Van pár ötlet, célpont, helyszín, mely folyamatoson ott duruzsol, zümmög az ember fejében, de ezekre többnyire legyint a szív. Oké, majd később. Eljön azonban az az idő is, mikor nincs betervezve eget rengető megatúra, de mégis olyan kalandozásfélét kívánnak a tappancsok. Ilyenkor kell előásni ezeket a helyeket, s rájuk szánni pár kilométert.

Így történt egy napsütéses novemberi délután, hogy a Jánossomorja utáni hosszú egyenes egyik elágazójában kíváncsi arccal belebámultam a messzeségbe. A lábak mohón kezdték falni a rájuk váró feladatot, lelkesen tolták maguk alá a földet. Az ujjak is izgatottan hajoltak rá a kereső távcsőre, s várták felülről a parancsot! Eszközt a szem elé! Ez az ukáz azonban még véletlenül sem hangzott el. Mitévők legyünk most agy? Érdeklődtek a végtagok. Semmit, csak haladjunk előre. Erre ugyanis rajtunk kívül más nem tolta be magát. Tollasnak még a nyomát sem látták.

Oké, dolgoztak a derék alatti botok, nyomták szüntelen, mígnem egy táblával, később egy másikkal találkoztak. Jé, megjöttünk, itt van a tanösvény. Lássuk, miről regél ez a környék? Elsőként pár pad és asztal mutatta, itt már lehet valami. Idővel egy víg kedélyű csuszka kiáltott le a fa válláról. Üdvözlégy, vándor! E rövid farkú karakteres tollassal találkozni látszólag nem egy nagy kuriózum. Ha viszont elárulom, hogy Ő az egyetlen fajunk a környéken, mely fejjel lefelé, azaz csúszkálva tud közlekedni a fán. Az már jobban hangzik. Ő bizony nem egy Kolumbusz Kristóf. Néhány négyzetkilométeren éli le az életét egyetlen egy párral. Hmm! S akkor még nem is vertük nagydobra a fészekfoglaló technikáját, mely során, ha nagyobb madarat talál álomviskónak vélt lyukában, hát megvárja, míg távozik, majd utána sárral beszűkíti a bejáratot annyira, hogy csupán ő férjen be. Hmm, máris nemcsak egy csuszka lesz, hanem a furfangos madár, mely jobban cselezi ki ellenfeleit, mint Ronaldo.

Az út, mely a fák közé hívott még kellően csábító volt ahhoz, hogy kövessen, így hát elindult a lehullott falevelek zörgetésének élvezete. Ilyen úton csendben haladni lehetetlen. Amerre megy a test, azt tuti mindenki tudja, igaz első szakaszokon ebből semmi gond nem volt, hiszen holdbéli üresség ült a tájra. Idővel azonban, mintha kinyíltak volna az eddig bezárt ablakok, imitt-amott az ablakszárnyak kettényíltak és kezdődött a műsor. Elsőként a kerékpár láncának leesésének hangját utánzója került a távcső kereszttüzébe. Kárpát-medence legdélcegebb énekese a léprigó szállt a fák csúcsára és onnan mustrálta a betolakodót. Miféle szerzet lehet? Lesegetett, majd idővel, huss, elillant kedvenc helyére a parazita fagyöngy zöld gömbjébe.

Semmi gond, azért a stafétabotot röptében átdobta a nagy fakopáncsnak, ki büszkén élt vele, s ő is kiült egy fa ágára. Tessék, lehet csodálni! A fakopin pedig szintén van mit szeretni. Igaz, briliáns szoftverét hiába keressük, ő nem egy varjú. Persze gyagyának sem mondanám, sőt, megvan a magához való esze, igaz, mi emberek néha nem látunk harkály szemmel. Amikor például egy oszlopot kalapál hevesen, nem hamit keres, hanem annak a tárgynak kiváló hangzása van, amivel magához tudja csalogatni a tojót.

Az égen azonban megjelent egy nála jóval termetesebb klasszikus kampós csőrű, melytől a környék kisemlősei belefújnak a vészkürtjükbe. Egy hang, mely csak annyit mond: - „Kiőő, kiőőő”! S egy mezei pocok tudja ki ő! Az egerészölyv lomha szárnycsapásokkal ringatta magát fent a levegőben. Micsoda kettőség! Lustán, komótosan, szinte vontatottan, mindezzel szemben viszont olyan pehely könnyedséggel, súlytalanul, mintha csak lebegett volna. Hmm.

Kevés gyufásdoboznál nagyobb kétszemű lény van, ki erre nem kapja fel a fejét. Közéjük tartozott az őzike, ki az útra visszatérve kikandikált a sűrűből, majd mivel hangtalanul igyekeztem ott lenni, nekiállt vacsizni. Valami finomat találhatott, mint a csikós kezei közé került gémeskút, úgy bólogatott szüntelen. Néha felnézett, majd falatozott tovább kedvére.

Idővel azonban a fény kezdett kiiszkolni a területről. Holott a terület bejárása megtörtént, az estét mégsem itt, hanem pár ezer méterrel keletnek szerettem volna tölteni. Így kapcsolók spuri üzemmódba állítva, rohanás vissza a kocsihoz. Brr, és már indulás is tovább.

Rég volt már, mikor Nyirkai – hany madarainak harsány hangjai áramlottak be a füleken. Ennek is megvannak a maga szigorú okai. Az itt található madárvárta nem egy ugribugris hely. Aki ide felfészkel, annak bizony moziként érkezik az élmény, nem ő megy utána. A család többi tagjának azonban szoborrá változva kizárólag a madarak megcsodálása nem jelent katarzist. Így viszont, hogy egyedül érkezik a természetbarát, egy dolgot tehet. Gyerüüüünk!

Az út a parkolótól a lesig hosszú. Az élmény azonban mely ott vár, olyan biztos, minthogy kétszer kettő néha öt. Addig viszont nyílegyenes vonalon, mintha ágyúból lőnének rád, úgy csapódtak be az ingerbombák. Itt egy ragacs száll be arra a kiszáradt ágra, s rakassa le veled az állványt, majd fejed fölött ötvenes lúdcsapatok lilikelnek el, mely miatt szintén megállsz, hiszen ezért jöttél. Zúgnak erről-arról, s a szíved megállást, fejed a továbbhaladást kiálltja.

Egyszer csak a talpak alatt a madárvárta lépcsői, a Hanság rehabilitácó fölött állsz. Pont időben! A Nap ugyanis, mint egy igazi úriember megköszönte a területnek, hogy egész nap ennyi szépséget mutatott neki és mindezért jutalomból kezet csókolt neki. Az egymástól való búcsúzás pillanatában könnycsepp csordult ki mindkettőjük szeméből, mely arannyá változva porladt szét és hintette meg permetével a tájat. Mi ez, ha nem varázslat!

Ez pedig látható, hallható, tapintható, ízlelhető, felfogható, a maga színtiszta valóságában tapasztalható. Nesze neked nagy filozófia, meg az élet és boldogság keresése. Csak ide fel kell jönni és a választ átnyújtja neked a Természet!

Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy becsukod a könyvet, melyet veled együtt családoddal, szomszédaiddal, barátaiddal és az utcán császkálókkal együtt írsz. Ez most nem kell. Látod ott azt a másikat, azt a szép zöldet. Nyisd ki és lapozzál a Nyirkai – hany fejezethez. Ott estéről írnak benne. Amint a sötétség lassan puhán kezd rápöffeszkedni a nádasra. A ludak mintha extra adag koffeint kaptak volna, úgy élénkülnek fel és heves gágogás lesz úrrá a tájon. Hmm!

Egyszer csak egy behúzott nyakú, hosszú lábú szárnyas jelenik meg a képben. Egy szürke gém száll be a les elé és hegyes csőrét a vízben úszó kopoltyúsok felé irányozza.  Áll mereven és figyel. Akár csak te, várod a pillanatot, amikor bamm! Belevág a vízbe és egy tenyeres keszeget kap ki. De ez itt kérem a valóság, s nem a természetfilm csatorna. A viasszá vált madár csak áll áll, majd felkerekedik, s pár méterrel odébb száll. Ott a vízben egy csapat megmenekült.

A sötétség egyre markánsabban mutatkozik, s nem jön egyedül! Hozza magával örök társát, a hideget is. Az erőt, mely lehúzza a hőmérő higanyszálát és felhúzza a kabátod cipzárját. Idővel az állványos távcső egyhangúan kijelenti. Mára ennyi, nincs több fény, pakolhatsz. Ott belül valami viszont fürdik az örömben. Az egész hangulatban, mely ebből az egészből kikerekedett. Ott fent a madárvártán szemlélője lenni ennek az egésznek, csak szemlélője! Érdemes kipróbálni, csak úgy… 

Azonban van, amikor már a kesztyű és a nyakig behúzott kabát sem segít. A didergés remegéssé alakul, nincs mit tenni. Megköszönni a tájnak, hogy ennyi mindent adott, s elindulni visszafelé. Azon a hosszú úton. Az első pár száz méter a központi fűtés beindításáról szól, majd jön a magányos séta a sötétségben. Itt kérem, minden megeshet. Amikor találkozol magaddal, az már kíváncsiság és bátorság dolga, hogy ki mennyire tud és akar lenni őszinte magához. Ez az út messzire vihet. A parkoló azonban egyre közelebb ért. A tó túloldalán már itt-ott lámpák hirdették, ebben vagy abban a házban hétvégézni jöttek a lakók. Idővel plusz két izzó is megvilágította az utat, igaz, ez nem sokáig. A fény ugyanis hazafelé fordult, s követte a nyomot, mely egészen a házig vezetett.

Nagy Kornél

Annyi, de annyiféle történettel álltam már eléd, Kedves Olvasó! Volt benne hajmeresztő, papucsszaggató, melankolikus, világtól visszavonuló. Ezúttal jelentem, egyik jelzőt sem lehet majd ráaggatni a következő sorokra. Érkezzen végre egy kellemesen szolid, szemet gyönyörködtető, lábakat ideális mértékben próbára tevő családdal vagy szólóban hozható útvonal. Kezdjük!

Történt egy napsütéses vidám novemberi reggelen, a kötelező körök letudása után az autó kerekei keletnek fordultak, majd juhéééé! Kirándulni megyünk felkiáltások közepette nekiindultak a 82-es főútnak. Győrön túl ismét nem volt sok dolguk, hiszen első településen kattogott a kézifék, honnan a túracipő feszült meg a lábon. Ott szembe az a domb! Oda megyünk?!

