Ahogy a nappalok rövidülnek, úgy csukódnak be a távolabbi célpontok ajtaja. Ősz derekán már csínján kell bánni a kilométerekkel, mert bizony könnyen nyakunkba kapjuk a sötétet. Így hát leporoljuk a régi emlékeket őrző területek nevét és ezeket kell beírni a vezérlőbe.

Ha turista lennék, és a Szigetközbe mennék Hédervár kastélya előkelő helyen szerepelne a megismerésre váró helyek listáján. Egy gyors parkolás után közepes felszereltséggel indultam a kastély parkjába nem álcázott szándékkal, miszerint az összes lényt, akinek szárnya van és csipog, bizony megnézem. A gigantikus faóriások, melyek az előszobában fogadtak egy pillanat alatt eltüntették ezt a gondolatot.

Nagy levegőt vettek, majd lényükből kevert varázsport fújva az arra haladóra megbabonázzák, s onnantól kezdve csak őket figyeled, semmi mást. Nézed a középkori várak vaskos tornyait idéző törzsét, a világ minden tájáig elérő terebélyes karjait, az eget tartó koronáját. Hogy lehet ekkora egy élőlény? Az ember egyből rájön, mit érezhet egy csivava. Szinte megszeppenve egér módjára bujkálhatunk alatta, miközben idővel a sárga épület is előkerül. Látványos kis viskó, de a szemek már a mögötte található park lakóit kutatták.

A műút mellett egy kerítéssel elválasztva igazi csodavilág tárul az ember szeme elé. A fák itt is kikövetelik maguknak a figyelmet, de imitt-amott lassan az egész táj lomha szépségében fürdeni kezdhetünk. Az eredeti elképzelés felrémlik, itt vannak madarak is? Válasz azonban nem érkezik. Sebaj, távcső helyett az erdő egésze adja a feladatot, ismerjük meg.

Zizegve énekelnek a falevelek a talpak alatt, s erről-arról sétálók közelednek. Állj csak, mi történik itt. Bármerre nézek mindenhol kisebb csoportokban sétálgatók, ők azonban mintha a lényegért jöttek volna ide. Csendben csodálkozva az erdő hangulatát átvéve örülnek, hogy itt lehetnek. Köszönöm nektek kilátogatók, hogy engedtétek élvezni az erdőt és a csendet. Sok - sok éve még azt hittem, a magányos vándor életre való idea, ki szólóban mindentől elszigetelten rója a köröket. Idő kellett hozzá rájönni, ez így nem életképes.  Együtt és egymásra utalva élünk.  S mennyire szorosan? Ha valaki rám köszön mosolyogva, hát felvidul ott belül valami. Héderváron itt és akkor mindenki szépen, szinte suttogva élvezte az erdőt, s azt hogy más is így viselkedik. Az éghajlatváltozást megállítani egy személyként nem nagyon tudjuk, de másikra mosolyogni és köszönni igen.

A természet ebben is segít! Maximálisan egyetértek azzal a gondolattal, hogy amit etetünk, az hízik. Aki egy séta után megkerüli a kerítést, majd az egész parkot és hátul is körbenéz, az ősz egyik leglátványosabb jelenetét figyelheti meg. Ahogy a sárguló falevelek elindulnak lefelé talajt színesítő társaihoz csatlakozva, a Nap oldalról bekíváncsiskodik, hiszen ezt ő is látni óhajtja. Földig érő kezeiben ecsetet tartva színezi meg közben az egész tájat, miközben annak szívében egy patak döcög át szépen komótosan.

A leírásban kissé giccses, de ez csak a betűvető tehetetlenségének a salakja, valójában minden pillanata tömény élvezet. Aki pedig ezt lapátolja be lelkébe, hát ezzel hizlalja. Rajta hát! Lehetőség van bőven!

A bicikliútra kiérve ugyanis visszatérőbe indultam, de nem sokáig. Innen ugyanis csak egy ugrás a Kont-fa, melyről szintén híres ez a község. Egy tábla is jelzi az erre látogatónak, ha itt letér, az út végén egy hatalmas fa várja. Semmiképpen ne hagyja ki, akit erre vezet útja. Nemcsak azért, mert közel van, hanem mert kellemes és látványos hely.

Az este azonban már a környéken lófrált. Be kellett gyújtani a rakétát, mely a kolorádóbogár szobrától a falu szélére sodort. Útközben fura érzés volt egy ismerős falu ismeretlen útjain bandukolni, de hamarosan a Mosoni –Duna baráttal sikerült újra találkozni. A folyó tette a dolgát, azaz úgy, ahogy kell egyik irányból folyt a másikba. A partjára érve megérkezik az ember, de jó újra vele. Félrevonulni, s nézni őt.  Ahogy a köd leheletvékonyan rásimul az vízre. Nem érinti meg, de mégsem tudsz betenni közéjük még egy hajszálat sem. Tökéletes harmónia. Boldog rab lesz az, kit egyszer mindez megérint, nem is akar menekülni tőle.

Idővel csupán a kíváncsiság rángatja ki az embert ebből a közegből, tudja, találkozunk még! Indulnak a lábak, hajtják végre a parancsot, mélyen belehasítva az erdő közepébe. Ott azonban már az este vette kezébe a karmester pálcáját és ő diktálta az eseményeket. Kellő szigorral és határozottsággal kezdte meg a sötétítést, melyet a terület rendre végre is hajtott. Eljött a pillanat, fejet kell hajtani az erő előtt, hátra arc.

A lábak ismét fokozott szerepet kaptak, s vittek ki az aszfaltcsíkra. Innen idővel már világítás mellett trappolt tovább a test, egészen a kocsiig. A kerekek elindultak, s hazáig gurultak.

Nagy Kornél

Van egy hely a környéken, melyet elfoglalt egy tölgyfa hadsereg és úgy megtetszett nekik, hogy végül ott maradt. Kiterjesztett terebélyes ágaikkal őrzik a térséget a kíváncsiskodó szemek elől, s csak annak tárják fel bájaikat, kik veszik a bátorságot és bemerészkednek vaskos ajtain.

