Szigetköz, Lipót. Bakony, Csesznek. Balaton, Siófok.  Erről nem kell többet írni, csak menni és kész. A hétfő délelőtti nap sugarai már keringőztek az Almádi felé bukfencező kerekek abroncsain. Majd jöttek az ismerős névtáblák, s végül egy utca, melynek elején kat, kat. Négy mindenre elszánt turista nézett farkas szemet a tóval. Megyünk!

A hosszan elnyúló szabad strand, ha minden bokra nem is, de ismerősen köszöntött a megszokott túlparti látványával. Bálint sokáig nem is kertelt egy idillikus helyszínen, hol még árnyék is volt, de pancsizó kevés, fakír módjára gázolt bele a vízbe. Amíg mi a jégtábláktól óvtuk, ő már fogvacogva színlelte a hőmérséklet ideális állapotát. S mikor láttuk, nem halt bele a mutatványba, hát utána merészkedtünk. A szigetközi ego nem engedte, hogy a lépcsőn finnyáskodjak, egyből az óvodás kor óta mászott termésköveken át ugrottam vagy inkább tipegtem, ki melyik oldalról nézi a vízbe. Viszont meglepően zsongott ott az élet. Fiunk szinte lábujjai között viháncoltak a lamlik, majd ezt tapasztalva egy nemes hal is tiszteletét tette tőle pár méterre akkora rablást produkálva. Hogy még a halrekesztő záráson is elismerően bólogattunk volna, nem hogy itt! A terített asztalra egy olyan, de olyan madár is kikíváncsiskodott!

A történetcsokor utolsó szálára kerül majd felfűzésre. Elég az hozzá, hogy idővel feleségem is részt vett a csoportos fagyasztóban. Mert megmutattuk!

Most, hogy kiüldöztük a pingvineket a partra, ők már nem fáztak, de idővel mi sem, hiszen a napágyak pont a napon süttették kezdetben magukat, később bennünket.

A part azonban hosszabb, mint a halászi beach, így volt még teendője a lábaknak is, hát munkára fogtuk őket. Lépegettek szorgalmasan, a koktélkészítő és a ice'n'go árusok között. A régi sláger is felcsendült, kukoricát tessék! Itt a friss, forró kukorica! Vízibicikli, meg miegymás. Ahogy az lenni kell.

A part végén bemerészkedtünk a kavalkád fő ütőerébe, hol a kezdetben csecsebecsés izékről szólt minden, majd a hami nyami lett mindenütt. Amit csak kértél, mindent a szádba lőttek csúzlival. Itt kérem olyan falunap volt, hogy ihaj! Na, azért ennél sokkal több. A játéktermes bigyókat már megszoktuk, a subi dubis pizzázót is újra festették már párszor, s azóta is köszöni szépen, jól van. Dodzsem helyett óriási óriáskerék, a vattacukor helyett meg sushi bár. Aki húsz év körüli, az tuti feltalálja magát.

Mi azért kikéredzkedtünk az oldalajtón vissza a partra, hol már padokkal, stranddal és vízívvel várták a felfrissülni vágyókat. De nem ám meleggel? Itt gondoltak a mazoistákra is! S ki a legény a gáton! Vagy persze lehetne más megközelítésből is szóvá tenni a soron következő cselekedet. Előrukkolt a gyermeki én, behúzott nyakkal, már mintha ért volna valamit is, átmentünk Bálinttal alatta. Addig Réka és anya csak kintről elnézően mosolygott.

A móló, mint colstok úgy húzott ki egy utat elénk utasítva, most ennek végére kell járnod! A parancs, az parancs. S már ott is pilláztunk, micsoda más szemszögből látjuk innen a tavat. Hmm! Állni a tóban, látni, hogy mekkora!

Húúú! Mi tagadás, érthetően népszerű látványosság! Volt mellette egy másik csinnadratta is. Valami irgalmatlan erős motorral felszerelt hajó utasait szórakoztatták azzal, hogy rallyztak a vízen. Aki nem tárja fel a tó nyújtotta természet értékeit (amiről majd az utolsó rész fog szólni), valószínűleg szüksége lehet ilyen pótélményekre. Egyben meghökkentőek, másrészt sajnálatra méltók.

Viszont azon szerencsések közé tartozunk, kinek a csend is érték, így a fejben lévő következő program még ott bizsergett, s noszogatott tovább. Az út felénél maradt hát a hátraarc, s a menet. Visszafelé elsősorban a darálás kapta a főszerepet. Le kellett csak zúzni a távot, majd brrr, s mehetünk tovább.

A Balaton tartogatott még egy távolról giccsesnek tűnő momentumot, amire kíváncsiak voltunk.  S hogy hol, az még nem világos, elárulom, irány Világos.

Itt kérem, olyan sétány van, amit ha tévében látnál, azt hinnéd trükk felvétel. Aki viszont kimerészkedik a magas partra, hát!!! Így kerültünk oda mi is. A séta ilyen körülmények között csupán ócska alibi. Ennyi erővel le is csüccsenhetnél. Itt nem az a lényeg mit csinálsz, hanem, hogy ott vagy.

Kezdetben csak páran lézengtünk a terepen. Romantikus Don Juanok és mosolygós gazdik kedveskedtek párjuknak ezzel a helyszínnel, majd ahogy valakinek sikerült lejjebb ráncigálnia a Napot, egyre többen lettek.

Az izzó gömbnek mintha ez tetszett volna, s magától kezdte űzni a játékot. Na, mi lesz, ha még leereszkedett. Hmmm! Még többen lesznek. Na, még egy kicsit! Hűű, ez működik! Azannyát! Ezek jönnek! Majd kitalált egy újabb mutatványt. Fessük be az ég alját aranysárgára! Erre varrjatok gombot! S láss csodás, egy menyasszony és egy vőlegény ünnepi cicomában dongott ki, mögöttük magukat megörökítő kamerással. Ez eszméletlen! Esküvői fotózás csak miattam! Részegült meg magától a Nap! Nagyon nagy sztár vagyok!

Ezzel még nem volt vége! A végére hagyta a csúcspontot. Ő ugyanis egy pillanat alatt magához tért, ha már ennyire népszerűvé vált, legyen egy igazi nagy dobása a végére! Ereszkedett, ereszkedett, ereszkedett! A földből kibújtak a manók, az összes pad tele, a fotósok állványokon exponáló gombon, mint a mesterlövészek várták a pillanatot! Még nem, még most sem, és és ééééés!

A Nap ebben a pillanatban puszit adott a Föld fejének a búbjára. ÁÁÁjulás! Szinte minden madár, bogár, fűszál táncol, ünnepel! Eszméletlen, romantikus, egyben valóságbeli és misztikus! Váááó!

Kész ennyi! Megsemmisül az ember, állat, növény egyaránt. Köszönjük szépen neked Balaton, hogy részesei lehettünk ennek a káprázatnak!

Ezek után olyan kiábrándító azt írni, hogy visszaballagtunk a kocsihoz, beültünk és visszagurultunk a szállásra.

De nem így történt, mert beleragadtunk ebbe a sztoriba, s hiába hagytuk magunk mögött, tovább élt bennünk a történet.

Ha Balatonon vagy, de mégsem csak Balatonon szeretnél lenni, hova vinne az utad?

