Erre már a domborzat is megmutatja magát, mondván, tessék bemelegíteni! Amikor pedig a pulzus három számjegyű lesz és az áhított kilátó elérhetővé válik, a táj feltárja a kártyáit. Tessék! S mint „fehér egér a nullás lisztben” pislog az, ki első ízben szembesül vele. Jó mászás. Na, itt egy kicsit átbillen a különcség mérlege és fizetődik ki a lábak ereje, cipő képessége. Majd a csúcsérzés, s a nagy levegő! Újra itt! Köszönöm! A soproni álomvilágon túl a Lila-hegyi kilátó nyújtja a legmagával ragadóbb látványt, mellyel találkoztam.

Zsebre teszi a bakonyi leseket, sőt még a szomszéd Pannonhalma sem rúghat labdába mellette. Itt háromszázhatvan fokban ömlik rád a gyönyör. Nem tudsz oda nézni, ahol nem szép! Észveszejtő, felfoghatatlan, egyben égbekiáltóan emberen túli. Nem véletlen, hogy mint forró kánikulában, a fagyi szalonban annyian voltunk.

Le is cuccoltam egy helyen, s próbáltam betelni a látvánnyal, mígnem az egyik szomszéd csoport távcsövét próbálta használni. Láthatóan nem rutinból. Gondoltam segítek nekik és megmutattam rajta pár beállítást (élesség, dioptria különbség, nagyítás megválasztása, mivel változtatható volt). Hálásak voltak a segítségért. Elkezdtünk beszélgetni, majd lám a kislányuk hátizsákjából előkerült egy madárhatározó is, majd kiderült, az egyikük ismer is. Téma volt bőven, hamar el is szaladt több, mint fél óra. A Nap lassan eleget látta már a vidéket is, árnyékainkat megnyújtotta. A nagyérdemű otthon kívánta elfogyasztani a vacsoráját, így szépen mindenki leszállingózott. Egyedül maradni a kilátóba milyen érzés! Egyszerre megszokott, másodszor megunhatatlan. Persze, öröm megosztani mindenkivel ezt az élményt, de az igazi, amikor ketten vagytok.

A táj és te. Akkor jön át a lényeg! Hmm. El is nehezültek a lábak, s jó ideig nem követték az előttem haladókat.

Van viszont az a pillanat, amikor a lépcsők felé kell csoszogni, az elme csak azzal vigasztalódik. Ahogy az már évek óta lenni szokott, nemsokára találkozunk! Földet érés követően lódultak a lábak, tették a kötelezőt, mígnem két vidám kuvasz nem járt arra pórázon.  Az a közvetlenség és nyílt odafordulás, mely főleg az egyikben lakozott, muszáj volt lebarátkozni velük. A fiatal energikus gazdi is ezt az értékrendet vallotta és szívesen vette fel a kontaktust. Mesélte, hogy évente majdnem minden nap legalább egy hét kilométeres kört tesz a társaival, de ünnep lévén ez aznap a második. A séták során nem egyszer betéved más telkekre is, hol szintén szívesen osztozik mások gondolaival. Igen így is lehet élni! Őket elhagyva egy apuka fotózott, s mivel egyfelé mentünk, hát vele is sikerült elbeszélgetni, egészen a kocsijáig.

Onnan még két kilométerre lehetett az addigra kikristályosodott célom, így kezdődött a megszokott darálás. Millió élénk élménnyel a fejben az ember már nem vágyik újabbakra. Szürkült is, az ismerős utcák is már suttogták a hazafelé vezetők dalát, mit volt tenni?

Tenni a kötelezőt, egyik lában lódítani a másik után, majd a másikat az egyik után és így tovább. A kocsi már megszokott leharcolt állapotban fogadta be gazdáját, majd ő is tudta, irány haza.

Mit lehetne még mondani egy ilyen tartalmas nap után? Semmit, hasonló élményekben gazdag húsvétot, nyarat, karácsonyt, évet kívánok Neked is, Kedves Olvasó! 

Sziasztok!

Találkozzunk 

2023. május 6-án 18 órakor 

Mosonmagyaróváron a

Flesch Központ parkolójában,

és sétálunk bő két órán át közösen 

a Mosoni - Duna partján 

a fülemülék között. 