Ide utaztam egy nap reggelen, ezúttal egyedül. A ravazdi parkoló után a templomot elérni nem nagy kunszt. Ráhangolódás jegyében folyt le a szakasz, melyet további aszfaltos rész követett egyre feljebb. Az út porára szomjazó többnyire méltatlankodik, ha kopog a lába alatt a talaj. Nem kőbe vésett szabály (lásd vértesi örvös légykapós sztori), de többnyire nem ájulunk el tőle. Itt is voltak icipici meglepik, de felsóhajtottak a bakancsok, mikor végre a jól megérdemelt löszt kapták. Így máris más, s majszolták is mohón a térdet is megmasszírozó talajt, miközben az út egyre beljebb süppedt a földfelszínbe.

Mint a homokozóba bottal húzott árok, úgy mélyült az út egyre bejlett. Kezdetben csak derékig ért a mélység, végül távolról nem is látszódott a turista. Bizony kijutni sem lett volna egyszerű, ha épp ez lett volna a terv. De ilyesmi meg sem fordul a fejében, ki boldogan nyugtázta a mesterien jelzett ösvényeken, micsoda luxus, mehetünk tovább.

Az út néha a miheztartás végett kikacsintott az aszfaltra, majd mivel láthatta, az nem volt jó ötlet, uzsgyi, vissza. Az árokban törtetni főleg egyedül üdítő élmény. Átveszi a test a táj hangulatát, s minden apró megnyilvánulásnak súlyt ad. Hopp, ott valami zörög, mi lehet az. Ja, csak egy tölgyfa makk zuhant le a fáról, minden oké. A másik oldalról ismét egy csörgés, ja, egy másik makk. Rövid idővel hozzászokik a fül, s ahogy a városban engedi fülén kívülre az utca zaját, úgy hagyja riasztás nélkül az elpotyogókat. A puha földbe vájt lakások azonban csöndben, de feltűnően jelzik, ez a térség nemcsak fák, hanem az állatok otthona is. Kisebb, sőt nagyobb vájatok nyílása tátog s teszi fel a kérdést: - Ki lehetett odabent? Az óra az út elején még nem tesz nyakörvet a túrázóra, s engedi, játsszál csak kedvedre. Nincs, ki oldalba bökjön, elég lesz már, szép a gomba, de menjünk már tovább. Lehajolhat mókus méretűre a Sapiens, s jé, innen sokkal másabb az erdő.

Dolgozik a fényképezőgép, de tudja jól, ezek csak képek. Az érzés, melyben ott részesül az ember, meg nem jeleníthető, szavakba nem fogható. Legalábbis részemről. Van egy-két profi masinakezelő, ki vissza tud hozni ebből a hangulatból valamit, olykor a megélt pillanatokat hívja vissza. Örök élmény volt Győrben Máté Bence fotóiból készült kiállítás, mely be tudta tenni a városba a természetet. Kint terepen erre szerencsére nincs szükség. Ott minden lehetőség adott, csak a belső szoftvert kell ráírni, s jön a csoda. Az viszont jön, s jön.

No, meg a következő szakaszok, melyek jelzik, itt bizony újabb település, Sokoropátka következik. Erről a térségről már kevesebb turista dobja be közkincsnek élményeit, s a netről sem lehet lelesni a következő tájak látványát. Nyitva tehát a nagy kérdés. Az utolsó pár méterről szinte belevágódáskor vesszük észre, hogy lakott településre értünk. Lesz időnk felkészülni?

Az út csak visz, a kérdések ott lebegnek, mikor, melyik kanyar után, hogyan? S lám, a függöny széttárul, s aprajafalva felsejlik a messziségben. A térkép azonban odaveti mellékesen, ha nem vagy rá észveszejtően kíváncsi, akkor ejtsük a mini expedíciót. Az út ugyanis még előtte elindul visszafelé.

Óra nem ordít, a lábak rendbe, de olyan kellemes volt póráz nélkül csavarogni, ne bújjunk bele önként. Egy rövid hami, majd kanyar, s jöhetett a vadászház mögötti pihenőhely padokkal és emlékművel.

Újabb aszfalt következik, majd ahogy eddig tökéletes egyértelműséggel kanyar, gyerünk újra az erdő belseje. Itt aztán újra visszaállt a várt táj. Elsőként vállszélességben lehetett haladni, majd elefántcsorda tört utat, szabadon lehetett lófrálni.

Ezután szerelmes fák közé húzták be az utat, s a párok a turisták feje fölött ölelkeznek hosszúra nyúlt karjaikkal. Ez ám a romantika! Az ősz itt is tette a dolgát, színes ruhát öltött rájuk, kiknek forgatagában halad tovább az út.Egy–egy széncinege csapat akasztott meg, no meg a szajkók, kik valahol a környéken szabadulhattak ki egy óriási szállítmányból, mert mindenhol ott voltak. Rikoltoztak, méltatlankodtak jó, jó megyek tovább. A makk nagy úr, s volt is velük dolguk bőven. Spájzolni, raktározni télire. Így lett hát a neve első erdész. A hegyi csendőr is tiszteletét tette a környéken. Egy karvaly húzott el sebesen a fák koronája fölött, keresve a kevésbé éber uzsonnáját. Mivel nem tartoztam étlapjára valók közé, csodálattal töltött el figyelni röptét, de máris más lenne a felosztás, ha esetleg időutazóként a triász korban valami sárkány tette volna mindezt.

Így viszont nyugodtan érkeztem Jánosházára, melyet megpillantva ledermedtek a lábak. Egy termetes tisztáson impozáns elrendezésben tárult elém a pihenő állomás. Váó!

Szemet gyönyörködtető helyről lassan tipeget tovább a láb, majd egy jelzés, még egy, no meg még egy. A szemek, ahogy kell tovább keresték, de nem találtak semmit. Mi történt? Eddig tökéletesen mutatott mindent. Hosszabb táv után egy megkopott jelzés visszaadta a remény sugarát, de mivel más évjáratú volt, kétségek támadtak. Biztos? Gyerünk tovább rajta egy darabig, majd az is elfogyott, mint az idő. Akkor mi legyen. Kóválygás erre-arra, majd telefon haza, a megbeszélt időpont úszott. Majd, amikor a csüggedés halovány jelei felerősödtek, módosított (egyben hosszabb) útvonal lett az új cél, az a kis hamis egy nem várt helyen kidugta az orrát! Na, mi van, jót bújócskáztunk? Apukáddal! Nagy levegő vissza eredeti menetrendre, csak csúszással, gyerünk tovább.

