Ősz van. Őőősz van! Mindenki látja, hallja tapasztalja? Őőősz van! Fusson ki merre lát! Valahogy így történt, hogy egy vidám dinamikus reggelen hárman hallgattuk a kicsi kocsi motorját, amint az ezernégyszáz köbcenti duruzsolni kezdte a madarászok indulóját.

Elindult és csak haladt, robogott, szaladt egészen Sopronig. Mit keresett ott? Erről sokat lehetne mesélni. Eredetileg úgy volt, hogy meg szerettem volna nézni a madarakat a Fertő – tó partján, majd bedobtam a témát a családba, s mint hagymának a héja, úgy nőttek az igények. S mi lett a vége?

Ültünk a lángosozóban feleségemmel és lányommal, ettünk valami mennyei ízű, mérsékelt mennyiségű hamit. Most, hogy ez is meg volt, csavarogjunk egyet, s lám hát nem egy kávézó jött szembe? Oda is betértünk. Folyt le a torkán annak a koffein, kit ez éltet, miközben nem nagy meglepetésre édes kis szőrmés az ölbe ugrott, a másik meg egy fotelben szundikált. Igen, ez egy ilyen hely volt. Nem véletlenül keveredtünk oda.

Mi azonban nem csak ezért jöttünk, úgyhogy leráztuk magunkról ezt a stílust és nekimentünk a Lővéreknek. Kezdetben egy kolostor falait kerülgetve bólogattunk elismerően, majd az erdei ösvényeken néztünk szembe a madarakkal. Itt ugyanis már dúlt a forgatag. Csuszkák kiabáltak, fakopik rikkantottak, széncinegék kergetőztek, mindezt a sárgulva hulló falevelek függönyében.

Idillikus állapotban méláztunk az erdőben, mígnem a fák lassan elfogytak, helyüket házak, kutyák vették át, valamint utcák, melyek árasztották magukból a hegyvidéki hangulatot. Kicsit olyan nyulas beütéssel. Csalinkáztunk merre a szem és az érzék vezetett. Kilátást keresve, s hangulatos egynyomos cérnaszálnyi közöket találva. Mentünk arra, hová a szívünk húzott, azaz lefelé. Egyszer csak ismerős lett a látvány, némi tájékozódás, s már irányba is álltunk a parkoló felé, majd egy halk katt és újra kocsiba szálltunk. A cél ezúttal a borsodi dűlő madárvártája.

Hogyan, hogy ez sem a lényeg, hogy még időben kikacsáztunk a helyszínre, hol már lelkes amatőrök és egy ismerős profi madarász is itt tengette értékes idejét. Miért? Azokért a szárnyasokért, kik háromszáz hatvanöt fokban körbevettek minket. Belépésnek két rétisast mutattak a spektívükben. Egy kékes rétihéját is felénk fújt a hűs októberi szél. Kacsák, ludak mindenütt, miközben pólingok keringőztek a vizes élőhely közelében.

A valódi fókuszt azonban a háromezer hosszúnyakú kapta, kikért emberek tucatjai húzott bakancsot és kémlelte az eget. Amikor pedig egy nagyobb csapat a látóhatáron, feltűnt az összes kéz, a szem elé húzta a távcsövét és csak nézte és nézte a darucsapatot.

Ők pedig hozták a tőlük telhetőt. Elsőként a tarlók közt vándoroltak kisebb, de inkább nagyobb csapatokban, majd egy általunk láthatatlan helyen gyülekeztek és vártak. Ahogy mi is.

Tudtuk, hogy ők ott vannak, és persze ők is tudták, hogy mi itt vagyunk. Azonban az a nyamvadt pimasz, komisz szél is élt a lehetőséggel, hogy ennyi emberrel egyszerre versenyezhet. Mi több, átkarolhatta a hideget is, ketten érkeztek a bálba megtáncoltatni minket. Egyet erre, egyet arra. Ment a tingli tangli, miközben a szemhez kapdostuk a reszkető kezeket.

Kanalas réce a nádasból most bújik ki! Bütykös ásólúd mögötte. Tőle pár méterre meg egy gulipán szambázik. Tökéletes idill.

Így érkezett el az este, amikor a Nap megelégelte a szolgálatot és karmesteri pálcáját felemelte és intett a darvaknak. Ők, mivel rendes szárnyasok voltak, ahogy az kell a magasba emelkedtek és bólogattak a vaó, húúú, kifejezések hallatán.

A hullámzó krúgató tömeg elindult az éjszakázó helyei felé. Minden szem csak őket nézte és nézte. A koncerteken nincs ekkora összhang. Fejünk napraforgóként fordult a vonuló csapatok mozgásával szinkronban. Hullámoztak, vonultak, úsztak bele a nádasok fölötti légtérbe, miközben a Nap még utolsó meccsét vívta a felhőkkel.

Csoda, ha megtelt a magasles emberekkel? Örömteli és reményt adó élmény volt, semmilyen plusz csali program nélkül, maguk a darvak jelenléte miatt a madárvárták csordultig lettek alkalmi madármegfigyelőkkel.

A fény azonban faképnél hagyta ezt a makacsul kitartó tömeget is és nem is foglalkozott a lelkes csapatunk igényeivel. Tudod mit! Ha te ezt játszod, mi is! Lassan lemásztunk a lesről, összekészülődtünk és két fényszórót követve elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél