„Ide minden évben el kell jönni!” Hangzott a mondat az első kirándulás után. Az ezerszínű térkép idő közben más utakra csábított, most azonban bekötöttük szemünket, befogtuk fülünket és kizárólag az emlékezés kopottas hálóján fent akadt emlékre támaszkodva indultunk útra. Somló jövünk!!!

Előző este is csak a túra járt a fejünkbe, de a reggel volt az igazi, mely rugóként lőtt ki, s tudatta velünk! Igen, eljött a nap! Igaz a délelőtt elég sűrűre sikeredett a nyíl egyenes út helyett, mint egy célját vesztett szarvasbogár cikáztuk be a Kisalföldet. Ezt követően az alig több mint ötven kilométer ledarálása is kezdetben izgatottnak, később vontatottnak, végül komikusnak sikeredett. Ennek részleteit most hagyjuk, de amikor ott ültünk a kocsiba, előttünk a hegy, s (rendezvény miatt) útonállók tesztelték türelmünket, már csak nevettünk és nevettünk.

Így történt meg, a kettő órát már nem is látta az óra mutatója, mire a Somló kapuja nevű turisztikai központnál kötöttünk ki, mondván már az is elég, ha csak a hegyen leszünk. Ez pedig nem dac! Amint ugyanis esélyünk lett megközelíteni őt, puszta látványa boldogsággal töltött el. Persze még élénken lobogott a Badacsony képe, no meg a többi nagy ászé, de Őfelségével egy külön kategória. A szemek egyből rátapadtak majd, mint kaméleont a nyelve, úgy húzott is minket egyre közelebb és közelebb. Amint egy darabkát kapsz belőle, bámm! Farkassá változol és még jobban falni akarod. Majd amikor már benne vagy, szörnnyé változol, és az egész kell. Különös átváltozás, melyből csak annyit érzel, hogy valamiért szuszogsz és csodálkozol, miközben már a derekánál vagy. A szűk kis utcákon valahol az eszeddel meg tudod magyarázni, azért járnak erre kocsik, mert…

De az érzelmeid bambán fagyasztanak le egy négykerekű fölfelé nyöszörgése láttán, hiszen ők nem tapasztalják testközelből a hegyet. Az aszfaltkígyót, mely kiegyenesíthetetlenül kacskaringózik egyre csak följebb. A mellette falként felhúzott bazaltkerítéseket, melyek, mint forró vízbe ázó fekete tea közé kevert mandula adja meg a jellegzetes ízt a helynek. A présházakat, amik mindenütt szerteszét látszólag rendezetlenül, mégis csodás egységben nőttek ki.

Tőlük a kaptatókon vígan futnak fel a szőlősorok, s tetejükön emitt-amott kibúvó bazaltorgonák díszelegnek. Persze ennél nagyobbakat láttunk Szent György-hegyen, de ezek viszont emberibb mértékűek és hangulatosabbak. A tetőn pedig kalapként ott díszeleg a zöld, mely őszbe fordulva nem egyszer sárga, barna. Itt szinte büntetés autóval közlekedni. Még gyalog is túl gyors a tempó. A múltban bejárt állomások újra éledtek, emlékszel, itt álltunk meg anno!

Az ismerős út egy vékony ösvényre hívott fel. Az erdőt kell megjárni, hogy a kilátóhoz érj, no meg egy hatalmas mezőt, ami átvágásra vár.

Ahogy az út eddigi részében is, itt sem kellett félnünk a magánytól. Előttünk mögöttünk, olykor mellettünk kisebb-nagyobb csoportban sétálók mindenütt. Palackot és borospoharat cipelő, harsányan vigadó, gondjaikat égnek kiáltó lézengőktől a szabadban sétálás örömét itt kereső népes családok karavánként zarándokoltak. Ezzel számolva jöttünk ide, sejtettük, hogy sokan lesznek és sokfélék. Akárcsak a csúcson, melyen találtunk egy szabad padot amire, hupsz, le is ültünk. Egy kis pihi, majd újra talpra, s irány a vár. Kiépített utakon eltévedni lehetetlen, csak kis túlzással szőnyeg (időnként tényleg bazaltkő zúzalék) vezetett a történelmi emlékhelyhez.

Aki már régen járt erre, vigyen magával állkötőt, mert az aztán tényleg leesik neki! A modern tájékoztató táblákkal induló ámulatot vaskos és széles lépcsősor fokozza, mellyel pókháló módjára szőtték be a várat. Emitt egy szoba, amott egy konyha. Itt régen még kenyér sülhetett a kemencébe, amott csőből folyhatott a víz. Már csak a tűz fölött rotyogó kondérral lehetett volna fokozni a hangulatot. Egyszerűen mesteri munkát végeztek a várvédők, várfelújítók.

Kimentünk a szirtre, de itt tényleg annyian voltak már a végén, hogy inkább kisomfordáltunk és angolosan távoztunk. Kerestünk egy másik utat, mely homlok magasságban futott végig a hegyfejen, s némi hasonlóságot találva, hát ez is majdnem tar kopasz volt, csak itt magas fű csalta oda az októberi rovarokat. Meneteltünk a többi kirándulóval közösen vissza a kilátóig, majd le az ösvényen, egy pincészetig. Itt betértünk pár palack helyi termékért.  A színe gyönyörű volt, s mint kiderült a furmintja kevésbé, a szürkebarátja viszont kifejezetten finomra sikerült. A juhfark még megkóstolásra vár.

