Aki bakancsot húz a lábára és a turistautak pókhálóként beszőtt útjaira lép, a hagyományos jelzések mellett újabb jelöléseket talál. Nyúlt masniként átkötő T (keresztek útja) jelzéstől kezdve, Csatka szívén átszaladó M (Mária út) jelzéstől egészen a Pannonhalma világörökségén megpihenő klasszikus sárga kagylóig. Az ember mikor társul választ egyet, s kilométereken át kíséri őt, elgondolkodik, milyen lehet lábtörlője előtt toporogva, heves szívdobogások között belenézni a sok száz kilométerbe, majd megtenni az első lépést, melyet sok tíz, száz és ezer követ.

Vándor ezúttal részben hazai vizekre evez. Sokat látott bakancsát ugyanis azért vette fel, hogy jóllakassa az út porával. Az aszfalt lassan kikopott alóla, s a lábnak oly édes földbe nyomdázhatta recés gumi talpát. Vitte őt dűlőkön és fasorokon, ártéri erdőkön és üde friss kaszálókon át egy pontig, hol Dr. Kovács Péterrel találkozhatott, ki megtette mindazt, miről sokan csak álmodoznak.

Milyen érzés az El Camino startvonalában állni? Mi játszódik le az ember fejében?

Nincs startvonal, a lélekben megérés van az útra amely Saint Jean Pied de Portból egy barátságos francia falucskából kezdődik, több európai útvonalból ez a klasszikus EL CAMINO. A második Portugál zarándoklat pedig már az többé-kevésbé ismerős belső utazás és a természettel való egy szívdobbanás finomhangolásos, hit megerősítő barangolása. A szavak amellyel jellemezni lehet szerintem egy igazi zarándokot az út kezdetén talán a következők lehetnek: kérdések, várakozásteljes percek, órák, napok, hetek, ismeretlen érzetek, kihívás, egyedüllét megtapasztalásának misztikuma.Vajon mi történik velem az úton lesznek-e csodák amelyről sokan beszámoltak már?

Mekkora szakaszokat tettél meg naponta? Milyen volt a tájékozódás? Milyenek voltak az elérhetőségek vízvételezés, táplálkozás, szállás terén?

A tervezett táv 40km átlagban ez „kicsit” több a normál tempónál, de nem is a megtett lépések száma a fontos, hanem az, hogy észrevegye az ember a pillangókat az út mellett, akik gyakran kísértek akár több száz métereken keresztül, hogy meghallja a madarak énekét, lássa nyíló virágokat, érezze az eső áztatta föld illatát. Végül eljusson önmagából önmagába s megtapasztalja, hogy ehhez kap „külső” segítséget is, ha kellő képpen ki tudja tárni az a bizonyos kis kaput ott bent valahol. A Santiago de Compostella felé vezető „csak” a Fésűs kagyló jelét meg a sárga nyilat kellett követni. Néha mikor belefelejtkeztem a gondolataimba és elmentem más irányba, de utólag mindig rájöttem, hogy volt értelme a kitérőnek, mert valami olyat láttam, tapasztaltam amit e tévelygések nélkül soha nem éltem volna át.

Étkezés napközben hátizsákból volt és egy napi ital (tej, víz) mindig volt benne, no meg a remek Darnó - Hús termékek az első 3-400 kilométerig.  Vacsorákat én készítettem a zarándokszállásokon. Ezek a szállások egyszerűek tiszták olcsók (4-10 euro) és van főzési, tisztálkodási lehetőség bennük. Előfordult olyan is több alkalommal, hogy a vacsorám az útközben szedett gombából készült, tojással, hagymával, szalonnával spékelve.

Milyen természet és épített szépségek jöttek szembe az úton?

Általában több útvonalon is lehet haladni én mint erdész, ha csak tehettem kerültem az aszfaltot, a betont és a zöldebb utat választottam ahol az összes érzékszervemmel vallathattam a természetet s Ő mesélt nekem. Csak a szakaszok hossza volt előre megtervezve a látni és átérezni valókat mindig az előző nap este a zarándokszállásokon gondoltam át. Nekem bevált mert e módszerrel még plasztikusabban és szabadabban járhattam az utam. Az utat ahol előttem a sok százezer zarándok lépte nyomán keletkezett energiák misztikuma lengett körül. Az útközben levő kegyhelyeken, templomokban, katedrálisok rejtett szögleteiben és egyéb kultikus építményeknél, mindenhol volt szerencsém megálltani az időt-időmet és elmélkedni a történelmi kötődéseken és a hozzájuk tartozó legendákon is.

Mennyire viselt meg fizikálisan, hogyan tudtál nap, mint nap újra elindulni?

Szerencsémre jó fizikummal érkeztem, éppen előtte hétvégén futottam egy maratont Barcelónában. Persze a gyaloglás hátizsákkal egy másik műfaj, de élveztem minden egyes méterét még ha 19-ből 17 napot esőben is tettem meg. Az elindulás általában kora reggel sokszor még pirkadat előtt volt, hogy beleférjen minden a napomba így nem voltam időhöz kötve ezen formában sem.

Mennyivel ad többet, mint egy hagyományos turistaút?

Aki bandázva szeret túrázni az ne induljon el a Caminon. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélgettem senkivel örömömre szolgált az is, hogy sokféle emberrel sikerült megismerkedni útközben és a szállásokon sok nációból sokféle indíték vezette a zarándok társaimat az ÚTRA.

Mennyire tudtál az úton befelé fordulni, találkoztál–e azzal, akiért, sőt, amiért elindultál? Ez mekkora szerepet kapott az út során?

Sikerült igen, magamban magammal lennem ezt bátran kijelenthetem. Erre a napi élet egyre gyorsabban forgó színpadán kevéske lehetőség adódik. Egy bizonyos életkorban eljön az a pillanat amikor az emberben felmerülnek ilyen kérdések, hogy hová ért életében, hol tart most , jó–e a irány, mi az amit jól csinál-csinált és mi az amit nem, mi az amin lehet változtatni, javítani és mi az amit el kell engedni? Ezeket egyedül kell, lehet megélni átgondolni és talán segítséget is kapni attól aki érezhetően végig kíséri lépteiket az ÚTON (ezt az ÚT szócskát mindenki értse úgy ahogy érzi…) Az út végére úgy éreztem jobban és jóban lettem önmagammal. Ez nagyon lényeges kérdés mert aki magával sincs harmóniában az hogyan teszi ezt meg a környezetével, szeretteivel a külvilággal?

Nekem két megérkezésem is volt. Az egyik a Szent Jakab-katedrális mint építészeti- kulturális-szakrális hely. A másik  pedig a természeti, töltetű káprázatos muxiai az óceánpart a  920 km-es gyaloglás után. Itt ha figyelmesen szemléljük a naplementét, még a víz sistergését is hallhatjuk a legenda szerint  amikor az izzó napkorong belesüpped az óceán végtelenjébe

Meg vagyok győződve róla, ha mindenki elmenne egy ilyen útra jobb lenne a világ! Észrevennénk a hétköznapi csodákat amik a Caminón bizony ránk köszönnek. Igazából ezek mind-mind bennünk vannak csak sajnos nem vagy nagyon nehezen vesszük észre őket „a hatalmas környezeti zajban”.

Ki jött haza?

A környezetét, az embereket még jobban megértő és megbecsülő hétköznapi ember. Aki megtapasztalhatta, hogy lehet élni napi 20 euróból szállással, étekkel itallal és minden egyéb kiadással együtt.(ez volt az egyik kívánalmam magam felé, hogy limitáltam a költségeimet is a zarándoklat alatt) Aki naponta kimossa a szükséges ruháit, aki beosztja az ételt, aki beosztja az erejét és tud az időjárásnak megfelelően gazdálkodni az energiájával és felszerelésével. Akit az Út megerősített abban a tudatban, hogy segíteni másoknak nagyszerű dolog.

Péter zarándok út élményeiről szól a következő előadás: 

Nem csak ez az út volt meghatározó az életedben. Mi hírt hoztál a Kilimandzsáróról? Mi történik ott az emberrel?

A hírem az, hogy KILIMANJARÓ egy csoda!

Megtapasztalni, hogy a 40 fok feletti trópusi páradús, színes, majmokkal és zajongó madarakkal teli esőerdőből indulva több éghajlati övön fel- áthaladva elérni a Kilimanjaró havas csúcsát, ahol metsző szél -20 fokon fú és ráadásul csak 40% oxigéned van a mászáshoz.. no comment…

Ezek után igen csak tudja értékelni az ember, hogy milyen nagy dolog például a futás, a dinamikus mozgás lehetősége.

Bizony ott a felhők felett meg kellett gondolni a lépteid hosszát még azt is, hogy egy nagyobb szikladarabot szép lassan megkerülsz inkább vagy átmászol rajta, mert a hegy azonnal büntetett minden meggondolatlan felesleges mozdulatot. Hogy mi módon? Hát egy jó adag légszomjjal ráadásnak a fejfájás, hányinger, az állandó hipervetilláció és emésztési kellemetlenségek mellett. A természet szépsége varázsa viszont bőséges kárpótlást nyújt eme apróka kellemetlenségekért cserében.

