Ahogy a nappalok rövidülnek, úgy csukódnak be a távolabbi célpontok ajtaja. Ősz derekán már csínján kell bánni a kilométerekkel, mert bizony könnyen nyakunkba kapjuk a sötétet. Így hát leporoljuk a régi emlékeket őrző területek nevét és ezeket kell beírni a vezérlőbe.

Ha turista lennék, és a Szigetközbe mennék Hédervár kastélya előkelő helyen szerepelne a megismerésre váró helyek listáján. Egy gyors parkolás után közepes felszereltséggel indultam a kastély parkjába nem álcázott szándékkal, miszerint az összes lényt, akinek szárnya van és csipog, bizony megnézem. A gigantikus faóriások, melyek az előszobában fogadtak egy pillanat alatt eltüntették ezt a gondolatot.

Nagy levegőt vettek, majd lényükből kevert varázsport fújva az arra haladóra megbabonázzák, s onnantól kezdve csak őket figyeled, semmi mást. Nézed a középkori várak vaskos tornyait idéző törzsét, a világ minden tájáig elérő terebélyes karjait, az eget tartó koronáját. Hogy lehet ekkora egy élőlény? Az ember egyből rájön, mit érezhet egy csivava. Szinte megszeppenve egér módjára bujkálhatunk alatta, miközben idővel a sárga épület is előkerül. Látványos kis viskó, de a szemek már a mögötte található park lakóit kutatták.

A műút mellett egy kerítéssel elválasztva igazi csodavilág tárul az ember szeme elé. A fák itt is kikövetelik maguknak a figyelmet, de imitt-amott lassan az egész táj lomha szépségében fürdeni kezdhetünk. Az eredeti elképzelés felrémlik, itt vannak madarak is? Válasz azonban nem érkezik. Sebaj, távcső helyett az erdő egésze adja a feladatot, ismerjük meg.

Zizegve énekelnek a falevelek a talpak alatt, s erről-arról sétálók közelednek. Állj csak, mi történik itt. Bármerre nézek mindenhol kisebb csoportokban sétálgatók, ők azonban mintha a lényegért jöttek volna ide. Csendben csodálkozva az erdő hangulatát átvéve örülnek, hogy itt lehetnek. Köszönöm nektek kilátogatók, hogy engedtétek élvezni az erdőt és a csendet. Sok - sok éve még azt hittem, a magányos vándor életre való idea, ki szólóban mindentől elszigetelten rója a köröket. Idő kellett hozzá rájönni, ez így nem életképes.  Együtt és egymásra utalva élünk.  S mennyire szorosan? Ha valaki rám köszön mosolyogva, hát felvidul ott belül valami. Héderváron itt és akkor mindenki szépen, szinte suttogva élvezte az erdőt, s azt hogy más is így viselkedik. Az éghajlatváltozást megállítani egy személyként nem nagyon tudjuk, de másikra mosolyogni és köszönni igen.

A természet ebben is segít! Maximálisan egyetértek azzal a gondolattal, hogy amit etetünk, az hízik. Aki egy séta után megkerüli a kerítést, majd az egész parkot és hátul is körbenéz, az ősz egyik leglátványosabb jelenetét figyelheti meg. Ahogy a sárguló falevelek elindulnak lefelé talajt színesítő társaihoz csatlakozva, a Nap oldalról bekíváncsiskodik, hiszen ezt ő is látni óhajtja. Földig érő kezeiben ecsetet tartva színezi meg közben az egész tájat, miközben annak szívében egy patak döcög át szépen komótosan.

A leírásban kissé giccses, de ez csak a betűvető tehetetlenségének a salakja, valójában minden pillanata tömény élvezet. Aki pedig ezt lapátolja be lelkébe, hát ezzel hizlalja. Rajta hát! Lehetőség van bőven!

A bicikliútra kiérve ugyanis visszatérőbe indultam, de nem sokáig. Innen ugyanis csak egy ugrás a Kont-fa, melyről szintén híres ez a község. Egy tábla is jelzi az erre látogatónak, ha itt letér, az út végén egy hatalmas fa várja. Semmiképpen ne hagyja ki, akit erre vezet útja. Nemcsak azért, mert közel van, hanem mert kellemes és látványos hely.

Az este azonban már a környéken lófrált. Be kellett gyújtani a rakétát, mely a kolorádóbogár szobrától a falu szélére sodort. Útközben fura érzés volt egy ismerős falu ismeretlen útjain bandukolni, de hamarosan a Mosoni –Duna baráttal sikerült újra találkozni. A folyó tette a dolgát, azaz úgy, ahogy kell egyik irányból folyt a másikba. A partjára érve megérkezik az ember, de jó újra vele. Félrevonulni, s nézni őt.  Ahogy a köd leheletvékonyan rásimul az vízre. Nem érinti meg, de mégsem tudsz betenni közéjük még egy hajszálat sem. Tökéletes harmónia. Boldog rab lesz az, kit egyszer mindez megérint, nem is akar menekülni tőle.

Idővel csupán a kíváncsiság rángatja ki az embert ebből a közegből, tudja, találkozunk még! Indulnak a lábak, hajtják végre a parancsot, mélyen belehasítva az erdő közepébe. Ott azonban már az este vette kezébe a karmester pálcáját és ő diktálta az eseményeket. Kellő szigorral és határozottsággal kezdte meg a sötétítést, melyet a terület rendre végre is hajtott. Eljött a pillanat, fejet kell hajtani az erő előtt, hátra arc.

A lábak ismét fokozott szerepet kaptak, s vittek ki az aszfaltcsíkra. Innen idővel már világítás mellett trappolt tovább a test, egészen a kocsiig. A kerekek elindultak, s hazáig gurultak.

Nagy Kornél