Későn világosodik, korán sötétedik, sok ruhát kell felvenni, ha kimegyünk abban mozogni tiszta macera. Mi a fenét csináljon ilyenkor a természetbarát? Mondjuk, csatlakozzon a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület bagolyfelmérő programjához!

Nem kell Neked se madarásznak, se természetvédőnek lenned ahhoz, hogy jó irányba indulj el, például egy remek kezdeményezéshez csatlakozva. A bagolyfelmérés pontosan ilyen!

Volt szerencsém beszélgetni egyik ismerősömmel, ki elmesélte, a házuk előtt a fákon csüngenek a fülesek, s mivel tél volt, hát a kellő napon távcsővel felszerelkezve ott álltunk és bámultuk őket. Egy év telt el, s lám ahogy szürkült, feleségemmel ismét a fa közelében álltunk, Bezenyén.

Ismerőseink épp akkor vitték fiókáikat programra, így első kézből meg is tudtuk, mi a dörgés. 12-13 példányról szóltak az egyik fán, a másikon 3-4 lehet, de most ott egyet sem sikerült kiszúrnunk. A türelem viszont ilyenkor nagy úr. A járdán őrséget állva vártuk a mozgást, s már hopp, két korán kelő el is indult vadászni vagy csúnyákat mondani, nem tudom.  Ezt követően pedig csak várni kellett, de azt bizony kellett. A többiek ugyanis nem ittak sem energia italt, de kávét, teát se. A fülük botját sem mozgatták, vagy ha igen, titokban. Persze azért a nyomok, melyeket maguk alatt hagytak elárulták, itt bizony komoly állomány telel. Mindenhol friss köpetek hevertek. Ők ugyanis a kisemlősök emésztése során a csontokat és a szőrt csőrükön keresztül öklendezik ki, s ez, valamint egyéb jelek mutatják, sűrűn lakott fa alatt állunk.

Egyszer csak, mikor már feleségem ereiben kezdett megfagyni a vér, újabb két füles dobta le magát a fáról, úgymond tessék, lássék, s mi láttuk. Mariann ezt követően visszament a kocsiba, majd egyedül kezdtem a tornába. A hideg ugyanis, oda odadörgölőzött hozzám, amit a mérsékelt testmozgatással igyekeztem meggátolni. Ki tudja, talán ezen röhögtek a baglyok is, mert innentől kezdve újabb húsz percig meg sem mozdult semmi. Egy ökörszem szánt meg, s alig pár méterre szállt fel egy tuja tetejére, s ott riszálta magát. Hmmm, hát ezért szeretjük a madarakat. A kis csapott farkú barna tollas kedves társaság lett, meg is feledkeztem, miért érkeztem. Sokáig azonban ő sem kívánta elvonni a figyelmet, s pát intve elslisszant a főút túloldalára.

Jöttek az újabb hosszú percek. A falu lámpásait idő közben felgyújtották, s egyre kevesebben érkeztek a járdán, ezzel párhuzamosan a tornagyakorlatok intenzitása növekedett. Amikor pedig már lassan megdermedve pislogtam, egy, majd még egy bagoly kelt útra. No, meg még egy, s jöttek szépen sorba. Egy kis szünet, majd újra, s végül tíz látott szárnyalással memóriába állt meg a sorozat. Egyik tett egy kitérőt, a másik meg talán a túloldalról érkezhetett? A lényeg, hogy megvolt a kihúzás, mehetünk haza.

Másnap fél négy körül újra nyugtalanság lett úrrá a testen. Az óra jelezte, hamarosan a világosban töltött órák száma elfogy, így viszont közeledett az est ideje. Haza is hajtottunk, majd most fél köbméter ruhát magamra szedve, mint egy hagyma, indultam ki a terepre. A Lajta még félig világosban fogadott, így volt lehetőség átnézni a part fáit. Ott, hol még pár hete két füles is lapult, most csak egy feketerigó biccentett oda. Mintha bagolytalanították volna a környéket. Sehol semmi. Persze azért így sem volt unalom. A vízben vidám kacsák parádéztak és sikerült találkoznom a régi ismerőssel is, ki fiát kísérte haza a farsangi bálból. Ahogy sétáltunk a parton, szóba ejtettünk pár madarat, s mivel szem elé kerültek, hát a nagy kedvencet, a varjúkat is kibeszéltük a hátuk mögött. Amint ketten hazaértek, visszalépegettem a célterületre, s vártam az eseményeket. Ahogy a fények fogytak, úgy fogytak az ingerek is. Csendesült a táj, a kifelé fordulásból lassan a tudat több figyelmet fordított befelé. Gyönyörű momentum, ahogy az ajtó lassan bezárul, s egyedül maradsz magaddal. Innentől egy másik játék kezdődik, ahol Rambónak nem másokat kell legyőznie, hanem magát kell meglátnia, elfogadnia, s változtatnia.

Erre az útra azonban itt csak egy kóstolót nyújtott a természet, hiszen egyszer csak egy nagy fejű, széles szárnyú, de mégis könnyed röptű madár jelent meg az égen. Megjöttek! Elkezdődött! Azonban messze nem úgy, mint előző este. Ők ugyanis nem csak egy villanásra mutatták meg magukat. Egy komolyabb kör után az egyik beült a közeli fa tetejére és várt. Várt, de még mindig várt. Bezzeg társa nem volt ilyen lusti. Előtte lévő placcon olyan fordulatokat tett, csak úgy lestem. Mi van itt, bemutató? Erre, arra egyszer itt, majd ott, mint valami műrepülő! Tartott pár percig a látványosság, majd köszönték szépen, s eleveztek.

Alig múlt egy kis idő, máris újabb baglyok érkeztek, kik szintén megmutatták mire képesek. Az egyik mintha messzebb lódult volna, majd látom, hogy egy varjú seregből kiváló kisebb csoporttal tér vissza. Hoppá, ezek komolyan nyomják. A másik nem folyt bele a konfliktusba, csak ült. Amint véget ért ez a jelenet is, a távolban már négy füles tartott bemutatót, s ott hajtották egymást. Húú, húú! Mi ez, a látványba belefeledkezve figyeltem mi történik, majd egyszer csak egy újabb füles, a fejem fölött zúúúúgott el. Hoppá! Ez aztán élmény a javából! Mennyi ideig tartott a jelenet? Hány szereplővel? Erős tippre kilenc, de valójában? Egy biztos mély rovátkát véstek az emlékező helyre ezek a virgonc baglyok, s ezúton kis köszönöm szépen, hogy ilyen élmény okoztak!

A házakból kiszűrődő fénynél lódultak meg csak a lábak hazafelé. Az ismerős úton szinte maguktól tették a dolgukat. Kiértek a bicikli útra, majd onnan a megszokott irányba vissza, s miközben odalent kalapáltak a lábak, fent a fej tett föl pár kérdést. Ki tudja, hányszor jártunk már erre? Ki tudja, hány csodát kínál számunkra a természet, még itt a lakásunktól egy bagolyköpetre? Ki tudja, hányat veszünk észre?

Nagy Kornél

Ledobva a lustaság kényelmes köntösét, újra gép elé ülve várlak Téged kedves olvasó, kit talán érdekel a természet, azon túl a természetvédelem, s mi több, talán még a természetvédők is egy kicsit. Ha pedig mindezt igaznak érzed magadban, gyere és kukkants be a Szigetköz kapujának kulcslyukán s lásd meg, mi is történt egy szép szombat délelőttön.