A legnagyobb élményem viszont az, ami egy apával történhet a hegyen 6000m magasságban, hogy a Fiával együtt állhat fent és meghatottságtól könnyezve bár, de férfias kemény kézfogással és vállveregetéssel gratulálhattunk egymásnak Bálint fiammal ezt gondolván …”ez jó mulatság férfi munka volt”…

Ilyen hihetetlen kalandok után, milyen érzésekkel ülsz csónakban, a Szigetközbe és mit ad?

Szigetközben élek s a Duna árterébe megérkezek minden egyes vízre szállás alkalmával.

Honnan van ez az érzés? Azt gondolom sok-sok ezer év távlatából tör elő. Ami előhozza, hogy az ember és a természet együvé tartozik és „kétlábú” itt a Zöld Katedrálisban csak alázatos, tisztelettudó vendég lehet, semmi több. Lenyűgöző az Ezer Sziget Országának természeti szépsége, sokszínűsége, ereje, állandósága és mégis folyamatos változása, ahogy alkalmazkodik a változó környezethez. Itt jelen van és uralkodik az őselemként a víz, amely megalkotó szobrásza életet adó szülője e tájnak.

Csónakázás, túravezetés közben rám köszönnek a barátaim, kedves ismerősként a görbenyakú, lassú röptű gémek, a villámgyors, rettegett vadászok a szitakötők, a kákán vagy a nőszirmokon nektárt nyaldosó tarka pillangók, a vízből egy kacsintásra a csónak előtt felugró halak, a zárásokon átbukó víz moraja is figyelmeztetőleg üzen. Néha megjelenik fölöttem a táj Ura vagy Úrnője méltóság teljesen feszített szárnyakkal, termikeken sikló területét szigorúan figyelő fehér farkú ”rétisasmadár” is ahogy a Kisfiaim mondták 20 évvel ezelőtt, akikből mostanra természetet szerető, természetet értő és óvó férfiak váltak és természetesen ez a gondolkodásmód az Eszter lányomra is igaz.

Ha hullámtér, akkor még nem említettem a folyamatos többszólamú madáréneket, a bíbor nenyúljhozzám édes-savanykás vagy a bodza virág finoman émelyítő illatát. A fák levelének zöld-sárga-bíbor ezer árnyalatú őszi színkavalkádját, télen pedig a gallérjégen zsinórozó rókakoma legdivatosabb vörösbundás bemutatóját. Hát igen ez a mi szűkebb hazánk Szigetköz a szárazföldi Duna-delta.

Izenem mindenkinek! A természet tisztelete és megbecsülése a túlélésünk záloga…vigyázzuk rá nagyon!

Köszönöm szépen a válaszokat!

Nagy Kornél

A május fura dolgokra képes! A csodás tavasz valódi értékeivel díszíti fel önmagát, miközben imitt-amott feltűnnek a nyár első jelei is. Mikor nem, ha ilyenkor vágyik a túrázó kedvenc tájára, s hány el maga elől minden szutykot, mely ebben megakadályozná.

Így történt egy hétvégi nap derekán túl, hogy családunk lelkesen állt talpra Écs falu egyik parkolójában, s vette szemügyre az előttünk magasodó dombokat. Lássuk, ma mi lesz a feladvány! Az utóbbi időben ezen a környéken rendszeres vendégek voltunk, így lassan elfogytak a megismerésre váró jelzett utak. A mostani kiruccanásra így egy újabb fűszert vetettünk be, méghozzá azt, hogy odafelé megérzésre jelzetlen, de a térképen jelölt utat fogunk felfedezni.

Écs községből még nem volt szerencsénk indulni, s hamar kiderült, méltatlanul hagytuk figyelmen kívül. Kedves kis utcácskáin szerény forgalom mellett lehet haladni. Ájulatba ejtő meglepikbe nem botlottunk, mint Nyúlon vagy Szigligeten, de minden rendben van erre felé. Igazi könnyen hozható környék, mely szépen vitt a hátán, egyszer csak elkoptak a házak körülöttünk. Az út bekanyarodott az erdőbe, mely elé elfért volna egy kapu mondván, lassíts. A széles út ugyanis egyre szűkülni kezdett, a pereme pedig egyre magasabbra kúszott. Végül egyszer csak egy löszbe vájt csőben voltunk, mely úgy kanyargott előttünk, mint egy makaróni tészta a tányéron.

Ezzel a has nem, de a szem táplálékra lelt. Falánkan lapátolta magába a látványt, miközben a lábakat kérlelte lassabban, még lassabban. Meseszép a Balaton, meg persze az eget karcoló hegyek, de ez egy teljesen más íz, melyet legalább annyira lehet élvezni, mint a többit.Ahogy kacskaringózol egyre följebb és följebb, pompás volt tudni, visszafelé is erre jöhetünk.

Megtaláltuk azonban azt a magaslest, mely jelezte, ha itt lefordulunk arra, hát akár Nyúlon is kiköthetünk. A jól megszokott jelzésektől búcsút véve kalandvággyal csaptunk bele az ismeretlenbe, s vártuk a terep adta újabb kihívásokat.

Elsőként fentről csodálhattuk meg a tájat, majd mélyebb ereszkedés után jöttek a kérdések, ez az elágazás hova visz? Puding próbája… Pár száz méter arra, s az út fogyott, vékonyodott… gyerünk vissza. Jöhetett a következő próba, annak hátán talán beutazhatjuk a vidéket. És lám az irányt tartva, több nem egyértelmű kérdésre válaszolva találtunk olyan nyomot, mely bizakodásra adott okot. Viszonylag kevés csalinkázás után feltűntek az első jelek, majd házak, mely úti célunkat jelezték. Lám sikerült, Nyúlon vagyunk, de azon belül hol? Csak találgatni tudtunk. Amint azonban a település centruma felé meneteltünk, feltűntek az ismerős helyszínek és házak, melyeket már ki tudja hány túra alatt az emlékezetünkbe véstünk.

Az tény, ez a környék lett a kedvenc, több okból is. Itt a térségben – ahogy például a Vértesnek – van egy semmivel össze nem keverhető sajátos hangulata. Ezeken túl az utcák változatossága és viszonylagos háborítatlansága, a környéken élők kedvessége, mellyel minden túrán találkoztunk. Ezek együttese adja azt a tökéletes hangulatot, melyből újra és újra örömmel szürcsölünk. Az utak szinte maguktól cipelnek a hátukon, nekünk csak indexelni kell, hogy merre szeretnénk éppen fordulni.

Így jutottunk el a szurdokig, hol már sósmogyoróval és vízzel gyomrunkban vágtunk neki a magaslatoknak. Erre a sétára ugyanis megint nem hoztunk elég órát magunkkal, így az a maradék úgy potyogott ki a zsákunkból, hogy alig maradt egy marék. A Nap pedig nem tréfál. Ha lemegy, hát lent lesz.  Menet közben ettünk, gyorsan ittunk, fél szemünk a csuklón körbe - körbe rohangáló rémen volt, viszont akkor is Nyúlon voltunk, igaz szuszogtunk. Ahogy a családi vonat tolja fel magát a tetőre, fittyet hányva a körülötte megjelenő szépségekre.

Felértünk és megkerestük a gerincen futó jelzést, mi egyben a retúrjegy volt. Egy dolgunk akadt, végrehajtani a parancsot, s menni.  A pulzust utazó üzemmódba állítva, a beszélgetést lecsökkentve, a megállókat kiküszöbölve robogtunk a fák között. A csökkenő fény, a sűrűbb erdőbe érkezés mind-mind rátett egy lapáttal a tempóra.

Darálást és figyelést minden elágazásra, hol lesz a következő kanyar, melyet be kell venni. Ha ugyanis továbbmegy az ember egy elágazáson, idő, mire visszajátsszuk. Itt azonban minden érzékszervet a helyes út megtalálására rendeltünk alá, a test többi szerve pedig az előrehaladáson munkálkodott. Hopp, itt gyerünk arra, s máris újra ereszkedés. A Nap is jó szemmel nézte mindezt, hiszen mintha megállt volna, s engedte, hogy rátaláljunk a hazavezető útra.

Még egy elágazás, mely irányba rakta csapatunkat, s az előzőleg megjárt szakaszra futottunk. Itt már kényelmesebbre vettük a stílust, s ereszkedtünk vissza a löszbe vájt csodán a faluba.

Nagy Kornél

Haza sem értünk az előző túráról, máris ott motoszkált a fejben. Oké, de merre lesz a következő? Vannak olyan dolgok, amiket egyszer sem érdemes kipróbálni. Vannak, amiket igen, s rájövünk ez nem nekünk való, és van a Vértes…!  Kiből még nem volt olyan, hogy elég! Túraútvonalak tucatjai sorakoznak arra, hogy előhúzzuk őket, s azt mondjuk: most te következel.