Aki azonban Nyúl településre érkezik, s van pár szabad perce, tegyen annyi szívességet magának, hogy nem spurizik át rajta. Hányszor csorgattuk a nyálunkat a tévé előtt még x éve, mikor a hegyi vasutak útvonalait figyelve ámuldoztunk az Alpok eldugott faluin. Örömmel hirdetem, lenne mit forgatni azon a helyen is, ami a Balaton felé vezető úton díszeleg. Igaz, nem kürtölik szét szerte a világban, ha lehet, itt most helyettük megteszem. Aki tud, jöjjön el Nyúlra és nézze meg, milyen takaros kis település! Gondosan alakított parkocska, látványos emlékhelyeik, szobraik, rendezett utak közt nem is siet az ember neki a domboknak. Csak úgy lazán csatangolhatunk felfelé és nézegetünk erre-arra. S aki keres… Például egy balkáni fakopit, ki az ősz parancsától meztelenre vetkőzött fa ágán kutatta reggelijét.

Azonban, aki ezen a vidéken jár, kötelező programként kell bejárnia a szurdokot, azaz egy 650 méter hosszú, 40-60 méter széles, 20-30 méter magas óriási vízmosást, melynek paramétereit az itt elhelyezett tábláról koppintottam le. Egy hely, mely igazi kuriózum! Olyan élmény, melytől nem vágunk hátast, csak egyszerűen rakosgatjuk a szemünket egyik helyről a másikra és elismerően bólogathatunk. Ez igen!

A völgy végén elvékonyodott az út, s elindult erdei sikló módjára be a fák közé. Kifejezetten sajnáltam, hogy kivezetett, hiszen itt minden négyzetkilométeren elrejtettek valami apróságot a turistáknak. Az, hogy tökéletesen követhető, egyértelmű jelzésekkel mutatják az utat, itt olyan természetes, mint franciakrémesen a karamell sapka. Ezen túl táblatenger navigálja az ide látogatókat… Mi több, a településnek külön turistaútjai vannak, melyek többségét madárnevekkel láttak el, erről csak egy dolog jutott az eszembe. Ide még visszajövök.

Akkor azonban még a tekintet előre szegeződött és a lábak, ahogy épp kedvük tartotta követték. Nem kell azonban hétmérföldes csizma, hogy a következő érdekességre akadjunk. Alig pár száz méter és a sűrű mögött ott integetett a Lila-hegyi kilátó. Helló! Csak nem engem keresel?

S már nyújtotta is kezét, s húzott be a frissen épített fa szerkezetébe. Egy kör, két kör és már fent is van az ember. Jaj, annak a flótásnak, ki stopperral fut fel. Itt ugyanis olyan, de olyan panoráma vár, melynél akár ki is hajíthatod az órádat a magasból, de minimum rejtsd el jó mélyre. Add át magad a látványnak. Mi itt vár, az nem a ravazdi meghitt barátságos látványa. A pannonhalmi Boldog Mór, mely azért hozza magát rendesen, még azt is vígan übereli. Ide fel kell jönni és csak nézni, nézni és nézni. Balra Győrt, azt a terebélyes várost, melyben nemsokára az adventi hangulatban fogunk oldalazni és ámulni az esztétikusan felrakott díszkivilágításon és a lézer shown. Majd előre tekinteni és látni a főutat, hol sebesen száguldoznak a masinák. Majd rápillantani erre a hangulatos kis falura. Nem kell ennél több. Jó itt fent és kész. Bámulni az egészet, tökéletes kikapcsolódás.

Egy idő után azonban a szív apró betűkkel ott lent elkezd írni. Oké, de emlékszel, hányszor láttad távolról azt a magas tornyot? Most itt van melletted, hmm? Lekászálódás a toronyból, egy kis pianós hullámvasút és egymás mellett állunk. Ő és én. Ki a magasabb? Ebben ő nyert. De gyorsaságban? S már távolodik is a háttérben, miközben, mint szardíniás dobozban a halak, úgy nyílnak ki a következő falu házacskái. Beléptünk egy másik világba.

Egy újabb történet kezdete. A hely neve Győrújbarát. Itt kérem, teljesen más ceruzával készítik az utca képet. Több benne az élénk szín. Colstokkal nézve még azt is mondhatnánk, mennyivel szebb. Valaki biztos így is tesz, s mi tagadás igaza is lehet.

 Itt már többször álltam meg a kerítések mögött és nádfedeles, tornácos hófehér házak szinte ontották még a magukba szívott tömény történelmet. Szinte látja az ember a tyúkokat kergető gyerekeket, a fejkendős nagymamát, ki épp a Rozit feji, s szinte keressük a kérges tenyerű Józsi bácsit, ki kaszáját feni hátul a sufniban. Persze azért mindettől függetlenül a csapból meleg víz is folyik, s bizony lovas kocsik helyett több pacis gépek suhannak az utakon. Örülni a mai kor vívmányainak, de mindemellett őrizni a régmúltban összegyűjtött értékeket. Győrújfalun egy sétával mindezt megtehetjük! Egyszerűen zseniálisak! Ahogy az évszázadokat finoman ízlésesen összemossák, melyet a nagyérdemű elé is tárnak. Ezen túl pedig emiatt-amott feltűnnek impozáns korabeli lakosztályok. Kifejezetten tetszett. Egy picit úgy érezhetjük magunkat, mintha – s ez a hasonlat nem véletlen – gyurgyalagot találtunk volna. Igen ám, de egy sordélynak, mely nem annyira díszes, s nem is annyira híres illendően szólva legalább annyira lehet örülni. Magyarul, ha szép igényes településen szeretnénk látni, ide kell jönni!I Van viszont olyan beállítottságú is, ki nemcsak a szemével, hanem a szívével is szeret látni. Annak való Nyúl. Aki pedig kíváncsi a körülötte kiépült világra, annak MINDKETTŐ!

Lódultak is a lábak a még itt is lépten-nyomon fellelhető jelzések után, de nem ment ám olyan könnyen mindez. Ugyanis nemcsak a hangulatos paraszt házak miatt blokkoltak a lábak, hanem az imitt-amott felbukkanó kilátások. Olyan kis meglepi szerűen előbukkant egy részlet, melyből ellátsz az útig, majd a következő nyiladék és már szemeid Komárom ködjébe vesztek el.

Egyszer csak szétnyílik a függöny, megszűnik minden gátlás. Eléd tárul a belátható táj szinte egésze. Hú, hú, hú! Itt kell lehorgonyozni, s nézni, amit csak lehet. Ezt az egészet! S köszönni a Napnak, hogy süt, a felhőknek, hogy másfelé járnak. A szemednek, hogy közvetíti feléd mindezt, köszönni, köszönni, hogy itt lehetsz, s részese lehetsz ennek az örömnek.

Az a kis piszok kíváncsiság azonban, mint apró hangya ott jár egyhelyben a fejedben, s bizergál. Mi lehet még ott előtted?! Na, jó, megint győztél. Döcögjünk előre. Indul a test, teszi a dolgát, viszi a vágyat, had kapja meg, amit akar. Hangulatos utcák és jól ismert jelzések egyvelege által kevert koktélt szürcsölnek szüntelen a lábak, mire kiállt elém egy újabb alkotás. Itt vagy francia kő, megvagy Napóleon Kilátó!

A nap utolsó célpontja, mely szintén nem olvasható a prospektusok borítóján. Lássuk hát, mivel kápráztatsz el! Ebbe a szerkezetbe feljutni nem nagy feladat. Pár lépcsőfok az egész és kész! Lássuk! Ismétlem, lássuk! Lássuk, lássuk, lássuk, lássuuuuk! Hiába, itt kérem nem jön még egy félszeg wow sem. A Győr felé elnyúló részt kopasz fák takarták, a többi pedig az elmúlt kilométerek során, s főként a Lila-hegyi események élénk emlékétől élve semmit nem hoz. Hmm. Az egész ide vezető úton viszont, mint a fenti sorok árulkodnak, csordultig tele gyűjtöttem a puttonyt élményekkel. Kifejezetten örömteli pár kilométer volt, ettől lett értelme a kirándulásnak.

Igaz, ez még csak a fele volt. Visszafelé pontosan annyi volt. Oké! Akkor nagy levegő, felszállási parancs kiadva. Lábak, vigyetek vissza, de gyorsan. Nagyon gyorsan! Indultak is a hű szolgák, s mi tagadás, ezt a pillanatot várták, melytől végre megmutathatták, mire valók. Erős tempó kezdődött, hol a pulzus a meredekséggel arányosan emelkedett. Na, még egy kapcsoló, megy ez, s már suhanás is az ismert utcákon, tornyon s erdőn keresztül. Mi tagadás, a túrákat igyekszem kör mintára megalkotni, itt viszont kifejezetten jól esett, hogy ugyanazok a szakaszok következtek. Egyszer kevés ezen a helyen végig sétálni. Kellemes hangulat, látnivalókban gazdag részek közt föl s alá is ellenne az ember. Azonban egyszer csak magasra nyújtott kézzel jelentkezett újra a Lila-hegy. Na, mellettem is elrohansz? Neeeem. Olyan szirének énekelnek abból a helyből, melytől nem lehet szabadulni. Csak fel a tetőre és jöhet az újabb ájulás.

 Amikor a lábak már dübörögnének, tolnák maguk alá a maradék távot, a koponyán túli rész megáll és pihen. Most ő mondja azt. Figyeld azokat ott lent. Ahonnan jöttünk, s ahová megyünk! Most figyelj, s innen nézd meg! Látod az egész képet! Látod! Itt az egész! Innen fentről kijön! Írd be magadnak ezt az egészet, mélyen írd be. S amikor lent leszel, s idegesít a piros lámpa vagy az, hogy valaki eléd pofátlankodik a sorba… Írd be az egészet, hiszen ez a teljes! Biztos ki akarod tekerni a másik nyakát, mert morcin nézett rád? Ha látod az egészet, akkor tényleg fontos mindez?! Oké, mehetsz tovább! Azonban ne felejtsd el az egészet! – szól a koponyán túli rész…

A lábak újra a nyakat súrolták, a lejtő meredekségétől függően hol nagyobb, hol kisebb volt a lépéshossz. Majd feltűntek az első házak, utcák és egy emberi gesztus egy idősebb úrtól. Köszönöm! Nélküle nem tudtam volna legyőzni az ugató hegyes fogú négylábút!  Suhanás át az utcákon, le egészen a parkig. Hurrá! Viktória! Ugrás be a volán mögé, pöcc, majd start irány haza.

