Aki bakancsot húz a lábára és a turistautak pókhálóként beszőtt útjaira lép, a hagyományos jelzések mellett újabb jelöléseket talál. Nyúlt masniként átkötő T (keresztek útja) jelzéstől kezdve, Csatka szívén átszaladó M (Mária út) jelzéstől egészen a Pannonhalma világörökségén megpihenő klasszikus sárga kagylóig. Az ember mikor társul választ egyet, s kilométereken át kíséri őt, elgondolkodik, milyen lehet lábtörlője előtt toporogva, heves szívdobogások között belenézni a sok száz kilométerbe, majd megtenni az első lépést, melyet sok tíz, száz és ezer követ.

Vándor ezúttal részben hazai vizekre evez. Sokat látott bakancsát ugyanis azért vette fel, hogy jóllakassa az út porával. Az aszfalt lassan kikopott alóla, s a lábnak oly édes földbe nyomdázhatta recés gumi talpát. Vitte őt dűlőkön és fasorokon, ártéri erdőkön és üde friss kaszálókon át egy pontig, hol Dr. Kovács Péterrel találkozhatott, ki megtette mindazt, miről sokan csak álmodoznak.

Milyen érzés az El Camino startvonalában állni? Mi játszódik le az ember fejében?

Nincs startvonal, a lélekben megérés van az útra amely Saint Jean Pied de Portból egy barátságos francia falucskából kezdődik, több európai útvonalból ez a klasszikus EL CAMINO. A második Portugál zarándoklat pedig már az többé-kevésbé ismerős belső utazás és a természettel való egy szívdobbanás finomhangolásos, hit megerősítő barangolása. A szavak amellyel jellemezni lehet szerintem egy igazi zarándokot az út kezdetén talán a következők lehetnek: kérdések, várakozásteljes percek, órák, napok, hetek, ismeretlen érzetek, kihívás, egyedüllét megtapasztalásának misztikuma.Vajon mi történik velem az úton lesznek-e csodák amelyről sokan beszámoltak már?

Mekkora szakaszokat tettél meg naponta? Milyen volt a tájékozódás? Milyenek voltak az elérhetőségek vízvételezés, táplálkozás, szállás terén?

A tervezett táv 40km átlagban ez „kicsit” több a normál tempónál, de nem is a megtett lépések száma a fontos, hanem az, hogy észrevegye az ember a pillangókat az út mellett, akik gyakran kísértek akár több száz métereken keresztül, hogy meghallja a madarak énekét, lássa nyíló virágokat, érezze az eső áztatta föld illatát. Végül eljusson önmagából önmagába s megtapasztalja, hogy ehhez kap „külső” segítséget is, ha kellő képpen ki tudja tárni az a bizonyos kis kaput ott bent valahol. A Santiago de Compostella felé vezető „csak” a Fésűs kagyló jelét meg a sárga nyilat kellett követni. Néha mikor belefelejtkeztem a gondolataimba és elmentem más irányba, de utólag mindig rájöttem, hogy volt értelme a kitérőnek, mert valami olyat láttam, tapasztaltam amit e tévelygések nélkül soha nem éltem volna át.

Étkezés napközben hátizsákból volt és egy napi ital (tej, víz) mindig volt benne, no meg a remek Darnó - Hús termékek az első 3-400 kilométerig.  Vacsorákat én készítettem a zarándokszállásokon. Ezek a szállások egyszerűek tiszták olcsók (4-10 euro) és van főzési, tisztálkodási lehetőség bennük. Előfordult olyan is több alkalommal, hogy a vacsorám az útközben szedett gombából készült, tojással, hagymával, szalonnával spékelve.

Milyen természet és épített szépségek jöttek szembe az úton?