Egy hétvégi napon az egész családunk tudta, miért kelt fel. Szépen komótosan helyeztük magunkat menetkész állapotba, s bizony delet már rég elütötte az óra, mire a kiszemelt parkolóból pattant ki nyolc láb. Minden okunk megvolt a frissességre. A május eleje ugyanis hűvös szelet küldött a vidékre, mely központi fűtést igényelt. Rá is kapcsoltunk, s lendülettel toltuk be magunkat az erdőbe. Pontosabban egy helyre, amit Csákányegyházának hívnak. A pár házas településen hamar túljutottunk, majd jó kis szántó érkezett, de valljuk be, ez még csak az előszobája volt a Vértesnek.

Ami ugyanis utána következett, arra rá kell hangolódni. Sokat mond a terület neve, melyre fentük a fogunkat, Mária szakadék. Meg is igazítottuk a felszerelést és benyitottunk. A kezdeti széles utak karcsúsodni kezdtek és ott bent az oxigént csapdába kerítő szerv is intenzívebb munkába kezdett. A poros úti kígyó egyre sűrűbben kezdett kanyarogni, miközben a talpak pár centivel mindig följebb léptek. A beszélgetések elmaradtak, máshová kellett a szufla. Ennek a belépőjegynek a megfizetése után viszont érkezett a produkció.

Egyik oldalon koszos fehér óriások meredtek ránk félelmetes termetükkel, a másik oldalon szó szerint a szakadék betelhetetlen szája nyelt el mindent mi felé esett. Egy menekülési hely maradt csupán, az út, mely előttünk kérdezett, jöttök? Kinek van kedve innen szabadulni? Itt meg kell állni, s értelmezni a körülölelő valóságot és persze az sem baj, ha közben visszanyerjük az útközben elveszett levegő mennyiségét. Az előttünk álló táv azonban tovább szólított minket, s egyszer csak szelídülni kezdett a táj. Mintha valaki egy gigantikus vasalóval áttolta volna, s a nagyobb gyűrődéseket, ráncokat, hepehupákat kisimította volna.

Egy elágazóhoz érve és az órára pillantva bevállaltuk a hosszabb és kacifántosabb utat. Cserébe Körtvélyespuszta házait köszönthettük. Ne gondoljunk azonban győrújbaráti vagy nyúli látványra. Itt egy kicsit megállt az idő, ami nem is baj, hiszen annyi, de annyi értéket őriztek az őseink, melynek mi egy részét kipotyogtattuk a rostán. Pedig attól, hogy valami nem csillog és villog, még lehet legalább annyira jó vagy máshogy jó.

A kellemes traktor utak, az ideálisan felfestett jelzések és a változatos táj ideális körülményeket kínál annak, ki egy jót szeretné sétálni. A távolság, mint egy finom bor, úgy tűnt el a lábak alatt, nem ártott meg, s kívántuk még. Nagy durranás sehol nem volt, viszont a cserjés vagy elszórtan fás terektől a szinte sötétségig zsúfolódott dzsungelig mindent látni lehetett.

Így érkeztünk meg az Ilona forrásig, hol viszont a hátizsák tartalmára mindegyikünk vágyott. Elő is kerültek az ebédnek szánt uzsonnák, s egy darabig csöndesebbek lettünk. Mellé még szigetközi víz társult, mi kell ennél több? Mondjuk pár perc pihi, melyet az lustálkodó óra bágyadtan ránk bámulva megengedett.

Teli hassal talpra állni komoly kihívás. A feladat azonban előttünk volt, megfeszültek hát a gombok, s billegtek a lábak, döcögni kezdett a csapatunk előre.

A Vértesben sétálni még teli hassal is üdítő. Tempó nélkül nézegetni erre-arra, miközben a fülek szorgalmasan tájékoztatnak. Mögöttünk egy csilpcsalpfüzike, távol egy zöld küllő kiált, vörösbegy előttünk. Nem is kell ennél több. Esetleg még az, hogy tudjuk, merre járunk. A környék azonban a rendszeresen kitett útjelző tábláknak és a térképen való egyezésnek köszönhetően mindez könnyedén ment.

Így értünk el egy újabb elágazáshoz, mely karnyújtásnyira hozta tőlünk a túra valódi célját. A zergékkel tesztelt kaptatókon a sebességünk kártyavárként omlott össze, csak a szuszogás maradt. Dolgoztak a lábak, tudták miért. Egyszer csak lefordultunk a főútról, majd a fák üde zöld koronái közül megvillantak a Vitány vár büszkén égnek kiáltó falai. Itt vagy te, élő legenda! A térség leglátványosabb vára. Aki felkeresi őkelmét, azért ne várjon most tőle közvetlen barátságot. Azon túl, hogy jó része ásatási terület az állaga is vitatható. Erre több tábla felhívja a figyelmet. A sokadik emeletig felfutó falai óvatosságra intenek, így csak egyedül merészkedtem be. Családom tagjai bölcsen lecsüccsentek.

Sokáig nem is cincogtunk körülötte. Az előttünk álló távolságra meresztettük tekintetünket, majd belekóstolt a test is. Volt mibe, ugyanis mozgólépcsőt erre sem raktak fel, amit a meggyötört combok lassan kezdtek zokon venni. Egyre hangosabban sírtak, amit az akarat vas szigora nyomott el. Az út melletti és beljebbi fák még talán mosolyogtak is rajta, de a tekintet egyre ritkábban találkozott velük össze. A fej, mint egy kókadt virág, úgy húzta egyre gyakrabban az orrot a porba, de a kocsi a parkolóban, mi pedig még csak ott. A természet azonban tudta, nem vagyunk annyira leharcolt állapotba. Egy újabb meredek emelkedőt rakott elénk, mondván úgy is bírjátok még! Igaza volt, felvonszoltuk magunkat rajta, bár az utána érkező lejtő jobban esett.

Lassan ismerős tájra akadtunk, hol már pár órája lábaink nyomát hagytuk, de utána egy kört még illett bele tenni. Így a szakadékon való átevickélés kimaradt, de cserébe egy kilátó érkezett. A csapat kint maradt az úton, de a soha meg nem nyugvó szív még behívott az ösvényre, mely a több emeletes fa szerkezet elé vezetett. A kilátáááás?

Megérte! Aki erre jár, nézzen fel. A Sopron Várhegyit, meg a nyúlit azonban nem ingatta meg előkelő helyében.

Visszaérve a családhoz egy dolgunk maradt. Előreeee!  Nem messze újra ismerős útvonalra érkeztünk.

A kocsi örömmel fogadott bennünket, mindenki elfoglalta a helyét, s rájöttünk milyen jó is leülni. A motor lassan felpörgött, majd a kerekek elindultak a Kisalföld felé.

Nagy Kornél

Hol volt, hol nem volt az elmúlt időszakban a Kedves Olvasó képzeletében, sőt még azon is túl, élt egy vándor. Történt egy hold sütötte éjszakán, hogy szemei rügyként pattantak ki, lábra állt. A konyhába megfőzte zöld teáját, majd szimatszatyrába lévő szabad helyet kibélelte zabpelyhes lepénnyel. Az üdén toporgó bakancsába beleugrott, mely kivezette őt a házakon túlra, amerre már csak a madár járt.

Egyszer csak a sűrű bokorból egy hangra lett figyelmes. Jellegzetes rövid egymást követő füttyentés sorozattal kezdődött, majd ráhúzott egy dallamot.

Miféle szerzet az, kit ily szép hangok hagynak el? – monda fél hangosan.

Fülemüle – jött azonnal a válasz.

EEEEEz már igen! – szólt ismét elismerően a vándor.

Jól emlékszem, hogy múlt héten még nem voltál itt?

Igen, nemrég érkeztem Afrikából. A mi naptárunkba más van írva, mint például az énekes rigóéba vagy a házi rozsdafarkúéba. Nekünk a Szigetköz csak április elejétől tárja ki kapuját. Addig délen Afrikában telelünk.

Amint hallom nem vesztegeted az időd!

Nem tehetem! Ha végre hazaérek, keresek egy jó kis élőhelyet, hol kellően sok a hami és van költő lehetőség is. A fecskéknek meghagyjuk az eget, a pacsirtának a rétet, mi a sűrűn benőtt bokros területeken érezzük jól magunkat, ott is bent elbújva. Ha sikerül egy ilyet találni, elfoglaljuk, majd éneklésbe kezdünk jelezve a környékre érkező tojóknak, milyen daliás hím vár rájuk. Túl nagy revirt – területet – nem foglalunk. Schmidt Egon bácsi tizenhét éve kutatásakor 50-70 méternyi távolságra talált minket. Magyarul énekelnünk kell szorgalmasan, nehogy idegen hím átlépje a határokat.

Amit viszont produkáltok, az maga a csoda! A madárének mester foka!