Mi Veszprémet tettük be a célkeresztbe, így nyaralásunk első napjának délelőttjén már újra kapaszkodtunk fel a csopaki emelkedők romantikus kaptatóin, majd ahelyett, hogy egyből a város szívébe érkeztünk volna, a külső bástyájához tettünk egy kitérőt.

Veszprémfajsz nincs kitűzve az útikönyvek címlapjára és ez így van rendjén. Annak ellenére, hogy tőle pár kilométerre buli ország működik, itt csend és a nyugalom lakik. A falu határában parkerdő már ízelítőd ad a valóban pihenni vágyóknak, padokkal, játszival meg szép nagy füves területtel, de láttunk már máshol is ilyet, nem ezért érkeztünk ide. A település centrumából fut ki egy út, mely egyenesen a kálvária domb földszintjéhez vezet. Itt parkoltunk le, majd felsétáltunk a tetejére.

Még a kisalföldi tüdővel is simán hozható a szakasz, ami viszont fent vár, az megérdemel pár öblösebb lélegzetet. Harmonikus dombok között kikandikálva integet a távolból a tó. Na, így is szép nagyok? Sokat nem időztünk, a megérte ide feljönni kezdetű mondat után vissza a kocsiba, jöhet a metropolisz.

Veszprém szerencsére mégsem az, nem is való neki ez a rang. Egy újabb parkolást követően ugyanis az egyetemi épület komplexum között, mint futrinkák a fűcsomók között úgy keresgéltük a járatokat. Hej, de micsoda változáson ment keresztül ez a rész! Lehet, hogy csak a fakuló emlékekből koptak ki ezek vagy tényleg ráncfelvarrás történt, de ahová csak néztünk, ámultunk. Erre egy kis zegzugos rész, arra meg a nagy frissen festett toronyház. Öröm volt ott lenni.

Így kódorogtunk be a központba, hol vasárnap lévén nem robbant fel. Autók jöttek is meg nem is, viszont kirándulókban nem volt hiány. Szólt ott szlovák, német, angol, tengeren inneni s túli is. A vár felé véve az irányt még díszesebbre festett, de kizárólag a régmúlt építészetét hirdetőt alkotások köszöntek erről, s arról. Most így zsebből nem is tudnék olyan várost mondani, hol ennyire vigyáztak volna a múlt értékeire. Még így laikus szemlélőként is elismerően bólogattunk az élénk, de környezetbe illő formákon és színeken. Ami pedig a Gizella és István szobornál várt azt meggyőződéssel mondom, megunhatatlan.

Onnan olyan látvány tárul a szem elé, melyért fel kell menni. Oda is tapad a tekintet, a láb és minden. Benézni egy egykori kolesz ablakain, hol emberöltőkön át folyt a tanulás. No, de mossuk le az arcról a meghatottságot, itt a család meg a többi útvonal, gyerünk ki a szírt felé, majd ereszkedés le a hegyoldalba, hol már erdős, vadregényes hangulat uralkodott. Majd jött a sétány és az a tér, hol nemrég még az a két fiatal, aki most már zsiráfok nyakába akassza az érmet, ott mászott fel pont azon a létrán.

Útjelző táblák és szédülten kacskaringózó sétányok, ez is kérem, Veszprém. Mentünk, de a fejünk jobban.  A viadukt innen egy kőhajításra, s már ő véd minket a bőrbe szinte karcoló napsugarak ellen. Vizünk is gyorsan apad, de padok szerteszét, hát lehuppanunk egyen, s megy a kalkuláció. A gulya domb ott van, csak hát az óra meg itt, s nem beszélve a további tervekről. Oké. Ez most kimarad.

A jó öreg kék kút viszont nem, körbeálljuk, örülünk neki, s ömlik a víz, néha a torkunkon belülre is. Majd kisebb utcák következnek, de itt sem múlik ámulat, csak az életerő, melyet a hőség csapol rendesen. Van viszont menedék, így érkeztünk meg egy központi, de mégis udvarsarki nyugvópontra, a teázóba.

Kikértük a fagyis kávékat, no meg két olyan teát, mely magától mesél úgy, hogy még vízbe sem került. A népes kommenttelő brigádnak igaza volt. Ez a hely valódi kis sziget. Pihi, örömködés és az a bizonyos nagy levegő. Most álljunk fel.

A kocsi még türelmesen várt, majd halkan indult és Pécsely falu szélén nyitotta ki ajtait. Itt három pincészetről árulkodik a térkép. Ebből az egyikben csak palackos bort értékesítettek. A másik helyszíntől a rendezetlenség és elhanyagoltság tartott távol. Harmadik pedig csak térképen volt, de lehet, hogy már meg is szűnt.

Sebaj, vissza a faluba, irány Balatonszőlős. Az utolsó állomásunk már érdeklődés energia hiányában csak felületes átszáguldás és ott sincs semmi...

Elcsigázottan, de Veszprémből aktuális élményekkel, és emiatt még nagyobb vonzódással tértünk vissza a szállásra. 

Nagy Kornél

Ki lehet inni a Csendes – óceánt? A Fertő – tót? A Tatai Öreg – tót? Na, ez a történetcsokor sem vállalkozik szerényebb feladatra, tudva azt a rajtnál, hogy a célba érés lehetetlen. De mégis, ha a teljességet nem is, de a következő hetek csöppjeiből talán megízlelhetővé válik az a vidék, melyet egyszerűen csak Balatonnak kiáltottak ki. Lássuk hát, mi is van egy szó mögött!

Egy mozgalmas szombat delén autónk kényelmesen helyezkedett el Balatonfüred egyik parkolójában, holott tudta, ez nem marad így örökké. Alig hogy lepakoltunk, feleségemmel újra  szlalomozni kezdtünk vele, s csak a város fönti részében adtunk neki újabb pihenőt.

Mutasd te híres Füred másoknak szemérmesen eltakaró részed. A lábak megkapták a parancsot, irány az emelkedő! A tágasabb, hangosabb utcákat vígan követték a sportcipők, miközben eddig általunk nem látott porták nyíltak meg a szemek előtt, melyeken tájba illő dekoratív házak árulkodtak a helybeliek ízléséről. Ahogy azonban távolodtunk a nyüzsgő méhkastól, az aszfaltcsíkot valaki sodrófával kinyújtotta hosszirányba. Egyre messzebb lettek egymástól a viskók és fellélegzett az emberi szem. Most jött el a harmóniára szomjazó elme ideje. Van ideje felfogni, mit lát. S ebben nem is volt hiány. Néhol cicomás lakok, másutt kész terebélyes paloták kötötték röghöz a lakóikat. Boldog azonban az, ki mindezt egybe láthatja, s szinte egyesével szippantja be a tudatába. Mindez persze könnyű játéknak fogható fel, egészen addig. Írom addig! Az addig a pillanatig.

Amikor ugyanis a házak mögül, mint egy vulkán tör ki a Balaton képe, mely nemcsak úgy udvariasan odabiggyeszti magát, hanem bumm! Eléd tárul a Tihanytól Keneséig tartó tartománya. Itt legyen ember a talpán, ki talpán tud maradni. Na, ezt a kihívást vállald be, nem mást! Még a bádogból készült ember is meghökken a látványtól, s megy a matek, ezt most hogy rakjuk össze.

Az út azonban megy tovább, s a kíváncsiság sem enged teret a restségnek. Gyerünk tovább, mit bámulsz, nézheted eleget. S a láb igába hajtva vonszolja magát tovább. Útját csak a foghéjasan érkező autóktól való félreállás rogyasztja meg. Itt kérem, nincs kecmec!  