Nagy Kornél

Egy nyári délután, mikor családi körben sziesztáztunk anyu elővett egy térképet és megkérdezte: „Láttad már?” Győr városa, s főleg azt övező dombok útjait hirdette. Hmm! Egy régebbi kiadás ott lapul a kedvenc cipős dobozban, de ebből még nincs. Több hét múlva a megadott boltban mi is találkoztunk vele, mi több haza is akart jönni velünk egy. 

Így történt meg, hogy egy hűvös novemberi hajnalon az autó különleges feladatot kapott. Irány a Balaton! Örömmel habzsolták be az előtte álló kilométereket a kerekek, viszont a megyeszékhely utáni harmadik faluban fék. Megjöttünk.

Eljött az idő, hogy ne csak átrobogjunk a tájon, hanem megnézzük miről is szól. Ravazdon minden rendben volt. Anyukák rutinszerűen vitték csöppségeiket a parkoló melletti óvodába, s csak sanda tekintettel pillantottak, mit fúj magára az a fura alak abból a sárga palackból. A hátizsák alakja és a további kellék is sugallták itt bizony egy élményvadászat következik.

Az erdei iskolát megtalálni könnyebb, mint összedobni egy paprikás krumplit. Az út szélén elterülő épület ráhangolódásként tökéletes, de utána jött az első meglepi, egy tanösvény. Jé, ez meg, hogy kerül ide? No, ezt sem verték nagydobra. Ha pedig itt van, s pont arra vezet, merre az első komolyabb célpont, hát gyerünk. Egy kanyar erre, a másik meg utána és hopp, már fent is termett a kalandor a dombtetőn, mely a Szent Villebald Templom Rom helyét őrzi. Egy kis olvasgatás, merengés a múltban, majd pár lépés és máris lábujjhegyen nyújtózkodik előttünk a kilátó.

Az a kilátó, mely alatt sok ezren megyünk el nyaranta, de valahogy mégsem teszünk magunknak annyi szívességet, hogy megálljunk nála és felmásszunk öreg lépcsőin. Igen, ez a hely ugyanis nem a tegnap szülöttje. A szépen karbantartott terület azonban meglepően kevés helyen kerül a címlapra. Amint pedig kikukucskálunk vöröses deszkái közül rájövünk, miért. Itt kérem, nem repül a torta az arcodba. A táj errefelé egy csésze frissen gőzölgő zöld teát tart eléd és még meg is kérdezi kérsz-e? Nem mászik bele a képedbe, csak lehetőséget ad, hogy találkozz vele. Így nyílnak meg előtted a szemközti dombok, melyek nincsenek messze. A szemed nem fog cikázni csak rápillantani, melyben fellelheti a falu kavicsként elszórt házait. Tökéletes egyensúly. Ideális hely arra, hogy egy képet láss, melyben elmerenghetsz. Hmm.

A túra azonban még csak ekkor kezdődött, így szépen lebattyogtam a lesről, s mivel a táv, mely előre be volt tervezve elég szűkre szabott időkeretbe volt becsomagolva, a tanösvény további szakaszát kihagyva a következő állomás felé vittek a lábak. Ezen a szakaszon minimum 50 km/h sebességgel robogtunk eddig, mondhatnám azt is, hogy vakon. Néztünk, de semmit sem láttunk. Pedig a Béla-forrás ott várja azokat a csókákat, kik egy percnyi megnyugvásra várnak. A példásan rendbe rakott terület kellő eleganciával emlékezik meg a tatárjárás időszakáról. Kifejezetten üdítően hatott itt lenni, miközben az ember fejben rakja össze, hogy mennyire patinás helyen is járunk. Ravazd majdhogynem Balatonfüred unokaöccse is lehetne.

A kultúrprogramok után jöhetett az éles terep. A kevés aszfalt lenyomása után kezdődött az a rész, melytől sokat vártam, igaz más értelemben. A térkép, valamint maga a táj jellegéből adódóan ide egyedül kell jönni, mert nem lesz itt semmi. Semmi, ami miatt meg kell állni, amitől földbe gyökerezik a láb. Itt egy dolgot lehet tenni, menni. Menni és menni. De hol?!

A világörökség részét képező Pannonhalmi Apátság tekintetének tüzében a millió kalanddal tarsolyában méltán büszke Bakony félre eső szegletében. Valahol a két valami között, ahol hozzájuk képest nincs semmi, de pont ez az, ami jó itt. A szolid lankák, melyek szinte ringatják a sétálót, az üres szántók, melyeken pihen a szem. Ez a hely, hol végre felfedezheti a verebek csivitelésének élményét, a Nap sugarának melengetetését.

Így érkezik közel az erdő, mely szinte beszippant. Bent is kutyagolt a természetjáró, miközben a fák tengerében lassan eltűnt. Az első szakasz még úgy, ahogy rejt némi természetességet, de ami azután következik…. Aki itt jár, nézzen fel a Szent Imre pontra, csak mert más nincs, de az utána következő részen jobb csak átvágtatni. Kerítések és egykorú fák állnak szigorú sorban. Itt készülnek a fák. Igen, ez is kell valahol.

Egyszer csak egy tábla árulkodott arról, hogy már Pannonhalma alsó kertjei következnek. Hmm, hát nem ez volt a terv, de miért ne? Legyen kis látogatás ebbe a városba is. A tekintet mohón fürkészte az újra tervezett útvonalat és kereste a kisebb helyeket, melyeken fel lehet slisszanni a dombtetőre. Itt azonban hiába minden igyekezet. Ez a térség nem erről szól. Az aszfalt utcák nem engednek ki szoros markukból. Szigorúan szabályozzák a menetrendet, s a térig el kell menni, hogy innen ostromold meg az Apátságot. Amint a turisztikai látványosság közelébe érünk, kezdődhet a csoda. Mintha belépnénk egy másik világba, hol tényleg lett minden.

Tanösvény, panoráma, csinnadratta. Alsó kis utak, felső kis összekötők, csalitok, no meg egy jámbor szajkó, ki az avarban közel engedett magához. Irány a kitátó, mely hozza a tőle elvárt vaóóót. Az tény, innen van mit nézni. Az út azonban még alatta kacskaringózott, mely nemcsak a tekintetet, hanem a lábakat is meghívta egy randira. Oké! Gyerünk!

Amint ez is megvolt újra az Illak erdő kapta a főszerepet, melyen igazából át kell rágni magunkat. Azután jött egy újabb szántóföldes dimbes-dombos rész, mely viszont különleges ízt ad a túrának. Képzeld el, Kedves Olvasó! Lábaid lehagyták az autók zúgását, az erdő suhogását, mindent. Kint vagy a prérin. Szemeid szabadon szaladgálnak a melletted elterülő szántón, nem akadnak meg semmin. Hosszú távokat mész, de valójában nem történik semmi. Ha valahova, ide tényleg egyedül kell jönni. A házak között kell hagyni mindent. Itt ugyanis ezt az érzést így lehet igazán átélni. Itt tiltott a múlt és a jövő. Itt csak a jelen van a maga színtiszta valóságában és mérhetetlen élvezetében. A pillanat megélésének kiváló terepe. Ha pedig ennek a közelébe kerülsz, okafogyottá válik a különböző szórakozási módok keresése. Ide pontosan elég egy test, mely nem tesz mást, mint halad előre.

Ezen túl már csak egy térkép, valamint kis megérzés kell, mert erre a jelzéseket egyszerűen elhagyták. Jöttek a száz méterek és semmi. Sebaj, lent a talpak falták az utat, mely egy tanya udvarának végébe vitt. A kerítés mögül egy fiatal férfi lépett ki: - Adjon Isten! - megszólítással. Barátságos mosollyal nyújtott kezet, majd annyit mondott. Tudok olyat mutatni, ami érdekelni fog és már bent is voltam a területen, majd pár lépés és a világ leggyorsabb állatainak szemei méregettek. Sólymok (Vándor, Feldegg és hibrid) sorakoztak a zöld kalitkák mögött, majd pedig egy sas, mely hangosan rikoltozott, ha lehet, közelebb ne menjek hozzá. Hú! Szóba elegyedtünk az idegenvezetővel, ki mesélni kezdte, hogy solymász, eme gyönyörűségekkel vadászik és többek között a Vadlúd Sokadalmon is bemutatózik. Hova csöppentem, pislákolt fel az elme, de a rázúduló ingerek nyomban lenyomták. Udvaron a jurta, majd az akkor érkező vendégek jóbarátként való fogadása. Igazi vaóóó katarzis. Még pár percig beszélgettünk a rokonlélekkel, majd amikor útnak indultunk elmondta azért hívott be, mert látta azt a sólymos jelvényt a mellényen, melyet még a hildegárdos Márti néni tűzött ki az Európai Madármegfigyelő Napon.

Mámoros állapotban ébreszt az óra, valamint a térkép. Gyerünk! A végét meg kell nyomni rendesen. Ez a kaland azonban messze túllőtt holmi frissítő sztorin. Itt ugyanis rácsatlakozik az ember egy fénysebességgel működő gyorstöltőre, s gigászi mennyiségben töltik vissza bele a természet iránti lelkesedést és ennek az életforma nagyszerűségének a visszaigazolását. Itt akkora értéke volt a kampós csőrűeknek kint, mint bent. Eszméletlen állapot, mintha egy mesét írna az ember, ha csak pár percig is, de aktív tagjává válik, majd kimászik belőle, s lám, írás tovább.

Na, meg pörgés méghozzá búgócsiga üzemmódban. Dobolni a lábakkal árkon-bokron át, s nézni, hol a következő viszonyítási pont. A fejben cikáznak a gondolatok, majd megjelennek a házak, megérkeztünk. Tarjánpuszta, trappolás át, az út szélén egy iskolás gyermek jött szembe, majd köszönt. Hmm! Ez igen! Ezek szerint nem csak a tiszta rendben tartott házak mutatják, öröm lehet itt lakni! Köszönöm szépen, hogy itt lehetek, mindezt megtapasztalhatom! A legeslegjobb hely, hol az ember emberként érezheti magát.