Én másképp látom, hallom. Szerinted ki énekel szebben, Pavarotti vagy Bruce Dikinson?  Nádirigó vagy barátposzáta? Dobd ki a kukába legalább itt a címkézést és halld úgy, ahogy van. Ne ítéld meg, csak hallgasd, s máris közelebb kerültél a természet valódi megtapasztalásához. Szerinted egy tojó verébnek, melyik hang tetszik jobban, egy hím verébé vagy a mienk? Teljesen szubjektív. Ha kijössz ide, dobj le mindent és halld azt és úgy, ahogy van. Akkor kapod meg, milyen valójában a madárhang.

És tényleg igaz, hogy még éjjel is énekelsz, biztos elájul ettől a párod?

Valahol igen, valahol nem. Az tény, hogy változatos énekünkkel igyekszünk eltekerni választottunk fejét, s bizony éjjel is hajt minket a vágy, de azért nem foglalják aranyba nevünket.  Ezen túl ugyanis nem visszük túlzásba a családapás szerepet. A fészket ugyanis kizárólag a tojónk építi. A tojásokon csak ő ül. Mit tegyünk, ezt hoztuk otthonról. Erre tanított öregapánk is.

Mi történik a családban?

Asszony –ahogy előbb beszéltük – két hétig ül a tojásokon. Fiókákat két hétig neveljük, majd egy hónap és már fel is nőttek, készülődhetünk vissza. Lecseréljük régi tollainkat újra, majd jöhet egy kis kondi, s menet vissza Afrikába. A vedlés miatt a fiatalok már korábban indulnak, mint mi öregek.

Mennyit repültök egy nap?

Mivel kicsi madarak vagyunk, mint például a verebek, így nem tudnak ránk rakni helymeghatározó kütyüket. Csupán gyűrűt, s ennek méréseiből tudnak levonni következtetéseket. A Magyar Madárvonulási atlaszban tettek említést arról, hogy 1956 áprilisában gyűrűzték meg egyik elődünket Tunéziában, akit két héttel később a főváros környékén találtak. A megtett távolságból és időből kiszámították, hogy naponta legalább százharminc kilométert megtettünk.

Minden elismerésem kedves Fülemüle! Örülök, hogy megismertelek!

Nagy Kornél

Ha azt mondod fürdés, azt mondom Balaton. Ha azt mondod túra? Akkor azt mondom Vértes! Mennyi, de mennyi hely porába nyomtuk már állandóan éhes bakancsunk száját.  Erre a tájra azonban nem lehet rutinból megérkezni. Olyan, mint egy színeit folyamatosan változtató Rubik kocka, melyet valahogy össze is raksz, egy szemhunyásnyi idő alatt valamelyik része megváltozik és kezdődhet előröl a móka.

Történt hát egy napsütötte hétvégi napon, hogy Bálinttal ketten ültünk be a kocsiba. Lányunk fülébe nem jutott el az erdő hívó hangja, feleségem pedig a konyha falait választotta. A motor felpörgött és bizony nem szusszanhatott Pusztavám település széléig. Itt vett egy nagy levegőt, fújta ki magát. A lábakba itt öntöttünk életerőt, s rátértünk a faluból kivezető útra. Gerencsér vár felé közepes tempót kezdtek diktálni, amihez a szív és a szem békésen asszisztált. Persze a térképet is barátul fogadtuk mely olykor felkiáltottunk! Fiuk, erre vagy inkább arra kellene menni!

Gyűltek észrevétlenül a kilométerek a talpakba, a széles és mesterien jelzett utak szinte vittek a hátukon maguktól.  Ahogy azonban a térkép mutatta, lassan az első állomás következett, a radar érzékenyebbé vált, s kereste, hol lesz az elágazó. Akit erre kutatja boldogságát, ne parázzon mindezen. A vár megjelenése olyan egyértelmű, mint éjjel a nyílt égen megtalálni a teli holdat.

Zsupsz, le is kanyarodtunk, majd megrohamoztuk a falakat. Azokból viszont túl sokat nem hagyott az enyészet. Cudar idők iszonyú pusztítást hajtottak végre rajta. Alig egy két kőrakás emlékeztet az egykori életre. Az olykor ellenség tüzétől védő pajzsokból mára alig maradt valami. A vár körvonalai itt - ott foghíjasan előbukkannak. Tudtuk, nem egy visegrádi, cseszneki erőd fog várni, hanem a gerencséri, ami pont olyan, mint amilyen. Körbe is jártuk, meg is néztünk, majd lekukkantottunk a forráshoz is, mely dombjának körmét mosta.

Az óra álmosan ásított, van még időtök bőven, s a térképen ezer célpont - merre lesz a következő? Egy erdőn átnyargaló ösvényt szúrtunk ki magunknak, melynek végén egy meglepit ígértek. Az uzsonnázás után hátunkra dobtuk a zsákokat, majd gyerünk.

Az élettel csordultig megtelt élőhelyen csak úgy zengett a táj. Erdei pintyek, csilpcsalp füzikék, széncinegék harsogták világgá szerelmüket, no meg azt is, hogy erre bizony fajtárs ne jártassa se csőrét, se szárnyát.  A füvek szinte világítottak a zöldtől a fákon, pedig mind a csomagolásból frissen kivett és felszerelt falevelek úgy álltak peckesen. Vaó! Ez lenne az a híres nevezetes tavasz! A varázsló, melynek pálcájától minden újra mozgásba kerül. A mágus kitől a zöld zöldebb, a barna barnább, a kék kékebb lesz. Aki föltekeri a hangerőt, mintha felkapcsolták volna a terepasztalon a villanyt, úgy indul el minden. Igen, az emberi találékonyság képes arra, hogy hatalmas távolságokat rövid idő alatt le tudjunk gyűrni. Ennek hála, lehettünk ott.  Erre viszont a Természet képes, amit a szerencsés érzékszervek próbálhatnak befogni.

A kíváncsiság azonban lökdösi előre a testet, s lám egy útkereszteződében találtuk magunk, hol drót szamarat terelgetőktől megtudtuk… Amerre mi mennénk nem biztos, hogy leesne az állunk. Mérlegelve a helyzetet, erre helyett arra indultunk el, mondván így lesz egy csomó időnk, nem kell kapkodni. Az aszfalton kutyagolásnál viszont többet is kívánhatna a láb, gondoltuk. Sebaj, így viszont nem tévedünk el.

Dolgozni kezdtek a cipők, tették a dolgukat, mígnem egy énekes tollas ült ki egy elszáradt fa csonk végére.  A távcső szorgalmasan behozta a távoli lényt, majd kiáltott! Hej! Egy örvös légykapó! A pitypang sem gondolta volna, hogy pont egy szilárd burkolatos terepen futunk össze vele. Őkelme szerencsére nem volt szégyenlős féle. Kiült, s mint egy modell engedte magát fotózgatni, nézegetni.

Idő volt, mire kiragadtuk magunkat bájának fogságából, s már léptünk is volna a normális tempóba, mire egy óriási feketeség jelent meg az út szélén egy ágon. Mint egy betonfal úgy állított meg, zsupsz, le is ültünk a földre. Hollót látni, mi több hallani szerencsére nem nagy kunszt, de… Ő kint ült előttünk és csak mondta, mondta és mondta a magáét. Jaaaaaj! Eddig is átjött a természet valódi ereje, de ott! Szinte megrázott. Íme, ilyen az erdő! Hosszú ideig nézegettük egymást, mígnem megunta, majd csak úgy mivel nem volt más dolga elengedte lábaival az ágat, s szépen komótosan elcammogott.

Mi is újra feltápászkodtunk és tettük a dolgunk, azaz mentünk előre. A környék szépen óvatosan kezdte átnyújtani ajándékait. Hol egy elágazás tréfált meg, s talán kuncogott, máskor pedig a nyílt homokbánya elszórt fái nyújtottak nem várt látványt. Ott mintha parkoló lenne, miért is? S kíváncsiságunk arra húzott, mire egy mélyebb bánya szinte tengerszemhez hasonlító képződménye várt.  Ki is nyíltak a szemek, s csak néztük, hogy került mindez ide a sűrű erdők erős kezének ujjai közé?

Az óra azonban lassan odabiggyesztett egy jelzést elénk, lassan mocorogni kéne, hiszen ismeretlen terepen vagyunk. Oké, s nyakunkba is vettük a tappancsokat, s ha loholás nem is, de azért léptünk.

Az utat azonban valaki sodrófával kilapította és meghosszabbította. Pörögtek a lábak, de hiába. Fogytak a kanyarok, de minek? Egy dolgot tehettünk, mentünk.  A túra korábbi távolságai nyomot hagytak a combokba, talán ezért tűnt hosszabbnak. Az aszfaltkígyó semmibe futása is kiábrándítóan hatott, de daráltuk a távot, mint egy robot.

Időbe került, mire újra a falura találtunk, melynek túlsó végén volt a befutó. A lépés magassága csökkent, a fáradtság mérője kúszott csak egyre följebb. Az áhítottan várt kocsi látványa azonban visszaadta az erőt, majd a jól megérdemelt hupp, végre ülünk.