A fej, mint egy radar kering a nyak körül és gyűjti be azt a tengernyi infót, melyet a kép minden pontjáról, mint kilőtt apró nyílhegy záporozik. Azannyát! Ez már döfi!

Hamar szembesülünk a ténnyel, hogy már a szomszéd településen, Csopakon vagyunk. Ha már ide csábított a szirének hangja, akadnak erre borászok? Ez most csúnya kérdés volt ugye? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, lehet – e kapni Siófokon lángost. S mivel azért nem teljesen felkészületlenül érkeztünk, hát pont olyan utcácskába érkeztünk, hol még a szép nagy táblára ki is van írva: bor kapható. Egy csengettyűzés, s máris idős bácsika invitál be a kapun, kitől megtudtuk, itt bizony a Balaton zászlóshajóját mérik merőkanállal. Két tételt mi is kértünk az olasz rizlingből, majd jöhet a beszélgetés, mely ügye dukál egy sikeres tranzakciót követően. Mint megtudtuk, itt is generációváltás következett be, s visszavonult a dédi. Mi reméljük még pár évtizedig kergethetjük a élményeket. Ennek reményében búcsúztunk és lyukadtunk ki a főútra, mely majd a következő séta alfájaként szolgál. Ezúttal hátra arc, s jöjjön a térképen, majd jelzésekkel igazoltan bejárható útszakasz feltérképezése.

Mi tagadás, erő még volt bennünk, de azért szuszogó üzemmódba kapcsolt a tüdőnk, lelkesen gyűjtögettük az oxigén molekulákat. S erre annak ellenére is volt lehetőségünk, hogy a csöndes autók elhaladtak mellettünk.

Örömteli látni, hogy ezen a vidéken a tehetősebbeknek mintha trend lenne elektromos autóval közlekedni. Jelentős számban láttunk mindenféle űrkorszaki járgányt zöld rendszámmal. Örvendetes, hogy jó értelemben sok pöfögésmentes kocsi közlekedett. 

Erre már a házak jellege is megváltozott. Társasházakból is találtunk egyet-egyet. Ami viszont például egy soproni, borvidékkel ellentétes, hogy az apró kis parcellák házhoz tartozó kertek mozaikossá darabolták a tájat, s mi tagadás, a monokultúra lehengerlő volta helyett itt olyan kedves kis utcácskákban való tekergés szívderítőbb.

Ahogy azonban a téglák elfogytak, szépen lassan az út is ösvénnyé változott, hol a természet kezdte visszavenni a területet. Aligha kívánhat természetbarát szem ennél szebbet, de ezúttal nem a bokorugró felszerelésben sétálgattunk. Így hiába tetszett jobban a derékig érő növényzet, az épelméjűség jegyében megfordultunk és ragaszkodtunk a könnyebben járható helyekhez. Itt fentről viszont, ha lehet még szebb arcát mutatta a Balaton. Nagyobb részt látva belőle nagyobb élményt kaptunk!

Visszakanyarodva az útra megkerestük a Füred felé vezető utat, majd trapp kapcsolót aktiválva begyújtottuk a futóműveket, melyek szinte toltak előre. Hipp-hopp a kocsinál találtuk magunkat, majd beülve csak annyit mondtunk, ez szép volt. Holnap folytatjuk.

Nagy Kornél

Hol volt, hol nem volt, ha innen nézed Dunán innen, ha onnan nézed Dunán túl, a komáromi kémények mögött, de még az Esztergomi bazilika kapuja előtt élt egy borász. Tavasztól gyöngyöző homlokkal dédelgette kedvenc növényeit, melyből messzi földről híres italokat készített.

Egy napon aztán arra járt egy házaspár, kik a hegymenettől porban és fűcsomókban fürödve tolták orrukat a neszmélyi pincesor felé. Míg nem hatalmas fekete hintón érkezett egy délceg lovag, kit leszólított. Tisztelt uram! Hol mérik itt a bort? A herceg szoftvere azonnal beindult, majd agresszió híján hatlövetűje helyett a mobiltelefonját kapta elő, s adott az úton járóknak egy számsort, mely végén olyan fog megszólalni, ki a legfinomabb nedűk létrehozója.

Már a szamár füleiben csengett a déli harangszó, mikor megcsörrent a mester telefonja. A hangszórók közvetítették a kanalak, villák csörgését, jelezvén itt bizony ebédelés folyik. Ő azonban csak annyit mondott, hogy van bora, s tíz perc múlva a megbeszélt helyen lesz.

Rég volt már az idő, mikor a hőmérséklet megállt a harminc fok közelében a Kárpát–medencében. Az éghajlatváltozást itt már a rühes bőrén érezte minden földi kutya, no meg az aklimatizácós problémákkal küzdő homo sapiens is. A Nap mintha csak dacból rárakott még egy lapáttal, ezt Nektek! Be is menekült előle a pár egy nagy fa alá, s innen csodálta az idillt.

A helyen, hol más értelmet kapott az idő, a táj, a levegő. Ahol úgy éreztük, a csuklón forgó zsarnokot le lehet taszítani trónjáról, a dombos hegyek nem arra valók, hogy már megint vissza kell váltani négyesbe vagy hármasba, s a levegő nem pusztán az izom működésére való üzemanyag funkciót töltötte be. Itt a csend az úr és egyben az érték. A nyárra elkopó zöld az évszakok múlásának iránytűje, s az ember már bármennyire is giccsesen hangzik, de az egész részébe beleilleszkedik.

Egy ilyen közegben a fa alatt csücsülni nem aszalódás a közönyös szürke házfalak között, hanem feltöltődés és újra kivirágzás. Itt az emberi mértékkel készült présházak kerítésén kukucskálhat befelé, hol a kézzel festett motívumok szinte skanzeni hangulatot kölcsönöznek a helyek, hmm!

Idővel egy kerékpáros alakja rajzolódik ki a távolban, majd lepattan lováról, s üdvözölte a földjére érkezőket. Majd megtudván, mi járatban keresik, egy borház ajtaját kitárva engedett bepillantást a földi édenbe. Szóba elegyedett az ezer sziget országából érkezőkkel, miből kiderül, mi járatban erre, s az is mi, csodákat rejt a pince. Savinon blanct és irsai olivért őrzik a tartályok. Majd megkérte az idegen, otthon szeretné szájában érezni a Gerecse napsütötte lankáinak kincsét, mire a mester kedvesen bólintott és az üres palackokból kiszorította a levegőt, valami olyan színű csodával, melytől még most így visszaemlékezve is elérzékenyülök.

Röviddel később kézből kézbe került az örömforrás, majd az ezt követő procedúrára készült a pár. A borász viszont nem. Mi több, elzárkózott tőle, mondván fogyasszák egészséggel a Neszmélyi borvidékről.

Mint harcsa a Szahara kapujában, úgy pislákolt a pár, s újra meg újra megpróbálta a megszokott módon zárni az aktust, de borász ajándéknak szánta a három liter bort.

Még a betűket is össze kell fogdosni ebbe a történetbe, mert hiába veszik fel a mese köntösét, még így sem akarnak egymás mellé állni. Pedig a sztori még ennél is jobb ízű! Hiszen egy kétszázötven kilométeres távú autós csavargós, máshonnan is termelői bort vásárló nap költségvetésébe ez az összeg nem akkora. Ez messze nem a pénzről szól! A szándék, a gesztus, a jóindulat messze többet ér, mint az a két szütyő arany, melyet kért volna.