Otthon azonban a család már várt, megtalálva az extra kapcsolót, a lábak új erőre leltek, s zabálták az előttük álló utat. Sáros fű, vékony palló a patak fölött, nem számított semmi. Csak előre. Így sikerült kiérni a 82-es főútra, mely szélén megkezdődött a csak most ne üssenek el című társasjáték. Pláne, amikor kamionok jöttek, s vele szembe pedig autó. Ezt egyszerűen túl kell élni, s csak nyomni.

Így sikerült újra megpillantani idővel a kocsit. A test, mint egy zsák huppant be az ülésre és indult hazafelé.

Nagy Kornél

Ha valaki a Dunántúl egyik legkellemesebb városába érkezik, természetesen az Öreg–tónál, a várnál, és ha szerencséje van, akár a Cseke-tónál köt ki. Festők ecsetjére kívánkozó területek méltán vonzzák oda a turisták ezreit. Az ékszeres doboz alján azonban akad még egy két olyan terület, mely az ismeretlenség fátyla alatt lapít. Nem itt rendezik meg a méltán híres Víz, Zene, Virág mulatságot, a török sem ostromolja a Patara fesztivál keretein belül és még a Vadlúd Sokadalom madarász versenyzői sem léphették át annak határát, hogy innen szerzett megfigyeléseikkel is gyarapítsák a listájukat. Melyik ez a hely?

Történetünk egy október hétvégi szürke esős napban startolt, mikor családunk háromnegyede Tatabányára indult. S mivel épp kéznél volt két távcső, valamint egy fényképezőgép, ha már így alakult, a belváros felé kacskaringóztam. A négyemeletes házak környékén pihent meg a négykerekű, innen a Jávorka Sándor Iskola mellett elkutyagolva vette kezdetét a séta.

Alig, hogy baráti jobbot nyújtott a táj, máris egy madármegfigyelő torony kandikált ki a területről. Buzgó kíváncsisággal falta a bakancs a lépcsőfokokat, majd mire fölért, a szemek megnyugodva vették tudomásul. Megérkeztünk! Itt vagyunk! A Réti-tó tanösvény. Futott a szem a víztükrön, örült, hogy újra ilyet látott. Mint egy izgatott vizsla orra úgy kereste, kutatta, hol lelhet valamit, s lám egy csapat vidám kacsára akadt. A tőkések ott bandáztak a nádashoz közel. Jé és ott középen? Egy búbos vöcsök pár ringatózott. De megváltozott ez a rész, mióta több ezer napja utoljára erre vitt a láb. Nem is volt még ennyire kiépítve. Most viszont élni kell a lehetőséggel! Gyerünk, nézzük meg milyen lett!

Nem kell annak kényelmes bakancsot húzni, ki erre téved. A távolság minimális. A teljesítménytúrázók elkerülhetik, a környék a természetbarátok szabadtéri múzeuma. Ezt a helyet nem a vadító tájak, hanem a mindent átitató vizes élőhelyek hangulata miatt érdemes felkeresni. Belecsöppeni egy olyan világba, ahol a színes kép valamennyi elemének harmóniája fogad. Ahol a csivitelő verebeknek pontosan annyira helyük van, mint a tó partján vadászó nagy kócsagnak, valamint a fejünk fölött elhúzó danka sirálynak. Egy hely, hol a nád barna, a fű zöld, az ég és a víz kék.

Ebben az egészben szépen bele illesz. Azzal is, ha például tízféle madarat ismersz, de azzal is, ha százat. A tó körbejárása nem egy erőpróba, nem is találsz rajta sok tízezer ludat. Ha viszont szeretnél egy jót sétálni vizes élőhelyen, akkor itt a helyed! Akkor örülni fogtok egymásnak!

Például akkor, amikor a tó szemközti oldalára érsz és a stégen lesétálsz, majd séta a parton, nézni a nádat, valamint azt a kis örvényt, ami a ház mellett fut el, s dobja oda neked a labdát. Ismered a kérdést, arra mi lehet? Jól van na, játszunk egy kicsit ilyet és hopsz, máris belevitt a málnásba, s  következő, majd azt követő kanyarnál veszed észre, lassan vissza kellene fordulni.

Van miért, hiszen a lábad alatt őszi rózsák rikkantják el magukat. Hejj! Rám ne lépj! Ki is tudna egy ilyen bájos virágra helyezni súlyos tappancsát. Nyersen fogalmazva bűn lenne. Egyből szlalom pályává alakul a terep, s ettől kezdve már nemcsak a vizet, a légteret, hanem bizony a gyepet is lesed. A tatai madarászok azonban nem bíztak semmit a véletlenre! A játékos kedvű kukkerosoknak egy paravánt húztak, mi mögül a szó leghuncutabb értelmében megkukkolhatod a madarakat. Természetes, hogy ki kell próbálni és máris az egyik résen át pásztázik a két szem. Hmmm, jó kis móka! Köszönjük!

 A terep azonban még tartogatott egy nagy dobást! Az utolsó szakaszt, az ős nádast. A hely, mely úgy szippantja be a kalandort, mint korty vizet a Szaharán átkelő. Egy ugrás és már bent is vagy.

Ezután jöhet a darálás. Nyomod, küzdöd magad előre, s próbálsz kipislákolni a sűrűből. Hol van a cél? Az útra azonban nyugodtan rábízhatod magad. Engedd el az állandó kontrollt és hagyd, hogy ő vezessen. Ez mindenkinek jobb így. Te nem parázol, őbenne pedig nem teszel kárt. Hidd el, kettőtök közül neki van nagyobb helyismerete. Nincs más dolgod, mint sem követni, amerre orrodnál fogva vezet. Cserébe megadja a nádasban csörtetés minden izgalmát.  S mielőtt még Hany Istókká válnál, újra eléd lép a madármegfigyelő torony, majd arcodba mosolyog, kérdezi. Milyen volt?!

Idővel egyre kisebb és kisebb lesz mögötted a képe, majd mire újra műútra érsz és elveszi tőled a messzeség. Ennyi, hát erről szólt egy séta a Réti halastavakon.

Az a könyörtelen kíváncsiság, valamint az itt átélt hangulat, no meg az előre eltervezett program felteszi a kérdést. Van egy szabad óra a sötétig, végére jöhet egy kis desszert?!

Lám már fentről láthatjuk újra az egészet a naszályi Erzsébet-kilátóból. Az internet szerint kocsival is elmehetünk a lábáig… Persze, bárddal is szelhetünk almát. Nem mindig érdemes. Hagyjuk csak a műút torkolatában az autót, pár perces sétával simán felkereshetjük, s így van időnk felkészülni a látványra. Hiszen ugyanis, amit a felérkezés pillanatában kapunk… Nem hagyományos látvány. Objektív értelemben jó indulattal közepes. Aki viszont tudja, hogy mi zajlik a lába alatt, na, annak kerekedik ki a szeme, hiszen legendás Ferencmajori halastavakat pillanthatja meg, méghozzá egyszerre többet! Hmm! Itt kérem virágzik a természetvédelem!

Gyűrűzések nonstop, oktató tábor! Itt meg lehet tanulni madarászni! Ezzel a képpel zárult ez a kis kirándulás is, Tata udvarában, hol öröm madárnak lenni.

Nagy Kornél

Képzeld el, hogy fanatikus Forma 1-es rajongó vagy. Ausztráliától Monacón át Abu Dhabiig számtalan futamra kilátogattál, de a Hungaroring kimaradt a sorból. Valahogy így éreztük magunkat egészen az idei év őszének derekáig. Ha ugyanis valakit megkérdezel, járt-e a Bakonyban, hát bizony a Cuha-völgye után a Kőris-hegy előkelő helyen szerepel a listán. Nincs mese, be kell húzni!

Történt hát egy pénteki napon, hogy családom meglepően korán huppant be a fém kaszni mögé és alig várta, hogy mihamarabb Zircen, majd azon túl legyen. E kultikus helyet két oldalról szokás bevenni. A bakonybéli útvonal kétharmada már a talpunkban volt, így Borzaváron leltük a startvonalat. A kedves kis falu széléről pikk–pakk megtaláltuk a kék jelzést, akkor gyerünk!

Óvatos tempóval indult a menet, hiszen a kora délelőtti Nap harsány színeket használt a táj megfestésére. Tavaszt idéző üde zöld szántók és az aranyszínűvé vált falevelek ideális terepet nyújtottak a bemelegítésre. Az aszfaltos út, valamint a rajta közlekedő sebes járgányok azért sokszor libasorba terelték csapatunkat. Ennek ellenére nem érkezett nyafi, sem morgás, hogy miért nyomtuk mi két lábon. Miért is jött volna? Hiszen a benzint csak addig érdemes égetni, amíg nagyon muszáj. Az egymás melletti séta során csatlakoztunk össze valójában a természettel. Ilyenkor kerülsz, mint építőkocka a játékba és válsz részese az mókának. Például, mikor egy harlekin katica raj indít rád gigászi rohamot. Mint Eger várához a törökök, úgy özönlött ránk a mindenféle pöttyösből álló veszedelem, melyre a heves kalimpálás és a sebesség sokszorosra növeléssel védekeztünk. Amint sikerült megszabadulni az inváziótól, máris egy tanya képe rajzolódott ki előttünk.

Kezdetben még csak szürke marhák hatalmas tülkein akadt fenn a szemünk, majd a csorda nagyságán, fenséges voltán. Olyan jó volt rájuk nézni. Hatalmas erős állatok, miközben olyan békésen ott legelésztek. Mögöttük pedig egy sorompó, mely mögé a látottak alapján be lehet merészkedni. Próbáljuk meg!

Amint a félkarút lehagytuk, arborétum feliratra találtunk. Egy lépés és már bent is lehetsz a hangulatos ösvényekkel szabdalt területen. A környék kertészeit rabul ejthették a közel, de főleg távol-kelet növényei, hiszen a kis táblák, melyek a vaskos lábak alatt virultak, erről árulkodtak. Amikor pedig már ki tudja, hány kilátóval fejedben erre tévedsz, hát fel sem merül benned, hogy itt pont ezen a mikro területen látsz egy újabb meglepit. Egy félbe vágott fa törzsének tetejére készítettek egy olyan kupaknyi kilátót, melytől majd elolvadtunk. Nem mindig a méret a lényeg. Főleg itt nem! Igazi klasszikus létrán lehetett felmászni rá. Tökéletes bunki, gyerekkuckó vagy épp bármi más. Azt hiszem nyakig trutyiban kerülnének a kütyügyártók, ha a mai fiataloknak ilyet mutogatnának. Ehhez képest egy érintőképernyő gagyi vacak. Hol van két tenyérnyi területed, mely, ha eljátszva és csak pár percig is, a tied! Igen, ahogy láttuk, él még a gyerekekben – és persze a felnőttekben is – az egészséges lélek, csak találni kell egy ilyen helyet és kész.