További info: 205150547 

Országos program olvasható

A Balaton felé vezető úttól kellő távolra az autók csak látszódtak, de a hangjukat már elnyelte a közeg. Húsvét hétfő okán e területen pedig csak ritka vendég a masina. Pedig útvonal volt nekik erre, s arra. A súlytalan elme ép melyiket válassza, az csupán az adott pillanat szeszélyének a terméke. De felfoghatatlanul felszabadító érzés úgy battyogni, hogy nincs menetrend. A jelzést a környék fái hírből sem ismerik, a két településnek utcácskái, mint két kezünk összekulcsolásakor, úgy fonódtak össze. Így eltévedni még az sem tud, aki akar. Maximum nem tudjuk, épp melyik településen járunk. Mit számít ez jó helyen, falták vígan a lábak a távolságot.

Egyszer csak a Gerha kereszthez bukkantam ki, s mivel delet ütött az óra, a padok és az asztal tökéletes helyszínnek tűnt az ebédhez. Előkerült egy bádogdoboz, mely megőrizte a rá bízott étel frissességét. Hmm! Lefolyt rá vagy fél liter nedű a tealevelek főzetéből. Minden adott volt a folytatáshoz. Irány az éles terep, majd az erdő.

Egy dzsumbujos helyen azonban valaki dinoszaurusz módjára csörtetett a fák között.

A test szoborrá vált, a távcső ránőtt a szemekre. Ki vagy és hol? Jött az akkor legfontosabban tűnő kérdés. Ekkora zsivaj azonban hamar felfedi okozóját, s lám máris egy szőrmés négylábú mosolygott bele a frontlencsébe. Mókussal találkozni nekünk, embereknek élmény. A mókás kis pofájával, cuki kis termetével és hosszú bozontos farkával könnyen belopja magát a szívünkbe. S amíg csak magvakat, rügyeket, bimbókat, gombákat eszik, addig énekes madaraink sem esnek pánikba. Azonban ő, ha belebotlik egy tojásokkal teli vagy kis fiókákat nevelő otthonba, hát ott olyat csinál, amit csinálnia kell. Nála ez a természetes és nincs is ezzel semmi gond, mert az erdőben megfér mindkettő. Akár csak a rá vadászó nyuszttal, nyesttel, rókával vagy az égből érkező héjával, ölyvvel vagy épp macskabagollyal. Ez így kerek, és ha természet közeli, az szépen működik egyben.

Át is sétáltam rajta, míg nem egy ismerős domb tetején találtam magam. Jééé! Itt már pár éve felvitt a kíváncsiság. Erre nem találtuk szürkületben a lefelé vezető utat! No, akkor, revans! Mutasd magad te táj! Vegyük fel újra a kesztyűt! A térképhez lapoztam az emlékeim sorában, majd az éles terepre vetítve mindezt egymásnak feszültünk. S lám, a ritkán használt kopottas szekérúton elérkezett egy elágazás, melyet akkor fénytelenségben nem vehettünk észre. De most megvolt, s a hátára kapaszkodva megkezdődött az utazás.

Na, most mutasd meg, hogy hol lyukadok ki! Az út pedig tette a dolgát. Hááát, így világosba azért nem dobtam hátast a látványtól. A jobb esetben építési törmelékkel tarkított helyen az átvágtatás tűnt a legideálisabb megoldásnak. Ezt a szakaszt csak egyszerűen le kellett tudni.

Écs falu központja azonban már ismerősként fogadott, melyen otthonosan és a megszokott járdák csendesen vetettek felfelé, majd hová sikerült megérkezni? Az útra, melyen a már említett túrán sötétbe végigtrappoltunk. Lássuk hát világosban! Arra egy kanyar, s hát igen. Ez sokkal hangulatosabb volt, mint amit nem találtunk meg. Majd vissza a falu centrumába, hol újabb egy ismeretlen elágazás kérdezte meg. Erre jártál már?