2020. január 18-án madarászok horkolásától aligha volt hangos a határ. Akiben ugyanis annyi erő kószált, hogy le tudta akasztani a szögről távcsövét, az bizony tettre készen várta a napot. Nyolcszor szólt ki a kakukk az órán, mikor Spakovszky Péter gördült be négy keréken az előre megbeszélt pakolóba, honnan hetven kilós rakományával megnehezülve hajtott tovább. Egy kis kitérő után máris Dunakiliti erőműn hajtottunk át, majd az Öreg-Dunával való találkozást követően pár kilométer és a célpontnál voltunk. Persze az oda tartó út sem volt egyhangú, unalmas. A féktárcsákat Spaki nem hagyta kihűlni, az elénk kerülő madaraknál beletalpalt a pedálba, majd azok azonosítása után indultunk csak tovább.

Kilenckor azonban nekünk kezdetét vette a 17.  Sasszinkron, azaz sasszámlálás. Ez leegyszerűsítve azt jelentette, hogy ebben az esetben a Duna partján bizonyos távolságonként megfigyelők tapasztották szemeiket az égre, s ha kampós csőrűt sikerült észrevenniük, akkor leírták, milyen fajt láttak.

Jégkorong kapusokat is meghaladó ruhába léptünk terepre, s néztünk. Majd néztünk, néztünk éééés néztünk. Nagyjából ennyi történt, hiszen a koszos szürke ég nem hozta meg a főszereplők kedvét a látványos égi bemutatóra. Ahogy azonban egy igazi horgász sem kizárólag a halért megy terepre, így mi sem emiatt fújtuk rongyosra zsebkendőinket.  A tél volt a fő ok, igaz most a környék időjárás felelőse kegyeibe fogadott bennünket, hisz holmi sétafikálással be tudtuk fűteni annyira a testet, ami már komfortossá vált. Persze azért ennél több okunk is volt az örömre. Például a víz felszínén békésen ringatózó kacsák láttán. Akit ugyanis az év első szakaszában erre a vidékre visz nyughatatlan lába, északról érkező kontyos récék látványától kaphat kedvet a többi szárnyas felfedezésére.

Nicsak, egy óóóriási predátor tűnt fel az égen, ki rangjához mérten lassan méltóságteljesen evezett széles szárnyaival. A sas, a réti sas! Ő, kiért felvonult a madárbarátok serege, ő az kiért külön napot, hétvégét szerveznek. A sas! Aki csak távolról ismeri a tollasok világát, annak is belekarcol gondolatába a szó, a kép, a tett. A madarak királya. Azonban nem csak a szakmán túliak figyelnek fel rá! A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületben van külön Ragadozó védelmi szakosztály, s aki szeretne a kampós csőrűekről hiteles komoly szakmai anyagokat olvasni, „Heliaca” névre hallgató évkönyvüket érdemes letölteni a netről, s már előttünk is. A kiadvány célja, hogy szakmai információkat adjon, tényleg érdemes őket elolvasni, például a 2016-os évi munkájukban arról, hogy négy évvel ezelőtt hazánkban 210 sikeresen költő rétisas volt.

Ez az iromány viszont séta hangulatát próbája visszaadni, így hömpölygünk tovább, míg nem egy zöld terepjáró közeledését vettük észre, majd állt meg előttünk. Hopp, máris négy ember alkotott egy kört. Beszélgetés erről-arról, majd egy csapat süvöltő érkezett a szomszédos fák tetejére. Odaosontam óvatosan, majd előhalásztam a képalkotó készüléket, s hopp már meg is van örökítve.

Persze őket így télen bárki és bármikor láthat, de mégis! Ha kellően tudatosak vagyunk, a házi verébtől a feketerigón át a széncinegéig mindennek lehet örülni. Vannak, akiktől megtanulhatunk nagyon, de nagyon sok mindent a madarakról, s vannak, akiktől megtanulhatjuk, hogy ne felejtsünk el közben örülni nekik! Úgy gondolom, mind a kettő nagy kincs! Bölcs út lenne követni és gyakorlatban nap, mint nap alkalmazni Shunryu Suzuki által hangsúlyozott „Az örök kezdő szelleme” című gondolatot. Persze, nem csak ezen a területen. Micsoda jó lenne, azokat a dolgokat, melyek körbe vesznek minket és nap, mint nap részesei vagyunk örök kezdőként értékelni! Mennyivel boldogabbak lehetnénk, ha tudatosítanánk magunkban, hogy mink van! Ha körbenéznénk a kincsestárban, mondjunk a sajátban, s mindezek meglétét nem evidenciaként kezelnénk!

Örülni annak, ha találkozol egy sassal, mi több kettővel, hiszen az égre most két madár is önként bejelentkezett. Egy pár sas, hmmm, kit kívánhat mást a madárbarát szem. Januári Szigetköz azonban nem a csinnadrattáról híres. Itt keresni kell a természet megnyilvánulásait, s az is előfordul, hogy hosszabb ideig csend ül a tájra, jut hát idő a beszélgetésre is, volt idő bőven. Mennyivel másabb témát érinthet két versenyszakács, két csillagász vagy épp két mérnök. Mi is olyan témákról ejthettünk szót, melyek többségét a madárvilágban kevésbé jártas érdektelennek tartana, így ilyenkor az ember végre közösen örülhet annak, minek esetek többségében főként egyedül.

Lám, máris egy újabb helyszínre értünk, hol egy újabb sas került szem elé, ezúttal egy mellékág fölött érkezve, megadva a valós eredeti rétisas stílust. Az óra azonban lassan jelezte, a megfigyelésre szánt idő hamarosan lejárt, így szépen komótosan visszagyalogoltunk a kocsihoz, majd brrrr, s elindultunk visszafelé. 

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Érkezzen egy olyan történet, mellyel ismét szélesre tárom az emlékezet kapuit, s ha kedved tartja, gyere, sétálj be rajta!

Szilveszter napján későn kelt ki családunk az ágyból. Kilenc óra is elmúlt, míg észhez kaptunk, s az ablakon széles vásznon jött az inger! A kék eget messze elkerülték a felhők, s bizony a szelek ura sem itt tartott bemutatót. Ez igen, fel is pörgött az agy, majd a megvalósításra váró túraútvonalakból előtúrt egyet, mondván, ide kell menned! A fagypont közeli hőmérséklet kellően lehűtötte lakásunk lakóit, így szólóban ültem be a kocsiba, majd Győrt elhagyva az első falu temploma melletti parkolóban intettem alkalmi búcsút autónktól.

Lassan második kezet is elő kell venni, ha meg szeretném számolni, hányadik alkalommal Nyúlról a túra. Nem véletlen! Túrázásnak tökéletes indulási alap. Ezúttal a keresztút volt betervezve, azaz 14 kereszt által összeállított útvonal bejárása.  A térkép mutatta az utat, gyerünk!

82-es főúton sétálni kettős érzés. Egyrészt a szemek szorgos munkával keresik az út melletti járdákat, hogy megvédjék a turistát a száguldozóktól, másrészt van valami felfedező hangulat, hogy a Balaton felé vezető úton nemcsak a forgalmat, hanem az egész utat látod is. No, meg a kutyákat, melyek kórusként kezdtek csaholni, miközben sebes léptekkel igyekeztem elslisszanni előlük.

A házak elfogytával ők is hátul maradtak, az út azonban csak előre mutatott.  A kerekekből azonban nem lett hiány. Zúgtak el rendre mellettem, bíztatva ezzel a tempót, gyerünk ki ebből. Jobbra sikerült is megpillantani a negyedik keresztet, mely egyben elcsalt egy másik alsóbbrendű útra. Micsoda kifejezés, alsóbbrendű. Pedig a biztonság a zajszennyezés szempontjából inkább… Az apró kavicsokkal szórt szürke kígyó hátán nyílegyenesen a dombság lábához lehetett jutni, mely ettől megrészegülve kacskaringózásba kezdett. Egyszer erre, majd arra indult el, s hopp, amikor már szuszogó üzemmódba kapcsolt a szervezet, elkezdődött a való terep. A fák sokasodtak, a csend átvette a főszerepet és a lábak is lassabban kezdtek nyomdázni a porban, melyet pocsolyák fagyott vize tett változatossá. Ahol a kintről érkező hatások mérséklődnek, ott előkandikál az ember belső világa. Kibuggyan, felszínre törnek az elnyomott dolgok mindez csodás környezetben.