Alig, hogy el tudjuk vonszolni magunkat innen, máris újabb hangulatos fák romantikus formájában gyönyörködhettünk. Hopsz, de mi az a fenséges, de mégis ember léptékű épület? Egy étterem és hotel várta itt a nagyérdeműt, valamint egy kis tó, játszótér, park. Micsoda helyre csöppentünk. Igen ám, csak erről az órát elfelejtettük értesíteni. Ő meg se szó, se beszéd úgy faképnél hagyott bennünket, hogy még integetni se láttuk. Egyszer csak azt vettük észre, hatvan perccel távolabb illene lennünk. Oké! Akkor most becsukjuk szemünket és gyerünk innen gyorsan! Ezt nem mindenki gondolta így. Hófehér cirmi került elénk, mely pihe-puha szőrével, valamint barátságos viselkedésével megint közel negyed órát vágott ránk. Itt már nem volt mese, kitörtünk a lovakkal, istállókkal és megannyi más természet közeli társulattal ellátott helyről és kerek perec a hegy felé viharoztunk. Az óra azonban vissza se nézett, csak iszkolt előlünk. Itt bizony felvetődött a kérdés. Bevehető-e a csúcs ennyi idő alatt? Öt óra tájban már ismeretlen vidéken sötétben nyomni kétesélyes dolog.

Raktunk két bögre erőt, majd három evőkanál lelkesedést, felhörpintettük. Gyerünk! Itt most már nincs megállás! Nyomtuk, nyomtuk és nyomtuk. A táj mellénk állt! A lankás út, valamint a szemünk előtt ott ágaskodó hegy látványa mind - mind erősítette a menetet, szapora lépések, normális élettani funkciók. Ez a környék nem gyilkolja le a bakancsod… Egy darabig.

A térkép ugyanis jelezte, a belépőt itt közvetlenül a bejáratnál szedik! Amint tehát Őfelsége lábaihoz értünk, odapöccintette magát. Akkor, kezdjük! Megérdemeltek-e engem? A mozgó lépcsőt erre valahogy nem ismerik és szerencsére kirakatból sincs túl sok a környéken. Helyette kapsz egy kristálytiszta levegőt, melyre idővel egyre nagyobb szükséged is lesz. Ahogy azonban a szív is ritmust vált, a hátad mögött bontakozik ki a csoda. Ahogy egyre magasabbra jutsz, úgy kapod cserébe fokozatosan a panorámát. Hmm! Az út azonban nem élsportolóknak készült. A balatoni Kopasz-heggyel valószínűleg nem találkozott, vagy ha igen, nem egy nyelvet beszéltek. Ide ugyanis közepes szuszogás mellett gond nélkül fel lehet kapaszkodni. Semmi citromfacsarás, semmi gatyaszaggatás, csak egy combos emelkedő, melyet csak a legvégén az utolsó rövidke szakaszon, csak úgy az íze kedvéért… Ott ad neked egy odapörkölést. Csak hogy tudd, hol a helyed.

Amint azonban felértünk a tetőre, úgy érezhettük magunkat, mint a hatezer kilométerre lévő Mount Everesten. Igaz, oxigénnel valószínűleg többel rendelkeztünk és a hegy is könnyebben hagyta magát, de legalább annyian voltak a csúcson egyszerre. Alig fértünk el. Itt egy kisebb csoport, ott egy kutyás pár. Még a kilátóba is időzíteni kellett, hogy mikor férünk fel. Aki pedig itt jár, hát nézzen fel! Másszon fel, nézzen körül, de azért ne féljen, nem fog beleszédülni a látványba. Holott a Bakony legmagasabb pontja, nem azt jelenti, hogy a legszebb is. Mondjuk közepes. Ide nem a kilátásért jövünk. Szép és kész, jöhetünk le.

Viszont itt már sikerült fülön csípni az időt. Elkaptuk a grabancát! Jaj, neked! Innentől nem engedünk el! Bedobtunk egy kis nyamit, leöblítettük lötyivel, s jöhetett az ereszkedés. Az utat már ismertük, neki is eredt a család. Szinte át is lehetett volna vágtázni az egészen, csak ne lett volna annyira szééép! Az egyre kisebb szögben világító Nap egyre harsányabb színeket kevert a palettáján, mellyel megfestette szüntelen az elénk táruló utat. Húúú! Azok a barnák, nagyon barnák voltak és azok a sárgák.. Azok sárgák voltak. Mindezt ügyesen, csak hogy elájuljunk tőle, a fákról szelíden lehulló levelekkel dekorálta. Oóóó!

Ilyen hangulatban találtunk újra a tanyára, majd itt már tényleg spuri üzemmódot használva megállíthatatlanul hussantunk a kocsiig. Van, aki arról panaszkodik, hogy unatkozik egy délután. Nem is tudja mennyire jó… Csak leülni, felrakni a lábad, pihenni, pihenni és pihenni!

Nagy Kornél

Ezúttal egy lassú, bandukolós őszi sétára invitállak ide a szomszédba Kedves Olvasó, ahol együtt csoszogunk a falevelek közt és figyelhetjük, hallgathatjuk a környék szárnyas lakóit.

Történt egy kellemes délutánon, hogy a jövőt tekintve nem visított semmi azonnali megoldásért. Így hát naplemente előtt pár órával az autó Rajka egyik utcájának félreeső szegletében horgonyzott le. Kipattantam a gépből ezúttal szólóban, s a Dunakiliti felőli híd lejárójánál iszkoltam be az erdő takarásába.

Rég volt már, hogy az üde friss tavasz vad élénkzölddel festette volna be a tájat. Azóta már átvándorolt rajta a madárszerelem minden hangjával és érzelmi túlfűtöttségével. A szikkasztó fakító nyár is kipréselte színeit a vizes élőhelynek, meg is viselte szegényt. Most pedig az ősz tette be sáros lábát a területre és millióféle színű palettájáról pingálta kedvére. Hmm! Mikor, ha nem ilyenkor élmény az erdőben járni! A fák, mint kisgyerekek a kedvenc játékaikhoz, úgy ragaszkodtak még egyre színesebb leveleikhez, melyek azért olykor – olykor lepottyantak róluk.

Tollas barátaink is el voltak foglalva, de nagyon! A harmadik évszakunk ugyanis alaposan kicserélte a természet étlapját. A fehérjéket tartalmazó bogarak lassan kikerültek, s az őket mohón dézsmáló csőrősöknek két lehetőségük marad.

Vagy lemondanak róluk és keresnek más ennivalót, ezt a stratégiát követi például a kék cinege vagy fityiszt mutatnak a környéknek és olyan helyre utaznak, hol van még ebből a táplálékból. Erről szól a fecskék élete. Egy biztos, nem kell torkuk szakadtából harsogniuk, ami meg is látszott. Lomha csend ült ugyanis mindenre. Mint egy pöffeszkedő óriási hőlégballon, nyomta el a hangokat. Volt azonban egy-két huncut csőrös, ki erre tojott és beleénekelt a csendbe. Ezúttal a vörösbegy nyomott le egy hangyányi koncertet, csak úgy talán a maga kedvéért. Szolid édeskés hangján dudorászni kezdett, mellyel kellemes pillanatokat csalt elő az arra járókból.

Hazánk harmadik legkisebb szárnyasa is nyüzsgő kedvébe lett. Mint egy repülő egér tűnt fel az alacsony bokrok sűrűjében. Az ökörszem nevét nem nehéz kitalálni, miről kapta. Nincs tíz centis őkelme, s bizony tömege is alig közelíti meg egy száz forintos pénzérmét. Ő egy igazi kiívás lehet a kezdő madárbarátoknak. Kellően sok van belőle, hogy találkozzunk vele, viszont szeret bújócskázni, játszadozni. S ha olyan kedve van, hát egy picit megkönyörül az utána kutató előtt, kiül egy ágra, majd szól. Tessék, szabad a gazda! Lehet bámulni! A barna madárka, pöttömnyi csőrével és rövid farkával összekeverhetetlenné teszi.

A táj közben szépen lassan vacsorához készülődött. Széthúzta szekrényét, kivette legszínesebb ruháját, melyet szépen komótosan magára vett. Megadta a módját mindennek. Hmm! Ilyenkor kerekedik ki a természetbarát szeme. Nincs ember, ki fejében ekkora kavalkád megjelenhetne. Ezt csak a természet képes létrehozni. Azonban ez azt is jelentette, hogy lassan elbúcsúzott a Nap összes jótékony fényével együtt, így kapcsolóváltás, pörgősebb üzemmód! Irány a camping!

A műúton átkelve, a folyót követve már hosszabb lépéseket kellett tenni. Meg is hozta az eredményt, hipp – hopp máris a hallépcső fogadott. Ez viszont nem az a hely, honnan szívesen menekülünk el. Itt stop volt és ámulat. A víz olyan természetes a Szigetközben, mint Szaharában a homok. Attól viszont még megunhatatlan! Le kell ülni hozzá és csak nézni mit művel. Hmm! Erre nem szavakat kell találni, hanem csak megélni a pillanatot.

A Nap viszont úgy gondolta, eleget látott aznap. Se szó, se beszéd, egyszer csak hiába kerestem már, a látóhatár alatt bandukolt tovább. Oké, oké! Ideje lesz lassan hazatérni.

Átkelés a hídon, majd egy erős kanyar és a képzeletbeli iránytű Rajka felé mutatott. A sötét nem rád vár, irány haza. Még két kapcsolás és suhant a test a traktor járta nyomvonalon. Itt egy erdősáv, ott egy szabad terep és lám, a falu házai elérhető távolságba kerültek. Azonban nem kell annyira mégsem rohanni. Lassabban, lassabban, sőt még lassabban. A lábak már csak kisebbeket rúgtak a szántóföldek közötti porba, szinte csak érintették azt. Miért is érdemes ilyekor megállni?!

Képzeld el! Csend volt. A szél messze járt, valahol a távolban borzolta, tarajozta talán a Balaton vagy épp a Földközi–tenger vizét. A fény is más tájon sütött az ott élőkre. A zajok is kikerülték ezt a vidéket. Ebben a környezetben. Mit kérnél többet az élettől! Mit? Mi lehet ennél fontosabb? De tényleg! Mi lehetne ennél fontosabb? Erről csak egy sor jut az észbe, Kowalszkytól: „És még hallod e azt néha ami mélyen benned él a zaj mögött a Csend ami az életről mesél.”.