Egészen addig, amíg egy meghitt estén, amikor a Nap a Föld másik oldalán élőket boldogította, a konyhai lámpa fényénél megcsillant két üvegtalp, melynek hosszú szárán nyúlánk kelyhek ácsingóztak. Majd, amikor a savingnon blanc belekerült, megmutatta valódi színét. Hoppá! Ezt követően lassan megnyíltak az illatai, melyet a kóstolás koronázott meg. Az volt az a pillanat, amikor duplán, triplán megköszöntük a mesebeli hősünknek ajándékát, s adtunk igazat a hercegnek. Ennél finomabb bort még nem ittunk! Köszönjük szépen!

Nagy Kornél

Valamikor nyár elején egy tikkasztóan forró délelőttön négyen zötykölődtünk Tata felé az M1-es úton. Arcunk, mint a nap úgy virult és egyben pirult is, mivel olyan eseményre mentünk, hova csak azért tartottunk, mert meghívtak. Tudom, parasztul hangzik, de saját kútfőből nem pattan ki a szikra, hogy fehér asztal mellett csillogó evőeszközökkel ebédeljünk szorgos pincérek gyűrűjében. Nagyon komolyan mondom és gondolom, hogy teljesen rendben van ez a műfaj, s maximálisan helyének kell lennie az emberi előadások repertoárjában. Aki étkezett már erdő közepén fekete hangyák társaságában, miközben hűs szellő csiklandozta meg zoknitól megszabadított nyirkos lábát… Az lehet, hogy ezt fogja értékesebbnek találni. Az viszont tény, az ízlésről nem vitatkozunk.

Elég az hozzá, hogy meseszép környezetben, királyi pompában töltöttünk pár órát, de ezt követően a lélek regenerálódásra vágyott.  Fel is húztuk a kocsink orrát és az erdő felé irányítottuk!

A baji pincék küszöbén szusszanhatott, míg felderítő hadjáratot indítottam a hétvégi „házi feladat” megtalálása céljából. Sikerült ráakadni egy borárusító helységre, kik kevésbé voltak készségesek, azaz egy személyben odaódalgó folyóbort áhító vásárló nekik nem pálya. Ők a csoportos bejelentkezések hívei. Aki viszont a kicsit nem becsüli…

A lelkesedés azonban nem csüggedt! Irány a másik szőlős, a Borboléta pincészet, hol egy nyitva tábla, valamint alatta telefonszám hirdette, bor eladó! Egy csörgetés, s készséges néni invitált be portájára. Hamarosan kiderült vihetünk fehér, roze, schiller alkotásaiból. Feleségemért visszasietve már hárman léptük át a borász küszöbét, ki ezt követően a pincébe invitált.

A kétszáz éves borlakások méltóságteljesen őrizték a portékáikat, melyekről a néni szívesen kezdett mesélni. Elsőként a stílusról ejtett pár szót, miszerint ő kén és réz felhasználásán kívül mással nem rendez találkozót, majd a borok fajtáit mutatta be. Hamar kiderült, egy nyelvet beszélünk. Halkan jegyzem meg, ő mester, mi zöldfülű fokozatban. A szemléletével azonban száz százalékosan tudtunk azonosulni, miszerint a keze által létrejött nedűk kizárólagos szerepe a megismerésben, megtekintésben, megillatozásban és megízlelésben keresendő, s tiltja a részegség eszközeként való alkalmazást. Mesélte, hogy lódított már ki birtokáról olyan csoportot, kik a becsiccsentés szándékával keresték fel.

Hosszasan beszélgettünk vele a schiller bor létrejöttének menetétől Hamvas Béla gondolatáig. Csordultig töltődtünk céltudatos, elvekben gazdag, kiforrott nézeteinek megismerésében, otthon pedig mindez bor formájában visszaelevenítésre került.

Na, de most torpanjunk csak meg a huszonegyedik századi fogyasztói társadalom szerves részeként tapicskolva a pocsolyában. Bevallom, mi sem teszünk mást, mint bekullogunk a boltba, majd egymás hegyére hátára halmozzuk a termékeket. Itt pedig tudjuk ki, miből, hogy állítja elő ezt a csodát. Mennyivel másabb személyesen kapcsolatba kerülni a nem túlzok állítani, művésszel, kezéből a kezünkbe átnyújtva a lehetőséget, mely újabb kaput nyit a Gerecse megismerésére.

Természetesen a mi kis hétköznapi világunkban sem kivitelezhető, hogy csak az ismerős péktől, hentestől, kertésztől, szövőtől és kovácstól szerezzük be kizárólagosan a termékeket. De ezek az élmények emlékeztetnek egy régmúlt kor a maga millió és elviselhetetlen kellemetlenségeinek egyik pozitív emberibb oldalára.

Éva néni olyan, mint egy élő fénykép, melyre ránézel, tetszik, s varázsütésre interaktívvá válva megelevenedhetsz és részévé válhatsz. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget, mely mi tagadás, táptalaja lett a következő héten érkező történetnek.

Addig is, csak annyi árulok el, hogy olyan finom hárslevelűt, mint amilyet Éva néni a palackba töltött, még soha nem ittunk.

Nagy Kornél

Este volt, a nap aranysárgára festette a szántót, de nem égette ki a közte elfutó utakat. Az egész napos csavargás édeskésen fárasztó voltában bandukoltunk hazafelé, mikor az egyik útkereszteződésben kérdőjelet meszeltünk az égre.

Holott az elmúlt húsz év alatt megtanultuk a tájat, mégis nagy levegő! Most merre?

A megszokott úton bekutyagoljunk a faluba, hol már a kocsi kényelmes ülései nyújtják az áhított pihenést vagy táblákról ránk kiabáló erőszaknak engedelmeskedjünk, mely szerint a közeli pincékben szőlőből nyert alkotások kaphatók. Mivel aznap több mellett is elhaladtunk, melyekben csak egy dolog volt közös, az hogy zárva volt, kétkedéssel fogadtuk az invitálást. Könnyen le is beszéltük magunkat, s már indultunk is volna Tata irányába, míg nem egy fehér autóban lehúzott ablak mögött termetes legények furikáztak.

Bocsánat, meg tudnátok mondani, lehet valahol ilyenkor még bort venni? Érdeklődtem szerényen. Erre ők csordultig jó szándékkal és életerővel, dióhéjban számba vették a környék lehetőségeit, majd kiválasztva egyet, nyújtották át díszes szavakba csomagolva. Mi lehet ugyanis hízelgőbb egy metál zenén sarjadt léleknek, mint a megunhatatlan örökzöld Osszián idézet.  Szóltak, hogy ott valószínűleg most zártkörű rendezvényt tartanak, de a borászuk olyan jó fej, hogy ettől függetlenül ad lehetőséget nekünk is. A srácokból csak úgy dőlt az ízléses derű, mondták úgy közelítsünk, hogy „Amerikából jöttünk,” no meg Paksi még a sörivó vagyok című slágert énekelve, költsük át borivó vagyokra, és ezzel próbálkozzunk!