Nagy Kornél

Holt volt, hol nem volt a Himaláján innen, de a Lajtán túl élt egy vándor. Egyik nap kikelt az ágyból, majd a konyhába találta magát, hol megkente szilvalekváros kenyerét, majd megfőzte gyümölcs teáját, mindezt sokat látott szimatszatyrába süllyesztve intett búcsút lakásának.

Engedte, hogy lába vigye, bármerre is legyen az. Mily meglepetésre egy folyó partján találta magát, hol egy hatalmas madár ült a fa kiszáradt combnyi vastag ágán.

• A teremburáját. Veled aztán nem volt smucig a sors, mikor a termetedről döntött! – szólalt meg, miközben a nyakát is behúzta.
• Az tény, hogy cinegeodúba nem férek be - mosolyodott el.
• Ki vagy Te?
• A réti sas – biccentett egyet.
• Miért sas, azt látom, de miért réti?

Látod, erről a te fajtádat kellene megkérdezni. A réti szót miért aggatták rám?! Ez legyen az ő titkuk. A sas viszont találó kifejezés. Mi vagyunk ugyanis a környék legnagyobb szárnyasai. Igaz, nem volt mindig így. Petőfi idejében még a keselyűk birtokolták ezt a rangot, amióta viszont a gulya kolompjai nem keltik fel a baglyot az álmából, azóta bizony mi lettünk a legnagyobbak. Igaz nem a kétkarú mérlegen. Ott ugyanis a túzokok is, de főleg a bütykös hattyúk lazán megelőznek. Aki azonban mérőszalagot ragad, s szárnyfesztávolságunkat méri meg, hát igen, ott már a sor elején állunk a közel két és fél méterünkkel.

• Ez igen, de mit kezdtek ekkora szárnyakkal? – kérdezte a vándor.

Tudod ez az eszköz kiváló lehetőséget ad arra, hogy napközben a folyók fölé kerüljünk és pásztázzuk a terepet. Nézd meg a karvalyt, ő azokkal a kicsi karcsú szárnyakkal a fák között szlalomozva torpedózza meg az énekes madarakat. A sólymok összehúzzák szárnyaikat és élő puskagolyóvá válva gázolják el prédájukat. Nála nagyobb egerészölyvek a levegő megállva, madarászul mondva, szitálva képesek a képzeletbeli tányérjukra rajzolni a mr. mezei pocok és fajtáját.

Mi pedig fenségesen evezünk velük a levegőben. Majd amikor meglátjuk a vízi madarakat, halakat erős lábunkkal megragadjuk őket. Csőrünket elfogásra nem használjuk, csak amikor megvan a hami, utána vesszük elő, s azzal lakmározunk. Általában tízdekás, fél kilós adagokra vadászunk, de a nagy menők akár még nyolc kilogrammos zsákmánnyal is képesek karmukba fogni! Azonban mi nem vagyunk finnyás népség. Ha dögöt találunk, hát abból is szívesen lakmározunk.

• Egy ilyen nagy madárnak, mint te, viszont nagy hely is kell?

Abban biztos lehet. Ha családot akarunk alapítani, bizony nem elég két-három gallyat összedobálni. Másfél méter, két széles fészek legalább, de vannak, kik ennek majd a dupláját rakják össze. Igaz siheder korunkban nem is jár ezen a fejünk. Öt évesen kezdődik a párválasztás, s ha sikerült a nász, akkor sem visszük túlzásba az utódlás témakörét. Igaz, már elég korán december, január környékén kezdődik a tánc, s tesszük a szépet egymásnak, s már akár februárban a tojások a fészekben vannak. Nem visszük túlzásba a dolgokat, maximum hármat. Amíg a tojó költ, addig, mi hímek látjuk el minden földi jóval. Szegény több mint egy  hónapig ül, de az eredmény önmagáért beszél.

• Igen örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több lett belőletek!

Igen, igyekeztünk belehúzni. Ötven évvel ezelőtt még padlón volt az állományunk. Az intenzív földhasználat, a ddt nevű szer és a mérgek kihelyezése mind - mind közre játszhatott állományunk lecsökkenéséhez.  Az egyre több halastó kialakítása, az öregedő fasorok, a műfészkek kihelyezése, valamint a téli etetés is hozzájárult állományunk örvendetes megerősödéséhez.

• Titeket is etetnek?

Igen! A természetvédők rájöttek, ha télen védett területen hamit helyeznek ki nekünk, akkor azon a területen maradunk, ahol biztonságos. Ez jó nekünk, s persze nekik is, mert így le tudnak fotózni és be tudnak mutatni minket a szélesebb közönségeknek is.

Főleg télen történik mindez, mikor az itthon maradt hazai állomány mellé északról más réti sasok érkeznek. A közel háromszáz párunk mellé akár dupla ennyi madár (vagy még több) érkezik. Na, ilyenkor kapkodja ám a fejét a sok madárbarát! Nem is csoda, aki látott már sast az égben repülni, annak egy vágya maradt. Újra láthasson minket.

• Ha ezt egy helyi celeb nyilatkozná, azt mondanám, beképzelt állat, de…

Figyelj, kedves vándor. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Látom oldaladon a tarisznyát. Benne enni- és innivalóval. Ha lehámozod magadról az összes szutykot, mellyel utadon magadat összekoszoltad. Mi kell neked? Mire van valóban szükséged, ha nem az alapvető fizikális szükségleteid kielégítésén túl örömben fürdesd meg - használjuk most ezt a szót, - lelkedet.  Ennek egyik kiváló módja a természet, s ezen belül a sas megfigyelése! Add hírül a társaidnak, hogy jöjjenek el közénk. Többi a mi dolgunk…

• Köszönöm szépen sas a beszélgetést! Örülök, hogy találkozhattam veled!

Hol volt, hol nem volt a valóság halovány pázsitján túl élt egy vándor, ki egy napon megtöltötte szimatszatyrát snidlinges margarinos kenyérrel és frissen főzött zöld teával, majd nyakába vette sokat látott duplacsövű kukkerét és elindult a nagyvilágba. Merre vitte a lába, ő sem tudta, csak orra szimatolt bele a távolról érkező friss levegőbe, s honnan vizes élőhely ismerős illatát szimatolta, arra fordult.  Csakhamar egy töltés oldalában találta magát, min átjutva egy ártér tárult elé.

Ahogy azonban a távolba nézett, egy termetes tollas képét vette ki a sűrűből. A piros lábú, piros csőrű madár ott vadászott a réten, odasietett hozzá és megkérdezte.

• Kinek a fészkéből keltél Te ki?
• Fehér gólya, ha jól tudom, így hív a te földid!
• Hány éves vagy?
• Ez a harmadik nyaram, hogy kidugtam fejem a tojáshéjból, emlékszem…
• Ne, ne hagyd abba, mond tovább légyszi!
• Ha nem untatlak vele…

A nádor leült a gólya mellé, s tágra nyílt szemekkel hallgatni kezdte a gólyát.

Az első emlékem, hogy kikandikálok a tojásból, s már két tesó körülöttem. Micsoda otthon, gondoltam magamba, bentről nem is tűnt ekkorának. Összkomfortos lakás volt benne minden, mire a magunkfélének szüksége van. Hatalmas hely, no és a szülők, kik hozták a csemegéket rendszeresen.

Mekkora volt a fészek?

ÓÓÓriási! Tudod, az apámnak volt sütnivalója. Mesélte, hogy ha már összehordott egy szuper helyet, hát jó lesz az jövőre is. Nálunk pár nappal a hímek érkeznek haza korábban, s utána a tojók. Apa itt várta anyát, akiről igazából nem tudta, hogy ki is lesz. Ők ugyan erről nem szívesen csacsognak, de azt gyanítom csak egy – egy szezont húznak le egymással és viszlát. Erről többet nem tudok, arról viszont igen, mikor visszatért újra erre a fészekre tatarozott rajta. Kiegészítette, csinosította, így egyre lakájosabb lett. Idővel több száz kilósra növekedett, de hallottunk olyat is, hogy a te féléid egy tonna fölötti tömegűt mértek! Miénk azért nem volt akkora, de így is meghozta kedvét a verebeknek, kik tanyát ütöttek. Azt hallottam szalakóta, sőt kuvik is költött már így! Szinte hihetetlen ugye?  Schmidt Egon bácsi egyik könyvének a nevét is erről kapta, Tollas albérlők címmel. Szóval nem voltunk egyedül.

Hol volt a fészek?

Ahol a legtöbb mai gólyának, a villanyoszlop tetején. Jöttek hírek róla, hogy olykor még kémények tetején, sőt fákon fészkeltünk, azonban már mi gólyák sem vagyunk a régiek!

Hogyan ettetek az első időszakban?

Az egyik szülőm indult el, s csőrében mindenféle finomságot hozott, így kaptuk óránként, kétóránként.  

Ne haragudj, kedves gólya a profán kérdésért, de amit megettetek, az hová távozott?

Amíg kicsik voltunk, addig a fészekbe. A szüleim fészekanyagot hoztak, hogy felfogják. Amint nagyobbacskák lettünk, hát a fészek szélére mentünk és így ürítettünk.  Egy hónapos korunkban ugyanis már fel tudtunk állni, s két hónaposan már kifelé kacsintgattunk a fészekből.