Ezért poroszkált csak lassan az ember a kocsiig, mely némán várt...

Nagy Kornél

Régóta érlelődött már a soron következő történet magja. Majd talán ebben, esetleg abban, de eddig nem kaptak szavakat a következő gondolatok, melyeket egy soproni történetbe fűzve most Neked kínálok. Érkezzen pár gondolat a család és a természet kapcsolatáról.

Egy későn kelős vasárnap délelőtt komótosan készülődtünk a következő sétára. Nem is igazán erőltettük a dolgot, mivel még számtalan feladat tornyosult előttünk. A déli harangszó közelébe értünk, mire volán mögé ültünk és hangzott az ukász, irány Sopron!

A Lövér szálló melletti parkolóban kapták első kihívásukat a lábak. Vigyetek minket a Ciklámen tanösvényen át a kalandparkig. Nehezen mozdult meg csapatunk, s talán a késői kezdés miatt is kissé rozsdásan, nyekergősen hoztuk az első szakaszt. Igaz, kezdetben nem is adtunk nagyobb tétet a dolognak, mi több, az órát sem tekintettük fontos tényezőnek. Egy merész elképzelés megvalósítását még tengernyi fa suhogása nyomta el, emiatt nem is figyeltünk oda rá. Csak úgy, mint egy súlyos öreg gőzmozdony gördültünk neki a feladatnak és lökdöstük magunkat előre.

Aki azonban az őszi erdőbe téved, úgy érezheti magát, mint egy manó, ki megtalálta Góliát fő erét és ebbe a sodrásba keveredett. A ránk boruló erdő, a foghíjassá váló lombkoronából beszivárgó fény, a szél, valamint a karmester által vezényelt falevél hangverseny szinte belepattint ebbe a hangulatba.

A terep a Károly-kilátó környékétől már egész családunk számára ismerős volt, így céltudatosan vágtunk bele a következő szakaszba, mely általunk felfedezett kilátók leges-legje felé irányult. Megnézzük, elérjünk oda? Az óra, mely addigra már kihúzta magát és kajánul vigyorgott, nem válaszolt. 

OKÉ! Akkor mutassuk azoknak a lábaknak, hogy mire valók! S elindult a vágta! Régebben nem értettem meg, mit lehet abban szeretni, hogy átsuhan az ember az erdőn. Akkortájt még pár száz méter is olykor fél órát vett el vagy inkább adott hozzá az emlékekhez. Rá lehet azonban érezni mindkettő ízére. A kilátón való órákig ámuldozást még ma is örömmel teszi az ember, de az is megmozgatja a fantáziát mikor egy vitorlás hajóval szeled a fák birodalmának hullámait, törsz előre és előre. Abban is megvan a varázs. Azok a kanyarok, melyek után várod a kutat vagy a pados asztalos pihenőt, esetleg azt az éles kanyart, meg azt a kis hidat, tudod, amin múltkor oly kedves volt átkelni. Ebben is van valami bizsergés, amiben olyan jó fürödni.

Közben kacérkodni az órával, s a Nappal, mely még egyelőre a fejed búbját simogatja, de mindketten tudjátok, sokáig nem maradhat így. Jön hát a szabály. Egy adott időpontban bárhol is vagyunk, meg fogunk fordulni!

Na, ettől még izgibb lesz a dolog, pörögtek a lábak, lendültek a kezek, s bizony a kialakuló szomjúsággal is csatázni kezdtünk. A test robogott, suhant, érezte itt most menni kell. Amint azonban megpillantottuk a halomsírokat, valamint a hozzá kapcsolt időt, mintha egy három mázsás hátizsák került volna le a földre. Minden rendbe! Innen már csak pár száz méter… Itt vagyunk, Várhegy-kilátó!

Biztos Te is jártál már úgy, hogy egyszer kimagasló élményben volt részed és újra találkoztál vele. Egy sokra becsült ismerős, egy ritkán összeállt hangulatos vacsora, egy valami, ami úgy üt. Ilyen kérem szépen ez a hely. Amikor lépkedsz fel a lépcsőn, tudod, ez egy másféle út. Azok a lépcsők egy másik tudatállapotba visznek! Amint felérsz, s kitárul eléd a táj… Hiába láttad, dolgoztál rajta fejben! Erre felkészülni lehetetlen! Megjelenik ott előtted a kilátás, melyet csak a Várhegy adhat neked.

Dióhéjban csupán annyit, hogy az épületet vaskos fakatonák védik a kívülről érkező ingerek elől. Felfogják a zajt, a port, s minden mást, hogy az élmény száz százalékos legyen. A védő sereg mögött, mint a Hupikék Törpikék filmben a gombaházak terül el a Dunántúl egyik legvarázslatosabb városa, melyet csak egy szóval lehet kifejezni. Sopron! Ebben a szóban annyi információ van, mint egy csepp mézben! Benne van a napfény, a virágos rét és millió emlék, kaland, mindemellett az ideális méretével és átlátható utcáival egyszerűen tünemény. Ezen túl kezdődik a madárbarát körökben fokozhatatlanul vonzó nádtenger, a maga megszámlálhatatlannyi lehetőségével, melyeket magába nyel. A kócsagok, gémek utcáin túl pedig feltűnik a szemed előtt élő egyenes adásban a Fertő–tó. A jellegzetes formájú Kócsagváras, Ilmici-tó, mely mellett, mint értékes morzsák ott elszóródva hevernek a szikes tavak. Hmm, és még tovább szalad a tekintet, neki a Mosoni–síknak, el egészen a Kárpátokig… Mindez egy pillanat alatt! Egy tizedmásodpercbe hogyan fér bele ennyi gyönyörűség? Hiszen temérdek percet maradtunk még fönt, s akkor sem tudtunk mit kezdeni ezzel a tömény élménnyel. Talán pont az első tizedmásodperc tudott mindent! Pont az! Hiszen ott nem az értelem vezetett. Ez már azon túl van.

Igaz, azért néha neki kell közbeszólni, főleg ha még világosban akarunk a parkolóba jutni. Úgyhogy, ÉBERSZTŐ! Irány haza! Eszem-iszom, hátizsák vissza, lábak újra teljes készültségben! Felcsavarjuk a kapcsolókat, minden indulásra kész. Az óra már rekedtre ordítja magát! Mi lesz már! Gyerünk!

Akkor kezdjük! Hét kilométer erőltetett menet. Mi értelme van?! Annak, hogy mint egy intelligens nyílvessző suhansz az ösvényen és kinyílik előtted a világ. Tapasztalod a valóságot. Nem azt, ami egy papírlapra megjelenítenek, s nem is azt, amit valaki elmesél. Hanem azt, ami ott van! Azt a mókust, mely előtted rohan fel a fára, s látszik, nem vesz komolyan. Pár métert előre szalad, majd lesi, követed–e még? Majdnem fogócskára hív, holott azért tudja, ki lesz a nyertes. Megfigyeled azt az erdei pintyet, ki mintha megszeppent volna előtted pár lépésre. Nézeget erre, nézeget arra, s nem igazán veszi a lapot, hogy ilyenkor már normális társai rég eliszkoltak volna. Talán barátkozni akar?

Engedi, hogy még közelebb lépj hozzá, majd amikor már tényleg két - három méterre vagy hopsz, átrepül a másik oldalra és onnan szemlél tovább.  Ezek a történetek során pedig együtt figyelitek az eseményeket. Családtagjaid és te. Közösen döntötök, még egy lépés előre? Utána menjük?

Az út azonban többnyire trappból áll, méghozzá kellő tempóban. Ilyenkor sem vagyunk viszont némák. Előjönnek azok a dolgok, melyek a hétköznapok során az azonnali reakciót igénylő ingerek miatt a lábtörlő alá csúsznak. Az is megesik, hogy a nap bedarál és nincs kedved már kedélyesen elcsevegni. Itt viszont másról szól a téma. Lepakolod a polcodról az egymásra hányt dolgokat és bizony egyre több mindenről sikerül szót ejteni. Ilyenkor kezd kirajzolódni a melletted élő lény valódi, a külvilág számára elzárt, de belül lüktető valódi része. Rájössz, mi jár a fejében, mi foglalkoztatja, mi fontos neki.  Az ilyen kirándulások alatt nemcsak mellette leszel, hanem vele is! Ez az idő, amit ilyenkor együtt töltötök, igaz minőségi idő. Ezek az alkalmak vastagítják, hizlalják az egymás között húzódó hajszálakat hajókötéllé! Ilyen alkalmakkor alakul ki a másik irány iránti érzés! Erről is szól a természetjárás.

Meg arról a felemelő pillanatról, amikor a szürkeségben körvonalazódni látszik az autó sziluettje, amibe közösen beülve íze lesz a víznek, a hátizsák alján még megtalált keksznek.  Majd egy visszatekintés! Lenyomtuk! Kinek számít? Nekünk! S Neked, ha ma, holnap vagy holnap után útra kelsz. S ez pont elég!

Nagy Kornél

Minden év október első hétvégén madárbarátok serege lepi el a tollasakban gazdag élőhelyeket és lesi, kutatja, jegyzeteli őket. Nem volt ez másként 2018. október 6-án sem. Ahogy pedig ez lenni szokott, mi Lipótra hívtuk az érdeklődőket.

Reggel öt óra körül, mikor még a kakasok is a tyúkok közé bújtak, nem kutatta kíváncsi szemével a napfelkeltét senki. A madárbarátban viszont forrt a vér és tavaszi rügyként pattantak ki a szemek még az óra visítása előtt. Egy pillanat alatt a zuhanyzóban, majd a borotvahab alatt, s kis idővel a kocsi volánja mögé kerülve, a lámpát feloltva jött a parancs: - Irány Lipót!

Koromsötétben körvonalazódott a madárvárta jól ismert képe, mely lépes mézként húzott magához. Fel a lépcsőkhöz a platóra, honnan megkezdődhet a Madármegfigyelő Nap.

Vidám kacsák heves hápogással köszöntötték e nemes alkalmat mondván: - „Mi is fent szeretnénk lenni a lajstromban”! Oké, oké! Elő a papírt, de mivel még az éjszaka ura dirigált a területen, esély nem volt rá, hogy bármit is lásson belőle az emberi szem. Nem baj, majd felkerültök rá! Meghallván ezt a bohókás szárcsák, ők is kitolták vidám pofájukat a sűrű nádasból.

