Ha azt mondod fürdés, azt mondom Balaton. Ha azt mondod túra? Akkor azt mondom Vértes! Mennyi, de mennyi hely porába nyomtuk már állandóan éhes bakancsunk száját.  Erre a tájra azonban nem lehet rutinból megérkezni. Olyan, mint egy színeit folyamatosan változtató Rubik kocka, melyet valahogy össze is raksz, egy szemhunyásnyi idő alatt valamelyik része megváltozik és kezdődhet előröl a móka.

Történt hát egy napsütötte hétvégi napon, hogy Bálinttal ketten ültünk be a kocsiba. Lányunk fülébe nem jutott el az erdő hívó hangja, feleségem pedig a konyha falait választotta. A motor felpörgött és bizony nem szusszanhatott Pusztavám település széléig. Itt vett egy nagy levegőt, fújta ki magát. A lábakba itt öntöttünk életerőt, s rátértünk a faluból kivezető útra. Gerencsér vár felé közepes tempót kezdtek diktálni, amihez a szív és a szem békésen asszisztált. Persze a térképet is barátul fogadtuk mely olykor felkiáltottunk! Fiuk, erre vagy inkább arra kellene menni!

Gyűltek észrevétlenül a kilométerek a talpakba, a széles és mesterien jelzett utak szinte vittek a hátukon maguktól.  Ahogy azonban a térkép mutatta, lassan az első állomás következett, a radar érzékenyebbé vált, s kereste, hol lesz az elágazó. Akit erre kutatja boldogságát, ne parázzon mindezen. A vár megjelenése olyan egyértelmű, mint éjjel a nyílt égen megtalálni a teli holdat.

Zsupsz, le is kanyarodtunk, majd megrohamoztuk a falakat. Azokból viszont túl sokat nem hagyott az enyészet. Cudar idők iszonyú pusztítást hajtottak végre rajta. Alig egy két kőrakás emlékeztet az egykori életre. Az olykor ellenség tüzétől védő pajzsokból mára alig maradt valami. A vár körvonalai itt - ott foghíjasan előbukkannak. Tudtuk, nem egy visegrádi, cseszneki erőd fog várni, hanem a gerencséri, ami pont olyan, mint amilyen. Körbe is jártuk, meg is néztünk, majd lekukkantottunk a forráshoz is, mely dombjának körmét mosta.

Az óra álmosan ásított, van még időtök bőven, s a térképen ezer célpont - merre lesz a következő? Egy erdőn átnyargaló ösvényt szúrtunk ki magunknak, melynek végén egy meglepit ígértek. Az uzsonnázás után hátunkra dobtuk a zsákokat, majd gyerünk.

Az élettel csordultig megtelt élőhelyen csak úgy zengett a táj. Erdei pintyek, csilpcsalp füzikék, széncinegék harsogták világgá szerelmüket, no meg azt is, hogy erre bizony fajtárs ne jártassa se csőrét, se szárnyát.  A füvek szinte világítottak a zöldtől a fákon, pedig mind a csomagolásból frissen kivett és felszerelt falevelek úgy álltak peckesen. Vaó! Ez lenne az a híres nevezetes tavasz! A varázsló, melynek pálcájától minden újra mozgásba kerül. A mágus kitől a zöld zöldebb, a barna barnább, a kék kékebb lesz. Aki föltekeri a hangerőt, mintha felkapcsolták volna a terepasztalon a villanyt, úgy indul el minden. Igen, az emberi találékonyság képes arra, hogy hatalmas távolságokat rövid idő alatt le tudjunk gyűrni. Ennek hála, lehettünk ott.  Erre viszont a Természet képes, amit a szerencsés érzékszervek próbálhatnak befogni.

A kíváncsiság azonban lökdösi előre a testet, s lám egy útkereszteződében találtuk magunk, hol drót szamarat terelgetőktől megtudtuk… Amerre mi mennénk nem biztos, hogy leesne az állunk. Mérlegelve a helyzetet, erre helyett arra indultunk el, mondván így lesz egy csomó időnk, nem kell kapkodni. Az aszfalton kutyagolásnál viszont többet is kívánhatna a láb, gondoltuk. Sebaj, így viszont nem tévedünk el.

Dolgozni kezdtek a cipők, tették a dolgukat, mígnem egy énekes tollas ült ki egy elszáradt fa csonk végére.  A távcső szorgalmasan behozta a távoli lényt, majd kiáltott! Hej! Egy örvös légykapó! A pitypang sem gondolta volna, hogy pont egy szilárd burkolatos terepen futunk össze vele. Őkelme szerencsére nem volt szégyenlős féle. Kiült, s mint egy modell engedte magát fotózgatni, nézegetni.

Idő volt, mire kiragadtuk magunkat bájának fogságából, s már léptünk is volna a normális tempóba, mire egy óriási feketeség jelent meg az út szélén egy ágon. Mint egy betonfal úgy állított meg, zsupsz, le is ültünk a földre. Hollót látni, mi több hallani szerencsére nem nagy kunszt, de… Ő kint ült előttünk és csak mondta, mondta és mondta a magáét. Jaaaaaj! Eddig is átjött a természet valódi ereje, de ott! Szinte megrázott. Íme, ilyen az erdő! Hosszú ideig nézegettük egymást, mígnem megunta, majd csak úgy mivel nem volt más dolga elengedte lábaival az ágat, s szépen komótosan elcammogott.

Mi is újra feltápászkodtunk és tettük a dolgunk, azaz mentünk előre. A környék szépen óvatosan kezdte átnyújtani ajándékait. Hol egy elágazás tréfált meg, s talán kuncogott, máskor pedig a nyílt homokbánya elszórt fái nyújtottak nem várt látványt. Ott mintha parkoló lenne, miért is? S kíváncsiságunk arra húzott, mire egy mélyebb bánya szinte tengerszemhez hasonlító képződménye várt.  Ki is nyíltak a szemek, s csak néztük, hogy került mindez ide a sűrű erdők erős kezének ujjai közé?

Az óra azonban lassan odabiggyesztett egy jelzést elénk, lassan mocorogni kéne, hiszen ismeretlen terepen vagyunk. Oké, s nyakunkba is vettük a tappancsokat, s ha loholás nem is, de azért léptünk.

Az utat azonban valaki sodrófával kilapította és meghosszabbította. Pörögtek a lábak, de hiába. Fogytak a kanyarok, de minek? Egy dolgot tehettünk, mentünk.  A túra korábbi távolságai nyomot hagytak a combokba, talán ezért tűnt hosszabbnak. Az aszfaltkígyó semmibe futása is kiábrándítóan hatott, de daráltuk a távot, mint egy robot.

Időbe került, mire újra a falura találtunk, melynek túlsó végén volt a befutó. A lépés magassága csökkent, a fáradtság mérője kúszott csak egyre följebb. Az áhítottan várt kocsi látványa azonban visszaadta az erőt, majd a jól megérdemelt hupp, végre ülünk.

Nagy Kornél