Itt már nem volt ingyom-bingyom. Az óra messze elszaladt, s az út során hasonló sztorikra is kellett még plusz tartalék, így pulzus feltekerve, lábak percenkénti fordulatszáma növelve, had szóljon. Őrölték a vádlik az alájuk tolt távolságot keményen. A szemekből még két párat növesztve, mint egy radar keresték, s fogták be az újabb jelzést. Amint meglett a következő, kiadták az ukázt a lábaknak, oda! Megvolt, jött a következő, oda, s így, csak így tovább. A fülek sem vonultak el pihenni. Hallottad, szólt át az egyik a másiknak! Ez nem makk volt! S a szemek már igazolták is két szarvas látványában.  A rövid megtorpanás után újra tempó, s még több tempó. Suhant a test a fák között, mire házak képeit jelentették a szenzorok. Oké, energizáló kapcsoló vissza normál üzemmódba, minden rendbe.

Ravazd települt átszelve az utcáin járva nem fogott el az édeskés nyúli hangulat. Itt is találni csinos vagy épp kifejezetten látványos portákat, sőt vannak, ahol kifejezetten többet. Átkelni rajta, elballagni előttük pompás, s ez akkor pont elég volt. Az elmúlt órák történései bőven adtak elég fantasztikumot ahhoz, hogy amikor este lecsukódott a szem, tudja, ennél tartalmasabban aligha tölthette.

Nagy Kornél

Mitől lehet szép egy kötelességektől zsúfolt nap? Szóljon erről egy a következő történet.

Egy hétvégi napon családunk összes tagja pár négyzetméternyi helyre zsúfolódott, mely alatt négy kerék forgott sebesen, hogy a legközelebbi nagyváros bevásárló központjainak fényében lubickoljon. Fejest is ugrottunk egyből az embertenger kellős közepébe. Gyorsúszással igyekeztünk „a” pontból eljutni a „b” be, majd a „c” be. Öröm volt kikecmeregni a közeledő és távolodó tömegből, mellyel, ha tetszik, ha nem mi is vízcseppként olvadtunk össze. Vagy inkább olajként, mely igyekezett ebből kiválni. Persze felvetődik a kérdés, miért nem asszimilálódik, vegyül, alkalmazkodik a természetjáró jellem ezzel a jelenséggel?

A választ Nyúl parkolójának elhagyása után kaptuk meg, ahol a nyolc láb első körben döcögősen lökdöste magát előre. Amint azonban a 82-es út faképnél hagyott és futott tovább Veszprém irányába, rendezetlen alakzatban négyen egymás mellett kúsztunk fel a dombra.

A zsúfoltság megszűnt, a pofánkba meredő reklámok helyett a kopott zöld ruhájú fák álltak és csak akkor láttad őket, ha kívántad és rájuk néztél. Nem gáncsoltak el, nem másztak rád, csupán ott voltak és engedték, hogy megfigyeld őket. Mint egy hálótól megszabadított fenyőfa tárul szét ilyenkor az ember, s megy egyre csak feljebb. A lehetőségek tárháza is kitárult például abban, hogy a mellettünk futó olykor akár két méternél is mélyebb árokba be lehet mászni. A térkép közben folyamatosan lapoz az ember fejében, mikor merre hol föl, hol erre, no meg arra.

A cél aznapra könnyűszerrel hozható volt, csupán a Gerha keresztet kívántuk elérni, s ahogy a bemelegedő izmok kezdtek rendesen dolgozni, úgy tűnt egyre közelednek. Nocsak, egy veterán csoport ereszkedett le. S ez az a pillanat, mely megadja a felső kérdésre a választ. Ismeretlenként üdvözöltük egymást, s vagy negyed órán át ömlött a szó. Természetesen ahol ezer ember van, nem lehet megtenni mindezt, csak ahol elvétve találkozunk túratársakkal. Azonban azok a piros pozsgás arcok az életörömmel csordultig teltek! Itt tudja meg az ember mi a jó, s amikor csak lehet, ebből kér.

Mindennek a mértéknek az alapja, így idővel ők arra, mi erre folytattuk utunkat. Az ösvény csordultig telt kanyarral, no meg az ősz egyik legértékesebb ajándékával, a dióval. Le is táboroztunk egy bőséges termést hozó fa alatt, s a talpak ropogtatni kezdték a kemény héjat. Az tény, hogy több fogásos vasárnapi ebéd íz és kalória tartalma felülmúlja az uzsonnánként, de más lapra tartozik. Ott a spontán jött kincs, valamint a megszerzéséért vívott küzdelem keveredett össze a dió bemajszolásával. Aki egy nagyobb darabot tudott egészben kicsenni, máris büszkén mutogatta, majd hopp elnyelte a fogak mögötti szakadék.

Azok a fránya lábak azonban türelmetlenül toporzékoltak menjünk már, menjünk! Újra elindult a szerelvény egyre csak följebb. A házak egyre szellősebbek lettek, majd elmaradoztak. Az út kísért egyedül fel egészen a keresztig. No, megjöttünk, s mivel hipp hopp itt voltunk, az eufória ezúttal elmaradt.

Az este azonban úgy néz ki, nem. A táj kezdte magára húzni szürke lepedőjét, mely alól iszkolni kezdett a fény. Ismerős terepen ez nem okoz gondot, de azért bólintottunk neki, s egy másik úton szépen lassan leereszkedtünk.

Családosan Nyúlon csavarogni teljesen más, mint egyedül. Ilyenkor a figyelem elterelődik a társaira, s főleg velük beszélget, s mókázik a túrázó. A falu azonban ennek ellenére nem dobta be a durcit. Attól, hogy összes érzékszervünkkel nem rá hangolódtunk, adta önmagát. A mesés házak barátságosan mosolyogtak ránk, s bizony az utcán közlekedők is előzékenyen köszöntek.

S milyen lámpafénynél bandukolni lefelé? A következő nyúli túrán elmesélem!

Nagy Kornél

Ahogy a természet ezerféle okot ad arra, hogy szeressük, úgy ezerféle képen lehet szeretni is. Ezúttal nem hátizsákkal és madárhatározóval indulunk útnak, hanem egy kicsit másképp.