Lassan, lassan kezdődött a mozgás hol itt, hol ott újabb tollasok jelentek meg. Erre azonban már a Nap is kíváncsi lett és hozzá méltó stílusban elegánsan, de határozottan kidugta fejét a távoli föld vonalából, majd kinyújtóztatta elgémberült csontjait és szépen lassan felemelkedett az égre. Lássatok valamit!

Elkezdődött a móka. Emitt csipogó verebek serege hömpölygött át a levegőben, majd fürge cinegék virgonckodtak a távolabbi fák lombjai között. Egyszer csak egy házaspár közeledett a bázis felé. Győző és felesége rúgta le magáról korán a takarót. Feljöttek, s vártuk az újabb fajokat.

Egyszer csak egy tojó barna rétihéja döntött úgy, bemutatót tart a nádas fölötti imbolygás művészetéből. Hmmm! Lelkesen fogadtuk őt, hiszen októberre a környék egyetlen nádasában költő predátorai faképnél szokták már hagyni ezt az élőhelyet. Igaz, az is lehet, hogy csak mákunk volt és talán egy félúton járt madárral találkoztunk. Mi több, akár át is telelhetnek, igaz, Lipóton erre még nem láttam példát.  Örömmel néztük a tojó lavírozását, egy pár dolmányos varjú azonban nem osztozott örömünkben. Elöntötte őket a harag és vadul nekiestek a kampós csőrűnek. Fölé repültek és lecsaptak rá. Láthatóan frusztrálta a nagylányt az eset, majd megunta és keserűen a nádasba ereszkedett.

A mulatság ezután sem maradt alább. Egy repülő drágakő viharzott el előttünk. Mint egy japán gyorsvonat a víz felett, alig több mint egy arasznyival, zmmm. Szegény szemeink kétségbeesetten próbálták utolérni… Volt, amikor megkegyelmezett nekünk, egy pillanatra megállt: - Jé, ott van! Majd zsupsz, húzott tovább. A fülek is megkapták az aznapi ajándékot. Egy zöld küllő fújt reggeli indulót csak úgy a hangulat kedvéért.

Egyszer csak megszólalt a telefon. Márti néni szólt bele, hogy megérkeztek a másik bázisra. Lassan fogtuk a motyónkat, majd visszacuccoltunk a kocsiig és átlibbentünk a játszótér melletti kilátóhoz.

Itt már a Hildegard Óvoda gépezete megállíthatatlanul zsírozta fel a Lipóti pékségtől kapott kenyereket. Szorgos kezekben kések, kentek és szórtak, helyeztek és díszítettek. Lett itt olyan terülj - terülj asztalkám, hogy az is evett, aki nem volt éhes.

Idővel egyre több család érkezett. Gombamód lepték el a környéket, hol a nádas közében, hol a kihelyezett plakátok körül, hol pedig az asztaloknál alakultak ki a csoportok. Alig pislogtunk párat és máris 9 óra kopogtatott. Ekkor összeállt lelkes csapatunk és Polgármester Úr megnyitotta a 2018-as Európai Madármegfigyelő Nap lipóti állomását.

Ezt követően az óvó nénik eredtek neki a tájnak és különleges állomásokat alakítottak ki, hol neveltjeiket és családtagjait várták egy kis próbára. Az a kreativitás, mely azokból a feladatokból kiderült! Ehhez kell óvó néninek születni. Megtalálni az egyensúlyt, hogy a pár évesek és az őket kísérő kicsit idősebbek is örömüket leljék a tudáspróbán. Minden elismerésem. Ez azonban még csak egy puzzle a nagy kép közül. Hiszen szombat volt.

Ők pedig – bár erről mosolygós arcuk nem árulkodott – azt tették, amit munkaidőben szoktak tenni. Már ez a tény megbecsülésre valóvá teszi a Hildegard Óvodát, ha pedig ehhez hozzá tesszük, hogy száznegyven érdeklődött tudtak a természetbe csábítani… Példa értékűvé emeli munkájukat!

Ahogy azonban véget ért a vetélkedő, nem rohantak haza. Egy széles kígyóvá álltunk össze és egy rövid, de mozgalmas sétára indultunk, melyet tele töltöttünk mindenféle kihívással. Erre az életerőtől duzzadó fiatalok aktív részeseként álltak az élre és ez által tudtuk még jobban átélni a madarak életrészleteit. Így értünk el az eredeti kiinduló helyünkre, a hajnali madárvártához, hol újabb megpróbáltatások vártak mindenkit.

Itt zártuk a Madármegfigyelő Napot. Szeretném megköszönni Márti néni és a Hildegard Óvoda mérhetetlen munkáját, a felnőttek erejét, kik lemondták a szombat délelőtti programjaikat és talpra tudták állítani csemetéiket. Tóth Péter Polgármester Úrnak és az Önkormányzatnak a helyszín biztosítását, padokat, Lipóti Pékségnek a friss - és bőséges kenyereket, valamint külön köszönet a Holt-Duna minden élőlényének, hogy jelenlétükkel emelték a rendezvény színvonalát!

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó egy újabb történet kapujában. Ne haragudj a címért, hogy csak ennyire visszafogott lett, de nem illett volna egy valósághoz illőbb címmel kezdeni. Tudom, ez csak pitypangot simogató langyos szellő ahhoz képest, amit a következő sorokban tapasztalhatsz. Eljött az idő egy igazi tökös, kőkemény történethez! Ha van kedved, gyerünk!

Van egy hely a Bakonyban, melyhez fel kell nőni! Szerencsére többször jártam már ezen a szakaszon, emiatt megvártam a gyerekeket, míg elérik azt a kort, melyben már farkasszemet tudnak nézni a környék legveszedelmesebb vidékével.

Történt egy bűvös szombat reggelen, hogy családom alig sejtve valamit becsüccsent a kocsiba és Csesznek parkolójában ugrott talpra. Menet közben azért csepegtettem némi infót a környékről, így lelkesen gyújtottuk be a rakétákat és a szokásosnál is nagyobb izgalommal fordultunk rá a Kő-szurdokba vezető útra. Már a küszöbön túl látszott, itt ez nem az ebéd utáni sziesztázás helye. A hangulatosan egyre beljebb sikló ösvény mutatta, ide már a túrázókat várják. Amint ráléptünk a kígyóra, észrevétlenül megmozdult és haladt beljebb és beljebb. Ősz is tiszteletét tette már a tájon, imitt-amott átrendezte maga kedvére a terepet. Elsőként a falevelek egy részét pingálta, máskor pedig a bőséges csapadék nyomait csúszkálva emlékeztünk meg róla. Egyszer csak azt vesszük észre, óóóóriás falak merednek fölénk. A terem buráját! Húú!

Bekerültünk a hegy gyomrába! Mint egy apró szezámmag a strucc beleiben - pilláztunk erre-arra. Igaz, volt is mire. A Bakony mészkő satui fogságába mentettük az irhánkat, miközben innen-onnan láthatatlan szemek kémleltek mindenütt. Volt, aki azonban nem adta meg magát a gigászi erőnek. A távcső képében apró vaskarikák mutatták, itt bizony sziklamászók öltöttek nyelvet, s küzdötték fel magukat a függőleges falon.

Mi erre nem vállalkoztunk, inkább a fű alatt kislisszantunk és vettünk mély levegőt. Ez is sikerült. A Kő-árok vége felé ugyanis már baráti jobbot nyújt, szinte gratulál, hogy ügyesek vagytok, megcsináltátok. Így találtunk rá a pihenőre, hol kidobtuk a vasmacskát, majd az energiát tekertük fel száz százalékra. Inni is kell ám, mert lesz, amikor nem lesz időd! Ez ugyanis még csak köszöntő volt! Jöjjön hát egy laza kis átkötő szakasz. A pihenés nyugodt hangulatában libegtünk át pár ezer méteren, mely előttünk állt. Itt lehetett beszélgetni, nézelődni és még minden gond nélkül levegőt venni is!

Azonban ez a rész is elfogyott, s ráfordultunk arra a helyre, mely nem kért kegyelmet. Az út, melyen nincs párbeszéd! Itt Ő utasít és te táncolsz. Pontosan úgy ahogy, és amit mond! Jöjjön hát családostul első ízben az Ördög-árok.

Az előszobába érve már kisebb-nagyobb játékszerek megmutatták, miről lesz szó. Laza patakos átkelős részekkel incselkedett a táj, hol száraz lábbal gond nélkül átkelhet a kalandor. Menjél csak, menjél - suttogta, miközben a szája sarkát kicsit fintorította. Mi pedig, ahogy illik, tettük a dolgunk.

Idővel azonban a kövek megnőttek, a patak meghízott és választhattunk. Vagy az úton nyomjuk tovább vagy a mázsás köveken bukdácsolunk át. Feleségem kellő higgadtsággal az utat, míg mi természetesen a másodikat választottuk. Igen ám, csak közben lassan kevés lett a lábhossz és a sziklák is egyre csúszósabbak és nagyobbak lettek. Hahó! Kezdődhet a móka? Kérdezte a Bakony, de a választ nem várta meg!

Mint a gomba nőttek egyre nagyobbra a sziklák. Persze nem szép sorban! Egyik erre, a másik arra! Ezért szeretünk téged! A szem és a láb próbált megfelelni az elvárásoknak. Nem ment minden egy löketre. Meg-megállt a test, s rakta össze a képet, most merre, hogyan? Azonban a lábunk között iszkoló víz nem törődött ezzel. Egyszerűen átadta magát a hangulatnak, hol diszkréten sikított, hol locsogott, szaladt egyre sebesebben. Piszkosul élvezte! Látszott rajta! S ahogy a családunk ifjú tagjait néztem… Hát arcukra ragadt a mosoly! Itt van, kérem élő egyenes adásban az élmény!

A természet azonban fordított még egyet a kapcsolón. Oké! Dönts! Vagy jössz be velem a zúzóba vagy kiszállsz a parton?! A várt választ kapta. Vele mentünk. Neki a sok tonnás sziklának, mely úgy robbantotta szét a vizet, mintha porból lett volna. Aztaaa! Ez már… Felkötöttük a gatyát és komoly összpontosítások által sikerült leküzdeni az akadályt! Bálinton láttam, ez már nagyon, de nagyon tetszett neki. Meséltünk is, húú ezt megcsináltuk, de halkan odadurmoltam. Jön még a gát! Milyen gát?  Érkezett egy kérdés, melyre nem sokkal a patak válaszolt.