Általában több útvonalon is lehet haladni én mint erdész, ha csak tehettem kerültem az aszfaltot, a betont és a zöldebb utat választottam ahol az összes érzékszervemmel vallathattam a természetet s Ő mesélt nekem. Csak a szakaszok hossza volt előre megtervezve a látni és átérezni valókat mindig az előző nap este a zarándokszállásokon gondoltam át. Nekem bevált mert e módszerrel még plasztikusabban és szabadabban járhattam az utam. Az utat ahol előttem a sok százezer zarándok lépte nyomán keletkezett energiák misztikuma lengett körül. Az útközben levő kegyhelyeken, templomokban, katedrálisok rejtett szögleteiben és egyéb kultikus építményeknél, mindenhol volt szerencsém megálltani az időt-időmet és elmélkedni a történelmi kötődéseken és a hozzájuk tartozó legendákon is.

Mennyire viselt meg fizikálisan, hogyan tudtál nap, mint nap újra elindulni?

Szerencsémre jó fizikummal érkeztem, éppen előtte hétvégén futottam egy maratont Barcelónában. Persze a gyaloglás hátizsákkal egy másik műfaj, de élveztem minden egyes méterét még ha 19-ből 17 napot esőben is tettem meg. Az elindulás általában kora reggel sokszor még pirkadat előtt volt, hogy beleférjen minden a napomba így nem voltam időhöz kötve ezen formában sem.

Mennyivel ad többet, mint egy hagyományos turistaút?

Aki bandázva szeret túrázni az ne induljon el a Caminon. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélgettem senkivel örömömre szolgált az is, hogy sokféle emberrel sikerült megismerkedni útközben és a szállásokon sok nációból sokféle indíték vezette a zarándok társaimat az ÚTRA.

Mennyire tudtál az úton befelé fordulni, találkoztál–e azzal, akiért, sőt, amiért elindultál? Ez mekkora szerepet kapott az út során?

Sikerült igen, magamban magammal lennem ezt bátran kijelenthetem. Erre a napi élet egyre gyorsabban forgó színpadán kevéske lehetőség adódik. Egy bizonyos életkorban eljön az a pillanat amikor az emberben felmerülnek ilyen kérdések, hogy hová ért életében, hol tart most , jó–e a irány, mi az amit jól csinál-csinált és mi az amit nem, mi az amin lehet változtatni, javítani és mi az amit el kell engedni? Ezeket egyedül kell, lehet megélni átgondolni és talán segítséget is kapni attól aki érezhetően végig kíséri lépteiket az ÚTON (ezt az ÚT szócskát mindenki értse úgy ahogy érzi…) Az út végére úgy éreztem jobban és jóban lettem önmagammal. Ez nagyon lényeges kérdés mert aki magával sincs harmóniában az hogyan teszi ezt meg a környezetével, szeretteivel a külvilággal?

Nekem két megérkezésem is volt. Az egyik a Szent Jakab-katedrális mint építészeti- kulturális-szakrális hely. A másik  pedig a természeti, töltetű káprázatos muxiai az óceánpart a  920 km-es gyaloglás után. Itt ha figyelmesen szemléljük a naplementét, még a víz sistergését is hallhatjuk a legenda szerint  amikor az izzó napkorong belesüpped az óceán végtelenjébe

Meg vagyok győződve róla, ha mindenki elmenne egy ilyen útra jobb lenne a világ! Észrevennénk a hétköznapi csodákat amik a Caminón bizony ránk köszönnek. Igazából ezek mind-mind bennünk vannak csak sajnos nem vagy nagyon nehezen vesszük észre őket „a hatalmas környezeti zajban”.

Ki jött haza?

A környezetét, az embereket még jobban megértő és megbecsülő hétköznapi ember. Aki megtapasztalhatta, hogy lehet élni napi 20 euróból szállással, étekkel itallal és minden egyéb kiadással együtt.(ez volt az egyik kívánalmam magam felé, hogy limitáltam a költségeimet is a zarándoklat alatt) Aki naponta kimossa a szükséges ruháit, aki beosztja az ételt, aki beosztja az erejét és tud az időjárásnak megfelelően gazdálkodni az energiájával és felszerelésével. Akit az Út megerősített abban a tudatban, hogy segíteni másoknak nagyszerű dolog.