Az óra viszont még csak hatot mutatott, hát kerüljük meg egy másik úton őt. A szőlőskertek között csalinkázó útra léptünk, mely tette a dolgát, s vitt be minket a kevésbé szem előtt álló területekre. Hmm!

Azért ide sem kellett külön látványelemeket vásárolni. A Balaton felvidékihez hasonló kicsiny szőlőskertekből áradt ki az a tipikus őszi hangulat. A szüret legtöbb helyen már sikerült, de itt - ott még fürtökben csüngtek a bogyók.

Milyen kiváltság ennek a csodának részese lenni. Minden megtett lépés egyben veszteség, hiszen csökken a táv, másrészt lehetőség, hogy újabb kertekbe lehetünk egy csöppet. Holott erre azért volt elhanyagolt telek is bőven, mégsem rontott semmit az összképből. Hogy is tudott volna, mikor a magasban egyszer csak megjelent a nemrég még talpunkat bökő kövekből álló vár.

Mint egy pillangó, ki a must illatától megmámorodott, úgy lebegtük körbe a hegyoldalt, majd mivel az út arra ment, hát mi is követtük. Idővel azonban lejjebb ereszkedett, ezáltal mi is, és lám egy faluba értünk. Nem is lett volna gond, csak hogy a napfénnyel már alig gazdálkodhattunk. Majd, amikor a térkép hideg zuhanyként józanított ki, hol vagyunk, no, akkor jöttünk rá.  Innentől kezdve ez már nem mese. A műútra kimenni nem láttuk biztonságosnak.

Nekimentünk hát a sötét köntösét magára húzó hegynek, s kértük, vezessen át bennünket a túloldalra. A táj tudta, látta, hogy ezt a meccset feladtuk és innentől kezdve hopsz, egyszerűen leesett a nap a földre, s vitte magával az összes világosságát is. A telihold vette át a szerepét szerény sikerrel. Találtunk egy jelzett utat, mely lámpás úton evickélt, hát társul fogadtuk, s próbáltuk követni őt. Látóterünk leszűkült, a szőlő tapasztalását az orr vette át. De, hogy milyen érzés egy alapból sötét hegyen a fényszalagot követve szőlőlé illatvarázsában törni előre?Az elsősorban hangulatos, hiszen a táj egy más oldala domborodott ki, másrészt frusztráló, hiszen nem tudjuk, hol a kocsi, azt pedig végképp nem, hogy milyen út vezet odáig. Aki járt már Pannonhalmán vagy Écsen, tudja, miről beszélek. Ha ott kerülünk hasonló helyzetbe, le is kuporodhattunk volna az árokpartra reggelig. Itt azonban nemcsak telkek, hanem utak is szabdalták hosszában, s néha keresztbe a tájat. Így mivel tudtuk, merre szeretnénk menni, hát lehetett.

Szombat este nyolchoz közeledve azonban kevesebben teszik ki lábukat a sötétbe. Üres utcákon toltuk a tempót lelkesen, bízva a végeredményben, hogy egyszer majd valahogy odaérünk. Útközben azért elkaptunk két bennszülöttet, kiktől iránymutatást kértünk. Az egyikük már rég járt itt, s ő sem tudta merre az arra. A másik szinte minden nap, s ő olyan részletességgel mondta el, hogy a harmadik irányváltásnál elvesztettük a fonalat. Maradt a célra tarts stratégia, s mentünk a lábunk után.

A jelzést már rég elnyelte a vak sötétség, emiatt nem is követtük. Maradtunk a foghíjas lámpafénynél, s a szerencsénél. Egyszer csak ismerős helyre érünk. S lám a nagyon – nagyon távolból, a távcső lencséjében megleltük gyalogtúránk végső pontját! No, akkor már csak odáig kell valahogy eltalálni. Többen máshogy voltak aktívak! Házakból, sőt egy étteremből is dínom – dánom és ingyom – bingyom szólt a tehetségkutató műsorok álomprodukcióit rögtönözve. Szólt onnan olyan férfikórus, melyet vélhetően a fehérbor inspirált. Csak úgy zengett a fél utca. Máshol színes üvegekből készült lámpásokkal fokozták a hangulatot. Jártuk már Siófokot buli időbe, zavarba ejtené még őket is a somlói szombat éjszaka. Volt egy olyan helyszín, ahol minimum szüreti mulatság vagy olyan lakodalom, melyet még születésem óta eltelt időben nem pipáltam. Hogy az a hosszú autókaraván miként hagyta el a területet?! Legyen az ő titkuk!

Mi annak is örültünk, hogy megvárt minket a kocsink, talán még fél mosollyal meg is jegyezte: „Ilyenkor kell visszajönni?!”

Az egyik válasz nem, mert mi sem így terveztük. A másik válasz igen, mert így egy új oldaláról sikerült megismernünk a legkedvesebb hegyet! Mit írhatnánk még? Köszönjük szépen Neked Somló! Nemsokára újra találkozunk!  

Nagy Kornél