S mivel nem volt ki azt mondja, hogy ne, hát mondtam nem, de megyek! S usgyi vissza a faluba egy másik úton. Ez rácsatlakozott egy jelzett útra, amint egy másik expedíción már áttrappoltunk. Azt hiszem ezen a délután sikerült bejárni Écs turista könyvekből kihagyott területeinek jelentős nyugati részét.

Egy idő után azonban a honvágy elindított és Győrnek vettem az irányt. Itt ismét valamelyik csavargásból ismerős szakaszok jöttek, igaz azokból a legjava. Elszórt házak, élhető távolságok. Teljesen megértem azokat, akik messzi földön gigantikus városokat felkutatva ámuldoznak. Aki azonban nem meghökkenésre és váóságokra vágyik, íme, egy tökéletes lehetőség a kikapcsolódásra.

Szellős utcák, tág terek, ideális terek közt az ember hamar rátalálhat a harmóniára és a belső megnyugvásra. Itt már nem is kell menni elég, ha itt vagy. Le is ültem az egyik helyen s jó volt szemlélődni, no meg egy kis szerelvény igazításra, kullancs elleni védelmi vonalak felfrissítésére, teázásra. Majd ez is megvolt egy elágazás ismét ismeretlen terepet ígért. Eddig.

Belehasítás a löszfolyosóba, mely egy kis távolság után ismét házakba torkollott. Hmmm, jött a megunhatatlan falurész. Erre, mint szétgurult gyöngyök, úgy hevernek szerteszét a házak. Emitt valahol a bokorság, mögötte egy kisebb.

Amott a golfpályára emlékeztető gyep, mögötte egy nagyobb. Erre már kevesebb volt a rogyadozó, valamilyen erő által még állva maradt vályog tákolmány. Itt elsősorban a régmúlt emlékeit hűen őrző, nem egyszer nádfedeles, tornácos, emitt régi kúttal, amott a földi munkákat könnyítő eszközökkel színesítve mindazt. Egyik ház falán egy fa küllős kerék, máshol gereblye.

A terület azonban a pannonhalmi borvidék szerves része, így nem csoda, mindenhol feltűnnek a végtelenségbe futó szőlősorok, és ezek hozadéka a pincék és présházak. Üdítő élmény ilyen helyeken elcsalinkázni. Merre? Hát amerre van út.

Mi nem egyszer csak zsákba fut vagy egy ház kapujába, de sebaj, hátra arc s gyerünk tovább. Gyalogos turistaként a közlekedési táblákat nem szoktam figyelembe venni, hiszen nem egyszer ez csak járművekre vonatkozik.

Így lehet az, hogy az út végén még át lehet vágni, de volt olyan is, hogy a szűkülő ösvény egyszerűen csak felfutott a dombra és kész. Hogy merre vagy merre sem, nem tudom, egyszer csak kiértem Nyúl lüktető szívébe és újra jött a felismerés, hmm tudom hol vagyok!

Amikor a nap kisüt és a szél a látóhatáron túl kergeti az esőt ígérő felhőket, egy dolgot tehet a test. Túrabőrbe bújik, és amint teheti éles terepen fog talajt, hogy szivacs módjára szívja magába a hely érzületét.

Húsvét hétfőn pontosan ez az állapot következett be. Így történt meg, hogy ki tudja hányadik alkalommal a nyúli nagytemplom mögötti parkolóban állt le a négy kerék tudván, egy jó ideig most pihi.

Amint a közepes méretű felszerelés helyére került, vidám tengelicek, mint korona díszei ültek fel a téli álmából ébredő fákra. A madáretető szépségversenyének győztesei csapatostul érkezek és csilingelték tele a környéket. Holott a lombozat még csak sarjadzott, az eget kaparó ágakról a kis pöttömnyi tollasok alig látszódtak.

Ellentétben a kémény tetejére kiülő házi rozsdafarkúval. E rigófélét kora tavasztól késő őszig bárki megfigyelheti. Számhámorúban biztos elsők között esne ki.

Ő kiül egy jól látható helyre és tolja könnyen felismerhető énekét. Joggal népszerű is a madarakkal csak kacérkodó nagyközönség körében. Ha macskát lát, jellegzetes riasztó hangjára is érdemes odafigyelni. Akkor mindig drukkolok neki.  Amikor pedig a cirmos látja, oda a becserkészés, kullogva odébb áll. Ezúttal ilyen jelenet nem történt, csak a szokásos, mint egy plakát kirakta magát és szólt, mint egy száz wattos hangfal.

