Nem vidámparkba indulunk ezúttal, Kedves Olvasó! Ez a terület pontosan annyira félelmetes, mint amennyire gyönyörű! Tedd hát félre félszeg éned, s mint a hullámvasúton, engedd, hogy induljon a történet!

Alig léptünk bele a nyárba, mikor a Madártani Egyesület Kisalföldi Csoportja nyilvános gyűrűzésre invitálta a nagyérdeműt Várbalog utolsó házai mögé. Közel száz kíváncsiskodó fogta gyűrűbe Győrig Elődöt, kinek vezényletével indult a móka. A terepen edzett szakember tudását nem őrizte hét pecsét alatt és szívesen osztott meg minden infót, melyet érdekessé vélt, s amit kérdeztek tőle. Az úton haladva meg, megállva szívesen mesélt a délután főszereplőiről, s a felé záporozó kérdésekre is rendre érkeztek a válaszok. A fő mutatvány azonban az volt, mikor a költő ládákból előkerültek a predátorok.

A madár, melyet már amatőr természetjárók is távolról felismernek, nem beszélve alattvalóiról a pocok nemzettség minden tagjáról. Ki ő, s miért lengi körbe ez az érdeklődés?

Az tény, hogy vörös vércsével találkozni megtiszteltetés. Igaz, nem kell őt bemutatni az öreg kontinensen. Izland kivételével a környék összes országának távcsövese hazai pályán összefuthat vele. Mi több, ennél messzebb is él. 

De nem mindenki láthatja őket testközelből. A természetvédőknek hála viszont elénk hozták a fiókáikat, s láthattuk őket.

Ott volt csillogott apró szemükben az a jelenet, amikor szüleik még valamikor a nem túl régmúltban egymásra mosolyogtak, s szerelmesen összedugták csőrűket. Náluk is vannak jó pasik, na meg még jobbak. Magyarország ragadozó madarai és baglyai című kétkötetes remekműben arról is olvashatunk, hogy az élénkebb színű hímek könnyebben találnak párt maguknak. Vélhetően az egészségügyi állapottal függhet össze. Aki képes szép tollakat viselni az tuti, hogy fizikailag toppon van, s elkapja, amit el kell kapni.

De ugye ott tartottunk, hogy két fekete szempár egymásra nézett, majd jött a lamour, meg a többi, csak a fészekrakás maradt ki a programból. Ezt ugyanis elfelejtették beleírni a hogyan legyél kedves vércse című szakkönyvbe. Emiatt hát maradt a már meglévő fészkek kölcsönkérése, egyoldalú kisajátítása, lenyúlása. Általában persze akkor történik mindez, amikor nincs szüksége az építőnek, de megfigyeltek már olyan esetet is, mikor még tojásokon ült az alkotó, s a vércse volt az erősebb. Elég az hozzá, hogy rátaláltak egy mesterségesen kihelyezett költő odúra, megérett a gyümölcs, s tojás lett a végén. 

A vörös vércse a parlagi sas fészkébe is bekéredzkedett, nem vette le a proto típust. Míg ugyanis ezek az óriások többnyire két fiókával számolnak, történetünk hőseinek fejében háromnál kezdődik a számolás és egészen hétig, de extrém esetben akár kilenc, sőőőt, tíz tojásról is érkeznek a hírek. Bár ebben az esetben a szakik már összetojásról sutyorognak.

A komfort sem mindig azonos a vércséknél. Aki például dolmányos varjú fészekben látja meg a napvilágot, ötcsillagos szállodai ellátásban részesül. A sziklaüregekben nyíló társaik hozzájuk képest vadcampingezők. Ők ugyanis fészek híján be kell érniük egy kis kőzet törmelékkel. Urbanizált padlásra pottyantott társaik sem dúskálnak kényelmi szolgáltatásokban, ilyen ez kérem. Lutri vércse fiókának lenni.

De nem csak itt találhatunk különbözőségeket. Olyan sajátosságok sem kerülték el a fiókákra fókuszálók figyelmét, mint a tojások foltjai közötti összefüggések. Bizonyos esetekben a fészekben található tojások mintázatából megállapítható, ki az idősebb! S hogyan? Minél több színanyag van egy tojáson, annál idősebb lehet. Ez persze nem ennyire egy meg egy, de azért főbb vonalakban megállja a helyét.

Még mindig ott tartunk, hogy ezek a vércsék ott vannak a gyűrűzők kezében, s mindenki örül neki, hogy milyen cukik meg minden, mert távoltól, no meg hetven kilogramm testsúly fölöttiként ugye ezt könnyelműen kijelenthetem. Az első fészekalj lassan visszakerült a helyére, jöhetett a menet az újabb ládához.

Persze joggal kérdezheted, miért is kell kirakni nekik ilyesmit. A válasz a nem túl dicső múlt évtizedeiben keresendő. Ötven, hatvan évvel ezelőtt, mohóságunk és rövidlátásunk szörny tette következett. Intenzív mezőgazdaság alá söpörtük a maradék kaszálókat, réteket. Durr! Majd rászórtunk a meglévő területekre jó kis mérget, ugye a rágcsálók ellen, s hogy teljes legyen a kép a varjúkat is feketelistára tettük és irtottuk könyörtelen.

Most beszéljünk madárnyelven. Káááár, megszüntettük a táplálkozó területeket, káááár, megszüntettük a fészkelő helyeket (a varjú fészkeket). Az állomány, mint kilőtt spitfire a második világháborúban úgy zuhant le. Állítólag ezer pár alá esett országos állománya.

Bocsánat, mi volt a kérdés? Jaaa! Hát azért helyeznek ki költő ládákat, hogy biztosítsák a madár számára a fészkelési lehetőséget egy olyan spejz mellett, hol kedvére válogathat. S hogy mennyire fontos az éléskamra? A svédasztalos vacsora után le szoktunk ugrani még egy kis csoszvadt kifliért a szomszéd közértbe? Náluk is ez a képlet működik. Ha terülj, terülj asztalkám van, a fészek közelében maradnak. Ahol viszont szűkösek a viszonyok, ott hosszabb távot, akár több kilométert is meg kell tennie a madárnak az élelemért. 

Ahol mi jártunk, ott kérem lakodalom volt az utcában, így történhetett meg, hogy a következő ládából, ha nem is hófehér nyuszi, hanem újabb vércse került elő. Ők már nagyobbacskák voltak, s kirajzolódtak rajuk a jelek. Olyan tollak, olyan csőrök és olyan karmok illeszkedtek csöppnyi testükhöz, melyek képesek lesznek ellátni a feladatot hatásvadász kifejezéssel, hmm. Ölni! Húúú!  Nagyon fontos!!! Ahol-e tollas még meg tudja villantani mindössze egy másfél centis csőrét, s alig több mint egy centis karmát, ott van keresni valója a természetnek.

Nagy Kornél