Nehéz még egy olyan sportot találni, hol ennyire harmonikus környezetben találkozhatsz magaddal. Miközben megéled mindezt, újabb helyekre érsz. Egy kilátás, egy hangulatos erdei kanyar, mennyi apró elgurult gyöngyszem. Mindezek olyan élményeket generálnak a szervezetben, melyet más környezet nem gyárt le. Az ötödik keresztet megtalálva már megvolt a hangulat, melyet az azt követő szakasz csak tovább fokozott. Akit ugyanis erre visz a lába, rövid időn belül találkozhat a környék szinte összes arcával. A forgalmas utak, majd elhagyott kertek alatti területek bebóklászása után jött a löszbe vájt folyosó, mely klasszikus Sokorói-dombságok útvonal. Ez nem nyaktörő szurdok, csupán egy földbe vájt árok, mely alján sétálva érezheted át a környék hangulatát.  Itt csak a meredekség miatt bicsaklik meg a boka, no de az is csak azért, mert fejed fölfelé forgatod a vadító táj láttán.

Így érkezik be az ember újra a faluba, mely hangulatos utcái újabb kilométereket kínálnak fel. Nyúl falut könnyű lenne akár ezer részes puzzle képből is összerakni. Aligha találni más hasonló házakat. Egyik viskó például az összerogyás szélén imbolyog, a másik palota mellett pedig már kerti tó díszeleg. Emiatt az idő vasfoga, valamint a gravitáció vágott földhöz pár tetőcserepet, a túloldalt pedig széles napelemek hirdetik, itt bizony a gazdával tudnánk közös témát találni. Kifejezetten élmény csak úgy végigsétálni és figyelni egy településen, egy utcában mennyire változatos képet hoztak létre. Békésen pihentethetjük szemünket a nádfedeles, tornácos, fehérre meszelt házon, s megtorpanhatunk a merész formákat magán viselő következő otthonon.  Pompás szórakozás, miközben érkezik a következő kereszt, valamint egy újabb óriás részletes térkép, melyből nem fukarkodott a falu. Az óriás poszteren mindenhol valami érdekességre hívta fel a figyelmet. Itt egy védett fákkal díszített terület, ott egy Szent István történelmi emlékhely. Aki azonban a keresztúton jár, nem kell elvesznie a lehetőségek sűrűjében, elég, ha térképére pillant, de elárulom, még ehhez sem kell ragaszkodni.

A bakancsos, ki ugyanis navigációs segédeszközök nélkül lódul neki a tíz kilométert vígan verő távnak, egy fényképezőgéppel bőven lehúzhatja a távot. Ugyanis a több helyre kitett térképet elég egyszer lefotózni, s máris megvan az irány, de aki ezt sem szeretné, hát figyelje csak az egész útvonalat végig kísérő táblákat. A profi útbaigazítást a hely jellegzetességei szerint hozták létre. Igaz, hogy nem lehet belekarolni, mint például egy zöld jelzésbe az erdő közepén, hol ötven lépésenként vigyorog ránk, jó felé megyünk. Itt csak az útelágazásokban került fel egy-egy nyíllal ellátott tábla, jelezve a helyes irányt. Persze, akinek van térképe, hasznát veheti, de ettől függetlenül is hozható a táv.

A lakott területről nekilódult az út újra fel a szőlősbe. Egy kicsit erre, majd arra, s lám újra alattunk vannak a házak. Itt már újra elfogy az aszfalt, csak a friss levegő, igaz az emelkedő meredekségének arányában egyre nagyobb igény mutatkozik rá. Mire azonban sikerül újra a tetőn lenni, a központi fűtés is hozza a tőle elvárt komfort zónát súroló verziót, de a kép, mely elénk tárul annyit mond: - Megérte! A település összes háza ott lapul alattunk, miközben a talp alá tolt távolságnak köszönhetően kezd körvonalazódni a falu valós arca.

A hullámvasút azonban nem áll le, újabb ereszkedés következik, immáron ismerős terepre. Jé, erre már jártunk…, - lép magabiztosabban a láb, majd pár száz méter múlva egy komolyabb elágazó, s újra ismeretlenségbe vesző szakasz vagy mégsem? Tétován, egyben kérdőn halad előre a bakancs, majd megkapja a parancsot. Stop! A szemek előtt ugyanis falba vájt pincék képe jelenik meg, akár csak a fényképeken. Nyúlról ugyanis a neten találni lehet szuper fotókat, melyeken az látható, ami ott körvonalazódott. Húúú! Itt kell megállni, s nézni azt az igazi nyúli hangulatot.  Az út mindkét oldalán szőlősgazdák féltett kincsei sorakoztak, méghozzá olyan látványt nyújtva, melyért sokan csorgatjuk a nyálunkat a tévé képernyői előtt is egy–egy film megnézése közben. Igen, a csodás látványok karnyújtásnyira vannak előttünk! 

A szó legszorosabb értelmében ellépegetve indultam tovább a következő kereszthez, mely megtalálása után letértem a kijelölt útról, hogy a Lila-hegyi kilátó látványától részegülhessek. Az tény, a soproni Várhegy-kilátó után talán a legmegkapóbb panorámát itt mérik. Persze nem adják ingyen! A pulzust felpumpáló, lépéshosszat csökkentő szakasz legyőzése után lehet csak mienk. Megéri! Igaz, így az este közeledtére a felhők is beköszöntek a tájra, s a ziháló test sem kívánta az addigra megizmosodó szelet, de azért pár percet fent kellett lenni.

Az óra viszont jelezte, ideje beszáguldozni a faluba.  Ami azonban nem ment olyan egyszerűen. Az már út közben feltűnt, hogy erre a közönyt az idegen szavak szótárába száműzték. Aki ugyanis szembe jött, akár hátizsákos, akár reklám szatyros, akár terepjárós, akár drótszamaras, rendre intésre emelte kezét, mi több, gyakran köszöntek is. Jó volt akklimatizálódni ehhez a körülményhez, s már kezdtem megszokni, hogy aki szembe jön, annak lehet, mi több, illik köszönni. Azt azonban, hogy a nyakban lógó távcső láttán egy ifjú pár megszólít, hogy madarász vagyok-e? Majd a környék útközben látott szárnyasairól beszélgethetek velük, ezzel Nyúl (mivel őslakosokkal volt mindez) még mélyebben beírta magát a szívbe. Amint azonban tovább ereszkedtem, vidám nyugdíjas nénikékkel sikerült szóba elegyedni, kik sugároztak. Hmm! Majd pedig, amikor egy bozótos területen három hangosan csaholó kutyát kikerülve találkoztam egy kedves nyílt úrral, végkép süvegeltem a falu előtt!

A lámpák fényénél érkeztem be újra az utcákra, melyen már csak a kötelező távolság legyűrése volt a feladat. Ilyenkor menni kell és kész, miközben a friss élmények egyvelege keveredik az eredeti helyszín valós világával. Így sikerült a parkolóba érni, majd egy telefon haza, minden oké, egy óra és otthon vagyok. A kocsi motorja szépen halkan felénekelt, a lámpák felcsillantak, s elindultam hazafelé…

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó!  Rég volt már, hogy egy kirándulás élményeiből újabb történet született, most azonban újra megpróbálkoznak a betűk, hogy szemed elé vetítsék, mi várhat arra, ki hétvégén a természetben jár–kel.  