Péter zarándok út élményeiről szól a következő előadás: 

Nem csak ez az út volt meghatározó az életedben. Mi hírt hoztál a Kilimandzsáróról? Mi történik ott az emberrel?

A hírem az, hogy KILIMANJARÓ egy csoda!

Megtapasztalni, hogy a 40 fok feletti trópusi páradús, színes, majmokkal és zajongó madarakkal teli esőerdőből indulva több éghajlati övön fel- áthaladva elérni a Kilimanjaró havas csúcsát, ahol metsző szél -20 fokon fú és ráadásul csak 40% oxigéned van a mászáshoz.. no comment…

Ezek után igen csak tudja értékelni az ember, hogy milyen nagy dolog például a futás, a dinamikus mozgás lehetősége.

Bizony ott a felhők felett meg kellett gondolni a lépteid hosszát még azt is, hogy egy nagyobb szikladarabot szép lassan megkerülsz inkább vagy átmászol rajta, mert a hegy azonnal büntetett minden meggondolatlan felesleges mozdulatot. Hogy mi módon? Hát egy jó adag légszomjjal ráadásnak a fejfájás, hányinger, az állandó hipervetilláció és emésztési kellemetlenségek mellett. A természet szépsége varázsa viszont bőséges kárpótlást nyújt eme apróka kellemetlenségekért cserében.

A legnagyobb élményem viszont az, ami egy apával történhet a hegyen 6000m magasságban, hogy a Fiával együtt állhat fent és meghatottságtól könnyezve bár, de férfias kemény kézfogással és vállveregetéssel gratulálhattunk egymásnak Bálint fiammal ezt gondolván …”ez jó mulatság férfi munka volt”…

Ilyen hihetetlen kalandok után, milyen érzésekkel ülsz csónakban, a Szigetközbe és mit ad?

Szigetközben élek s a Duna árterébe megérkezek minden egyes vízre szállás alkalmával.

Honnan van ez az érzés? Azt gondolom sok-sok ezer év távlatából tör elő. Ami előhozza, hogy az ember és a természet együvé tartozik és „kétlábú” itt a Zöld Katedrálisban csak alázatos, tisztelettudó vendég lehet, semmi több. Lenyűgöző az Ezer Sziget Országának természeti szépsége, sokszínűsége, ereje, állandósága és mégis folyamatos változása, ahogy alkalmazkodik a változó környezethez. Itt jelen van és uralkodik az őselemként a víz, amely megalkotó szobrásza életet adó szülője e tájnak.

Csónakázás, túravezetés közben rám köszönnek a barátaim, kedves ismerősként a görbenyakú, lassú röptű gémek, a villámgyors, rettegett vadászok a szitakötők, a kákán vagy a nőszirmokon nektárt nyaldosó tarka pillangók, a vízből egy kacsintásra a csónak előtt felugró halak, a zárásokon átbukó víz moraja is figyelmeztetőleg üzen. Néha megjelenik fölöttem a táj Ura vagy Úrnője méltóság teljesen feszített szárnyakkal, termikeken sikló területét szigorúan figyelő fehér farkú ”rétisasmadár” is ahogy a Kisfiaim mondták 20 évvel ezelőtt, akikből mostanra természetet szerető, természetet értő és óvó férfiak váltak és természetesen ez a gondolkodásmód az Eszter lányomra is igaz.

Ha hullámtér, akkor még nem említettem a folyamatos többszólamú madáréneket, a bíbor nenyúljhozzám édes-savanykás vagy a bodza virág finoman émelyítő illatát. A fák levelének zöld-sárga-bíbor ezer árnyalatú őszi színkavalkádját, télen pedig a gallérjégen zsinórozó rókakoma legdivatosabb vörösbundás bemutatóját. Hát igen ez a mi szűkebb hazánk Szigetköz a szárazföldi Duna-delta.

Izenem mindenkinek! A természet tisztelete és megbecsülése a túlélésünk záloga…vigyázzuk rá nagyon!

Köszönöm szépen a válaszokat!

Nagy Kornél