Amikor valaki azt mondja kirándulás, az ember elméjében megjelenik egy kép. Többnyire feszesre tömött hátizsákokkal és áthatolhatatlan erdők képével vegyítve. Mi lenne, ha kidobnánk a kukába az egészet, s például egy szombat délutáni csavargást is besöpörnénk e gyönyörű szó alá?

Akkor hát egy szép mosolygós téli hétvégén családom tagjai ebéd után a kocsiba ült, s bizony már tizennégy óra is elmúlt, mire Győrasszonyfán lépett újra talpra. A nap vad sugarai elkapták kezünket és táncba vittek volna, ha hagyjuk. Mozdulataink azonban, mint a nyílvessző egy irányba haladtak, mely nem volt más, mint az aznapra kinézett távolság ledarálása. Januárban ilyen későn indulni félig ismeretlen terepen egyet jelentett a feladat komoly végrehajtásával.

Neki is ugrottak a lábak, s vittek is ki szépen a faluból neki a szántónak. Hmmm, persze egy öreg erdő látványával nem vetekedhet a táj, de azért mégiscsak itt termelik meg a kenyérbe valót! Hatalmas táblákra ráfókuszált a szem, majd mint egy elszabadult madár, huss, elillant a messzibe. Itt pedig nem volt akadály! Szállt, repült kedvére erre-arra, semmi nem volt, mi megálljt parancsolt volna neki. Legfeljebb azok a fasorok, melyek azért szerencsére itt-ott feltűntek.

A lábaknak nem járt ez a luxus, nekik csak egy parancs jutott, előre! Persze egy téli időszakban azért ennek nagyon is tudtak örülni. A kellemes séta ugyanis emlékeztette őket, hogy mire találták ki őket. A mozgásra, haladásra, s az élmények begyűjtésére. Aki azonban erre a környékre jár, tudja jól, ez nem a Bakony. Ezen a környéken se Góliátok, se törpék. Itt egy harmonikus, szinte ringatózó tájjal találkozik a természetjáró, ki értékeli mindezt. Ki megtalálja szépséget az enyhe emelkedőben, a halovány lankában, a poros útban s a szántók végtelenségében. Ahol csak mehet az ember, s csak mehet, anélkül hogy bármi történne. Ahol úgy minden oké és ebben megtalálja a boldogságot. Nekik való ez a hely!

Persze azért itt is történnek a dolgok, például az óra és a távolság folyamatos becslése és értékelése, majd a nagy aha, végre itt vagyunk című érzések. Táp faluban eddig még soha nem jártunk, s ezúttal is csak átvágtattunk rajta, a jelzéseket követve. De amikor az út felindult a gyümölcsösök felé, na, ott kezdődött az a rész, melyért messze földről is érdemes ide kalandozni.

A klasszikus igazi földutak a szellősen elszórt tanyák között vezettek. A szabad helyeken mindenhol zöldellett a fű, melyekből fák nyúltak ki. Azonban az árnyékok egyre távolabbra nyúltak, s csak nyúltak. Ez persze csak fokozta az amúgy is mesés képét, de közben az óra megállíthatatlanul zakatolt tovább. Lesz-e idő kijutni még sötétedés előtt aszfaltra? Minden jelzést megtalálunk–e útközben, nem futunk-e vakvágányra? Menni kell és kész, méghozzá tempósan, erőből! Ilyenkor az ember kiszolgáltatja magát a jelzésnek. Elengedi az érzéseit, s hagyja, hogy arra vigyen az út, amerre kell. Persze olykor egy –egy rövidítés sziréna hangja megcsiklandozza a hallójáratot, de tilos! Csak az erőt kell adni, a s követni az utat, még akkor is, ha látszólag bugyuta irányba indul, s tesz egy feleslegesnek tűnő csavart.

Így ereszkedtünk vissza a fő út mellé, honnan farkas szemet nézve az erdővel belevetettük magunkat. Jöttek az ösvények, nyiladékok, átvágások, s zsupsz, már Tarjánpuszta célfotója libegett szemünk előtt. Persze addig még volt mit tenni! Például rátalálni arra az útra, melyen már egyszer sikerült végigmenni, így az ismerős terep következett. Aminek megvolt a haszna! Az irányt tartva a szürkületet figyelve pörögtek a lábak, csak úgy falták az utat. Persze joggal vetődhet fel benned a kérdés, Kedves Olvasó, mit ér egy végigszaladt kirándulás. Nem olyan leüldögélős, körbenézegetős stílusban érdemes nyomni? Az egyik oldalról tökéletesen igazad van.

Az egy kellemes módja a csavargásnak. Azonban ennek is megvan a maga színe.  A mozgás, a hosszabb időn át tartott fokozott tempó, mi tagadás üzemanyag felötlés mérséklése mellett. Normális esetben az ember nem állítaná át magát ilyen üzemmódba, de akkor nyomni kellett. S amikor szaporáznak a lábak, abban van valami nagyon, de nagyon jóóóó!

Így tűntek fel a következő állomásunk házai, melyek közé bevonulva fellélegeztünk. Oké, megcsináltuk. Igaz, még a végcélt a távoli dombok eltakarták, de kint vagyunk ez erdőből innen már akár sötétbe is visszatalálunk. Lendületből folytattuk is tovább a küzdelmet, melyet már sötétben fejeztünk be.

Nagy Kornél