Mesélj még gyermekkorodról, mivel kedveskedtek a szüleid?

A vizet is ők hordták nekünk, hasonló technikával. Annyi különbséggel, hogy azt nem rakták le elénk, hanem egyből a csőrünkbe folyatták. Ezen túl, főleg az elején a szülők testükkel védtek minket, például árnyékot adtak. Olykor nedves mohát is hoztak, hogy ezzel is hűtsenek minket.

Mi történt azután, hogy kirepültél?

Pikk-pakk nyár vége lett. Egyre nagyobb csoportban gyülekeztünk. Itt próbáltunk felkészülni a nagy útra. Mi fiatalok már az első csapatokkal indultunk, pár rutinos szép korúval az élünkön. Az idősebbek többsége azonban még ráérősen viselkedett. Ők pár nappal később indultak.

Csodálatos lehet, felülről nézni a tájat és suhanni!

Persze, nektek onnan lentről így tűnhet. Az út azonban nem sétarepülés! Európában több mint kétszáz kilométert, a Boszporusznál átkelve Afrikában pedig majdnem háromszáz kilométert nyomunk le egy szuszra! Egy nap legalább annyit repülünk, mint ti egy műszakban dolgoztok! Mindezt szigorúan csakis nappal. Ezekkel a hatalmas szárnyakkal ugyanis kihasználjuk a termikeket, s így vitorlázunk le Afrikáig. Útközben persze vannak pihenő helyek, hol megállunk és igyekszünk feltölteni a készleteket. Az úti cél pedig majd kiderül. Közép–Afrikától Dél-Afrikáig gyakorlatilag… A lényeg, hogy legyen csőrbe való, amivel túl tudjuk élni a telet. Hidd el, ez nem könnyű menet. Kőkemény erőpróba, de muszáj menni, mert ha itthon maradunk, nagy a rizikó, hogy éhen halunk. Persze most már ez is változik. Jönnek a hírek a nyugati tesókról, hogy ők bizony nem mind kelnek át a Gibraltáron. Párezer társunk a Spanyolban és Marokkóban próbálkozik áttelelni. S van pár hagyományokra fittyet hányó, ki holmi normális gólya módjára nem repüli körbe a Földközi-tengert, hanem Szicíliát kihasználva nekidurálja magát, átkel a nagy vízen 145 km-t!  

Nem semmik vagyok! Mi van visszafelé?

Nem cifrázzuk! Pont azon az úton megyünk, amelyiken jöttünk.  Annyi az érdekesség, hogy a többi madárhoz hasonlóan hazafelé rövidebb idő alatt toljuk le a távot, s ahogy az elején már beszéltük, elsőként apa, s pár nappal később anya.

Hányan jöttök haza?

Hazai állományunk valahol ötezer pár körül mozog. Az ősök mesélték, hogy sok- sok generációval korábban még háromszor ennyin voltunk. A múlt század térdén, combján még tizenöt ezres párban gázoltunk itt a vízben, ma meg örülünk annak is, hogy stabil az állományunk.

Mit jelent, hogy egy generáció? Mennyi ideig éltek?

Ez olyan széles skálán mozog, mint Szaharában a hőmérő. Szaporodási képességünk elérése előtt, azaz három éves korunkig tíz fajtásunkból átlagosan hét - nyolc elpusztul. Riasztó szám, de erről még kelepelhetünk. Vannak viszont igazi matuzsálemek. Igaz, nem vagyunk albatroszok, kik között állítólag akár hetven év körüliek is élnek. Magyarországon gyűrűzött legidősebb fehér gólya tizenkilenc éves volt, de láttak már harmincnégy évest is!

Ez igen! De az az első szám nagyon meghökkentő? Mitől van ez?

Az ember nem is hinné, mennyi veszély leselkedik ránk. Amíg ők csak betipegnek a boltba és válogatnak, addig nálunk ennél összetettebb a kérdés. Halas bolt akad, bár ott még nem mondták az ismerődök, hogy kiszolgálták volna őket. Férges, rovaros, kétéltűs market viszont aligha. Így felcsatoljuk a gumicsizmát és kicuppogunk benne a rétre, s most jön a lényeg, ha van rét. Az pedig fogyott a második világháború óta is rendesen. Egyre kevesebb helyre tudunk kimenni vadászni.  Régebben a kéményeken találtunk otthont magunknak, az utóbbi időben viszont a villanyoszlopra költöztünk ki. Ott kérem, pedig áram van. Azzal pedig egy baj van, hogy azt nem lehet megtanulni mi az. Aki egyszer kapcsolatba kerül vele, annak többnyire vége.

Akkor ti nem komáljátok az embert?

Te szereted mindegyiket? Vannak olyan természetvédők, kik rengeteget tesznek, sőt kifejezetten rajonganak értünk. Akadnak viszont mások, velünk nincs meg a szerelem, de azért megkérdezném őket, hogy magukkal jóba vannak–e? Képzeld, erre meg arra vissza is várnak minket a hosszú útról, s örülnek, ha újra látnak. Hallottam olyat is, hogy megálltak a tesók fészkei alatt és ott csodálták, fotózták őket! Mások direkt célirányosan keresnek fel és megszámolnak minket. Sőőőt! Divat lett a road show. Azaz előre kihirdetik, hogy mikor lesz gyűrűzés, s az érdeklődés céltáblájának középpontjába kerülünk! Mi több, valóság show is készül rólunk! Egy–egy fészkünk be is kamerázva, s azon is nézegetnek minket!  Ők a látványosabbjai. Mások azon munkálkodnak, hogy a gyengébb termésű földeket, ahol kevésbé vagy egyáltalán nem gazdaságos a munka, azokat a mi igényeink szerint alakítják ki. Vannak külön terület rekonstrukciós törekvések is! Úgy látjuk, tapasztaljuk, az emberek alapból örülnek nekünk, s legbelül tudják is, velünk együtt boldogabbak lesznek!

Maximálisan igazad van kedves gólya. Remélem, találkozunk még veled és a többi társaddal! 

Nagy Kornél

Amikor egy hónapja hazaértem Lipótról nem gondoltam volna, hogy ekkora dilemmát fog okozni ennek a történetnek a megírása. Olyan természetes volt kimenni, ott lenni, magunkba szívni a táj minden csöpp örömét, s hazajönni. Holott több történetet született már csupán azért, hogy az emlékezet lyukacsos rostáin kisebb darabok is fenn akadhassanak, ezt a sztorit mégis eléd tárom. Kedves Olvasó, de most olyat hallasz tőlem, melyet még soha. Nem most van itt az ideje a természetjárásnak!  Nincs is ránk szükség kint. Attól hogy nem látjuk, még a madarak teszik a dolgukat, s folyik az élet. Miért jelentkezek be mégis, mert Lipóttal is találkozhatunk még, ha kibújtunk az alagútból! Eljön ennek is az ideje, de most csak az emlékek édeskés íze adjon erőt.

A hosszúra nyúlt bemelegítés után nyíljon ki a kocsi ajtaja, mely a lipóti termál parkolója előtt pihent meg, hogy lássa gazdiját a nádas felé egyre kisebbnek és kisebbnek. A lábak tették a dolgukat, s automatikusan felvittek a madárvártára. Újra itt, jöjjön háta a csoda!

Első tavaszi napok hajnalán egy csoda jött, hogy nem fagytam meg. A napkelte ugyanis belekarolt a csontig ható szélbe és tette próbára a korán kelőket. Van neked eszed? Kérdezte szemrehányóan. Mikor végre pihenhetnél, ide esz ki a fene? Szerencsésnek mondhatja magát azonban az, ki tudja, miért érdemes lerúgnia magáról korán a takarót! Az életben jelen kell lenni és meg kell élni! Persze mindezt egy nádas mellett könnyű. Igaz a kabát összes cipzárja, tépőzára szorosan összehúzva, közben a morotva tette a dolgát. Elsőként egy tucat nagy kócsagot repített az égbe, mely úgy hatott, mint a reggeli fekete tea. A természetvédelem címermadaráról regényeket lehetne írni, s néha érdemes is. Ott viszont nem volt szükség ilyen dolgokra. Felesleges! Látni, nézi kell őket és semmi más! Rácsodálkozni., hogy ezek a mesekönyv lapjairól ide szállt hatalmas tollasok a szemünk láttára ágyaznak be, s indulnak reggelizni! Hmmm!

 A terepasztalon azonban mások is induló üzemmódba kapcsoltak. Egy hápi kacsa ringatózott a vízen. Ja, kérem, vele bárhol találkozhatunk. Nézd meg viszont micsoda színekben pompázik a hím! Persze, láttunk már ilyet, de egy kevésbé gyakori kendermagos- vagy nyílfarkú récének csúnyán megfogalmazva jobban tudunk örülni, viszont egy tőkésnek, ki így kirittyentette magát!