Nem mindenki a területének, revírjének megőrzésével volt elfoglalva. A feszes tartású barna kabátot, világos mellényt viselő énekes rigót inkább a tízórai begyűjtése foglalkoztatta. Ő már akár egy hónapja is itthon lehetett, nem is telelt messze, csak a mediterrán térségben. Ha egyáltalán szárnya alá kapta a levegőt. Ugyanis nem egy példányuk télire is itt maradt. Mivel idén télen nem jártam erre, még megtippelni sem tudom, melyik lehet az igaz. Most viszont lehetett neki örülni! 

Ő sem a mesterlövészektől vett rejtőzködő technikák alkalmazója. Mindenki szeme láttára bogarászott a fűben, mit sem törődve a körülötte csámborgókkal. Pedig nekünk kéne vele, hiszen kevés olyan csoszvadt lelkűt ismerek, ki legalább egy rácsodálkozás erejéig ne kapná el a pillanatot és örülne neki, hogy milyen szép.

A rigó lassan odébb szaladt, követtem példáját, nyakamba vettem hát én is a falut. Hová mentem? Az nem volt tiszta. Igazából sehova. Nyúlon lenni jó, teljesen mindegy, hol.  S mivel egyedül voltam, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy nem adtam célt.

Amerre volt valami, hát arra. S mivel a falu kiterjedése Écs irányában nagyobb, arra vittek a lábak. A nyolcvankettes úton azonban akkora volt a forgalom, hogy érdekesebbnek tűnt lekanyarodni a dombok felé. Meg is lett az eredménye! Egy víg kedélyű csicsörke helyettesítette a karácsonyfa csúcsát. Bár annál hangosabbnak tűnt. Kinyitotta csöppnyi csőrét, melyből, mint egy sebes patak vize, úgy zúdult ki belőle a tavaszi hangulat.

Ő már önmagában gyönyörű a rikító sárga mellényében, de ezzel az énekkel viszont egyenesen lenyűgöző! S akkor még nem beszéltünk röpképéről! Azt tessék megfigyelni!

Akár csak a nála egy lélegzetvétellel nagyobb szintén pintyfélék családjába tartozó, viszont nem vonuló kenderikét. Holott ő ritkábban szerepel az újságok címlapján, legalább akkora figyelmet érdemel! Laikusok akár levörösbegyezhetik is, de csupán annyi köze van hozzá, mint zöld küllőnek a bicikli küllőhöz.

Változatos dallamos énekének örüljünk és annak, hogy sikerült ráakadnunk. Bár az utóbbi időben azért egyre többször találkoztam vele, mégis mindig megállok alatta és csak nézem a hímek díszes ruháját.

Nem mindenki öltözik fel ilyen cicomásan a tavaszi tollasbálba. A házi veréb megelégszik egy barna zakóval, olykor még fehérnek is csak jóindulattal mondható inggel, s kész. A vagányabbak széles partedlit is viselnek. Régebben szegény verebeket eléggé leszólták az emberek, de amióta állományuk lecsökkent, egyre többen örülnek jelenlétüknek.

Figyelted már éber fürge fejecskéjén apró fekete szemeit? Próbáld ki! Mostanság úgy játszom velük, hogy mikor közel érek csoportjukhoz, megállok egy kicsit. Olyan csönd lesz! Majd egy picit eltávolodok, figyelem az időt és az első nagyszájúakat, mikor kezdik újra a társalgást. Nagyon vicces jelenet. 

A madarak társas viselkedésének másik ideális alanya, a seregély. Az ő megítélését nagyban befolyásolja az általunk végzett profitorientált tevékenység. Való igaz, szőlősgazdák körében nehéz angyali színekben ábrázolni, de egy almafás már lehet, hogy tárt odúkkal várná az „önkéntes napszámost”.

Mi több, a higiéniai szakemberek szakirodalmában valahol a jó példák között szerepelne. Az Irigy Hónaljmirigy is szívesen kopogtatna ajtaján, hogy tanítsa meg őket úgy utánozni! Ha egy szempontból nem is, de ezerből biztos, hogy hasznára válna az embereknek is a vele való megismerkedés.