Történt hát egy vasárnap hajnalon, egy szigetközi város pár házában korán felkapcsolták a villanyt, majd teafőzés és a végeredmény elkortyolgatása után spéci zokni, s rá különleges cipő került. Halkan, de lendületesen indultak ki a lábak az utcára, majd bemelegítő funkcióba kapcsolva kezdték emelni a tempót. A lovarda előtti bicikliút felé még véletlenül sem tévedt senki. Csak a cipők halk dobogása hallatszott megállíthatatlanul a sarki boltig. Itt stoppolt a vándor, nyújtani kezdte munkára váró alkatrészeit, miközben a szeme a park felöl érkező utat fürkészte. Hamarosan… Pattogás és nyújtás, pulzusszám emelés és startra kész állapot… Majd szürkületben kirajzolódó kép, jöttek!

Alig hat óra múlt és megérkezett a futókból álló csapat, melyhez bárki csatlakozhat, kinek van két lába, no meg egy tüdeje, szíve, az viszont nem árt, ha jól működik!

Köztük érkezett egy sportoló, egy atléta, egy (Laci most ne figyelj ide J) ikon, kinek szavára sokan odafigyelnek, s teljesítménye mutat példát nap, mint nap számtalan versenyző futónak és amatőr lelkes szaladgálónak. Őt kérte meg a Vándor, hogy válaszoljon pár kérdésre.

Az első szinte kínálja magát, Laci melyik napszakban szeretsz a legjobban futni?

Nekem a reggelek jönnek be, mert korán ébredek. Ilyenkor még üres a gyomor és semmi sem vonja el figyelmemet az edzésről. Régen még nem így volt, de nagyon jól hozzá lehet szokni a reggeli sporthoz.

Most, hogy Arakig futtok, meddig látod magad körül a tájat? Hol van helyileg és tempóban az a pont, ahol inkább már befelé figyelsz?

Vasárnap nálunk a közös futás napja, ilyenkor nem az egyéni csúcsteljesítmény kihozatala a cél. Úgy választjuk meg a tempót, hogy még tudjunk közben beszélgetni, így a reggeli húszas már nem is tűnik olyan hosszúnak.

Mennyire van hatással rád edzés közben az eső, a szél, a meleg, a hideg? 

Felsoroltad az összes időjárási körülményt, amit a futók nem szeretnek, de azért megküzdenek vele. A meleget viszonylag jól viselem, a hideget viszont egyre nehezebben. Nekem a kezem fázik először, 10°C alatt kesztyűt veszek fel és bármilyen furcsán is hangzik, fagypontnál már csak síkesztyűben tudok egy nagyobb távnak nekivágni. Edzést csak nagyobb eső miatt szoktam kihagyni, de versenyen ez sem számít.

Egy versenyhelyszín megválasztásakor, milyen szempontokat veszel figyelembe?

A külföldi versenyeknél még mindig a gyors pályák vonzanak, fontos számomra az elért időeredmény. A hazai versenyeken többnyire kialakultak már a kedvenc helyszínek, de minden évben igyekszem új eseményeket is felvenni a listára. Szeretem, ha van hangulata a versenynek, szurkolók, zenei pontok, szép útvonal.

Mióta futsz? Kékes futás, Berlin maraton, miért kerültek be a naptáradba? Melyik volt a legkülönlegesebb vagy legemlékezetesebb helyszín, és miért az?

Ha visszatekintek pályafutásom elejére, akkor 38 éve kezdtem. Úgy indultam neki, hogy nem akarok versenysportoló lenni. Hát ez lett belőle és örülök, hogy így döntöttem.

Szeretem a kihívásokat, a Kékes Csúcsfutás pont erről szól. A Berlin maraton pedig a világ egyik legnagyobb és legszínvonalasabb maratonija, több mint 40.000 indulóval, ahol sorra születnek a világcsúcsok. Erről a versenyről sokat tudnék mesélni. Talán ezt mondhatom a legemlékezetesebbnek már csak azért is, mert itt futottam meg a legjobb maratoni időmet.

Mik a céljaid még a futással?

Szeretnék minél tovább ottmaradni a jelenlegi szinten. Tudom, hogy telnek az évek és ennél többet már nem igazán lehet kihozni magamból. De úgy érzem, még nem jött el a visszavonulás ideje. Ha majd csökkenteni kell a terhelésen, onnantól az egészség megőrzése lesz a cél, semmiképp sem akarom abbahagyni a sportot.

Mi kell ahhoz, hogy egy hobbi futóból versenyző váljon? Miként építse fel edzéseit?

Kellenek célok és egyéni motiváció. Erre pedig a legjobb, ha elindulsz amatőr versenyeken. Fontos, hogy az edzések ne csak abból álljanak, hogy nagyjából ugyanazt a távot hasonló tempóban lefutod. Ettől nem fogsz látványosan fejlődni. Legyenek benne gyorsabb szakaszok, rövid pihenőkkel ismétlések. Az edzések egy része arról szóljon, hogy kilépsz a komfortzónából, felviszed a pulzust. Amit ma nehéz volt megcsinálni, az legközelebb már könnyebben fog menni. Legyen meg a heti rendszeresség, mert e nélkül elvész az eredmény.

Véleményed szerint, mitől olyan barátságosak, nyitottak a futók?

A futók nem egymás ellen küzdenek, hanem egymással versenyeznek. Mi az idővel vagyunk elsősorban versenyben, egyedül ez a teljesítményünk mércéje. Nincs pontozás, nincs szabálytalankodás.

Téged nemcsak aszfaltszaggatás, hanem a növények világa is elbűvöl. A kertészkedés mit jelent számodra?

Ez a másik hobbim, talán még a futásnál is régebben kezdődött. Főként gyümölcsfákkal foglalkozom, ugyanis nagyon szeretem a gyümölcsöket. Nyáron bizony nem könnyű az időbeosztás, mert gyakran kell mérlegelni, hogy aznap reggel futni menjek, vagy a kertbe.

 Köszönöm szépen a válaszokat! Jó futást kívánok. Hajrá!

RENDKÍVÜLI HÍRREL SZAKÍTSUK MEG ADÁSUNKAT!!!

A Szigetköz számtalan helyéről

távcsővel felszerelt természetbarátok

tartanak a Lipótra! 

MADARAK

EZEK MEG AKARNAK MINKET NÉZNI !!!!

RIADÓÓÓÓÓ!!!!