Felültünk erre a vonatra, s lám ahogy az alkalmi idegenvezetőink megidézték, a Hauzer birtokon családi rendezvény zajlott. Kétkedve közeledtünk feléjük, nem úgy, ahogy kutyájuk, ki, mint Pimpa, a mesében, lendülettel, de csordultig barátsággal faralt be elénk. Utána érkezett a helység gazdája, ki készséggel és udvariasan jelezte most, elfoglalt, de ettől függetlenül szívesen segít nekünk.

Hmm! Sokoldalnyi anyagot átlapozva sem találok emlékirataim közt ilyen fogadtatást! Bevezetett pincéjébe, felsorolta a kínálatot, melyből bizony feladat volt választani. Végül királylányka, sárga muskotály és generosa került a hátizsákba.  Majd megköszöntük a vendéglátást, és úgy léptünk ki az kertjéből, ide még rendes műsoridőben jönni fogunk.

Hat nap telt el az eset óta, s izgatottan vártuk az estét, hol pontot teszünk az i-re. Előkerült az első palack, majd a pohárba jutott, honnan elérte eredeti célját. S, hogy milyen volt? Megkértük feleségem szüleit, kik tőlük pár kilométerre laktak, hozzanak mindegyik fajtából. Bornak szakértője, pláne szavakba, betűkbe formálója nem vagyok, ezt meghagyom a profiknak. Csupán annyit mondanék róla, kérünk még!

Nagy Kornél

Este van, a város szélén futó utat a sötétségtől csak a lámpák fénye menti meg. Ember alig, pedig az idő ilyenkor kegyelmez meg a hőségben szenvedőknek. Egy motoros húz végig az aszfaltcsíkon, felcsavarta járműve szarvát, hangosan bőg, hogy hallja ezt a fél város. De mi célja vele, siet? Akkor miért nem kapcsol magasabb fokozatba? Szeretné, ha hallaná nagyanyja is, hogy hamarosan megérkezik? Miért nem hívja fel telefonon, mami azonnal ott vagyok nálad!

Két cipő azonban halkan fog talajt.

Majd az egyik elindul, a  másik pedig már lendül is utána és szállítja gazdiját tovább. Kinek eszébe jut egy történt történet, mikor Bezenyén ugyanezek a gumitalpak dobogtak azzal a tudattal, hogy az elit sportolókat kísérhetnek.

Fürkészik a szemek a bicikliút horizontját, s élvezik a játékot most nem, még nem. Na, talán, most, nem még most sem. Egyszer csak két atléta sziluettje rajzolódott ki, kiket odaérve üdvözlök. Micsoda megtiszteltetés, ilyen sportemberek társágában tölteni pár órát. De, mintha ez a szó lassan kikopna a szótárból. Pedig nézzünk körbe és lássuk, mennyi nagyszerű ember él körülöttünk! Vannak, kik szellemi képességeik, tudásuk alapján világítanak szentjánosbogárként, s adnak értelmet a felszínesen, akár bólyázatlannak tűnő élet tengerében. Míg mások fizikai teljesítő képességük által nőhetnek szemünkben ikonná. S mi történik akkor, ha mindez a kettő egyesül? Például találkozunk Molnár Péterrel! Na, de ne szaladjunk ilyen gyorsan előre.

Négyszázötven kilométerrel a lábban, ne is virgonckodjunk. Ő viszont jött, barátságosan köszönt és közvetlenül tovább folytatta az útját. De, mit is jelent mindez? Például, hogy barátságosan beszélgetett Takács Lacival, miközben a közvetlen környezetéről sem feledkezett meg. Beálltam mögéjük, s vettem a ritmust, miközben ők, ahogy mások egy kávé és süti mellett kedélyesen csevegtek.

Idővel mellé kerültem, s nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjünk, más ligában játszunk. Ő azonban mit sem érzékeltetve ebből ugyanolyan közvetlenséggel válaszolt amatőr kérdéseimre. Mint például arra, hogy nem fáj-e a lába. Jött a a válasz, amit azóta is tanulok. Fáj, mondta kérdőn? Mindenkinek fáj. Csóóókolom! Pont, nincs több kérdésem az ultrafutással kapcsolatban. Mennyire egyszerűbb lenne a világ, ha ezt a választ mindenki hallaná, felfogná, magáévá tenné, s feltenné életére a koronát és alkalmazná. Fáj, mindenkinek fáj!

Fuss, aztán ha fáj, akkor fáj és fuss tovább. Ennyire egyszerű. Nem kell ennél nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki. Nem kell azzal tölteni csordultig az elmédet, hogy jaj, de nehéz, meg hú, de el vagyok fáradva. Ja, igazad van és akkor, mi van. Fuss tovább, ne azzal foglalkozz. A természetjárásnál is fülön csíphető ez a jelenség, mikor a szúnyog csíp filmet fűzik be. Hmm. Ott egy fehérhátú szerkő? Igen! Na, annak tessék örülni, s közben csíp a szúnyog, hát az lehet. Iszonyatosan tetszett, még van vele munka, hogy átültessem az élet más területeire is! S persze nem ütötte volna át a falat, ha nincs benne az a hasonlíthatatlanul eredeti ön azonos válasz.

Egyszer egy zen gyakorló egy elvonulás alkalmával felhívta mesterét telefonon. Már fél éve gyakorlom, mindent átéltem, amit csak lehet, mit tegyek még? Jött a válasz! Csak csináld! Tökéletesen egybe vág a kettő! Csak csináld!

Beértünk Rajkára, majd a bicikliúton folytattuk a menetet. Lett szerencsém a kerékpáros kísérőikkel is pár szót váltanom, miközben egyre körvonalazódott az egész futás hangulata. Ami abban rejlett, hogy Péter eljött futni és egy jót futott.

Idővel elértünk a töltésre és arra felkapaszkodva olyan szívesen írnám, hogy mint Kolumbusz előtt Amerika partja jelent meg a cél, de nem tehetem, s nem teszem.  Ez nem a mi vizünk, hanem az övék, amibe érdemes belekortyolni. A helyett ugyanis, hogy a tűzijáték meg világra szóló diadal, s eufórikus örömódát zengtek volna a környező fák, miben a sportoló feloldódva a Mount Everest tetejéről mosolyogva integetett volna vissza, hát megállt, készített pár fotót, ivott egy jót és elkezdtünk beszélgetni.

Na, de kérem, itt álljunk meg egy orbitális óóóórdításra! Ha valaki elmegy fodrászhoz, az nagyobb vivátozást követel ki magának, mint ő. S ha még lesz egy új ruhája, telefonja, kocsija, háááát akkor aztán. Péter beért a célba, s elkezdtük például kitárgyalni a cipőket.

És mi történt ezután? Bepakoltak a lakókocsiba, s mivel időbe meg voltam csúszva, felajánlották, hogy visszavisznek Bezenyére.  Ő pedig beszállt, majd tovább kérdezősködtem…

A válaszok pedig rendre megérkeztek és most is megérkeznek arra, hogy… sötét van, a futó utat a sötétségtől csak a lámpák fénye menti meg. Egy motoros húz végig az aszfaltcsíkon, felcsavarta járműve szarvát, hangosan bőg, hogy hallja ezt a fél város.De, mi a célja vele?