Persze van, amikor ez könnyebben megy, például a vidám szárcsák megpillantásakor. Ők a vizes élőhelyek bohócai nem beszélve arról, hogy kezdő természetbarátok hálás faja is lehet. Belőlük van elég ahhoz, hogy találkozzunk velük, könnyű felismerni is őket, s ha mindez sikerül, jöhet a vivát! Aki pedig már rutinból nyomja, tudja, mivel csal mosolyt arcára. A vízen futás mestere hangosan, látványosan viszonyul a szomszédjaihoz, családtagjaihoz. Mókás egy csapat!

Ellenben a náluk harmonikusabb életstílust képviselő búbos vöcskökkel. Őket ezek a tájon annyira kötelező megnézni, mint állatkertben az oroszlánokat. Van is mire pillázni! Már maga a dizájn is vonzza a szemet. Ha egy réce alakot egy vadászrepülőgép tervezőnek adnánk, úgy gondolom, hasonló lenne a végeredmény. Elnyújtott áramvonalas test, hosszabb, hegyesebb csőr, minden összevág. Tökéletes megoldás az apróbb halak elfogására.

A hideg ellen viszont az intenzív séta lehet a gyógyír, emiatt visszakanyarodtam a műútra, majd Dunaremete felé vettem az irányt. A taposást azonban egy balkáni gerle megakasztotta. A fa tetején csücsült és fürdött az első napsugarakban. Konrad Lorenz mesélt, ki foglalkozott gerlékkel és meglepő eredményre jutott. Az a fajta jámborság, melyet mutatnak igaz, a maguk közegében. Ha azonban mesterséges zárt környezetbe kerülnek az agresszió (valószínűleg az új helyzet miatt) náluk is felüti a fejét! Itt azonban ennek semmi jelét nem mutatta. Nézegettük egymást, majd megunta, s átszállt egy másik fára.

Helyét a világ legtehetségesebb festője vette át. Az alkotó, melynek művét többségünk megcsodálja, vaóóó képek alkotója, a Nap! Micsoda színek, micsoda hangulat, erről szól a friss reggeli tavasz! Nem tudja az ember, ilyenkor mit nézzen a tájat vagy a madarakat. Mindkettőből volt elég! A hattyúk, melyek belekarcoltak az ég alacsony homlokzatába vagy a tőkés récéket, kik oda somfordáltak és valami kenyérkét vártak.  Meg kell azonban kérgesedni a szívnek, s bármilyen cukin vigyorognak, aranyos csőrükkel tudnunk kell, vízi madarakat etetni tilos! Pont azért, mert szeretjük őket!

Az énekesekkel azonban nincs ilyen szabály. A madáretetők szélesre nyílt kapukkal várták például azt a tengelicet, ki ott díszelgett a fa ágán. Aligha találunk nála színpompásabb tollast a környéken. A gyurgyalagok még messzi földön járnak, talán a jégmadár tudta volna kihívni egy szépségversenyre. Ő azonban fittyet hányt erre az egészre. Csak ült, nézett és engedte, hogy örüljek neki!

A szomszéd ház csúcsán virgonckodó házi verebek azonban egy pillanatra sem álltak meg. Mint egy kulccsal felhúzott kisautó, pörögtek ezerrel. Csivitelés, hancúrozás, volt ott kérem minden. Pont ezért szeretjük őket. Adják a sóóót! Érdemes megállni és nézni, mennyi energia, életkedv van ezekben a kis lényekben. Mennyi tűz, játék, pezsgés! Nem fukarkodnak vele, mi több, bemutatót tartanak, látjátok, így is lehet! Megmosolyogtató, egyben példa értékű is!

Nem másolta viszont le ezt a másik kert fájának tetején díszelgő zöldike. Őt más fából faragták. Ült, nézegetett, s talán ő is örült a melengető nap fényének.

Ahogy az út lassan kikopott a lábak alól, a falu utolsó házának sarkában hátra arcot parancsoltam a sportcipőknek, majd egy kis tempó következett, irány a túlsó kilátó! Persze nem eszeveszett tempóban. Útközben ugyanis nyári ludak üde látványa blokkolta a lábakat. Lehet–e csak úgy elsétálni mellettük? Három liba is liba! Igaz az őszi húzásokon, mikor nagy lilikek, vetési ludak százai, ezrei kavarognak a koszos szürke égen, az más. Ezt ezért, azt azért szeretjük!

A lábak kívánták a trappot, cipelték is a testet lelkesen, egészen a létráig. Itt gyerünk föl, s jöhet az újabb ájulás. Az utolsó nagy attrakciója a helyi terminátor, a Holt - Duna valódi halálosztója, melynek kampós csőrétől mentsen meg minden élőlényt a szerencse, de akkor miből fog jól lakni? Bonyolult dolog ez a természet! Jó is volt, hogy sokáig nem szól bele a Homo sapiens. Ahol a serpenyő egyik oldalán az élet kioltása, cserébe a másik oldalon az élet megtartása munkálkodik. Mindeközben mindkét három, s ki tudja, hány faj fenntartható módon élt egymás mellett. Elnézést is kérek a fenti szavakért, jobban teszem, ha csak figyelem és helytelenül nem értékelem.

S mikor van lehetőség a belső dolgok megszerelésére, ha nem most?! Munka van bőven! Tengernyi cikket írtak már mindenfélét, melyekhez hozzátenni nem tudok. Én nem, de mindenki a saját portáján igen. Most a marad a garázs, van mit szerelni bőven, maradok is, teszem a dolgom. Nem kell most terepre menni! Inkább össze kell rakni belül egy olyan rendszert, amivel ha lehetséges, még hatékonyabban tudjuk begyűjteni a természetben található szépségeket, értékeket.

Nagy Kornél

Ha azt hallod Pannonhalma, mi jut eszedbe róla? Apátság, arborétum, templomok, kilátó, lombkorona tanösvény? Igen, erről híres ez a környék. A magunk féle természetjáró azonban kíváncsi, mi található az udvarban is, hol a tikok csipkednek, a szamarak iááznak,s mely nem vonz annyi látogatót.

Történt hát egy hétvégi napon, hogy a delet már rég elcsipogta az óra, mikor kocsink kidugta kíváncsi orrát Győr városából és Écs falujának vasútállomásán túli poros mellékúton pihent meg. Jól van, tudom, majd találkozunk - mormolta, s látta hogy a nyolc láb egyre csak távolodik tőle.

Mohón kezdték falni az út porát az erre kifejezetten éhes lábbelink, de mivel könnyű terepre készültünk, így csak kizárólag kényelmi okokból döntött ki a sportcipő, ki a túrabakancs mellett. A dimbes – dombos tájra nem kell rákészülni, s csak úgy elindultunk a jelzések nyomán.  Lehet azonban lábad hasonlít a strucchoz, az Apátság mindent látó tekintete elől nem tudsz, s nem is akarsz eliszkolni. Mint égen a Nap, úgy meredt ránk, bármerre is kanyarodott alattunk az út.

Idő kellett, mire olyan buckák közé keveredtünk, hogy el tudtunk bújni előle, itt viszont a környék szőlői gyűltek körénk. Hmmm, sétáltunk már bortermő vidéken, de ez egy csöppet megint más volt, mint szoktunk. De ahogy egy hárslevelűt sem lehet hasonlítani a Merlothoz, úgy ezeket a tájakat is képtelenség. Csupán fürödni kell a különleges hangulatot árasztó valóságában és értékelni minden pillanatot. Ahogy lassan kikopik minden körülötted, s amerre látsz, csak a kancsókba valót hozó mindenütt.  Élmény az ilyen környezetben haladni, nem is nyomtuk meg a tempót. Csak ámuldoztunk a látványban, no meg a napfényben, mely így februárban kincset ér.

Ahogy azonban az ültetvényt a lábak maguk alá tolták, Győrság település képe rajzolódott ki előttünk! Hurrá, itt vagyunk - mentünk is volna hozzá, csak épp egy közel másfél méteres akadály megtorpanásra késztetett. Viccesen néztünk össze, majd megpróbáltuk erre, s arra kikerülni, de itt csak egy megoldás tűnt a legegyszerűbbnek, az pedig az átugrás rajta. No, kérem, ki látott már paródiát, az bíz mosolyoghatott, aki viszont véghezvitte, az pedig röhöghetett. Micsoda tornamutatványokra képes az emberi test, nem is hinnénk. Viszont sikerült, túljutottunk egyesével mind, s indultunk is tovább. Mi viszont megállunk egy szusszanásnyi gondolatra...

 Persze, nagyon szeretek itthon, hogy meleg van a lakásban, s ha egy mozdulattal nem érkezik a meleg víz, hát összerándul a szemöldök. A kényelem viszont sekélyessé teszi az egymás közötti viszonyokat. Itt közösen álltunk egy leküzdhető akadály előtt, melyet csak együtt tudtunk megoldani. Mi fokozza a család valódi egységét, ha nem az ilyen mókás, de mégis erőt próbáló feladatok?