Egy napsütötte szombat délután családom heves fejvakarásba kezdett. Mit kezdjünk az előttünk álló pár óra szabadidővel? A válasz ezer helyről érkezett, mely mind magának követelte az időt… Tegyük ezt vagy inkább azt. De mennyivel jobb lenne ez, no meg hasznosabb az. Végül beültünk a kocsiba és alig több mint 50 kilométer megtétele után négy felnőtt láb nyújtózkodott ki belőle. No, ilyen is ritkán van, hogy kettesben feleségemmel kelünk útra, de az előttünk álló terep nem ígért szórakozást a fiatalabb korosztály számára. Az előzetes infók alapján tudtuk, itt közvetett úton jön majd a lényeg, nem egy kilátó, nyakig érő gaz vagy épp hangulatos barlang útján. 

El is indultunk hát, neki a szó szerinti ismeretlennek. Az első részben ugyanis jelzést aligha keres a bakancsos. Sőt, még térkép sem lapult a zsebben. Otthon nézegetett útvonal alapján indultunk, s kezdtük el a ráhangolódást. Lássuk! Egy hosszú egyenes út vezet ki Fertőhomok házai közül, mely frontálisan nekimegy a lápos vidéknek. Indultak a cipők, nyomdáztak rendesen a kavicsos út porába. A bevezető szakaszon semmit, de tényleg semmit nem láttunk. A fák, melyek mellettünk díszsort álltak szürke közönnyel szemléltek és nem volt kedvük így szeptember elején még az égbe sem karcolni. Olykor elhullattak egy–egy levelet, de azon túl semmi. Erre még a madár se járt. 

Amint azonban lenyomtuk ezt a szakaszt, angol ajkú kerékpárossal, majd hátizsákos vándorral kereszteztük utunkat. A természetjárás univerzális nyelvén mindkét kalandorral megértettük egymást. Egyikkel további útvonalat vitattuk meg, a másikat igyekeztünk lebeszélni a torony iránti haladási szándékáról. A fene se gondolta volna, hogy itt is összefutunk emberekkel. Amint ezen is túl voltunk, utunk észak felé fordított és egy poros füves részen élveztük az ősz minden báját.  Itt már teli vigyorral mosolygott ránk a Nap és élveztük az évszakot, mely megfestette a fák lombját, a hónapot, mely elhozta magával a húsz-huszonöt fokos komfort zónát, a késő délutánt, mely mindezt olyan színben tüntette fel, mitől ez az egész olyan nagyon valódi és értékelhető lett. Ha hiszed, ha nem, pontosan ezért jöttünk ki ide. Megnézni a valóság másik arcát! Tökéletesen megértem azt, ki szereti a pörgést. Mi több, száz százalékban tudok vele azonosulni. Az azonban csak egy szelete az egésznek. Vannak olyan helyek, ahol nem történik semmi. Hol csak sétálsz és sétálsz, s távoli falu templomának tornya szinte egyhelyben marad. Hol a szántóföldek közt az utak ugyanolyanok, s igazából csak sejted merre vagy, de viszont tudatosan vagy. Nem kerülsz az ingerek sodrásának csapdájába. Ilyenkor kezdjetek magatokkal valamit, amikor pároddal ketten lesztek. Minőségi időt tudsz megélni! Ide a folyton rohanó, törtető, zaklatott ember nem ér el, igaz nem is neki való!

Persze azért annyira nem sivatagi a környék. Lám, egyik alkalommal egy ismerős tollas miatt blokkolt a láb. Egy erős csőrű, stabil lábú széncinege méretű, de kevésbé rikító színű tollruhát viselő szárnyas ült ki egy fa tetejére. Aki volt már távcsővel terepen, annak ismerősen cseng fülében a zöldike neve. Egy igazi kellemes társaságú lény, kivel szinte minden sétán találkozhatunk, de mégis. Öröm megállni alatta, és amint kirajzolja képét az okulár barátsággal köszönti.

Azok a berkik is otthonosan mozogtak a terepen, mint ananász darabok a hawaii pizzán. Apró gombostűfejnyi szemükkel pislákoltak, majd amikor oda settenkedtünk melléjük, hopp, a rugó lábaikkal a pocsolya mélyére lőtték magukat, s csak a kavargó sáros víz emlékeztet rájuk. 

Na, jó most már tényleg induljunk tovább, szól közbe a központi vezérlőből pár neuron, s halad is vagy száz, kétszáz métert a test, majd jééééé! Hát, meglett. Igen, ezt az utat már egyszer megjártuk! Egy emlékhelyre értünk.  Ki is sétáltunk az ismert helyre, s… Pszt! Hallottad?! Igen! Jön a válasz, majd újra. Pszt! S jött újra a hang.

Aztaaa! Itt is! Megszólalt ugyanis a környék egyik bikája. Igaz, távolról jött a hang, de jött! Majd újra, s idővel újra. Egyszer csak a másik oldalról is gondolt egyet egy bika, s belebőgött a csendbe. Rövid idő múlva pedig már négy helyről özönlött felénk a hang. Látótávolságon belül egyet sem sikerült felfedezni, de azért ez sem vett el semmit az értékéből. Sőt, csak elképzelni tudtuk a markáns energikus, ősi erőtől duzzadó állatokat, amint szájukon kiáramlik az a valami, amit az ember szarvasbőgésnek nevez. Milyen egyszerű leírni. Szarvasbőgést hallgattunk. Ennyi. Mi több. Mi több? Képzeld el, hogy a Fertő–tó lábtörlőjén pihenteted portól jóllakott lábfejed. Szemeid az előtted térként elterülő kusza rétet fürkészik, mely végén az áthatolhatatlan nádas a kerítés. Mögötte tudod, ott van a tó, melynek környezete ki tudja, hány énekes és gázló madár élőhelye. Azon túl már dimbes dombok vezetik szemed neki a Hóhegynek. Ebből a képből áramlik feléd a gímbikák tájat uraló bőgése. Ahogy egy boros üveg címkéjén olvasható adott italra jellemző bemutatóból sem tudja többségünk összerakni az ízt, így ez a szolid firkálmány is halovány árnyéka csak a valódinak. Ott kell lenni és meg kell tapasztalni! Amikor pedig azt hiszed láttál mindent, egy vörös szőrmés dugta ki orrát a melletted futó kanyarból, csak hogy örökre belég égjen a pillanat. 

Az útnak azonban még csak a fele volt meg, így ha duzzogva is, de elindultunk visszafelé a faluba. Ezen a szakaszon van egy tanösvény. Aki csak ezért szeretné felkeresni a környéket… Gondolja meg még egyszer… Feledhető. Hosszú egyenes kavicsos út, rajta pár tábla. Egy haszna volt, bevitt Hegykőre. 

Ott már erősen szürkült, ezzel viszont elvitte a kirándulók népes táborát, így a kerékpárútra rátérve minimális forgalomban tudtunk nekiállni, ledarálni a maradék távot. Nem vettük azonban fel a nyúlcipőt. Mi több, komótos üzemmódba váltottunk át, hiszen amikor ilyen helyen jár a kalandor, láthatatlan érzékszerveivel pásztázza környezetét. Ahogy Balatonon sem kizárólag a tó, nyüzsi vagy épp a színpadi produkciók összegéből áll össze az élmény… Itt is több volt ebben. A Fertő-tói táj, mely legalább annyira zamatos, és karakteres, mint nagyobb bátyja az igényes rendezett házak és vendéglők, szoba kiadók, játszóterek egyvelegéből származó hangulat őszi és esti fényeit érzékelve mindent megkaptunk, mit egy bakancsos várhat. Egyszerűen élmény ebben a közegben sétálni, beszélgetni és felfogni, hogy itt vagy. 

Szépen lassan fogyott hát el csak az út a kocsiig, mely ismerősként üdvözölt. Idővel fényszórói belemartak a vak sötétbe, majd amint helyre állt a béke, a motor hangja is elcsöndesedett és végül visszaállt az eredeti állapot. Városunk is félig aludt, mire újra házai közé keveredtünk, s tudta sokáig nem maradunk majd társaságában.