Kémeink jelentése szerint:

17.00 -ra érik a termál parkolóját,

majd a Holt Duna tanösvényen végighaladva 

érkeznek vissza az sötétség leple alatt. 

KÉSZÜLJETEK!!!

MUTASSUK MEG NEKIK 

MILYEN A LIPÓTI MADÁRVILÁG !!!! 

Ha még NEM nézted az időjárás előrejelzést,

várunk Téged az Európai Madármegfigyelő Napra! 

Ha már nézted az időjárás előrejelzést,

de keményebb vagy a Terminátornál,

várunk Téged az Európai Madármegfigyelő Napra!

Ha már néztél időjárás előrejelzést,

és bízol abban, hogy még változhat,

várunk Téged az Európai Madármegfigyelő Napon!

Találkozzunk október 3-án 17 órakor Lipóton 

a madárvárta előtti parkolóban

egy hét kilométeres madármegfigyelő sétára!

Részvétel csak saját felelősségre!   

 További info

itt: 

ENM Lipóton

Tudom, hogy ezer féle elfoglaltság közül válogathatsz szombat este felé. 

Ha viszont nagy kócsagot, szárcsát, búbos vöcsköt is szeretnél látni,

barkóscinegét, tengelicet, egerész ölyvet szeretnél hallani, 

és nem félsz a sötétben,

tarts velünk!

Tervezett program:

Madármegfigyelő túra: 17.00 - 20.00

Útvonal: Lipót - Dunaremetei fasor - hajóállomás  -  töltés - Lipót (kb. 7 km) 

Távcsövet, elemlámpát, vacsorát hozzatok! 

 A túrán mindenki csak saját felelősségre vehet részt! 

Ahogy a természetbarát a térképre néz, számtalan területről mosolyog vissza számos élmény. Itt volt a legszebb kilátás, ott volt a gatyaszaggató lejtő… Akad azonban pár terület, mely még sejtelmesen hallgat, s csak arra vár, róla is szóljon egy történet.

Egy vasárnap reggelen a szokott módon keltett a fej. Holott tegnap még sziklaszilárdan azt állította, kapok egy nap szabadságot, a reggeli fények szertefoszlatták ezt a sületlenséget. Talpra barátom, vár a terep.

Így történt, hogy rövid idő múlva Győr elhagyása után, de még Veszprémvarsány előtt egy éles kanyarral Bakonybánd felé fordultam. A szombati napok mozgalmai otthon marasztalták családom összes tagját, így szólóban pattantam ki a templom melletti parkolóból. Aki ezen a vidéken jár, nem kell Sherlock Holmesnak kiképeznie magát, hogy a jelzett útra találjon. Mi több, szinte neked jön s felkiált! Figyeld, itt vagyok, gyere velem!

A falun átgázolva látszott minden rendben van. Rendes házak, tiszta utcák, tűzijáték sehol, de nem is ezért jöttem. Simán kiszáguldoztam külterületre, ami után szerelvényigazítás következett, s a trapp. Az ösvény szélén ugyanis két méter magas növényfal mindenütt, kilátás nuku, nyár derekán délhez közeli időben pedig madárdal szintúgy zéró.

Egy dolgot tehet az ember, megy, méghozzá tempóban, mert igaz, aznap az időmilliomosok eleganciájával vágtam a túrába, de azért a táv nagysága kívánt némi fegyelmet. Robogtak is a lábak alatt a kilométerek, csupán az út szélén foghíjassá váló fák kínáltak csekély látnivalót.

A földút szélesebbre váltott, erdei hangulat képződött, s itt-ott feltűnt egy-két meredekebb kaptató is. Az út azonban arra nem kacsintott ki, csak egyenesen célirányosan a soron következő állomásig iszkolt, mely Réde lett.

A falun áthaladó út már kisebb érdekességeket rejtett. Emitt egy emlékmű, amott egy szobor, minden oké, vágta tovább. Sehol semmi váó látnivaló. Az utolsó házak mögött pár száz méterrel egy árnyas fák alatti részen került le hosszabb időre a hátizsák, melyből előkerült a súly, mely eddig a vállakat nyomta. A falánk test mohón tolta be a táplálékot, tudván, kell az üzemanyag a következő szakaszokra is.  A combok felnyomták újra magasba a testet, s mehet tovább a darálás. A homokos talaj azért marasztalni próbálta a bakancsot, de azok nem kívánták az élményt, s hopp, mindig kibújtak az ölelő fogságából. Érkezett egy komolyabb erdősáv, majd annak a végén egy jelzés.

Ahogy az út tovább ment azonban semmi nem mutatta a helyes irányt. No, akkor merre az arra? Egy szántóföldön futott keresztbe egy út, talán az lehet a megoldás? Robogás át rajta tempóval, ki tudja meddig, de két fix ponton sem találtam jelet.

Oké, gyerünk vissza el az utolsó jelig, majd jó alapos körbenézés. Egyszer csak bent a derékig érő gaz mögött tűnt fel újra. Hmmm! Ha arra, hát arra, s szinte már megnyugodva indultak tovább a lábak, de a szemek újra visítani kezdtek. Hol a következő? Út sehol.  Pörgött az agy, a szemek meg cikáztak erre-arra, csak a bátorság tolt előre az ismeretlenbe, melyért cserébe, mint szétszaladt hangyák egy-egy jelzés tűnt fel valamerre.

Egyszer csak egy terepjáró érkezett mögöttem, kinek vezetőjétől navigálást kértem. Ő segítőkészen szállt ki a kocsiból és a térkép segítségével próbáltuk megfejteni az útvonal szerkesztőjének szándékát. A házigazda ennél tovább ment. Betájolt, megmutatta hol van a műút, mert a jelzés hááááát… Mi több, felhívta telefonon a terület kezelőjét, majd átadta a vonalat és vele is megbeszélhettem a kiutat a területről. Ezúton is nagyon szépen köszönöm azt a hozzáállást és aktív segítséget, melyet adott! S mivel még kora délután volt, neki lehetett menni az erdőnek. Az út megtalálása… Ha volt egy kanyar, a jelzés tojt rá, s bevitt a másik irányba a fák közé. Hú. Hosszú volt nagyon, mire normális traktor járta részre ért, itt viszont meg kellett tolni, ki tudja merre megy a következő métereken. Micsoda felsóhajtás, mire a műút fekete kanyargó vonalát sikerült megpillantani.

