Ahogy a tél fenyegető közelségbe kerül, úgy lopja el tőlünk egyre jobban a napfényben töltött órákat. Pánikszerű kapkodásba kezd ilyenkor a folyton nyüzsgő elme. De oda még el kéne jutni és azt is az idei listába be kéne venni.

Így történt meg, hogy még ebéd utáni indulással nekimentünk egy közeli, de ígéretesnek tűnő célpontnak. Tényő nem a turisták Mekkája, ezt még a séta megtétele után sem cáfolom meg, de hogy aki erre jár, annak érdemes egy kört itt megtenni az is biztos!

A templomnál hagyva a kocsit indultunk el Feleségemmel, hogy felfedjük báját e ritkán népszerűsített környéknek. A közepes forgalomban kezdetben a járdán, majd ennek elfogyasztása után a keskenyedő utcán folytattuk a menetet. Rendezett házak, megszokott környezet nem veri ki a biztosítékot talán senki szemében sem, de a kertekből kinövő kutak kellemes meglepetéssel szolgálhatnak. Ennyi régi vágású víznyerőt még kíváncsiskodó korom óta nem láttam. Hamar rá jöttünk arra is, a tömeg kötelező közönyét itt nem húzta magára a település fiatalabb generációja. Akik ugyanis főként biciklivel, olykor gyalog jöttek, rendre köszöntek. Olyan jó érzés megszokni ezt az állapotot, s a harmadik eset után már felkészülten fogadtuk udvariasságukat.

Az otthon elképzelt túratervet szellősen cipeltük, s már az első alkalommal hajítottuk ki a szellemi termékek szemetesébe. A jó öreg kérdés, mely szerint a következő kanyar után mi van, felülírt mindent. Ahelyett, hogy felkanyarodtunk volna a dombra, mentünk a fejünk után egyenesen. Az út egy jó hírű vendéglátó egység elé vezetett. Körbe is néztünk a környéken, s lám egy nyitott kapu hirdette a lehetőséget, hogy arra is be lehet menni.

Mint kiderült, egy pöttömnyi vadaskert drótkerítésen túli látogatói várták a nagyérdeműt. Mármint a kecskék, meg a disznó, mert a másik oldal patásai inkább a háttérből nézegettek.  Aki erre jár, látogasson be ide is. Nem egy egész napos program, de pár percet megér.

Ezt követően araszoltunk vissza az elágazóhoz, mely az eredeti elképzelés szerint a felhőkbe visz fel. A kellemes kaptató nem durvult el úgy, kényelmesen lehetett rajta felfelé haladni, a mellettük felsorakozott házak azonban kissé bizalmatlanná tettek minket. Kiléptünk, az egy utcán csaholó kutyát magunk mögött tudva haladtunk.

A szilárd burkolat idővel elkopott, végül pedig már a füves traktor pálya kanyargott előttünk. No, meg az óra, ki magabiztosan szólt oda ilyenkor, ugyan már!

Látva a helyzetünket, meg is kérdeztünk egy helybelit, érdemes-e tovább kísérleteznünk? A válasz nem váratott. Szerinte közel két órás út. Puff, hátra arc. Holott a fejben duruzsoló térkép mást mutatott, azért egy másik emberrel is készítettünk riportot. Szerinte egy óra alatt meg lehet tenni, de neki is van egy ismerőse, aki ismeri az összes falevelet, ki szerint viszont csak háromnegyed óra.

Végül mégsem mentünk neki az egyre szürkülő ismeretlennek, viszont picit belecsöppentünk a bő beszédük általi életükbe. Elmondom, rendkívül barátságosnak, szimpatikusnak, segítőkésznek és vendégszeretőnek tűntek. Bíztattak, jövő hétvégén korábban térjünk vissza, s akkor járjuk be a terepet. Sőt B tervvel is elláttak, melyet megfogadva nem indultunk haza, hanem egy másik úton megmásztuk a domb másik oldalát.

Egy sétának kiváló, s ha ránézünk a térképre már tudjuk, mit rejtenek azok a foltok, ha azóta a holló el is repült, melyet útközben hallottunk. A szamár viszont remélem még most is ott van és él abban az udvarban, melyet megpillantva odaandalogtunk hozzá, kíváncsian. Ő, mint egy házigazda jött elénk, s kíváncsian nézett ránk.

A Nap még valahol biztos világított, a felhők azonban vastagon eltakarták és ezzel az este közelségét hangsúlyozták, mire visszaértünk a kocsihoz. Biztos vagyok benne, hogy Tényőnek vannak látványosabb részei is, hiszen nem jutott időnk például a tájházra sem, valamint a megjárt dombtól - a helyiek szerint vannak csodás kilátó pontok. Ahol mi voltunk, arra sétálni tökéletes, de azért Nyúlhoz, Fertődhöz, pláne Somlóhoz hasonlítani nem lehet, de nem is kell.

Nagy Kornél