Amikor egy hónapja hazaértem Lipótról nem gondoltam volna, hogy ekkora dilemmát fog okozni ennek a történetnek a megírása. Olyan természetes volt kimenni, ott lenni, magunkba szívni a táj minden csöpp örömét, s hazajönni. Holott több történetet született már csupán azért, hogy az emlékezet lyukacsos rostáin kisebb darabok is fenn akadhassanak, ezt a sztorit mégis eléd tárom. Kedves Olvasó, de most olyat hallasz tőlem, melyet még soha. Nem most van itt az ideje a természetjárásnak!  Nincs is ránk szükség kint. Attól hogy nem látjuk, még a madarak teszik a dolgukat, s folyik az élet. Miért jelentkezek be mégis, mert Lipóttal is találkozhatunk még, ha kibújtunk az alagútból! Eljön ennek is az ideje, de most csak az emlékek édeskés íze adjon erőt.

A hosszúra nyúlt bemelegítés után nyíljon ki a kocsi ajtaja, mely a lipóti termál parkolója előtt pihent meg, hogy lássa gazdiját a nádas felé egyre kisebbnek és kisebbnek. A lábak tették a dolgukat, s automatikusan felvittek a madárvártára. Újra itt, jöjjön háta a csoda!

Első tavaszi napok hajnalán egy csoda jött, hogy nem fagytam meg. A napkelte ugyanis belekarolt a csontig ható szélbe és tette próbára a korán kelőket. Van neked eszed? Kérdezte szemrehányóan. Mikor végre pihenhetnél, ide esz ki a fene? Szerencsésnek mondhatja magát azonban az, ki tudja, miért érdemes lerúgnia magáról korán a takarót! Az életben jelen kell lenni és meg kell élni! Persze mindezt egy nádas mellett könnyű. Igaz a kabát összes cipzárja, tépőzára szorosan összehúzva, közben a morotva tette a dolgát. Elsőként egy tucat nagy kócsagot repített az égbe, mely úgy hatott, mint a reggeli fekete tea. A természetvédelem címermadaráról regényeket lehetne írni, s néha érdemes is. Ott viszont nem volt szükség ilyen dolgokra. Felesleges! Látni, nézi kell őket és semmi más! Rácsodálkozni., hogy ezek a mesekönyv lapjairól ide szállt hatalmas tollasok a szemünk láttára ágyaznak be, s indulnak reggelizni! Hmmm!

 A terepasztalon azonban mások is induló üzemmódba kapcsoltak. Egy hápi kacsa ringatózott a vízen. Ja, kérem, vele bárhol találkozhatunk. Nézd meg viszont micsoda színekben pompázik a hím! Persze, láttunk már ilyet, de egy kevésbé gyakori kendermagos- vagy nyílfarkú récének csúnyán megfogalmazva jobban tudunk örülni, viszont egy tőkésnek, ki így kirittyentette magát!

Persze van, amikor ez könnyebben megy, például a vidám szárcsák megpillantásakor. Ők a vizes élőhelyek bohócai nem beszélve arról, hogy kezdő természetbarátok hálás faja is lehet. Belőlük van elég ahhoz, hogy találkozzunk velük, könnyű felismerni is őket, s ha mindez sikerül, jöhet a vivát! Aki pedig már rutinból nyomja, tudja, mivel csal mosolyt arcára. A vízen futás mestere hangosan, látványosan viszonyul a szomszédjaihoz, családtagjaihoz. Mókás egy csapat!

Ellenben a náluk harmonikusabb életstílust képviselő búbos vöcskökkel. Őket ezek a tájon annyira kötelező megnézni, mint állatkertben az oroszlánokat. Van is mire pillázni! Már maga a dizájn is vonzza a szemet. Ha egy réce alakot egy vadászrepülőgép tervezőnek adnánk, úgy gondolom, hasonló lenne a végeredmény. Elnyújtott áramvonalas test, hosszabb, hegyesebb csőr, minden összevág. Tökéletes megoldás az apróbb halak elfogására.