Végre hátizsák le, tankolás, tájolás, itt már talán nem lesz gond. Irány vissza. A csendes erdő újra szimpatikus lett, haladt a lábak alatt. Amint azonban egyszer eltűntek a fák, panoráma tárult ki. Jééé, te ilyet is tudsz? A hullámzó tájon a szem vidáman nyargalászott el egészen a Pannonhalmi Apátság dombjáig. Hmm, ez már döfi!

Majd az erdő szélén futott tovább az út, melyet újabb sűrű követett. Nicsak, egy ház! Bakonyszombathely elő őrsei bukkantak fel, melyek idővel utcává rendeződtek. Hohó, ezen átvágtázunk s jöhet is a cél! Igen ám, csak itt az út nem elcsípi a település szélét, hanem úgy egy az egyben kettészeli.

A kezdeti hangulatos részek után belekerült az ember a fő ütőérbe, hol autók cikáztak, s bizony le kellett szokni az idegeneknek való köszönésről is. Maradt hát az erő, mely masszívan nyomott előre fel az emelkedőn, majd a víkendházak közé.

Itt már több öröm akad, például az élénken felfelé cikázó poros nyomon, mely végül lehagyva a házakat surrant be a szántók és a fasorok rejtekébe. Az óra még mindig lazán lötyögött, mondván azt csinálsz, amit akarsz. A sárga napraforgó táblák között átvágtatva a lábakba töltött kilométerek jelezték nem baj, ha most nem állunk meg, hiszen akkor nehezebb újra elindulni. Egy tövisszúró gébicsekből álló csapat azonban mégis odabiggyesztett egy padlóféket.  Na, jó, igaz veletek szerencsére bárhol találkozhatunk, azért álljunk meg egy fényképre. Ők cserében modellekhez méltón ültek ki az ág végére, s ha engem nem is, de arra járó nagyobb rovarokat vártak.

A műút, mely ezt követően várt, már nem sziget volt egy gigászi óceánban, hanem csupán egy feladat, melyet végre kellett hajtani. A pálcikák kötelességtudóan kalimpáltak előre, s ahol kellett, lefordulva várták a kocsi képét, mely a pihenést ígérte nekik. Hamarosan ki is nyílt az ajtó, egy telefon, a túra teljesítve, irány haza.

Nagy Kornél

Micsoda történet kapujában toporgunk, Kedves Olvasó! A prológban szeretnék Tőled elnézést kérni, hogy nem fogok spórolni a szavakkal, ezúttal ugyanis olyan tájra indulunk, mely megérdemel minden elismerést és dicséretet. Jöjjön hát egy csodás túrát visszaidéző élménybeszámoló.

Egy hétvégi nap reggelén családunk tagjai kissé mackósan keltek ki az ágyból. Egy éjszaka ugyanis kevésnek bizonyult, hogy kipihenje a kerékpár túra szembeszélben szerzett erőpróbáját. A természetbarát koponyája azonban nem adta fel. Elő is került a hátizsák, majd, hipp-hopp, félig telten várta az újabb bevetést. Az autó is énekelni kezdett, igaz ezúttal csak egy utassal a fedélzetén. Kigurult a már jól ismert úton, majd szinte magától falta fel a Bakonypéterdig vezető szakaszt. Itt egy komolyabb kanyar, erre, arra, amarra következett végül a kézifék.

A Súrra érkező turistát egy szép tábla fogadja, melyen azt adják hírül, hogy az ország legszebb fekvésű településére értél. Megvan az első jó pont, de lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban?

A centrumba érve, s kipattanva ezernyi meglepi fogadott. Első egy információs tábla, mely csordultig volt felfedezésre váró helyekkel. Közvetlenül utána egy csöppnyi sétány, hol a padokra vésővel barátságot kötött személyek alkotásai elevenedtek meg. Csupa olyan mű, melyre szinte már rá sem illik ülni. Ezt követték a földre ízlésesen festett ugróiskolák és egyéb érdekességek. Hová kerültem?! Az ültetett fák alatt tájékoztató tábla, az elő alkotások ágain madárodúk! Nem tudtam hová nézni! Egy ekkora területre, hogy lehet ennyi figyelmességet, ilyen ízlésesen elrendezni zsúfoltság nélkül? Itt rabul ejtett a település…

Amint azonban rátértem a faluból kivezető útra, s az eldugottabb utcák házai közt vittek a lábak, rájöttem, ég veled nyúli egyeduralom. Kedvenc helyek közé érkezett Súr is. Ahogy a telkek elmaradtak, hullámzó zöld tenger tárult elém. Ezek intenzív útra hívták a szemeket. Nekifutottak, melyek felszaladtak a dombra, s ott megtorpantak. Elindultak egyik irányba, majd a másikba, élvezték a hullámvasutat. Majd mikor kivirgonckodták magukat, egy rohammal nekivágtattak a Bakony távolabbi robosztus hegyeinek.

Elég volt a játékból, gyerünk tovább. Taposták is a lábak a tempót, hiszen már delet rég elkongatta a harang, s húszas volt írva a menetrendbe. Falták is a kilométereket a lábak az egyértelműen és profin jelzett utakon. Át az erdősávon, majd jött egy újabb tenger, amelynek azonban már kék volt a színe. Itt blokkoltak ismét a lábak. Amint egy színházba lépve a fák nézősorán mész egyre csak előre, majd a színpadon egyszer csak széthúzzák a függönyt és eléd tárul a fő attrakció, a természet valódi jelenete a tenger.

Látványtól megimbolyogva haladt a test, mely csak falta a táj nyújtotta szépségeket. Igen ám, a fül azonban kijózanított. Hallod ezt a zsongást, majd stílust váltott és visított. Hallod ezt a zsongááást!!! Ezek méhek! Hopp lekerült a hátizsák, s nyári kánikula ide vagy oda, elő a zubbonyt nyakig begombolva, sapival szinte összeforraszt a gallérral. A szabad bőrfelületet minimálisra csökkentve indult az átvágás a területen.

A szív azonban felsóhajtott, értem én, hogy veszélyes, de olyan szép. Nem volt mit tenni, meg kellett állni és élő egyenes adásban figyelni a megvalósult idillt. Ahogy a hullámzó tenger fölött zúgó méhecskék világában ott lenni. Elcsípni a természet eme remek megnyilvánulását. Az ész azonban mutatta az utat, tessék csak tessék, arra kell tovább menni.