Nagy Kornél

Tavasz volt, a kerékpár két kereke szolgalmasan keringeni kezdett a tengelyük körül, miközben a társuk fölöttük szuszogott, s remélte, hamarosan megpillantja a Bazilika távolról is látható kupoláját. Nyár volt, mikor a régi egyes útról a volánt balra tekerve a négy kerék egyszerre kezdte falni a Pilisbe vezető aszfaltot és a  kíváncsiság meglepetések gyümölcséből mixelt turmix ízét szájában érezte. Ősz volt, mikor a Lábatlanról kigördülő, csak a mozdonyvezető által megszámolt kerekű szerelvény orra beleszimatolt a levegőbe, s mormolta, jól van már, jól van, megyünk a Dunakanyar kapujába. Emlékszem az összes alkalommal úgy szaladtunk át a tájon, mint romlott joghurt a laktóz érzékeny gyomorban és tovább.  Soha, de soha nem álltunk meg, s néztük, mit rejt a műút egyik és másik oldala. Eddig!

Egy szombat délelőttön ugyanis Feleségemmel Dunaalmás ütőeréről leválva a mellékutcácskák bája után eredtünk. Hol hambit, fagyit árulnak, annyira rossz hely nem lehet. Igaz, ekkor még kihagytuk a lehetőséget, a körülötte díszelgő tó kapott némi figyelmet és egy kört. Mindez persze csak pitiáner séta és semmiség volt, az azt követő menet előtt.  Egy szélesebb út ugyanis nem máshoz szállította utasait, mint Őfelsége, a Duna elé.

Kétféle embert hord hátán e golyóbis. Egyik, ki megkérgesülve beleun az életbe, s vele a Balatonba, Bakonyba, Dunába. Másik, ki gyermeki tekintettel figyeli és követi e csodás képződmények minden apró rezdülését. A szerencsések csoportjába tartozván bókoltunk a víz előtt. Ki, mint egy császár haladt végig a maga alkotta környezet közepén, s osztotta a lehetőséget. Halak, ti úszhattok bennem. Madarak, ti ehettek a halakból. Emlősök, ki jóllakhattok a madarak tojásaiból. Aki látja csodás arcát, örömét leli, tiszteli, szereti őt! Függetlenül attól, hogy most a Szigetköz szigeteit építgeti vagy a Gerecse lábujjait csiklandozza.

Mivel tudtuk, máshol is találkozunk vele, könnyen köszöntünk el tőle - nemsokára találkozunk. S már indult is a motor. Neszmély falu ismerősen cseng a borbarátok fülében. Mi is üres palackokkal hátizsákunkban vágtunk neki a terepnek, bízva abban, hogy visszafelé már nehezebb lesz a zsák. Mi tagadás, elsőre nem esett le az állunk. Amerre mi jártunk, ott se kacsaláb, de még veréblábon sem forogtak a viskók.

Idő kellett, mire az áltagos jelzőig jutottunk, s amikor több borászaton a lakat lógott, hát nem lelkesültünk túl. Az lendített viszont nagyot a megítélésen, hogy egy kedves hölgy még a testvérét is felhívta folyó bor ügyben, de nála sem volt készlet. Maradt hát a vár, amit a házak fölé magasodó tetőre terveztek.

Aki kérem, erre feni a fogát, hát vagy hozzon magával pár pelenkát vagy nézzen meg előtte pár horror filmet. Ha ugyanis a százemeletes alagsorába ér és otthon hagyta a hágó vasat, meg az oxigénpalackot, mérlegelni kell. Vagy nekivág  és megtanul káromkodni vagy lent marad a vágy sárga fenéjébe merülve korholja otthon magát. Mégis csak meg kellett volna próbálni. 

Itt kérem, nem szégyenlősködik senki. Úgy a képedbe nyomja a meredekséget, hogy még gúnyból sem bírsz vigyorogni. A légszomj már az első métereken jelentkezik, de amint később kiderül, ez még nem az. A tatabányai turulmadaras sztori megy a levesbe, s a tavalyi badacsonyi Bújdosók lépcsője is jóleső élménytárba kerül. Ez a hely, mint egy vastag fekete szövegkiemelő ír át minden eddigi emlékedet. S amikor azt hiszed, két lábon tudod hozni a távot, úgy feltolja előtted a terepet, hogy felnézni is szörnyű rá. A tested egy ideig próbál egyensúlyozni, majd a játék véget ér. Marad a negyven pár évvel korábbi mozgásminták felidézése. Térdre rogyás és négykézláb mászás felfelé. Egy biztos, aki ezt ide hordta, annak az anyja matuzsálemi kort ért meg.

Kikormoltuk a hajszálereket A folyadékháztartás is felborult, ugyanis olyan csapok is kinyíltak, amiről eddig azt sem hittem, hogy létezik. A kilátás viszont, amit itt fent árulnak! Hmm!

Köszönjük szépen, gyönyörű! Nem írom, hogy benne van az első ötben, de azért érdemes egyszer felmászni érte. Nézelődés, fotózkodás, majd összpontosítás, nagy levegő, s irány le.

Írni se kell, pipi lépésbe, leguggolva, ideális esetben cipőtalp féken, mint egy hernyó másztunk. Összes hitünket a fűcsomókba vetve bukdácsoltunk egyre lejjebb s lejjebb, a közben megfogalmazódott, olykor kimondott szófordulatokat ezúttal nem idézem. Kivéve ezt. A terem buráját!

Lent már a pincesor felé vettük az irányt, hol olyan történetbe csöppentünk, melyet a „Mesebeli borász” című írás elevenít majd meg.

Ezt követően találtunk rá a kocsira, no meg arra a lángososra, kitől elfogyasztottuk az ebédet.  Nagy levegő és újra a Duna partján találtuk magunkat. A neszmélyiek azonban erre cirkusszal, csinnadrattával és tűzijátékkal várják a kirándulókat.

Köszöntőt egyből egy olyan alkotástól kapod, kitől hitelesebb nem is lehetne. A mű úgy ismeri a folyót, mint assam tea Indiát. Ő ugyanis abban élt és létezett. Több évtizeddel korábban még, nem egyszer láthattam a két szememmel őt, munkában. A vöcsök régmúlt hullámokat törte meg vaskos ormányával és töltötte le ácsingózással elménket. Milyen is lehet rajra szelni a habokat. Ő most itt a párjától egy karnyújtásnyira állt a nagyérdemű előtt. Nem hittem volna, hogy egyszer még személyesen találkozhatom vele. De itt voltak társai is, a hajó skanzen többi részvevői.

Az érdekes séta után újra ülés kényelmes puhaságába süppedtünk, s a lombkorona tanösvény bejáratáig ott is maradtunk. A kíváncsiság azonban újra felszólított! Most pedig vagy megemeled fáradt testedet és rákényszeríted a működésre, vagy nem tudod meg, miről posztolnak a többiek. Na, ennek a fele sem tréfa! Ami muszáj, az muszáj, s már be is sorakoztunk a többi kocsi közé a parkolóba.

Aki ezen a tájon jár, érdemes egy varga betűt tennie. Nem mondom, hogy világra szóló élményt nyújt, de kellemes a fák lombkoronájában sétálgatni, miközben tudjuk, mindez egy cinegének természetes.

Kellően hosszú, hogy átvedd a hangulatot, de nem annyira, hogy azt mond, mikor lesz már vége.

A valódi érték azonban csak ez után villant fel. A hűs fák között elkapott a hév egy kis sétára. Leporoltuk az emlékeket és megnyíltak a Gerecse ösvényei. Hmm! Mikor felidézel egy régi ízt, s nem akarsz lekattanni róla! Mondjuk egy jó kis törökmézes műsor vagy a kapucíner csoki! Mikor találsz egy rég nem látott filmet, befűzöd, s az megy a maga útján. Na, mi is ebbe a folyóba csobbantunk. Újra éltük a Gerecsézést.