Nagy Kornél  

Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Tudom, Te is dédelgetsz álmokat a fejedben. Ha egyszer ide vagy oda el fogok menni, ezt vagy azt meg fogom tenni… Van azonban, amikor elég már a majdból és a most útjára kell lépned.

Pontosan ez történt egy varázslatos nap reggelén, mikor családtagunk összes résztvevője felébredve tudta meg, igen ma elindulunk. Gyerekek rövid idő alatt menetfelszereléssel bevetésre készen álltak, csak feleségem szemében volt a maradás keserű íze. Nála ugyanis a lábak egy műtét miatt nem voltak alkalmasak a túra végrehajtására. Így hárman ültünk be a kocsiba, s intettünk pát a Kisalföldnek. A kerekek buzgó kíváncsisággal tolták be magukba a szűnni nem akaró süti kígyót. Valahol százharminc kilométer körül jártunk, mikor a helyzet komolyabbra fordult. Esztergom után Dobogókő felé így szép időben óóóriási a forgalom.

Autók és motorosok százai robogtak megállíthatatlanul a Cseszneki szerpentinhez képest maratoni szakaszon. Örültünk, hogy Pilisszentkereszt után találtunk valahol egy parkolásra alkalmas helyet. Eszem – iszom, szerelvényigazítás, majd három, kettő, egy.

Aki a Holdvilág-árokba lép, annak szája U alakot formál. Már a küszöbnél egy csenevész patak kedves játszadozásával kezdődött a séta, melyet egyre beljebb, s beljebb értünk érdekesebb- és színesebb élmények követtek. Hány, de hány könyv, honlap, brosúra, kiadvány kürtöli világgá, hogy kérem a környék egyik leglátványosabb kiránduló helye. Ez pedig már az első percben igazolódik is.

Amint azonban beljebb merészkedtünk, egy melák keresztbe dőlt fa pöttyintett oda, oké akkor kezdjük! Következő sarokban máris óriáskövek csábították Bálint kezeit és lábait egy mászáshoz. Méricskélte végtagjai hosszát, hol mit lehet elérni, miközben átjutott az egyik gigászi teknősbéka páncélhoz hasonló szikláról a másikra. Amint újra velünk lett, a szemünk nekivágódott egy kanyarnak, mely falán felkúszva szembesültünk a völgy valódi mélységével. Hú, ez már valami!

Megtorpan a tekintet egy ilyen kép láttán, s dolgoznak a neuronok, hogy felfogják a szem által közvetített ingereket. S amint úgy éreztük valamilyen szinten megbirkóztak vele, a következő kép máris a híres Meteor létra.

Ha van ember alkotta tárgy, melynek képét oly vágyakozva néztem már ezerszer s még vagy kétszer, hát az a létra volt. Íme! Hmm! Ezt a pillanatot azonban át kell élni, meg kell ízlelni, forgatni a szájban, átmosni vele a fejet, örülni a vágynak s értékelni a beteljesedést. Emiatt nem is ugrottunk neki egyből. Kezdetben bekukkantottunk a mellette ásító barlangba.

Amikor pedig kidugtuk fejünket az alagútból, szemünk máris a vasra szegeződött, mely nyílegyenesen hatolt az égbe, s csak egy dolgunk maradt. Beteljesíteni az álmot, megfogni és felkapaszkodni rajta. Azonban ez nem ment annyira, hogy hipp-hopp. Ennek pedig az egyik oka, az út első szakaszától már észlelt jelenség, Budapest közelsége. Ide ugyanis legalább annyian látogattak ki, mint május elsején a parkba. Mint egy szervezett teljesítménytúra start utáni szakaszán lettünk volna, egymás után araszolt a tömeg. Hamar megtanultuk, hogy itt nem kell mindenkinek köszönni, s attól, hogy egy terepen vagyunk, még nem vagyunk együtt. Ezt vagy megszokod, vagy fájni fog.  S ez tény. Ők ide csak kiugrottak, s ebből adódóan azon kívül, hogy sok, de sokféle csapat érkezett, amit szintén szokni kellett. Ha ezt sikerült, akkor máris átjött a hangulat. Viszont itt a létránál be kellett állni a sor végére, mint egy bolt kasszájánál, s öt tíz percig várakozni, míg mindenki leküzdötte a létrát.

Amint azonban beálltunk a monstrum alá, vaóóó! Nincs az a lift, mely tudna olyan hangulatot adni, mint ott volt! Fent voltunk, vártam a következő csodát, mely nem is késlekedett egy percet sem. A szűk kis kanyon, melyen egyes sorban siklottunk előre, s az előtted álló pár métert láttad csak. Igen, hozta, mit hoznia kellett!

Aki ideáig eljut, örülhet, de nagyon. Meseszép táj, csak úgy viszi, mint a pinty, s egy árok látványával gazdagabban, de egy álommal szegényebben indulhattunk tovább, vissza a kocsihoz. Itt kérem nincs más dolga a lábaknak, mint nyomni. Nyomni, s nyomni, de szorgalmasan. Hangulatos erdő üde zöld látványa a panorámák és egyéb csudák hiányában nem akadályozott ebben. Itt már tudtunk beszélgetni, sztorizgatni, s lám idővel már az ülésen ülve töltögettük vissza az út során elvesztett folyadékot, meg energiát. Majd brrrr…

S máris Pilisszántó tágas parkolójában állt meg újra az autónk. Elő a térképet! Idővel egy győri család érkezett le a hegyről, kik tapasztalatait felhasználva, majd még egy család segítőkészségének hála lemondtunk egy hosszabb útról, s a barlang megmászását tűztük ki célul.

Itt már érezhetően kevesebben voltak, s nem csak az előttünk haladók fejére, hanem a jelzésekre is figyelnünk kellett, melyek profin fel voltak festve. Kaptunk is egy kis emelkedőt, mely felpörgette a szív motorját és bizony a vér is intenzívebb keringőre váltott. A mesterien megfestett jelzéseknek hála viszont simán célba értünk. De mielőtt még bevettük volna a helyet, felosontunk egy szírt tetejére, s ott olvadtunk össze a tájjal. Hmm, az a kilátás! A hegység csúcsai szerteszét merre a szem ellát, közöttük pedig fővárosunk panel házai karmoltak bele az égbe. Innen spuri a barlang, mely nem volt zegzugos, mégis talán félreeső volta miatt már olyan természet közelibbnek tűnt. Itt már el tudtuk képzelni, hogy egykoron bőrruhákban öltözött ősök őrizték a tüzet.

Az óra akkora viszont már odakoppintott a fejünkre. Oké! Eddig tűrtem, hogy azt tegyétek, amit akartok, most viszont átveszem az uralmat! Holott még a b c tervek sorakoztak a tarsolyban, fityiszt mutatott, s annyit mondott. Egy célt még, semmi többet!

Oké! Kapcsoló dupla fordulatra, lábakat a nyakunkba vettük és vágtáztunk le a hegyről. Röviddel később ismét a volán mögött ülve slusszkulcs elfordítása után visszahajtottunk Esztergomba, majd Visegrád felé. Sokáig nem kellett utazni, a tábla ugyanis jelezte, kanyar. Zmmm, gyerünk tovább egy darabig, honnan eredeti tervek szerint gyalog indult volna az újabb expedíció. Viszont hála az egyik lakosnak, elmondta, hogy a következő célunk merre található, s oda négy kerékkel is fel lehet jutni. S mivel idő már a sarkunkban loholt, éltünk a lehetőséggel. A maximálisan tökéletes útbaigazításnak hála pár perc múlva egy tisztáson léptünk újra a földre.

A hely, mely pontosan ellentétes a Holdvilág-árokkal. A hely, melyet nem írnak útikönyvek, s turisztikai lapok. Sőt az út során egy, azaz egy táblát sem raknak ki, hogy merre van, sőt még az épületen sem jelzi egy betű sem, mire találtál. Ide nem kirándulókat várnak, sem bakancsosokat. Ez a hely egy kapuval elzárt terület, mely mindenkit vár, de nem turistaként!