A hideg ellen viszont az intenzív séta lehet a gyógyír, emiatt visszakanyarodtam a műútra, majd Dunaremete felé vettem az irányt. A taposást azonban egy balkáni gerle megakasztotta. A fa tetején csücsült és fürdött az első napsugarakban. Konrad Lorenz mesélt, ki foglalkozott gerlékkel és meglepő eredményre jutott. Az a fajta jámborság, melyet mutatnak igaz, a maguk közegében. Ha azonban mesterséges zárt környezetbe kerülnek az agresszió (valószínűleg az új helyzet miatt) náluk is felüti a fejét! Itt azonban ennek semmi jelét nem mutatta. Nézegettük egymást, majd megunta, s átszállt egy másik fára.

Helyét a világ legtehetségesebb festője vette át. Az alkotó, melynek művét többségünk megcsodálja, vaóóó képek alkotója, a Nap! Micsoda színek, micsoda hangulat, erről szól a friss reggeli tavasz! Nem tudja az ember, ilyenkor mit nézzen a tájat vagy a madarakat. Mindkettőből volt elég! A hattyúk, melyek belekarcoltak az ég alacsony homlokzatába vagy a tőkés récéket, kik oda somfordáltak és valami kenyérkét vártak.  Meg kell azonban kérgesedni a szívnek, s bármilyen cukin vigyorognak, aranyos csőrükkel tudnunk kell, vízi madarakat etetni tilos! Pont azért, mert szeretjük őket!

Az énekesekkel azonban nincs ilyen szabály. A madáretetők szélesre nyílt kapukkal várták például azt a tengelicet, ki ott díszelgett a fa ágán. Aligha találunk nála színpompásabb tollast a környéken. A gyurgyalagok még messzi földön járnak, talán a jégmadár tudta volna kihívni egy szépségversenyre. Ő azonban fittyet hányt erre az egészre. Csak ült, nézett és engedte, hogy örüljek neki!

A szomszéd ház csúcsán virgonckodó házi verebek azonban egy pillanatra sem álltak meg. Mint egy kulccsal felhúzott kisautó, pörögtek ezerrel. Csivitelés, hancúrozás, volt ott kérem minden. Pont ezért szeretjük őket. Adják a sóóót! Érdemes megállni és nézni, mennyi energia, életkedv van ezekben a kis lényekben. Mennyi tűz, játék, pezsgés! Nem fukarkodnak vele, mi több, bemutatót tartanak, látjátok, így is lehet! Megmosolyogtató, egyben példa értékű is!

Nem másolta viszont le ezt a másik kert fájának tetején díszelgő zöldike. Őt más fából faragták. Ült, nézegetett, s talán ő is örült a melengető nap fényének.

Ahogy az út lassan kikopott a lábak alól, a falu utolsó házának sarkában hátra arcot parancsoltam a sportcipőknek, majd egy kis tempó következett, irány a túlsó kilátó! Persze nem eszeveszett tempóban. Útközben ugyanis nyári ludak üde látványa blokkolta a lábakat. Lehet–e csak úgy elsétálni mellettük? Három liba is liba! Igaz az őszi húzásokon, mikor nagy lilikek, vetési ludak százai, ezrei kavarognak a koszos szürke égen, az más. Ezt ezért, azt azért szeretjük!

A lábak kívánták a trappot, cipelték is a testet lelkesen, egészen a létráig. Itt gyerünk föl, s jöhet az újabb ájulás. Az utolsó nagy attrakciója a helyi terminátor, a Holt - Duna valódi halálosztója, melynek kampós csőrétől mentsen meg minden élőlényt a szerencse, de akkor miből fog jól lakni? Bonyolult dolog ez a természet! Jó is volt, hogy sokáig nem szól bele a Homo sapiens. Ahol a serpenyő egyik oldalán az élet kioltása, cserébe a másik oldalon az élet megtartása munkálkodik. Mindeközben mindkét három, s ki tudja, hány faj fenntartható módon élt egymás mellett. Elnézést is kérek a fenti szavakért, jobban teszem, ha csak figyelem és helytelenül nem értékelem.

S mikor van lehetőség a belső dolgok megszerelésére, ha nem most?! Munka van bőven! Tengernyi cikket írtak már mindenfélét, melyekhez hozzátenni nem tudok. Én nem, de mindenki a saját portáján igen. Most a marad a garázs, van mit szerelni bőven, maradok is, teszem a dolgom. Nem kell most terepre menni! Inkább össze kell rakni belül egy olyan rendszert, amivel ha lehetséges, még hatékonyabban tudjuk begyűjteni a természetben található szépségeket, értékeket.

Nagy Kornél