Van egy hely a környéken, melyet elfoglalt egy tölgyfa hadsereg és úgy megtetszett nekik, hogy végül ott maradt. Kiterjesztett terebélyes ágaikkal őrzik a térséget a kíváncsiskodó szemek elől, s csak annak tárják fel bájaikat, kik veszik a bátorságot és bemerészkednek vaskos ajtain.

Ide utaztam egy nap reggelen, ezúttal egyedül. A ravazdi parkoló után a templomot elérni nem nagy kunszt. Ráhangolódás jegyében folyt le a szakasz, melyet további aszfaltos rész követett egyre feljebb. Az út porára szomjazó többnyire méltatlankodik, ha kopog a lába alatt a talaj. Nem kőbe vésett szabály (lásd vértesi örvös légykapós sztori), de többnyire nem ájulunk el tőle. Itt is voltak icipici meglepik, de felsóhajtottak a bakancsok, mikor végre a jól megérdemelt löszt kapták. Így máris más, s majszolták is mohón a térdet is megmasszírozó talajt, miközben az út egyre beljebb süppedt a földfelszínbe.

Mint a homokozóba bottal húzott árok, úgy mélyült az út egyre bejlett. Kezdetben csak derékig ért a mélység, végül távolról nem is látszódott a turista. Bizony kijutni sem lett volna egyszerű, ha épp ez lett volna a terv. De ilyesmi meg sem fordul a fejében, ki boldogan nyugtázta a mesterien jelzett ösvényeken, micsoda luxus, mehetünk tovább.

Az út néha a miheztartás végett kikacsintott az aszfaltra, majd mivel láthatta, az nem volt jó ötlet, uzsgyi, vissza. Az árokban törtetni főleg egyedül üdítő élmény. Átveszi a test a táj hangulatát, s minden apró megnyilvánulásnak súlyt ad. Hopp, ott valami zörög, mi lehet az. Ja, csak egy tölgyfa makk zuhant le a fáról, minden oké. A másik oldalról ismét egy csörgés, ja, egy másik makk. Rövid idővel hozzászokik a fül, s ahogy a városban engedi fülén kívülre az utca zaját, úgy hagyja riasztás nélkül az elpotyogókat. A puha földbe vájt lakások azonban csöndben, de feltűnően jelzik, ez a térség nemcsak fák, hanem az állatok otthona is. Kisebb, sőt nagyobb vájatok nyílása tátog s teszi fel a kérdést: - Ki lehetett odabent? Az óra az út elején még nem tesz nyakörvet a túrázóra, s engedi, játsszál csak kedvedre. Nincs, ki oldalba bökjön, elég lesz már, szép a gomba, de menjünk már tovább. Lehajolhat mókus méretűre a Sapiens, s jé, innen sokkal másabb az erdő.

Dolgozik a fényképezőgép, de tudja jól, ezek csak képek. Az érzés, melyben ott részesül az ember, meg nem jeleníthető, szavakba nem fogható. Legalábbis részemről. Van egy-két profi masinakezelő, ki vissza tud hozni ebből a hangulatból valamit, olykor a megélt pillanatokat hívja vissza. Örök élmény volt Győrben Máté Bence fotóiból készült kiállítás, mely be tudta tenni a városba a természetet. Kint terepen erre szerencsére nincs szükség. Ott minden lehetőség adott, csak a belső szoftvert kell ráírni, s jön a csoda. Az viszont jön, s jön.

No, meg a következő szakaszok, melyek jelzik, itt bizony újabb település, Sokoropátka következik. Erről a térségről már kevesebb turista dobja be közkincsnek élményeit, s a netről sem lehet lelesni a következő tájak látványát. Nyitva tehát a nagy kérdés. Az utolsó pár méterről szinte belevágódáskor vesszük észre, hogy lakott településre értünk. Lesz időnk felkészülni?

Az út csak visz, a kérdések ott lebegnek, mikor, melyik kanyar után, hogyan? S lám, a függöny széttárul, s aprajafalva felsejlik a messziségben. A térkép azonban odaveti mellékesen, ha nem vagy rá észveszejtően kíváncsi, akkor ejtsük a mini expedíciót. Az út ugyanis még előtte elindul visszafelé.