A buddhista zen templom.  A kerítéshez érve bekéredzkedtünk a területre, hol akkor is aktív elvonulás folyt, így az épületbe tilos volt lépni. Apát helyettessel találkozhattunk, ki megengedte, hogy kívülről szabadon körbenézhessünk a területen. A zalaszántói sztúpa fantasztikus! Látványos hófehér kúp, füstülő illat a levegőben, ima zászlók az ég felé lobogva… Ez nem az a hely. Itt a lényegről szól minden! Tényleg minden. Dok Hae sunim állt meg velünk egy beszélgetésre. Amíg a gyerekek egy idő visszamentek a kocsihoz, addig ő türelmesen és készségesen válaszolt minden kérdésre, s adott tanácsot a természetjárástól... Ez nem szavakra való feladat kifejteni… Viszont, aki erre kíváncsi, az itt meg fogja kapni mindezt!

A Nap már bólogatott, mire újra elindultunk lefelé a hegyről. Kanyarogtunk szorgalmasan, mire újra a város utcáin találtuk magunkat. Ha már itt vagyunk, nézzük meg a Bazilikát. A máskor oly zsúfolt parkolók már foghíjasan várták a nap végét, s talán furcsa fintorral vették tudomásul, jön még valaki. Gyorsan be is álltunk, majd huss, felrohantunk a monumentális épület lábához. Gigantikus, lélegzetelállító! Azonban volt egy másik jelenség is, mely még ezt a képet is überelni tudta. Az pedig a naplemente volt, partedlijén a Dunával, mint masni díszelgett a Mária Valéria híd.

Az a látvány! Mi férhet még egy napba bele? Talán még egy gyors randi a barátunkkal. Le is futottunk a folyóhoz és tiszteletünket tettük. Örültünk, hogy egy ilyen eseménydús napot Vele zárhattunk. S mivel Esztergom lámpásai felgyulladtak, mi is visszabattyogtunk a kocsihoz és millió élménnyel zsákunkban elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél

Amikor a Nap kisüt, a szél eláll és a hőmérő higanyszála lábujjhegyre emelkedik, a természetbarát nem lát, nem hall és nem érzékel semmit. Egy dolgot tehet, az pedig nem más, mint tollas barátai nyomába ered, s online figyeli, miről is szól az a szó, hogy tavasz.

Egy mesekönyvek oldaláról másolt szép délután az autó szinte odavezette magát a lipóti camping előtti pakolóba, majd csendben megjegyezte: „Tudom, tudom, most egy darabig nem mozdulok.”  

Lassan megnyílt a camping ajtaja és kezdődhetett a mese. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szárcsa, ki a többi társával együtt vígan szántotta a vizet a Holt – Dunán. A vadkacsánál kisebb, de nála dundibb szárnyas hozta a formáját. Perlekedett a szomszédjaival, rikkantott párjával, csapkodva fröcskölte a vizet, s a vízen futás művészetéből is bemutatott egy részletet. Ha egy szappanopera forgatókönyv író szemügyre venné őket, nagyobb kasszasikert hozna neki, mint az Izaura. Az extrém figura mágnesként vonzza a tekintetet. Aki szórakozni vágyik, hát a szárcsákban nem fog csalódni.

Amíg azonban a fekete tollgombóc melózik érte, hogy mindenki odafigyeljen rá, addig egy másik, nála jóval áramvonalasabb csöndesebb szárnyas épp az emberi tekintet tüzéből igyekezett kislisszanni. A búbos vöcsök nem egy exhibicionista állat. Köszöni szépen, ő nem akar a címlapokon szerepelni. Ha lehet, inkább odébb úszik. Nem kiabál, nem hisztizik, szépen békében ringatózik a vízen, s ha kedve tartja, búvárkodik egyet több mint fél percig is, egy szuszra. Ettől persze elázik a sérója, de olyan anyagból készült, melynek nem árt ilyesmi. Kidugja fejét s az a pompás tollköltemény, melyről nevét is kapta, pontosan ugyanúgy állt, mint merülés előtt.

Vannak azonban olyan vizes élőhelyen élő tollasok, kiket aligha láttunk szörfözni vagy még csak úgy pancsizni sem. Pedig ha valaki, hát a barna rétihéja úgy kötődik a nádasokhoz, mint tokaji öt puttonyos a szőlőhöz. Ő ugyanis az egyetlen kampóscsőrű, mely a nádasban költ. A közepes méretű ragadozó többnyire alacsonyan imbolyog a nádas fölött és éles szemeivel mindent les, ami csak a csőrébe akadhat. Jerry és a többiek igencsak összesúghatnak, ha az ő árnyéka vetül rájuk, de kisebb madarak sem táncolnak örömükben a vele való találkozáskor. Mi több, békákat is az utolsó földi útjukra kíséri, ha találkozik velük.

Azonban a madárvártának két oldala van. Egyiken ugye nagyobb tollasok randalíroznak, a másikon pedig kisebbek hirdetik a leghangosabb évszak eljövetelét. Közülük is talán a legvirgoncabb csapat a seregélyeké volt. Hú, szegény tollas, a közvélemény nem foglalja aranyba nevét. Hála az internetnek csak bíztatni tudok mindenkit, keressen rá Hermann Ottó írására: A madarak hasznáról és káráról c. könyvében. Az tény, hogy ősszel megdézsmálja a szőlőt. Ezt senki sem vonja kétségbe, de táplálékának majdnem kétharmadát az ember számára káros rovarok teszik ki. Aki pedig nem termeszt szőlőt, s még őszibarackot sem, hát marad a vizuális élvezet, mert ugye van mit nézni rajta.

Főleg közelről látni mintás fekete ruháját, melyen csak úgy táncolnak a fénysugarak. Ha úgy gondolod Kedves Olvasó eleget láttad, hát hallgasd ezt a mókás nótást. Ő ugyanis nem csak a saját dalait fújja. Lekoppintja a szomszédban hallott mesterek műveit is, s így március végén is büszkén fújta a sárgarigó örökzöld slágerét. Aki pedig seregély fun szeretne lenni, sőt hasonlítani szeretne rá, hát elő a partvist, porszívót, felmosót. Náluk ugyanis kérem, olyan rend van a fészekben, hogy az csuda! Azt nem árulom el, hogy a fiókanevelés során hogyan, de különböző tökéletes módszerek alapján ürülékkel nem szennyei be az odúját. S még akkor nem beszéltünk a reflexeikről, a többi emberi szervezetet lepipáló képességeikről. Na, jó csak még egyet! Minden segédeszköz nélkül, saját erejéből hetven kilométer per óra sebességgel tud közlekedni!

Azonban nem csak ők töltötték be a teret. Vidám zöldikék is fújták kitartóan a huszonegyedik században riasztóvá vált szót: Zsíííír, zsííííííííír! Ők nem kerteltek, zsííííííír, zsííííííír. Nyomták lelkesen. Persze, hogy megáll ilyenkor a természetbarát és kerekre nyílt mosolygós szemmel figyeli a zöld madárkát. Hogy miért jutott ilyen az eszébe? Fene se tudja, pláne úgy, hogy ő elsősorban vega. Étlapjának húsz sorából tizennyolcban gyommagvak meg hasonlók találhatók, s csak fiókáinak etetésekor lapátol össze némi proteint, mert ugye nekik azért fel kell nőni valahogy. Amúgy köszi, meghagyja nekünk a csülök sültet.