A következő pár kilométerek azonban nem, hiszen itt csak beértünk a faluba, s megkezdtük a darálást. Győrságon eddig még nem jártunk, most is csak végighaladtunk a fő utcáján.  Egy ponton azonban lefordultunk és célkeresztbe vettük Pannonhalmát. Igaz, csak sejtettük, hogy arra lehet.

A lábak szorgalmasan vittek fel a dombra, majd szóltunk nekik, elég lesz a lendületből, itt a szemek kapják meg a kormányt.  A táj ugyanis, mint egy színpadi előadás során, mikor elhúzzák a függönyt kitárult. Vááááó! S a publikum tapsolt, mert megérdemlik a szereplők! Járjon erre, ki szomjazza a lágy és változatos harmóniát, s ganézza ki agyából még ott lent azt a sok szemetet, limlomot, amit oly serényen igyekezett összehordania. Ez a terület nem erről szól. Itt megszólal a gyermeked, figyelj, nézzünk le oda, a másik meg oda fel szeretne menni, s ha éhes, hát értelmet kap a hátán hordott hátizsák súlya, s bizony a leülés is új értelmet nyer. A hely, ahol a dolgok rendes mederbe kerülnek. Itt mindenkinek megered a nyelve, s bizony nevetésből is nagyobb adagot mérnek, mint odalent. Hmmm, hát hol van még egy ilyen hely a világban? Ha nem a kirándulások földjén! Hálás lehet, mindaz, ki megtapasztalja mindezt!

Le is cuccoltunk hát, s uzsonnázásba kezdtünk. A test már kapott annyit, hogy értékelje a pihit, a gyomor még nem kapott annyit, s így ő is értékelte a hamit, a szem megunhatatlanul lubickolt a látványban, az orr pedig mohón szívta az extra levegőt. Mindezt szikrázó napsütésben és még szélcsendben is…

Idővel azonban a fej az égnek meredt, s elindult ismételten a tervezett irányba. Itt azonban piano üzemmódban tehette mindezt, hiszen a táv szerénysége, valamint a még ránk hulló fény mennyisége jelezte, van időnk bőőőőven. Azonban bármennyire is nyugisan lépdeltünk, elfogyott a kopár terület, s helyét erdőfoltok vették át, melyek után újabb változatos tájak követték.

Ezt imádom ebben a környékben! Nem tudod, mi következik a következő méterek után, egyszer megfog egy út, azt hiszed ez a csúcs, majd pár perc és pillázol, ez még jobban tetszik! Erről szól itt a séta, miközben egyszer csak egy jó öreg ismerős kobakja villan ki a kopasz faágak közül, ho hóó, hát újra itt vagyok!

Az Apátságot látni, majd közelebb és közelebb érezni, vegyes hangulat kísérte. Ott voltak a megélt kalandok kellemes ízei, mindamellett viszont az elmúlt órák vadabb, de egyben érzékenyebb, egy picit finomabb hangulata szinte riasztott tőle. Nem kívántunk bemenni a kavalkádba, hol tény, igényes dolgok egyvelege vár, de mégis túl intenzív, túl direkt. Le is kanyarodtunk, amint lehetett, s visszafelé vettük az irányt, mi több, a jelzésnek is búcsút intettünk s csak az irányt szabtuk meg, de az odavezetető utat nem.

Magyarul mentünk, amerre láttunk. Mérlegeltük, melyiken lehet kisebb a forgalom, s hol lehet látványos a terep. Az utak kinyíltak, a csinos házak között ereszkedtünk egyre lejjebb, s a településtől kijjebb.

Így értünk vissza egy nagyobb forgalmú útra, mely hátán kijutottunk a település végére, honnan már csak egy komolyabb menettel nyomtuk egy szuszra le az autóig. S, hogy milyen érzés ott állni újra, s végignézni szabad szemmel, merre töltöttük pár csodás órát? Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja!

Nagy Kornél

Amikor valaki azt mondja kirándulás, az ember elméjében megjelenik egy kép. Többnyire feszesre tömött hátizsákokkal és áthatolhatatlan erdők képével vegyítve. Mi lenne, ha kidobnánk a kukába az egészet, s például egy szombat délutáni csavargást is besöpörnénk e gyönyörű szó alá?

Akkor hát egy szép mosolygós téli hétvégén családom tagjai ebéd után a kocsiba ült, s bizony már tizennégy óra is elmúlt, mire Győrasszonyfán lépett újra talpra. A nap vad sugarai elkapták kezünket és táncba vittek volna, ha hagyjuk. Mozdulataink azonban, mint a nyílvessző egy irányba haladtak, mely nem volt más, mint az aznapra kinézett távolság ledarálása. Januárban ilyen későn indulni félig ismeretlen terepen egyet jelentett a feladat komoly végrehajtásával.

Neki is ugrottak a lábak, s vittek is ki szépen a faluból neki a szántónak. Hmmm, persze egy öreg erdő látványával nem vetekedhet a táj, de azért mégiscsak itt termelik meg a kenyérbe valót! Hatalmas táblákra ráfókuszált a szem, majd mint egy elszabadult madár, huss, elillant a messzibe. Itt pedig nem volt akadály! Szállt, repült kedvére erre-arra, semmi nem volt, mi megálljt parancsolt volna neki. Legfeljebb azok a fasorok, melyek azért szerencsére itt-ott feltűntek.

A lábaknak nem járt ez a luxus, nekik csak egy parancs jutott, előre! Persze egy téli időszakban azért ennek nagyon is tudtak örülni. A kellemes séta ugyanis emlékeztette őket, hogy mire találták ki őket. A mozgásra, haladásra, s az élmények begyűjtésére. Aki azonban erre a környékre jár, tudja jól, ez nem a Bakony. Ezen a környéken se Góliátok, se törpék. Itt egy harmonikus, szinte ringatózó tájjal találkozik a természetjáró, ki értékeli mindezt. Ki megtalálja szépséget az enyhe emelkedőben, a halovány lankában, a poros útban s a szántók végtelenségében. Ahol csak mehet az ember, s csak mehet, anélkül hogy bármi történne. Ahol úgy minden oké és ebben megtalálja a boldogságot. Nekik való ez a hely!

Persze azért itt is történnek a dolgok, például az óra és a távolság folyamatos becslése és értékelése, majd a nagy aha, végre itt vagyunk című érzések. Táp faluban eddig még soha nem jártunk, s ezúttal is csak átvágtattunk rajta, a jelzéseket követve. De amikor az út felindult a gyümölcsösök felé, na, ott kezdődött az a rész, melyért messze földről is érdemes ide kalandozni.

A klasszikus igazi földutak a szellősen elszórt tanyák között vezettek. A szabad helyeken mindenhol zöldellett a fű, melyekből fák nyúltak ki. Azonban az árnyékok egyre távolabbra nyúltak, s csak nyúltak. Ez persze csak fokozta az amúgy is mesés képét, de közben az óra megállíthatatlanul zakatolt tovább. Lesz-e idő kijutni még sötétedés előtt aszfaltra? Minden jelzést megtalálunk–e útközben, nem futunk-e vakvágányra? Menni kell és kész, méghozzá tempósan, erőből! Ilyenkor az ember kiszolgáltatja magát a jelzésnek. Elengedi az érzéseit, s hagyja, hogy arra vigyen az út, amerre kell. Persze olykor egy –egy rövidítés sziréna hangja megcsiklandozza a hallójáratot, de tilos! Csak az erőt kell adni, a s követni az utat, még akkor is, ha látszólag bugyuta irányba indul, s tesz egy feleslegesnek tűnő csavart.

Így ereszkedtünk vissza a fő út mellé, honnan farkas szemet nézve az erdővel belevetettük magunkat. Jöttek az ösvények, nyiladékok, átvágások, s zsupsz, már Tarjánpuszta célfotója libegett szemünk előtt. Persze addig még volt mit tenni! Például rátalálni arra az útra, melyen már egyszer sikerült végigmenni, így az ismerős terep következett. Aminek megvolt a haszna! Az irányt tartva a szürkületet figyelve pörögtek a lábak, csak úgy falták az utat. Persze joggal vetődhet fel benned a kérdés, Kedves Olvasó, mit ér egy végigszaladt kirándulás. Nem olyan leüldögélős, körbenézegetős stílusban érdemes nyomni? Az egyik oldalról tökéletesen igazad van.

Az egy kellemes módja a csavargásnak. Azonban ennek is megvan a maga színe.  A mozgás, a hosszabb időn át tartott fokozott tempó, mi tagadás üzemanyag felötlés mérséklése mellett. Normális esetben az ember nem állítaná át magát ilyen üzemmódba, de akkor nyomni kellett. S amikor szaporáznak a lábak, abban van valami nagyon, de nagyon jóóóó!

Így tűntek fel a következő állomásunk házai, melyek közé bevonulva fellélegeztünk. Oké, megcsináltuk. Igaz, még a végcélt a távoli dombok eltakarták, de kint vagyunk ez erdőből innen már akár sötétbe is visszatalálunk. Lendületből folytattuk is tovább a küzdelmet, melyet már sötétben fejeztünk be.

Nagy Kornél