Óra nem ordít, a lábak rendbe, de olyan kellemes volt póráz nélkül csavarogni, ne bújjunk bele önként. Egy rövid hami, majd kanyar, s jöhetett a vadászház mögötti pihenőhely padokkal és emlékművel.

Újabb aszfalt következik, majd ahogy eddig tökéletes egyértelműséggel kanyar, gyerünk újra az erdő belseje. Itt aztán újra visszaállt a várt táj. Elsőként vállszélességben lehetett haladni, majd elefántcsorda tört utat, szabadon lehetett lófrálni.

Ezután szerelmes fák közé húzták be az utat, s a párok a turisták feje fölött ölelkeznek hosszúra nyúlt karjaikkal. Ez ám a romantika! Az ősz itt is tette a dolgát, színes ruhát öltött rájuk, kiknek forgatagában halad tovább az út.Egy–egy széncinege csapat akasztott meg, no meg a szajkók, kik valahol a környéken szabadulhattak ki egy óriási szállítmányból, mert mindenhol ott voltak. Rikoltoztak, méltatlankodtak jó, jó megyek tovább. A makk nagy úr, s volt is velük dolguk bőven. Spájzolni, raktározni télire. Így lett hát a neve első erdész. A hegyi csendőr is tiszteletét tette a környéken. Egy karvaly húzott el sebesen a fák koronája fölött, keresve a kevésbé éber uzsonnáját. Mivel nem tartoztam étlapjára valók közé, csodálattal töltött el figyelni röptét, de máris más lenne a felosztás, ha esetleg időutazóként a triász korban valami sárkány tette volna mindezt.

Így viszont nyugodtan érkeztem Jánosházára, melyet megpillantva ledermedtek a lábak. Egy termetes tisztáson impozáns elrendezésben tárult elém a pihenő állomás. Váó!

Szemet gyönyörködtető helyről lassan tipeget tovább a láb, majd egy jelzés, még egy, no meg még egy. A szemek, ahogy kell tovább keresték, de nem találtak semmit. Mi történt? Eddig tökéletesen mutatott mindent. Hosszabb táv után egy megkopott jelzés visszaadta a remény sugarát, de mivel más évjáratú volt, kétségek támadtak. Biztos? Gyerünk tovább rajta egy darabig, majd az is elfogyott, mint az idő. Akkor mi legyen. Kóválygás erre-arra, majd telefon haza, a megbeszélt időpont úszott. Majd, amikor a csüggedés halovány jelei felerősödtek, módosított (egyben hosszabb) útvonal lett az új cél, az a kis hamis egy nem várt helyen kidugta az orrát! Na, mi van, jót bújócskáztunk? Apukáddal! Nagy levegő vissza eredeti menetrendre, csak csúszással, gyerünk tovább.

Itt már nem volt ingyom-bingyom. Az óra messze elszaladt, s az út során hasonló sztorikra is kellett még plusz tartalék, így pulzus feltekerve, lábak percenkénti fordulatszáma növelve, had szóljon. Őrölték a vádlik az alájuk tolt távolságot keményen. A szemekből még két párat növesztve, mint egy radar keresték, s fogták be az újabb jelzést. Amint meglett a következő, kiadták az ukázt a lábaknak, oda! Megvolt, jött a következő, oda, s így, csak így tovább. A fülek sem vonultak el pihenni. Hallottad, szólt át az egyik a másiknak! Ez nem makk volt! S a szemek már igazolták is két szarvas látványában.  A rövid megtorpanás után újra tempó, s még több tempó. Suhant a test a fák között, mire házak képeit jelentették a szenzorok. Oké, energizáló kapcsoló vissza normál üzemmódba, minden rendbe.

Ravazd települt átszelve az utcáin járva nem fogott el az édeskés nyúli hangulat. Itt is találni csinos vagy épp kifejezetten látványos portákat, sőt vannak, ahol kifejezetten többet. Átkelni rajta, elballagni előttük pompás, s ez akkor pont elég volt. Az elmúlt órák történései bőven adtak elég fantasztikumot ahhoz, hogy amikor este lecsukódott a szem, tudja, ennél tartalmasabban aligha tölthette.

Nagy Kornél