Idővel azonban az újabb állomás hívó hangja a parkolóba vezetett vissza, majd jöttek azok az utak, melyeken még az emlékezet határán található időkben tereltük át drótszamarainkat. Persze, mint ócska szűrőn úgy potyogott ki ezer szitu, de a történet váza, még ha rogyadozva is, de tartja magát.

Így értünk be a Tardos határán található tóhoz, hol kérem majálisi forgatag fogadott. Itt kérem az ingyom bingyomtól a tálibéig minden volt, amire csak gondoltunk, meg egy picit több is. Enni, inni, labdázni, pihenni - még megvoltak. Amikor viszont a tavat jártuk végig, egy régi ismerős madárgyűrűző kukkolta a hálóját, mit sem változott külsővel.

Majd, amikor a tókerülő útra vetemedtünk, látjuk, hogy itt olyan élet van, hogy csuda. Az osztály létszáma száz, nem hiányzik senki. De, hogy még a mocsári teknős is itt legyen!

Meglepően sokáig hápogtunk így a tó partján, csak a kényszer taszigált el innen.

Az út további állomásai viszont teljesen más jellegűek voltak. Családi és egyéb természetűek, ennek kapcsán láttuk meg Tatabánya, később Tata, a sötétség beálltát követően pedig városunk tábláját.

S milyen érzés volt az elmúlt évtizedek távlatából látni a serdűlő kor fontos állomásait? Üdítő, felpezsdítő, de egyben lehengerlő és magával ragadó! S bizonyság, érdemes hátunkra venni a Dunántúl útjait, hiszen nemcsak a megélés pillanatában élvezetes, hanem azt következő időszakban is.  

Nagy Kornél

A nappali vadászok után érkezzen a csillagos egek vitéze, kinek csőrétől retteg a környék apraja, s még aprajabbja. Húú, micsoda felvezetést kapott grófsága, de mint majd a következő sorok elárulják, nem véletlen. Közelítsük meg a kuvikot első körben nem máshonnan, mint egészen az Olümposz hegyéről.

Így volt –e vagy sem? Erre azért erre ne fogadj! Hajdanában, amikor még nem az emberek, hanem az Istenek éltek valahol háromezer méteres magasságban az Égei–tenger partján, Pallasz Athénét Zeusz magához hívatta. Az a helyzet, hogy fel kéne pörgetni a területed, mert ugye ezek ott lenn a bölcsesség terén elég cudarul állnak. Válassz egy állatot és ezzel reklámozunk egy kicsit téged. Elé tárt három kártyát, melyen állatok voltak. Hmmm! Athéne hezitált egy kicsit, majd megkérdezte, bor nincs? Az ugye mindenkit bölccsé tesz. Nincs! Szólt Zeusz, az már Dionüszoszé! Neked ezek közül kell választani. Fratercula arctica, tetrao tetrix, vagy a kuvik. Jól van, legyen a kuvik! 

Miért is kapta ő e dicsfényt? Elsősorban megjelenése miatt. Az előre néző szemei az okosság látszatát keltik. Persze van is benne valami, hiszen értelmes madarak, de a varjúval nem küldenék probléma megoldási versenyre. Az viszont igaz, hogy Pallasz Athéné madara lett. Azonban nem csak ő vette oltalmazó szárnyai alá. Hámori Dániel (oly sok érdekességgel együtt melyről még szó esik) a Magyarország Ragadozó Madarai és Baglyai könyvében írja, hogy 1754-ben Amadé László báró indítványára háromtól tíz évig terjedő börtönnel fenyegették azt, ki egy csodás lény életére tör.  Ezen túl külön embereket fogadott, kik csendben őrizték a kuvikot.

Na, de most ismerkedjünk meg görögdinnye héjba sűrítve e különleges tollassal. Aki kuvik lesre indul, és nincs olyan szerencséje, hogy a Várbalog melletti odúnál a Győrig Előd féle bemutatón testközelből figyelheti meg őket, egy gerle méretű madárra hegyezze ki érzékszerveit. Elsősorban a Nap búcsúját követően pirkadatig meregesse szemgolyóját, majd amikor citromsárga szem néz vissza, nézze meg, mi van körülötte, akár kuvik is lehet. Növeli az esélyeket, ha picivel lejjebb majdnem másfél centis csőrre is akad. Ha mindez egy három centis csűdön áll, amit azért a tollak takarásában nehéz megítélni, akkor már vidáman, de csöndben toporoghat. Ha ehhez társul közel fél méter szárnyfesztávolság, jó eséllyel megvan a célpont!

Siker esetén nyugodtan hátra lehet dőlni, ki nem fél, hogy elesik, mert amivel összehozta a sors, az bizony nem Rakonczay Gáborral beszéli meg az újabb kalandjait. Ők ugyanis a csuszkákhoz hasonlóan ragaszkodnak a területükhöz. Nem csak úgy, hogy a legtöbb madár a fészkelési időszakban. Vannak párok, kik egész évben a területüket őrzik. És nemcsak a saját, hanem más fajokkal, például seregélyekkel és csókákkal szemben is.

Majd eljön a tavasz. Ilyenkor a hím megmutatja a tojónak, milyen ügyes. Dereng ez valahonnan? Ők nem egy kerekeznek a motorral a csajok előtt, hanem ügyesen vadásznak, és amit elkapnak, azt átnyújtanak neki. Ez kérem a valódi romantika. Ha működik a kémia, jön az aktus, mely átlagban fél percig tart, de alkalom adtán egy öt perces műsorba is torkollhat. Ha pedig beérik a gyümölcs, lerakja a padlásokra, üregekbe vagy mesterséges odúkba hófehér tojásait és kezdődik a gomba effektus. Az odúzás sem csupán móka és mese. Előfordul, hogy ellenség jár arra. Ilyenkor fejüket előre, hátra mozgatják. Majd mozdulatlanul figyelik, összehúzódnak, és kiegyenesednek. Eközben riasztó hangot adnak. A fiókák mindezt lábuk előre tolásával is fokozhatják. Alig fordul meg párszor a föld a tengelye körül és a vadászok készen állnak!

De mire fenik a csőrüket? A természet nem egy pizzéria, hol válogatni szoktak. Jaj, én nem kérek pepperonit, mert attól ráncos lesz a talpam. Itt, ami kisebb, mint ő és el lehet kapni, jöhet.  Például kétéltűek, hüllők, meg ilyesmik. Ja, kérem, hogy ott egy barázdabillegető, jöhet! Hmm, mintha egy mezei pocok mocorogna a fűben, nem hagyja ott. Egerek, egyre megy.

De, mi van a bogarakkal? Ezzel a kérdéssel meg is érkeztünk az emberi gyűlölet című záró részéhez. Azt hiszem, a Rubik kockát hamarabb kirakja a madárvilágban kevésbé jártas Kedves Olvasó, mint ezt a feldobott témát. Mi van?!