A kíváncsiság azonban oldalba akasztott, s mivel még volt idő bőven, egy kis rövid sétálásra hívott a nádas partja Dunaremete felé. Nincs messze, s kifejezetten jól esett a korzózás. Meglepő módon azonban nem sorakoztak be újabb, s újabb fajok. Persze egy – egy rozsdafarkú meg hasonló elszólta magát, de a hosszú menet sorokban érkező újak elmaradtak. A legvégén volt pár barna réti, mely riogatta a környék madarait, de több nem. Egy győri középkorú természetfotós pár jött azonban szembe, majd csatlakozott, s hárman róttuk tovább a köröket. S mivel a naplementéhez már csak másfél óra volt, hát kiléptünk, mert az esti beágyazást a lenti kilátóból szerettük volna megcsodálni.

Még időben elértünk a lesre, s jöhetett a behúzás. A finálé, mely felrakja a koronát az egész napra. A madarak pedig jöttek. Kezdetben csak az eddig látott fajok, majd beült elénk egy igaz vándor, a vörös gém is. Hmm! Igen! Ő látványa során felesleges koptatni az agyunk kerekeit. Akár csak a varázslat befogadásával, mely az esti ceremónia körül zajlott. Ott nyugodtan konzervnyitó segítségével nyisd ki a koponyádat, vedd ki a benne lévő pudingot, csomagold és rakd be a hátizsákba. Jöhetnek a többi azon túli dolgok. Amikor csak nézel, s nem mondod meg mit. Amikor érzel, s nem analizálod, nem fogalmazod meg. Csak jön. Tökéletes állapot!

Ott kérem könnyű ezt gyakorolni, hiszen a szőnyeg, melynek ösvényén egyre beljebb és beljebb lépkedsz, elvezet erre, s egyszer csak hopp, a Nap is elköszönt, s az alkalmi társak is búcsúra emelték kezüket. Igaz, hazafelé kellene indulni.

Lassan indulnak be az ízületek, mint egy lokomotív, döcög előre lassan a test, mígnem régi ismerősök sziluettje rajzolódik ki a szürkületből. Persze, hogy örömmel áll meg az ember, s gyújt rá egy sztorira, melyet újabb, s újabb követ. A nádas már magára húzta sötét takaróját, mikor újra a kocsi felé lépett a láb, s mire az ajtaja kinyílt, már az erdei fülesbagoly szólt le a fáról. Húú, húúú

Van az a marok, mely gyengéden tart, de valahogy mégsem iszkolsz ki belőle. Ezt pedig Lipótnak hívják. Mely annyi, de annyi élményt ad… Persze csak annak, aki hagyja magát…

Nagy Kornél

Alig szedtük le pár hete a karácsonyfát, a tavasz máris ott toporog a lábtörlőn és várja, hogy valaki ajtót nyisson neki. Aligha akadhatna kedvesebb jövevény, kinek a természetbarát jobban örülhetne. S mivel lehetne ünnepelni megérkezését, mintsem egy sétával a Bakony sűrűjében.

Történt hát egy szombat reggelen, hogy családom röviddel ébredése után már a kocsiban ült, s álmos szemmel nézett a tájba. A kerekek kötelességtudóan vették fel az ütemet és ki tudja, talán még örültek is neki, hogy ezúttal a szerpentinek felé visz majd útjuk.

Bakonyszentlászló az egyik legközelebbi startvonal, honnan beindulhatunk a vadonba.  Amint megálltunk a templom melletti parkolóba, máris nyolc láb kezdte követni az innen már tisztán kivehető jelzést. Oké barátom, mutass utat!

A házak elhagyása után egy jellegtelen erdőbe vezetett az út. A bemelegítő szakaszt csak le kell nyomni, gyerünk. Ahogy meneteltünk egy vasútvonal keresztezése után azonban megtorpant a csapat. Az út háromfelé ágazott, de mindegyik úton elindulva vagy két-háromszáz métert kutyagolva egy darab jelzést sem találtunk. Vagy fél órán át, mint Bodri, ki nyomot vesztett - ténferegtünk a környéken, de az utolsó jelzésen túl a következőt nem találtuk.

Sebaj, gyerek még az idő, s a térkép egy jelzetlen csapást mutat, próbáljunk meg azon átvágni. Nagy levegő, gyerünk. Ismeretlen terepen bele a semmibe, igazi kihívás. Pláne, amikor ipszilonokhoz érsz, s próbálod kisilabizálni, melyik lehet a főág. De érezte az ember merre az arra. Hegynek föl, völgynek le, egyszer csak szembe jött a lényeg! Az út, melyet kerestünk! Hurrá!

Nagyobb tempóra váltottunk, hipp-hopp, felfaltuk az előttünk álló távot. Így találtunk rá az Ördög – rétre, hol még valamikor tizenöt éve feleségemmel kettesben csavarogtunk. A megkopó emlékeket frissekkel töltöttük fel, s a padokon némi tüzelőt is bedobtunk a nyakunk alatt lobogó kazánba. Most, hogy mindenkiben visszatért az életerő, jöhetett a patak és annak völgye.

Hmm, de leesik az álla a kisalföldi erdőkerülőnek, mikor ilyen terepre érkezik. A magas hegyek közt kanyargó víz önmagában szívet színező lelkes simogató látványt nyújt, de mindennek fejébe egy ígérettel is kecsegtet, mely ott fent a hegy teteje felé lehet. Olvastuk, éreztük, tudtuk. Ott igen, a Remete barlang… A jakoknak való emelkedővel indult a keresés. Pillanatok alatt a szív hevesen kezdett dobolni, az izmok rikoltoztak, a szemek kétségbeesetten radaroztak. Megleszel, megleszel! Mire a tetőre értünk, egy középkorú pár már kipihenten ült ott, kitől megtudtuk, ők sem akadtak a lyukra. Sebaj, átlendültünk a túloldalra, s ment tovább a kutatás. Sehol. Pedig biztos, hogy itt van! Újra vissza, egy tacsi sem csinálta volna szenvedélyesebben. Itt van, ott van? Nem, hanem amott!

Sikerült meglelni egy sárkánylakban vázának is beillő üreget. De nem voltunk ágyúgolyó formájúak, mégis kivívás lett volna a csúszós, sáros barlangból kiverekedni magunkat. Bálint kapcsolt. Apa, ezt ne vállaljuk be. OKÉ! Ereszkedjük le.

Anya már lent várt minket, így újra négyen vágtunk neki gyanútlanul a tájnak. Jöttek szépen a váú, meg a de szép szakaszok, majd egyszer csak szemünk elé torpant a Zsivány-barlang. De nem úgy normálisan, hanem hatalmasra nyílt szájjal beleásított a képünkbe. Majdnem a mandulái is látszottak távolról. A rövid rész, mely hozzá vezetett azonban klasszikus nyaktörő volt, pláne így nedvesen. Hmm. Fiunkba egyből előjött az erő. Oda fel kell menni. Nekimentünk ketten, s négykézláb toltuk, birkóztunk a gravitációval. Hol cinkosával a csúszós mészkövekkel fektetett két vállra minket, s néztük most akkor merre az arra, hol pedig mi öltöttük ki nyelvünkre rájuk és lendültünk fel akár egy métert is gond nélkül. Amikor felértünk, kipirult arccal figyeltük a túlparton maradt társainkat, kik törpévé zsugorodtak össze. Egy kis fújás után megkezdtük az ereszkedést, s ismét összeállt csapatunk.

Az előttünk álló út farkára lépve újra lelkesen indultunk, azonban a sztráda fogyókúrára fogta a dolgot, s lassan már csak az egerek, majd giliszták számára volt elegendő. Idővel a bolhák is beálltak volna libasorba, de ezt már nem vártuk meg. Inkább férfiasan engedtünk az erőszaknak, s a víznek vettük az irányt. Amint leértünk, mintha valaki kinyitotta volna a csapot és dupla adagot küldött. Na, ilyekor fogadtuk baráttá a köveket.