A mesevilágon túl egy újabb erdősáv következett, hol már lehetett némi tempót diktálni, míg nem ovis színezőkből kiszállt gyurgyalagok ültek ki a drótokra. Ez igen! Mellé tarka lepkék bolondozva reppentek egy- egy virágra, s tesztelték a turistát, hogy melyiket figyeli jobban? Seregélyek vidám serege is adta a sót a fák tetején, melyet egerészölyv vijjogása tett teljessé. Na, kérem, itt sajnálja az ember, hogy csak két szemmel született!

Akára érve már meg volt a hangulat, amit a település sem nem apasztott, se nem szított. Kellemes kis hely, melyben igényes és mutatós kertek akadtak bőséggel. Látszik, hogy felvették a ritmust az idővel, rendben volt a falu. Örömmel kanyargott az út benne.  De mielőtt még elhagynánk azt, egy irányváltás és már futhatunk is fel faluszélre. Itt már azonban a térségbe érkező felhők komoly hadrendbe álltak és hegyes szuronyukkal riogatták az útjukban állókat.

Az útvonal azonban fix volt. A kocsi a helyén, egy dolog volt, előreeee! A táj belsejébe hatolva egyre mélyebbek és magasabbak lettek a hullámok, melynek közepén, mint egy vitorlás próbálta az ember megtudni a helyes irányt. A turistajelzések azonban itt is tökéletes segítséget nyújtottak, fél szemmel követve is vígan útba igazítottak. Ilyen körülmények között szinte vitt hátán a föld.

Gyűltek a lábakba a távok, egyszer csak kiértem a műútra. No, egy kis rövidítés nem árt nézve a hadosztállyá rendeződött felhősereget, valamint a még előttünk álló távolságot. Aszfaltfalás lett hát, amit a sportcipők könnyű szerrel megoldottak. Ezt a távot Ácsteszérig csak hozni kellett, majd a faluban egy csöppnyi szusszanás, s jöhetett is az újabb rész szintén aszfalton.

Aki azonban erre a vidékre ér, ne félórára érkezzen. A szürke égbolt sem tudta elfedni a jellegzetes hangulatot, melyet még a műútról is átvenni, érezni lehet. Erre csak úgy ráadásként szemerkélő eső és egy csapat gyurgyalag érkezett, autó viszont alig. Így tényleg össze lehet érni azzal az egésszel, ami ott van.

Így sikerült bemasírozni Csatkára, ami az utolsó állomás. Mit látni az egyik udvarban? Igazi konnektor orrúakat. Ott feküdtek egymás mellett. A távolabbi példányok kíváncsibbak voltak, oda somfordáltak a kerítéshez, majd látván semmit nem kapnak, megunva a produkciót, visszavonultak.

A falu központjának megtalálása után a maradék távolság nem tűnt soknak. Azonban az égen összegyülemlett hadseregnek kiadták a parancsot! A szelek készítették elő a rohamot, majd kezdődött az eső, majd a még több eső és a még több eső. Amikor látta, ez alatta nem állt meg, beledörrentett egyet, melyet fényes villámlás tett félelmetessé.

Akkor most mi legyen? Erős szélben nem a legbiztonságosabb az erdő, pár kilométert azonban le lehet nyomni. Oké, nagy levegő, lássuk.

A térkép jelezte, hogy itt egy templom lesz, de hogy ennyire összkomfortos, sőt egy kedves plébánossal is, ki örömmel fogadja az arra járókat! Jól esett a szívélyes fogadtatás, valamint a segítő szándék. Örömmel mesélt a hely történetéről, csodáiról, szokásairól. Ő még marasztalt volna, hiszen az eső ömlött. A magam féle csavargónak viszont kihagyhatatlan lehetőség, melyet elhalasztani bárgyúság. Így megköszönve a vendéglátást, a szél és a villámlás elmúltával újra irányban nyomtam tovább.

Nem biztos, hogy mindent magyarázni kell. Miért finom egy friss saláta? Miért esik jól egy pohár soproni kékfrankos? Lehet belemagyarázni dolgokat, de felesleges. Érezni kell és kész! Hallani az első halk kopogását a növényeken, beszívni a mással össze nem keverhető eredeti illatot, s megélni, ahogy a víz végigsiklik a bőrödön, miközben magával viszi az út során ráragadt és kiizzadt anyagokat. Micsoda külső megtisztulás.

A legtisztább legeredetibb formában. Nincs az a mesterségesen képzett inger, melyhez hasonlítható lenne. A valódi eredeti élmény. Csak menni - menni az eső áztatta távban és élvezni minden pillanatát. Hálás lesz az ember, ha mindebben részesülhet!  A túrázás emlékeinek legédesebb rekeszébe kerülnek ezek az emlékek.

Ilyenkor különösen kell fókuszálni a pillanat megélésének művészetére. Ezekben a szituációkban kell tudatosítani a jelen valódi értékét, s minden egyes másodpercében ott lenni úgy, ahogy máskor is, csak olykor sokkal nehezebb a legtöbbünk számára.

Menni az erdőben és semmi mást nem tenni, csak menni. Szívből kívánom mindenkinek, hogy egyre többször gyakorolni tudja ezt.

Így rajzolódott ki újra a falu képe, s vittek be a lábak. A jelzések, ahogy az egész út során kristálytisztán navigáltak, s mutatták az irányt, miközben Súr kertjeinek szépsége csak úgy húzott egyre beljebb. Ahogy pedig haladtam el egyik ház mellett, fiatal srácok emelték köszönésre kezüket, kik a fedett terasz alatt ülve szintén élvezték az eső különleges hangulatát.

Idővel az autó kacsintott oda, látva az érkezést. Gyere, ülj be, s bár tudom egy örök emléket hagyó túrán vettél rész, induljunk hazafelé.

Nagy Kornél

 A tavasz beköszöntével szinte duruzsolnak az természetjárók fülében az ígéretek. Ha erre mész azt látod, ha arra jársz, oda juthatsz. Patikamérleg kell hozzá, hogy eldöntsük, épp melyik térség adja a legoptimálisabb lehetőséget. 