Kezdjük elölről! A kuvik nem válogat! Bogárnak is azt mondja, jöjjön, csak tessék, csak tessék! Hammm! Azonban ő elsősorban sötétben vadászik. Régebbi tanyákon és falvakban, még kevés ledes lámpa volt, az este beálltával csend és sötétség ült a házra. Főként csak akkor világítottak, amikor valaki nagyon, de nagyon beteg volt vagy szegény már átlépett egy másik világba és virrasztottak mellette. Az éjszakai fény odavonzotta a bogarakat, ami gyorsétteremként funkcionált a kuvikoknak. Emiatt, ahol beteg vagy elhunyt volt és világos, a bogarakkal megjelent e tollas is. Ezzel összekötve szegény kuvikot halálmadárnak kiáltották ki, ezért gyűlölték.

Nagy Kornél

Nem vidámparkba indulunk ezúttal, Kedves Olvasó! Ez a terület pontosan annyira félelmetes, mint amennyire gyönyörű! Tedd hát félre félszeg éned, s mint a hullámvasúton, engedd, hogy induljon a történet!

Alig léptünk bele a nyárba, mikor a Madártani Egyesület Kisalföldi Csoportja nyilvános gyűrűzésre invitálta a nagyérdeműt Várbalog utolsó házai mögé. Közel száz kíváncsiskodó fogta gyűrűbe Győrig Elődöt, kinek vezényletével indult a móka. A terepen edzett szakember tudását nem őrizte hét pecsét alatt és szívesen osztott meg minden infót, melyet érdekessé vélt, s amit kérdeztek tőle. Az úton haladva meg, megállva szívesen mesélt a délután főszereplőiről, s a felé záporozó kérdésekre is rendre érkeztek a válaszok. A fő mutatvány azonban az volt, mikor a költő ládákból előkerültek a predátorok.

A madár, melyet már amatőr természetjárók is távolról felismernek, nem beszélve alattvalóiról a pocok nemzettség minden tagjáról. Ki ő, s miért lengi körbe ez az érdeklődés?

Az tény, hogy vörös vércsével találkozni megtiszteltetés. Igaz, nem kell őt bemutatni az öreg kontinensen. Izland kivételével a környék összes országának távcsövese hazai pályán összefuthat vele. Mi több, ennél messzebb is él. 

De nem mindenki láthatja őket testközelből. A természetvédőknek hála viszont elénk hozták a fiókáikat, s láthattuk őket.

Ott volt csillogott apró szemükben az a jelenet, amikor szüleik még valamikor a nem túl régmúltban egymásra mosolyogtak, s szerelmesen összedugták csőrűket. Náluk is vannak jó pasik, na meg még jobbak. Magyarország ragadozó madarai és baglyai című kétkötetes remekműben arról is olvashatunk, hogy az élénkebb színű hímek könnyebben találnak párt maguknak. Vélhetően az egészségügyi állapottal függhet össze. Aki képes szép tollakat viselni az tuti, hogy fizikailag toppon van, s elkapja, amit el kell kapni.

De ugye ott tartottunk, hogy két fekete szempár egymásra nézett, majd jött a lamour, meg a többi, csak a fészekrakás maradt ki a programból. Ezt ugyanis elfelejtették beleírni a hogyan legyél kedves vércse című szakkönyvbe. Emiatt hát maradt a már meglévő fészkek kölcsönkérése, egyoldalú kisajátítása, lenyúlása. Általában persze akkor történik mindez, amikor nincs szüksége az építőnek, de megfigyeltek már olyan esetet is, mikor még tojásokon ült az alkotó, s a vércse volt az erősebb. Elég az hozzá, hogy rátaláltak egy mesterségesen kihelyezett költő odúra, megérett a gyümölcs, s tojás lett a végén. 

A vörös vércse a parlagi sas fészkébe is bekéredzkedett, nem vette le a proto típust. Míg ugyanis ezek az óriások többnyire két fiókával számolnak, történetünk hőseinek fejében háromnál kezdődik a számolás és egészen hétig, de extrém esetben akár kilenc, sőőőt, tíz tojásról is érkeznek a hírek. Bár ebben az esetben a szakik már összetojásról sutyorognak.

A komfort sem mindig azonos a vércséknél. Aki például dolmányos varjú fészekben látja meg a napvilágot, ötcsillagos szállodai ellátásban részesül. A sziklaüregekben nyíló társaik hozzájuk képest vadcampingezők. Ők ugyanis fészek híján be kell érniük egy kis kőzet törmelékkel. Urbanizált padlásra pottyantott társaik sem dúskálnak kényelmi szolgáltatásokban, ilyen ez kérem. Lutri vércse fiókának lenni.

De nem csak itt találhatunk különbözőségeket. Olyan sajátosságok sem kerülték el a fiókákra fókuszálók figyelmét, mint a tojások foltjai közötti összefüggések. Bizonyos esetekben a fészekben található tojások mintázatából megállapítható, ki az idősebb! S hogyan? Minél több színanyag van egy tojáson, annál idősebb lehet. Ez persze nem ennyire egy meg egy, de azért főbb vonalakban megállja a helyét.

Még mindig ott tartunk, hogy ezek a vércsék ott vannak a gyűrűzők kezében, s mindenki örül neki, hogy milyen cukik meg minden, mert távoltól, no meg hetven kilogramm testsúly fölöttiként ugye ezt könnyelműen kijelenthetem. Az első fészekalj lassan visszakerült a helyére, jöhetett a menet az újabb ládához.

Persze joggal kérdezheted, miért is kell kirakni nekik ilyesmit. A válasz a nem túl dicső múlt évtizedeiben keresendő. Ötven, hatvan évvel ezelőtt, mohóságunk és rövidlátásunk szörny tette következett. Intenzív mezőgazdaság alá söpörtük a maradék kaszálókat, réteket. Durr! Majd rászórtunk a meglévő területekre jó kis mérget, ugye a rágcsálók ellen, s hogy teljes legyen a kép a varjúkat is feketelistára tettük és irtottuk könyörtelen.

Most beszéljünk madárnyelven. Káááár, megszüntettük a táplálkozó területeket, káááár, megszüntettük a fészkelő helyeket (a varjú fészkeket). Az állomány, mint kilőtt spitfire a második világháborúban úgy zuhant le. Állítólag ezer pár alá esett országos állománya.

Bocsánat, mi volt a kérdés? Jaaa! Hát azért helyeznek ki költő ládákat, hogy biztosítsák a madár számára a fészkelési lehetőséget egy olyan spejz mellett, hol kedvére válogathat. S hogy mennyire fontos az éléskamra? A svédasztalos vacsora után le szoktunk ugrani még egy kis csoszvadt kifliért a szomszéd közértbe? Náluk is ez a képlet működik. Ha terülj, terülj asztalkám van, a fészek közelében maradnak. Ahol viszont szűkösek a viszonyok, ott hosszabb távot, akár több kilométert is meg kell tennie a madárnak az élelemért. 

Ahol mi jártunk, ott kérem lakodalom volt az utcában, így történhetett meg, hogy a következő ládából, ha nem is hófehér nyuszi, hanem újabb vércse került elő. Ők már nagyobbacskák voltak, s kirajzolódtak rajuk a jelek. Olyan tollak, olyan csőrök és olyan karmok illeszkedtek csöppnyi testükhöz, melyek képesek lesznek ellátni a feladatot hatásvadász kifejezéssel, hmm. Ölni! Húúú!  Nagyon fontos!!! Ahol-e tollas még meg tudja villantani mindössze egy másfél centis csőrét, s alig több mint egy centis karmát, ott van keresni valója a természetnek.

Nagy Kornél