A madárdalos tavasz hangjain utazva a falu utolsó házai közt a tekintet Écs felé kalandozott. A távolban egy ragadozó sziluettjét kirajzolta a magasban. Valószínűleg héja lehetett, ki a környék apróságaira vadászott. S mivel épp jobb dolguk nem akadt, hát a cipő orrai abba az irányba szimatoltak. Hmmm. Nézzük meg, mi van arra!

Hideg volt, a kietlen utcán lassan a folyton ugató kutyák is lecsöndesedtek. A lámpák fényei, mint az erdei fülesbagoly szemei úgy kinyíltak, lassan kezdődött a mutatvány!

Hol is kell keresni ennek a történetnek a gyökerét? Talán jó pár év homályában, mikor elsőként jött a hír, országos bagolyfelmérés folyik, és ebbe bárki bekapcsolódhat! Emlékszem, egyik ilyen alkalommal, a feleségemmel szobroztunk egy ház előtti tuját bambulva és vártuk a csodát, mely persze nem maradt el. Máskor Spaki és egy hölgy társaságában számoltunk együtt tízen akárhányig egy folyó partján. Ezek az élmények vésik be az agyba azokat a rovátkákat, melyekből az áll össze, télen baglyozni kell menni.

Talán még nyáron, Kisbodakon beszélgettünk az ismerősökkel, januárban közösen vonulunk ki. Majd jött az ősz, a Madármegfigyelő Nap és ott is többen mondták, szívesen jönnének. Kornél és Ildikó és párod, Titeket sem felejtettelek, csak ez lavina feladat, mely minden héten végigsöpör, tervezhetetlenné teszi a ránk váró holnapot is. Így történt, hogy egyszer csak decemberben, majd januárt követően egy kedves ismerős fülese nyomán hivatalos program lezártát követően, makaróni tésztányira nyúlt bevezető után a kocsi kézifékje halkan kattogott a megsúgott ház környékén.

Kéz zokni, két nadrág, három pulcsi, egy mellény, nagykabát, kesztyű, sapka alapfelszereltség az ilyen akcióhoz. Alig sikerült nyakon átbújtatni a távcső- és a fényképezőgép pántját. A test első körben sokallja a cuccot, de az agy leszól neki – hidd el szükséged lesz rá.

Az ismeretlen feltérképezése kezdődött. Az informátor több tucatnyi kampós csőrűt ígér, így hát elvárásokkal telien fokuszált a távcső az örökzöldek alá. S lám szürkéllik a talaj a köpetektől! Hmmm! Ezt nem öt madár produkálta! Rövid menet erre, na meg egy picit arra. A kutyák csaholnak, a helyiek kijönnek. A helyzet ugyanaz, mint máshol, csak itt még nem ismerjük egymást arcról.

Majd elbújtam egy sövény mögé, s kezdődött a baglyozás egyik legértékesebb szakasza, a kijózanodás! A hétköznapok feladatainak örvényéből kiugorva, pár perc alatt rá lehet jönni, milyen balgán viselkedem. A szabadidőben, mint egy busa ugrok egyik vízből a másikba, s ha van egy kis idő, ez még belefér… Itt meg stop! Azt kell csinálni, hogy meg kell állni! Várni, miközben van idő nézni, hogy mit tettem eddig. Ez szörnyűűű! Szembesülni a legbugyutább dologgal, hogy a hétvégét lihegve száguldoztam végig.

Itt viszont most csak állni kell és várni. Nézni a fákat, hol a baglyok tökéletes bölcsességgel csak ülnek és ők is csak várnak. Látni őket alig, de ott vannak! A Nap, mely eddig aranysárgára festette be a fát, s udvariasan átadja helyét az estének. A tűlevelű lassan zölddé, majd egy láthatatlannal lassú, de megállíthatatlan tempóban feketévé válik. A testen eddig koloncként lógó ruha minden grammja értékké válik, minderre az égre felkúszó mosolygós Hold biccent, na, igen. A Hold, az ingercunamiban csupán ott van, de most külön szereplőként lopakodik egyre följebb, és téma a várakozásban. 