Így történt hát, hogy reggeli után pát intettünk a Kisalföldnek, s a sokat látott Cseszneki vár kacskaringói közt eltűntünk a Bakony sűrűjében. Igaz, itt még követtük az aszfaltot egészen Zircig, hol egy parkolóban léptünk rá az útra, mely a jótékony messzeségbe vezetett. 

A kisváros házai még ismeretlenül köszöntöttek, nem volt rájuk kellemes emlékeket idéző jel. Bár vitathatatlan, épített szépségei vannak, az utóbbi idők túráinak látnivalóit nehéz felülmúlni, így csak, mint egy gép emelkedtünk egyre följebb. Egy felnőtt játszóteres helyen dobtuk elsőként a horgonyt, mondván úgy is szeles az idő, egy kicsit elidőzünk.

Tovább indulva egy szekérúton emelkedtünk a város fölé, ami egy kereszt után behívott az erdőbe. A mesterien jelzett ösvény szinte vitt magától, mint egy idegenvezető.

Erre tessék erre, mi pedig élve a lehetőséggel, követtük minden megnyilvánulását. Egy tágas rétre kiérve viszont a derékig érő fűben egy tábla mutatta, Fehérvár felé kell fordulni. Mi pedig szót fogadva gázoltunk bele a mezőbe. Kitaposott ösvény híján elsőként a fák csoportját követve, haladva kerestük a merrét. Annak viszont nyoma tűnt. Sebaj, majd beljebb talán lesz. S már a fűtengerből alig láttuk a messzi partot, mire egy Bambi került elénk.

A csöppnyi jószág, ott lapult a fűben, s mi biztosak voltunk benne, hogy nem ránk várt. Örömünket azonban nem tudtuk leplezni, nagy kört alkotva csodáltuk, s örültünk neki. Mennyi gyengédség, törékenység, kedvesség és remény lakozik egy ilyen lényben. Pont emiatt szinte már a csapból is ez folyva rikítják világgá a természetvédelem szónokai, hogy ezen túl mást tenni vele röviden és tömören tilos! Anyja vélhetően a fák mögül várta, hogy elmúljon a veszély és tovább tudja folytatni a feladatát. Még véletlenül sem szabad megérinteni, megsimogatni, hiszen onnantól annak a jövevénynek annyi. Ennek ellenére tucatnyi gidát visznek haza majd állatorvosokhoz. Ahogy vízimadarakat sem etetünk, úgy őzeket sem pátyolgatunk. A legtöbbet értük a saját családjuk tehet. Mi is mentünk tovább egészen a túlsó fasorig. Itt jött a nyomkövetés. Merre mehet a jelzés? Bebújtunk a kisebb vadvágásokon, kerestük, de semmi. Valamit biztos benéztünk. Vissza a partra majd terepszemle, de semmi. Az út a kaszálón túl. Újra bevitorláztunk egészen a végéig, majd ismét bebújtunk minden helyre, de semmi. Lassan kezdtem feladni. Erős szélben, pulcsis hidegben minek kódorog a család.

Egyszer csak feleségem a távolból megszólalt, itt van! No, egyből megünnepeltük, majd gyerünk. Neki is indultunk újra, az útvonal azonban ismét több esélyesre fordult.

Persze nem egy rendes jól bejáratott turistaútvonalat követtünk, de hogy ennyire nem tudjuk merre? Lassan lemondtunk a napi távról, inkább csak a helyes útvonal megtalálásával voltunk elfoglalva, mi szerint egy alig használt dzsumbujon kell keresztül vágtázni. Le is dobtuk a zsákot egy öreg fa tövében, inkább megnéztük mit cipeltünk egész úton át.

A jóllakottság barátságos érzetével kaptak parancsot újra a lábak, mehettek. Egyszer erre, majd nem erre, aki helikopterről látta volna az egészet, inkább nézett minket kincskeresőnek, mint sem túrázónak.

Egy újabb mezőre kiérve ismét vágtáztunk tovább. A tekintet szokásokhoz híven előre meredve az eget pásztázva kereste az utat, meg a madarakat, de egyik sem volt. A zúgó erdő előtt meghajlottak a fák frissen kinőtt ágai, hol vélhetően a madarak menedéket is kerestek. Réka egyszer csak megszólalt. Odanézzetek! Egy erdei sikló igyekezett lapítani a fűben. Az akár két méteresre is megnövő csoda köré egyből emberkoszorút szőttünk és csak figyeltük a reakcióját. Elsőként nem kívánt velünk foglalkozni, majd mikor látta, mennyire elájultunk tőle, egyszerre megmozdult az egész teste, szépen komótosan elcsúszott be a sűrűbe. Hoppá! Vele se minden túrán találkozunk!

Az élményből feleszmélve túratársakkal találkoztunk, kikkel való rövid beszélgetés után úgy gondoltuk, az órát ezúttal barátként fogadjuk. Megfordultunk hát, s a szó legszorosabb értemében, amerre láttunk elindultunk visszafelé. Zirc házainak kontúrjait még kirajzolta a látóhatár, így azt követve kezdtünk bele a visszavonulásba.

Mit jelent szabadon beleindulni a túra maradék részébe? Egyrészt fellélegzést a szeleburdi és semmirekellő idegenvezetőnktől való elszakadással, másrészt esélyt kaptunk, hogy még aznap a világosságban visszaérünk. Faképnél is hagytuk az egészet, s csak mentünk, amerre jónak láttuk. Egyből fogyásnak indult a táv. Igaz a bokák és a térdek nagyobb feladatot kaptak. A hepehupás terep kezdetben csak hasig, majd mellig, sőt vállig érő fűbe vezetett. Alig láttuk mögöttünk a jövő, úgy tűntünk el a zöld mindenségben. Kihúztunk egy láthatatlan egyenest, s annak mentén törtünk előre egészen a műútig.

Ott azonban olyan forgalom volt, hogy nem kívántuk. Elérve az első elágazóig egy kunkort megtéve csalinkáztunk traktor utakon be a házak közé, kisebb utcácskákon keresztül jutottunk ki a főútra. Pár hamburger ismét helyreállította az energiaszintet, a hőmérséklet azonban bíztatott minket. Vagy megfagytok vagy tempóztok. Az utolsó szakaszt a központi fűtésnek vetettük alá. Így értünk hát a kocsihoz, melyet beindítva alig vártuk, hogy újra meleg legyen.

Nagy Kornél