Tavasz volt, a kerékpár két kereke szolgalmasan keringeni kezdett a tengelyük körül, miközben a társuk fölöttük szuszogott, s remélte, hamarosan megpillantja a Bazilika távolról is látható kupoláját. Nyár volt, mikor a régi egyes útról a volánt balra tekerve a négy kerék egyszerre kezdte falni a Pilisbe vezető aszfaltot és a  kíváncsiság meglepetések gyümölcséből mixelt turmix ízét szájában érezte. Ősz volt, mikor a Lábatlanról kigördülő, csak a mozdonyvezető által megszámolt kerekű szerelvény orra beleszimatolt a levegőbe, s mormolta, jól van már, jól van, megyünk a Dunakanyar kapujába. Emlékszem az összes alkalommal úgy szaladtunk át a tájon, mint romlott joghurt a laktóz érzékeny gyomorban és tovább.  Soha, de soha nem álltunk meg, s néztük, mit rejt a műút egyik és másik oldala. Eddig!

Egy szombat délelőttön ugyanis Feleségemmel Dunaalmás ütőeréről leválva a mellékutcácskák bája után eredtünk. Hol hambit, fagyit árulnak, annyira rossz hely nem lehet. Igaz, ekkor még kihagytuk a lehetőséget, a körülötte díszelgő tó kapott némi figyelmet és egy kört. Mindez persze csak pitiáner séta és semmiség volt, az azt követő menet előtt.  Egy szélesebb út ugyanis nem máshoz szállította utasait, mint Őfelsége, a Duna elé.

Kétféle embert hord hátán e golyóbis. Egyik, ki megkérgesülve beleun az életbe, s vele a Balatonba, Bakonyba, Dunába. Másik, ki gyermeki tekintettel figyeli és követi e csodás képződmények minden apró rezdülését. A szerencsések csoportjába tartozván bókoltunk a víz előtt. Ki, mint egy császár haladt végig a maga alkotta környezet közepén, s osztotta a lehetőséget. Halak, ti úszhattok bennem. Madarak, ti ehettek a halakból. Emlősök, ki jóllakhattok a madarak tojásaiból. Aki látja csodás arcát, örömét leli, tiszteli, szereti őt! Függetlenül attól, hogy most a Szigetköz szigeteit építgeti vagy a Gerecse lábujjait csiklandozza.

Mivel tudtuk, máshol is találkozunk vele, könnyen köszöntünk el tőle - nemsokára találkozunk. S már indult is a motor. Neszmély falu ismerősen cseng a borbarátok fülében. Mi is üres palackokkal hátizsákunkban vágtunk neki a terepnek, bízva abban, hogy visszafelé már nehezebb lesz a zsák. Mi tagadás, elsőre nem esett le az állunk. Amerre mi jártunk, ott se kacsaláb, de még veréblábon sem forogtak a viskók.

Idő kellett, mire az áltagos jelzőig jutottunk, s amikor több borászaton a lakat lógott, hát nem lelkesültünk túl. Az lendített viszont nagyot a megítélésen, hogy egy kedves hölgy még a testvérét is felhívta folyó bor ügyben, de nála sem volt készlet. Maradt hát a vár, amit a házak fölé magasodó tetőre terveztek.

Aki kérem, erre feni a fogát, hát vagy hozzon magával pár pelenkát vagy nézzen meg előtte pár horror filmet. Ha ugyanis a százemeletes alagsorába ér és otthon hagyta a hágó vasat, meg az oxigénpalackot, mérlegelni kell. Vagy nekivág  és megtanul káromkodni vagy lent marad a vágy sárga fenéjébe merülve korholja otthon magát. Mégis csak meg kellett volna próbálni. 

Itt kérem, nem szégyenlősködik senki. Úgy a képedbe nyomja a meredekséget, hogy még gúnyból sem bírsz vigyorogni. A légszomj már az első métereken jelentkezik, de amint később kiderül, ez még nem az. A tatabányai turulmadaras sztori megy a levesbe, s a tavalyi badacsonyi Bújdosók lépcsője is jóleső élménytárba kerül. Ez a hely, mint egy vastag fekete szövegkiemelő ír át minden eddigi emlékedet. S amikor azt hiszed, két lábon tudod hozni a távot, úgy feltolja előtted a terepet, hogy felnézni is szörnyű rá. A tested egy ideig próbál egyensúlyozni, majd a játék véget ér. Marad a negyven pár évvel korábbi mozgásminták felidézése. Térdre rogyás és négykézláb mászás felfelé. Egy biztos, aki ezt ide hordta, annak az anyja matuzsálemi kort ért meg.

Kikormoltuk a hajszálereket A folyadékháztartás is felborult, ugyanis olyan csapok is kinyíltak, amiről eddig azt sem hittem, hogy létezik. A kilátás viszont, amit itt fent árulnak! Hmm!