Milyen érdekes az elme! Azt hinnénk, ha nem történik semmi, akkor unalom van. A figyelés, az érzékszervek kihegyezése, az áhított állapot igénylése viszont bőséges elfoglaltságot ad. Ahogy a szemek kíváncsian kutatják a fákat.

Egyszer csak eléri füled azt a hangot, melyért idecipelte a tested. Hu. Majd tőle pár méterre jön a válasz, hu. Ebben a pillanatban, kérem, kilép a madárbarát az eddigi állapotából, és mint hernyóból a lepke úgy változik át valami teljesen mássá. Ami nem fázik és nem éhes. Nem mérges tegnapi dolgokon és nem rágja magát a holnapi rémtől. Ő akkor átváltozott valami olyasmivé, ami arra figyel, ami ott és akkor körülötte van. A madárra, a szárnyasra az erdei fülesbagolyra.

Ki elrugaszkodik az eddig lábujjaival szorosan markolt ágról és csak úgy belelebben a levegőbe. ÁÁÁ! Röviddel később érkezik egy társa, ki követi. Holott lehet azért ilyennel találkozni máskor is, mégis elvarázsol a jelenet, még egyszer, még egyszer, kívánja a szem. A baglyok szót fogadnak! Újabb társuk lép ki a takarásból. Majd amikor a távcső értetlenül emelkedik fel a szemhez, mondván kit lehet itt ilyenkor látni, meglepődve tapasztalja. A fa életre kelt! Újabb három bagoly sziluettjét rajzolja ki az ágak szélén. A műsornak még nincs vége. Mint egy varázsló a dobozból úgy röppennek ki a tettre kész tollasok. Egyszer csak elfogytak a szemek, már az összesben bagoly van, és még oda kéne legalább kettő, hátra három, ja és arra még négy, s oda még öt. Mindenhol bagoly repked. Ez nem az a szitu, mikor a kirepülés alatt meg lehetett számolni őket. Itt kérem mindenhol ők voltak. S amikor már azt hiszed, nem tudnak ennél többet, hát elkezdenek tapsolni. Igen, jól olvasod, tapsolni. A hímek nászrepülésükkor a szárnyuk végét a testük alatt összecsapják, és ez adja a hangot.

Ezt az élménycsomagot, köszönöm szépen leveszem a polcról, sokáig el lehet vele lenni! Lámpafénynél cikázó és tapsoló fülesek között! S ez itt van, nem kuriózum!

Idő kellet, mire a valóság megszokottabb arca rám talált, s lassan elszállingóztak az este valódi sztárjai. Ilyenkor lassan fel lehet ismerni, kevés volt a két zokni, no meg az egy kesztyű is lehetne vastagabb, ja és kérem már ennyi az idő. Rohanjunk hát a következő program után.

Két perc s pörög a motor, egy telefon haza a családnak - ekkora élmény még erdei fülesbaglyokkal soha nem volt!

Nagy Kornél

Kedves pacsirták! Sok boldogságot kívánok Nektek és a Zsuzsannáknak! Egy évet kellett várni erre a napra, mikor végre kinyithatjátok a csőrötöket!

Na, de kezdjünk inkább az elején! Tél végét nemcsak a fagyi árusok várják, hanem a madárhang vadászok is. Ilyenkor már hallani a nagy fakopi dobolását és a zöldike zsííírozása is kellemesen cseng a fülekben. A széncinegék is fortissimo fokozatba kapcsolnak és már hallottam olyan keménykötésű feketerigót ki is rágyújtott egy nótára. Holott messze még a szimfónia által gerjesztett extatikus állapot, de egyre több helyről suttogják, a tavasz lassan megérkezik.