Képzeld el Kedves Olvasó, átvergődtél számtalan legyőzhetetlennek tűnő akadályon, azt hiszed minden oké, lassan csendesedik a táj, egyszer csak elfogy előtted az út. Nincs semmi. De semmilyen semmi! A patak a lábad alól kifolyik és egy gigantikus földrengető monstrum állja az utad. A kő, mely minden eddigi feladaton túl tesz. A gát! Amint át kell menned! Egyben megremegtető, egyben egy adrenalin bomba. Mintha jól homlokon nyomtak volna. Tessék! Itt vagyok! Csak Ő és te. Semmi több, de semmi kevesebb sem!

Itt kérem, tényleg oda kell figyelni. Nem mindegy hova lépsz és hogyan. Leguggoltunk és kezdődött a test és a küzdelem. Az idegszálakat a Bakony feltekerte és ezt pengetve játszik rajta. Hogy ezt valaki élménynek vagy büntetésnek éli meg, már más kérdés. Itt azonban nem lehet gondolkodni csak azon, hogy hova teszed azt a csöppnyi lábat. Ezt pedig a táj mondja meg. Befogja csuszalesőd és rabszolga módjára ugrálsz neki. Figyeled minden óhaját, azonnal teljesíted minden kívánságát.  Izgulsz, lihegsz, elefánt nagyságú izzadtságcseppek zuhannak le rólad és folynak rá az amúgy is csúszós sziklára. Remeg a lábad, zakatol a fejed, minden porcikáddal csak őt szolgálod! Miért is?!

Csupán azért, hogy legyen oly kegyes és nagylelkű engedjen át a gáton! Ééééééés, sikerül! Leér a mászó, fejében még hömpölyögnek az érzések, néz vissza, miként csüngenek még a drótokon és fémlépcsőkön a család többi tagjai. Bálint lubickol az katarzisban, s látszik, hosszú órákig el lenne ebbe a valamibe. Réka csendesebben, de ő is kitartóan csimpaszkodik mindenben, amit csak el tud érni. Feleségem a szolidabb utak barátja, ő inkább csak túl akar lenni rajta, minél gyorsabban.

Megvan! Újra egyben a család! Mi ez, ha nem igazi közös kaland!

Az óra azonban nem engedi a lelki simogatást, a tájon való szem legeltetését, mint ajándékát az erőfeszítésnek. Van még előttetek sok ezer méter. Józanít ki kíméletlenül. Ott fent pedig a Nap nem világít örökké! Tedd a dolgod! Gyerünk! Indul is a megviselt sereg, igaz az Ördög-árok okoz több-kisebb akadályt, apróbb átvergődést. Majd jön a kereszteződés, mely rövid frissítő követ és az óra, majd tempó beállítása. Itt bizony nyomni kell, a sötét nem tréfál. Lódulnak a lábak, zabálják magukba a távot. Egy-két kilométer, huss. A terep azonban ennél rafináltabb!

Mivel látta, hogy bizony van esélyünk az éjszaka karmai közül elmenekülni, bammm! Odavág egy olyak kereszteződést, melyből tíz perc, mire kikeveredünk. Erre nem jó, nincs jelzés. Arra megint nincs. Akkor merre? Jó játék ez, csak miközben a csillagok fenik rád a késüket… na, akkor izgibb… Megvan! Sima ügy! Nyomjuk tovább szorgalmasan, kellően feszített sebességgel, mígnem egy újabb elágazó. Azt a kutya fáját!

Eljön az idő, amikor nem az órát, hanem azt az izzó gömböt nézed, ami csak reméled, nem pottyan csak úgy bele a Horizontba. Szólítgattuk, kértük, könyörögtünk neki, hogy világítson még nekünk addig, míg ki nem jutunk a mese világból. A természet azonban, ahogy az lenni szokott, ismét gavallérként viselkedett, ahogy az egész út során. Belecsempészte azt a mérhetetlen mennyiségű izgalmat és tömény kalandot, melyet egy ekkora út során bele lehet tenni. Viszont mindemellett úri módon megadta a lehetőséget, hogy karolás nélkül kijussunk a birodalmából.

A Földet súroló Nap sugarai már a szántóföldek között értek minket. Ilyenkor áll helyre a béke a szervezetbe. Az utazó sebesség újra a komfort zónába csökken és az ismerős út is már a biztonságot sugallja. Idővel a falu egy sóhajtásnyira, egy ugrásnyira, egy karnyújtásnyira került. Nem sokkal autónk képe is kirajzolódott, majd amikor pedig benne ültünk, akkor hittük csak el igazán, hogy sikerült felnőni a feladathoz és teljesítettük a távot.

Nagy Kornél

Mennyi, de mennyi olyan helyre akad a Dunántúlt járó kalandor, melynél úgy érzi, ide többször visszalátogatna. Ahol a terület bejárása nemcsak az új felfedezésének izgalmával, hanem az ottlét kellemes hangulatával ötvöződik. A tatai Öreg- tó pontosan ilyen.

Történt hát egy szeptemberi délután, hogy Rékával és Bálinttal a tó partján állva nézegettük, tervezgettük, merre visz majd az utunk.  A délkeleti részen állva beláttuk a ránk váró utat, nem mintha a vak ismeretlen kapujában szobroztunk volna. Csupán legeltettük szemünket az olykor fák mögött, máskor a parton futó úton, majd nagy levegő, kezdjük.

Szerencsés annak a tüdeje, ki a térség egyik leghangulatosabb erdejében szívhatja magába az éltető oxigént. Persze mindenkinek más igénye van. Aki nyaktörő, gladiátoroknak való extrém kihívások viharában kíván dacolni az elemekkel, az nem ezt tekinti ideális helyszínnek. Egy kellemes természetközeli sétához viszont keresve sem találna az ember tökéletesebb helyszínt. Széles utak kitárják karjaikat a gyalogos és kerékpáros közönség előtt. A fák pedig már ismerik a kétlábúak szavát, nem fordulnak, s nem bújnak el előlünk. Ki tudja, talán még a csodálatunkért versenyezve nyűgözik le azon szemeket, kik nemcsak az előttünk kígyózó ösvényt, hanem a szélét is figyelik. Mi több a vaskos fatörzsek a karcsú oszlopokon, csinos kis táblák is imitt-amott feltűnnek. Az elmúlt időszakban ugyanis tökétes séta utat hoztak létre, melyek ezer érdekességgel szolgálnak.

A három kalandor cipőjének torka kívánta az apró kavicsokat, így bele is húztunk egy kicsit és hopp, máris az Által-ér hídján tipegtünk. Aki erre téved, még véletlenül se folytassa egyenesen az útját. Igenis bátran térjen le a tó felé és caflasson azon a bekötőn, mert a végén találja a környék talán leghangulatosabb részét. Erre már ritkábban hallatszik be a szó, viszont mesés rálátást kapunk a környékre. Tanyát is ütöttünk egy nyúlfarknyi időre, innen elfutni badarság.

Az óra azonban kattogott megállíthatatlanul, s ha más nem, ő állított talpra minket, majd normál üzemmódba kapcsolva nyomtuk ki az eredeti helyre. A kellemes hangulatú táj azonban nem csak minket csalt ki. Üde titánoktól az agg bandukolókig, itt mindenki rótta a köröket. Hol harsány családok, hol hallgatag magányos trappolók jöttek szembe, előztek serényen vagy épp maradtak le valahol a mögöttünk maradt kanyarok valamelyikén.

Így értünk át a túlpartra, mely már teljesen más képet fest az előzőnél. Itt már az út közel merészkedik a parthoz, és mint kiszakadt függönyön keresztül látjuk a tó tenyérnyi darabját. Amint azonban a szem tovább futott és a házak fölé emelkedett, a szépreményű Gerecsébe vágódott, mely abban a pillanatban rágyújtott egy mesére. Emlékszel… S már fújja is… Mikor cérnavékony csapásaimon jártatok! Igen ott, melyet most onnan lentől bámulsz! A zöld takaró alatt fújtattál bőszen a kemény kaptatókon és ámultál el, amint egy muflon vagy épp erdei sikló a szemed elé került…

A valóság azonban most az Öreg–tó méghozzá nagy kanállal, úgyhogy gyerünk vissza ide és jöjjenek az előttünk álló szakaszok! Ahogy ugyanis a park felé közeledtünk, kezdtek szellősebbé válni az erdő nagy barna lábú katonái, s imitt amott engedték, hogy előre pislantva elkapjunk egy–egy képet a várról. Hmmm, ez igen, hamar ideértünk.

Itt már a turista városi sétára rendezkedik be. Az emberi kéz által felhúzott épületek kapják a főszerepet, no meg egy esküvő, mely épp akkor folyt. A díszes népség felcicomázottan és heves jókedvvel ünnepelte az ifjú párt, de olyan jó volt, hogy nem vonzott oda semmi. Lakjon jól a mázzal az, ki erre vágyik. Persze megálltunk, és mint érdekesség pár percet szenteltünk rájuk, de örültünk, hogy tovább mehettünk.

Mi is lehet kellemesebb, mint egy lágy kora őszi séta a fák, vizek és Tata társaságában. Réka és Bálint meséli élményeiket, megtörtént sztorijaikat, miközben olykor észrevétlenül, máskor pedig dirr-dúrral újakat szereznek. Például megsasolva egy újabb felnőtt játszóteret, melyet ugye ki kell próbálni. Egyre elterjedtebbek a szabadtéri kondi pályák, melyeken tényleg sokan megfordulnak. Amikor ugyanis a homokozó és csúszda fénye örökre megfakult, ezek a helyszínek és sportszerek veszik át szerepét.

No meg az előttünk lopakodó pár kilométer, melynek hátán lassan beérhetünk a célba. Kölcsön is kértük a gepárd cipőjét és leelőztük az órát. Egyszer csak ott teremtünk. Innen már csak felfelé kellett venni az irányt, mely lassan eltávolított az Öreg–tótól. Holott a táv már megvolt, mégsem ünnepeltek a lábak hazafelé. Olyan jó ott a tónál lenni. S úgy gondolom ennél több nem is kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Csak Tatán az Öreg–tónál kell lennünk.

Nagy Kornél