Köszönjük szépen, gyönyörű! Nem írom, hogy benne van az első ötben, de azért érdemes egyszer felmászni érte. Nézelődés, fotózkodás, majd összpontosítás, nagy levegő, s irány le.

Írni se kell, pipi lépésbe, leguggolva, ideális esetben cipőtalp féken, mint egy hernyó másztunk. Összes hitünket a fűcsomókba vetve bukdácsoltunk egyre lejjebb s lejjebb, a közben megfogalmazódott, olykor kimondott szófordulatokat ezúttal nem idézem. Kivéve ezt. A terem buráját!

Lent már a pincesor felé vettük az irányt, hol olyan történetbe csöppentünk, melyet a „Mesebeli borász” című írás elevenít majd meg.

Ezt követően találtunk rá a kocsira, no meg arra a lángososra, kitől elfogyasztottuk az ebédet.  Nagy levegő és újra a Duna partján találtuk magunkat. A neszmélyiek azonban erre cirkusszal, csinnadrattával és tűzijátékkal várják a kirándulókat.

Köszöntőt egyből egy olyan alkotástól kapod, kitől hitelesebb nem is lehetne. A mű úgy ismeri a folyót, mint assam tea Indiát. Ő ugyanis abban élt és létezett. Több évtizeddel korábban még, nem egyszer láthattam a két szememmel őt, munkában. A vöcsök régmúlt hullámokat törte meg vaskos ormányával és töltötte le ácsingózással elménket. Milyen is lehet rajra szelni a habokat. Ő most itt a párjától egy karnyújtásnyira állt a nagyérdemű előtt. Nem hittem volna, hogy egyszer még személyesen találkozhatom vele. De itt voltak társai is, a hajó skanzen többi részvevői.

Az érdekes séta után újra ülés kényelmes puhaságába süppedtünk, s a lombkorona tanösvény bejáratáig ott is maradtunk. A kíváncsiság azonban újra felszólított! Most pedig vagy megemeled fáradt testedet és rákényszeríted a működésre, vagy nem tudod meg, miről posztolnak a többiek. Na, ennek a fele sem tréfa! Ami muszáj, az muszáj, s már be is sorakoztunk a többi kocsi közé a parkolóba.

Aki ezen a tájon jár, érdemes egy varga betűt tennie. Nem mondom, hogy világra szóló élményt nyújt, de kellemes a fák lombkoronájában sétálgatni, miközben tudjuk, mindez egy cinegének természetes.

Kellően hosszú, hogy átvedd a hangulatot, de nem annyira, hogy azt mond, mikor lesz már vége.

A valódi érték azonban csak ez után villant fel. A hűs fák között elkapott a hév egy kis sétára. Leporoltuk az emlékeket és megnyíltak a Gerecse ösvényei. Hmm! Mikor felidézel egy régi ízt, s nem akarsz lekattanni róla! Mondjuk egy jó kis törökmézes műsor vagy a kapucíner csoki! Mikor találsz egy rég nem látott filmet, befűzöd, s az megy a maga útján. Na, mi is ebbe a folyóba csobbantunk. Újra éltük a Gerecsézést.

Idővel azonban az újabb állomás hívó hangja a parkolóba vezetett vissza, majd jöttek azok az utak, melyeken még az emlékezet határán található időkben tereltük át drótszamarainkat. Persze, mint ócska szűrőn úgy potyogott ki ezer szitu, de a történet váza, még ha rogyadozva is, de tartja magát.

Így értünk be a Tardos határán található tóhoz, hol kérem majálisi forgatag fogadott. Itt kérem az ingyom bingyomtól a tálibéig minden volt, amire csak gondoltunk, meg egy picit több is. Enni, inni, labdázni, pihenni - még megvoltak. Amikor viszont a tavat jártuk végig, egy régi ismerős madárgyűrűző kukkolta a hálóját, mit sem változott külsővel.

Majd, amikor a tókerülő útra vetemedtünk, látjuk, hogy itt olyan élet van, hogy csuda. Az osztály létszáma száz, nem hiányzik senki. De, hogy még a mocsári teknős is itt legyen!

Meglepően sokáig hápogtunk így a tó partján, csak a kényszer taszigált el innen.

Az út további állomásai viszont teljesen más jellegűek voltak. Családi és egyéb természetűek, ennek kapcsán láttuk meg Tatabánya, később Tata, a sötétség beálltát követően pedig városunk tábláját.

S milyen érzés volt az elmúlt évtizedek távlatából látni a serdűlő kor fontos állomásait? Üdítő, felpezsdítő, de egyben lehengerlő és magával ragadó! S bizonyság, érdemes hátunkra venni a Dunántúl útjait, hiszen nemcsak a megélés pillanatában élvezetes, hanem azt következő időszakban is.  

Nagy Kornél