Ennek egyik állomása február 19-e, Zsuzsanna névnapja. Ilyenkor szólal meg ugyanis a hazánkban előforduló hat pacsirta közül az egyik. Sajnos nem a havasi fülespacsirta. Ővele csak nagyon ritkán lehet találkozni, de érdemes rákeresni a határozókban és megcsodálni, mert e madarak közül messze ő néz ki a legdíszesebben. A kalandrapacsirtáról sem szól e népi megfigyelés. Nehéz is lenne, hiszen van olyan feladat őt megtalálni, mint augusztusban a boltok polcain a szaloncukrot. Szikipacsirtával már egy kicsit egyszerűbb dolgunk akad, ha kevés számban is, de költ a Tiszántúlon. Erdei pacsirtáért már akár biciklivel is eltekerhetünk, hiszen a Kisalföld szélén is találkozhatunk vele. Marad hát a búbos, melyért elég, ha egy bevásárló központ parkolójába megyünk, de láttam már a panelok között is apró lábacskáit sebesen szedegetve távozni.

Őt mindenképpen érdemes feltűzni kezdő természetjárók fajlistájának elejére, mert elégedettséggel tölthet el, hmmm! Eddig csak verébnek néztem, most már búbos pacsirtának.

S jöjjenek e történet főszereplői, kiről híresek a Zsuzsannák! Engedjétek meg, hogy sok szeretettel bemutassam őt, a mezei pacsirtát! Három oldalról fogjuk megközelíteni.

Kezdjük a rideg, száraz, de érdekes számhalmazzal. Például, hogy a hazai állományát fél milliónál többre becsülik. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakemberei szerint viszont populációja csökkenőben van. A mindössze egy átlagos fehér kenyérszelet súlyú madár, tél végétől ősz derekáig székel nálunk többségük, de több bevállalós tollas át is telel. A normálisabbjai sem kerülik meg a glóbuszt. Csupán pár száz kilométerrel ereszkednek délre, s ott vészelik át a telet. Nálunk védett faj, huszonötezer forint természetvédelmi értékű.

Persze, ezek is fontos dolgok, de ők ezen túl még millió témát nyújtanak a művészeknek, íróknak, költőknek. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál Pacsirta festményére, vagy épp Vincent Van Gogh Búzamező a pacsirta.  Petőfi, Pacsirta szót hallok megint, Gyóni Géza, Öröme van a pacsirtának, Gyenes István Pacsirta címmel írt róla verset. 

Holott feltöltődhetünk más érzelmi megnyilvánulásaiból, a közvetlen tapasztalás mindennél fontosabb. Rajta hát madárbarát, gyerünk ki éles terepre, s kis nyomozóként derítsd fel őt! Nehéz dolgod nem lesz! Szívesebben énekel, mint bújócskázik. Hallhatod biciklizés közben a szántó melletti úton és sétálgatás közben egy poros ösvényen is. Ilyenkor érdemes megállni, megkeresni és csak figyelni.

Ha van távcsöved, persze könnyebb. Majd amikor megvan, kövesd útját. Ki tudja, talán te is bekerülsz azon szerencsések népes táborába, kik online élvezhették már e vidám lény sajátos viselkedését. Ő ugyanis, mint ránézésre te is megállapítottad, nem a hím récék színes tollruhájával kelti fel tojói figyelmét. Más stratégiát választ. Éneklés közben egyre magasabbra és magasabbra repül. Általában tizenöt emeletnyire emelkedik, de találtak ennél akár háromszor magasabbra törő példányt is. Odáig tessék kérem követni… Ehhez kell a távcső! A többit már generálja ő, hiszen amikor csak nézzük a madarat, és csak nézzük…

Most február végén, a természet résnyire kinyitja a tavasz ajtaját és engedi, hogy a mezei pacsirta éneke útján bekukucskáljunk. Ez meghozza kedvünket a műsorhoz. A legvadabb évszak pedig, teszi a dolgát. Engedi visszavárt kedvenceinket.  Töltse el kíváncsiság sétáinkat, túráinkat és örüljünk minden egyes újonnan hazaérkező tollas barátunknak!

Nagy Kornél

Tél volt! Tudat Lanka merengő tekintettel nézett ki az ablakon és adott hálát a sorsnak, hogy most a barátságos négy fal meleg ölelését élvezhette. Kint jeges szél cibálta a fákat, miközben apró tűszúrások okoztak fájdalmat mindennek, mit hegyes vízcsepp elért. Ember nem vágyik most a szabadba, inkább falt egyet a kenyérből, mely már kissé száraz volt tegnap is, így inkább félre rakta. Ha legközelebb meglátogatom kedvenc kacsáimat, majd megint beszórom nekik - gondolta Lanka.