Holott alig tapadt meg rajta a cipő talpa, mégis egyetlen esélyünk volt a százaz lábbal való átérésre. Mint egy igazi sakk játszma, úgy lépkedtünk egyik helyről a másikra, bízva abban, hogy a Cuha nem ad sakkot. Jó kis játék! S amikor átértünk a túlpartra, fellélegezve lendültünk át! Sikerült, s már csaptuk is bele tappancsainkat az ott összegyűlt avarba, mely egyszer csak csobbant. Hoppá! Egy másodperc, s Bálint kiállt. Apa, beleléptem! Gratulálunk patak! Igazi furfangos mester vagy! Ki a franc gondolta volna, hogy a vastag falevelek alatt még a Tied a tér? Akkor innentől kezdve dolgoztassuk meg a lábujjakat, ki ne hűljenek!

Addig Réka anyával kommandózott a túlparton, s a hajszálvékony út huncutul kiszélesedett, melynek joggal örültek. Azonban, mikor már azt hitték végig tudnak haladni rajta, egy szoba méretű követ hajított eléjük, mely áthatolhatatlanul terpeszkedett előttük. Nem volt mit tenni, hátra arc, s kerestek ők is egy gázlót. Mi több. Egy speckós hídként szolgáló fán araszoltak át, mint a kedvenc lepkéink átváltozás előtt. Ott biztattuk, buzdítottuk őket, de igazi artistaként oldották meg a feladatot és ők tényleg száraz lábbal hozták a feladatot!

A mienk viszont még tocsogott, így kellett neki a tempó a hideg ellen. S lám a Bakony minderre áldását adta. Szuszogó üzemmódra kapcsolva diktáltuk az iramot, csak úgy jelentkeztek be az újabb képzeletbeli kilométerkövek, majd a Pakucs pihenő, megálló.

Innen már újra kezes báránnyá vált a táj. Kettesével, szinte fütyörészve suhantunk a fák között. A Nap meglepő módon még nem riogatott, s az óra sem fújt riadót. Kellemes, saját ritmusban robogtunk vissza a faluba, hol egy hamburgerező helyen mindenki megkapta a jutalmát.

Így kezdődött az év hegyi túrázós formában. Köszönjük szépen 2019-es Bakony! Komoly bemutatkozás volt!

Nagy Kornél

A Mosonmagyaróvári Városi TV-ben beszélgettünk arról, 

hogy miért ne etessük a madarakat. 

Az elfoglaltságok sűrűségében nem mindig sikerül billentyűzetet ragadni, s betűkben szelídíteni a kint átélt kalandokat. Ezt a sétát azonban kár lenne elnyeletni az emlékezés egyre kopó homályával. Jöjjön hát egy rövid, de említésre méltó történet.

Egy hideg téli napon az ablakon túl hatalmas vattapamacsok kezdtek hullani az égből. Elsőként még csak úgy mutatóban, majd egyre nagyobb tömegben érkezett a száraz nedű. Alig telt el pár perc, s a táj fehérbe öltözött. No, ez kívülről sokkal izgalmasabb lehet! Bakancsba is került két tappancs, s már a kiserdő melletti út előtt toporzékoltak. Igen ám, csak egy fontos kellék meg otthon maradt! Nagy levegő, vágta vissza.

Alig döcögött valamit az óra nagymutatója, ismét a Kiserdő úti Lajta-hídnál csapó kettős hangulatban startolt el a séta. Csak egy valaki nem várt meg, ő pedig a fény volt.  Nem is kell azonban mindenhez világosság, sőt. Van, amit kifejezetten jobb sötétben. Például január közepén rikító napsütésben jártam keresztül-kasul a Lajtát erdei fülesbaglyokat kutatva. Átnéztem minden fát, no meg alatta a köpeteket, de sehol, még mutatóban sem sikerült találni egyet. Később egy szombat délután két természetbarát kíséretében ismét átpásztáztunk mindent, de egyet sem láttunk. Majd, amikor elbújt a Nap, a szürkület karmestere elővette pálcáját és jelt adott a baglyoknak. Húú, húúú. Hallatszott erről-arról, majd kezdődött a menet. Hogy honnan jöttek, fogalmunk sincs, de több mint egy tucat nagyfejű jött elő. Csak úgy cikáztak! Láttad volna, milyen különös jelenet volt. Három felnőtt ember hideg sötét estében leguggolva lapított a folyó partján és örült minden egyes példánynak, mely szeme elé került. Online természetfilm. Nincs is annál izgalmasabb dolog, hol a forgatókönyvet maguk az éjszaka vadászai írják.

Akkor azonban ott kint egyedül indultam útnak, igaz, itt is megvolt az extra fűszer. Az a terep, ahol már ki tudja hányszor jártak a lábak, most a szűz hóban való lépkedés kiváltságát kapták. Hmmm! Annak a finom süppedős fehér szőnyegnek az élményét… Szinte illetlenség felbolygatni. De mégis van benne valami, amitől rá kell lépni, át kell menni rajta.

A táj közben folyamatosan változott. Az este magára húzta vaskos nehéz sötét takaróját, melyet a mellé hulló hó tett légiesen világossá. Ez az, amit ilyenkor érezni kell. Nem gondolkodni, csak hagyni, hogy hatással legyen rád ez az egész. Persze a környék annyira nem hagy elmerülni, hiszen egy baglyot küld kicsippantani a melankóliát a szemedből. Kell ő ilyenkor oda! Csak, hogy tudd, madarakat nézni is jöttél, nem? Amint magába olvasztotta a sötétség, újabb eseménytelen szakasz következett.

Mennyiben másabb egy lipóti magaslesen eltöltött időtől. Holott ott is öröm minden eltöltött perc, mégis ott szinte elvárjuk a vörös gémtől, hogy elénk szálljon be. A barna héjától, hogy a nádas fölött imbolygó röptével szórakoztasson bennünket. Itt viszont pontosan az ellenkezője igaz. Az autóktól eltávolodva, az éjszaka udvarán járva várjuk a dermedt hideg mozdulatlan csendet.

A fogalmat, melyben annyi, de annyi minden benne van. A csend, mely látszólag üres, de ha közelebbről megnézzük olyan, mint egy óriási hosszú tölcsér csúcsa, mely annyi mindent benyelt csak nem látjuk. Ha pedig kíváncsi vagy rá, állj meg a csendben és várj türelmesen. S jönni fognak azok a dolgok, melyek eltűntek benne, s azt hiszed nem is tudsz róla. Ha azonban kellő ideig ismerkedsz a belőle készült eredménnyel rájössz, itt van, és bizony akad meló vele bőven. Lehet mit javítani rajta. Igaz, ehhez őszinteség, bátorság és idő kell, s csak ott teheted meg, hol a csend érték!

Egy kóstolónak viszont egy ilyen séta kiváló! Ne gondold azonban, Kedves Olvasó, hogy itt csak úgy végigsétálgathatsz. Jöhet például egy kvakk is, melyet most, ha lehet, nem fordítanák le emberi nyelvre, mert nem illik. Egy szürke gém ugyanis a parton ácsorgott, s meglátva, hogy közeledek ezzel a kiáltással, üzent. Mindenre gondolhatott, csak arra nem, hogy madárbarát érkezik. Hatalmas testét a levegőbe dobta, majd odébb állt.

Egyszer csak egy kivilágított útra érkezett a test. No, mehettünk volna lassabban is. Ha viszont már itt vagyunk, nézzük ezt az ünnepi ruhát, melyet a város magára öltött. A fekete és fehér, a fény és sötétség valódi örök csatája folyt a szemek előtt. Hmm! Micsoda varázslat! Egy idősebb néni egy hólapáttal kezében kondizott, majd a távolabbi kis lejtős részen anyuka vitte kis óvodás gyermekeit csúszkálni egyet. Idillikus állapot! Mi kell ennél több?

Egy család, mely idő közben szépen lassan összeszedte magát és telefonált, találkoztunk a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen. Így hát kapcsolók elfordítva, indulás vissza a normális világba.

Nagy Kornél

Ne etess vízimadarakat! A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felhívása