Emlékszik vissza múltkor is milyen hévvel közeledtek hozzá, mikor meglátták. Csak úgy tolongtak és mohón falták a nekik szánt falatokat. Majd mikor véget ért a lakoma, tovább haladt azzal a tudattal, hogy elhozta madarainak a Kánaánt. – „Csőrükbe dobom a hamit a kacsáknak, ennél szebbet nem is álmodhatnának” - képzelte.  

Első körben a madarak is ebbe az illúzióba ringatták magukat, csakhogy amikor Lanka hazaért, kint a helyzet nem változott. Tollasok ott maradtak és várták a következő „jótevőt”. Mint a reggeli hat tízes gyors, időben érkeztek és megkapták újabb kenyéradagjukat. Igen ám, csak a madarak táplálkozás szinten hasonlóan működnek, mint a többi élőlény.  Ahogy az ember is eszik egy kis ilyet, meg olyat, hát ők is erre lettek berendezkedve.

A kedvenc kacsák, kik csőrébe belepottyan a kaja nem szoktak egészségügyi szakkönyveket lapozgatni, miben az áll, ez neked édes kevés. Nincs meg benne a kalórián kívül szinte semmi, amire a testednek szüksége lenne. A természetes táplálékában, ami gyommagvakból, zöld növényi részekből, pirinyó rákokból, apró rovarokból, lárvákból és kevés halból áll, abba a vitamin. Aki viszont rááll a kenyérre, annak hiánybetegsége lesz.

Oké, oké mentegetőzhet Tudat Lanka, annyian odagyűltek és tolongtak! Nem lehetett nem adni nekik! De mi keresnivalója ennyi heves madárnak egy helyen? Pontosan semmi!

Persze napközben Dunán a főágban össze szokott verődni egy csapat pihenő réce, s bíz éjszakázni a vadludak is szeretnek összejönni, de koncentrációban enni még így nem látjuk őket. Nem is éri meg nekik, hiszen ilyenkor a táplálék miatt sokkal agresszívebbé válnak egymással. Ez pedig akár sérüléshez is vezethet. Kell ez nekik?

Elég ennyi ok vagy több kell, hogy lemondjon a vízimadár etetéstől? OK! Mi történik akkor, ha egy beteg is közéjük keveredik? (Ennek esélyét pedig növeli a természetellenesen sok táplálék, hiszen az életképtelen egyedek is még életben maradhatnak. Őket emberi módra nem különítik el kórházba). Például az, ami zsúfolt buszon, ha influenzás párszor eltüsszenti magát! Nem a legkifizetődőbb túlélési stratégia. 

Lanka idővel újra kiment a folyóhoz immár üres kézzel és látta, a tollasok száma természetes élelemforrások csökkenése ellenére sem változott. Hoppá!?  De, hát ilyenkor nekik a szelek hátán kellene utazniuk pár száz kilométert! Ők azonban elkényelmesedve…, köszönik szépen, miért is keresnének más területet? Ugye itt már megint valami olyasmi történik, ami nem volt benne a szándékban. Akkor pedig még nem esett szó a jegesedés okozta kockázatról.

Ezek csupán morzsái annak a töménytelen szenvedésnek, mely pár kenyérdarab odadobásával kezdődött.

Most, azonban ugorjunk ki a magunk ásta sírgödörből! Van lehetőség bőséggel örömünket lelni a vízi madarakban! Az ásóval inkább túrjuk ki a szemlélő igénket és alkalmazzuk! Azaz, ne csináljunk a vízi madarakkal semmit, de egy picit mégis! Emeljük a szemünk elé a távcsövet és örüljünk nekik! Mindenki jobban jár!

Hogyan? Például figyeljük meg kezdetben a récéket! Első körben kutassuk fel így télen a kontyos-, a kerce-, idővel pedig az üstökös récét. Majd különböztessük meg a vízityúkot a szárcsától. Aztán lassan jöhetnek az ínyencségek, például egy guvat megpillantása. Ehhez kívánok kellemes időtöltést minden madárbarátnak!