A kedves helyek rangsorában aranyérmet szerzett környék bemutatására tesz egy szerény kísérletet ez a betűcsokor, mellyel most eléd állok, Kedves Olvasó! Hiszen eddig nem akadtam olyan területre a látóhatáron, s azon túl, melyet ennyire ízlésesen és kellő kimértséggel állítottak volna össze. A Balaton-felvidék úthengerként megy át minden élményeden, melyet előtte éltél meg. A Bakony sűrű rengetege egy mesebeli világba varázsolt el, a Szigetköz pedig a mindennapok báját nyújtja át hétről hétre. A mostani helyszín viszont pont annyit ad, amit fel tudsz fogni és be tudsz fogadni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Lássuk!

A kirándulásaink többségét a spontanitás vezérli. Nem egyszer csak reggel derül ki, hogy megyünk, s idővel az is, hogy hova. Ezúttal azonban már előző nap megfogalmaztuk a szándékot és a célt. Irány a Fertő! Telitankoltuk a gépet, sőt még ellátmányt is készítettünk. Így mosolygott ránk reggel a Nap! Meglepően reggel indulva, már kora délelőtt parkoltuk le kocsink egy fertőhomoki utca zugában.

Feleségemmel belenéztünk a messzeségbe, s lábainkkal elkezdtük követni az irányt. A falu utcáit elhagyva az út egy dombtetőre kúszott fel, honnan illedelmesen leemelte kalapját a tó, így köszönti most is az arra járókat.

Megálltunk, örültünk udvarias viselkedésének, az ösvény hívó hangja azonban idővel erősebbnek bizonyult, így az ő szavára hallgatva a test indult tovább. Néha feltűnt a sárga jelzés is, ilyenkor szinte bólintva nyugtáztuk, jó nyomon megyünk. Ennek hála rátaláltunk a csőszkunyhóra is, melyet ne hagyjon ki az, ki itt ezt a levegőt kívánja magába szívni. Felhőkarcolót és magmáig hatoló zsombolyt ne itt keressen senki, de névvel dicsekedő vakondtúrást igen, melynek környéke úgy ki van csinosítva, mintha szülinapi zsúrra készülődne.

Szusszantunk egy percet, többet talán nem is kellett, majd döcögtünk vissza a fő csapásra, onnan a szántóföldek közé tovább. Itt azért oda kellett figyelni, melyik irtáson vágunk át az erdőn, idővel a foghíjas sárga jelzés is meglett.

A késő nyári erdő még viselte kopott zöld ruháját, de már benn volt a levegőbe, hogy lassan átöltözik. Jelezték ezt a fecskék módjára a levegőben cikázó gyurgyalagok is, melyek már retúrjeggyel a zsebükben szálltak fel a soron következő járatra.A hársfáknak azonban eszük ágában sem volt kedvük mozdulni, vagy ha igen, hát pech. Ez a mi szerencsénk! Hiszen az a látvány, ami itt a kirándulót fogadja! Azt látni keeeell!

Pedig csupán olyan, mint a lángos, egyszerű anyagokból készül, és mégis erről szól a nyár. A nagycenki hársfasor is „csak” fákból áll, mint az erdő, de mégis, aki egyszer arra jár, nem felejti el soha. Beállni a közepébe és engedni a szemnek, hogy csak fusson, fusson és fusson! Mi kell ennél több? Neeem, a lábak nem tehetik ezt, hiszen fölöttük egy közepes méretű felszerelés lóg, többek között egy napi vízkészlettel. Persze, ha mindezt ledobnánk… De, ezúttal elég volt csak nézni a büszke fákat, ahogy vigyázban álltak.

Amint elkanyarodtunk innen, az út régmúlt emlékektől hemzsegett. Itt egy kőpad, ott egy emlékhely, Széchenyiék nyomai, mint szétgurult gyöngyök, úgy hevertek szerteszét. De, csak az erdőben, amint kiértünk, s újra porral teltek meg cipőnk orrlyukai, a huszadik század vége jött szembe. Majd egy ültetvény, s házak, hol a drótokon eredeti elő fecskék gyülekeztek. Ilyen látvánnyal sem ajándékozik meg már minden kukkerest a táj. Ahogy sikerült pár ezer évvel „betelepíteni,” sajna úgy sikerül most kiirtani. Itt viszont még voltak, ahogy anno még mesélték nekünk is, mint a kottafejek.

A táj viszont új dallamokra zendített, melyet már a szőlőkertek alól húzták. Követtük is rendesen, csak egy idő után a jelzést nem. Egy tábla ugyanis kibillentett, mely szerint Gloriette-kilátó erre. Holott láttuk már, azért az ebédet szívesen elfogyasztanánk ott. Be is vettük a irányt, s tapostuk a talajt becsülettel. Ha lassan is, de kibukkant a földből a teknősbékánál alig nagyobb kupola, ahol bizony többen is szívesen időztek. Társultunk hozzájuk és csoportos örömködésbe kezdtünk. Jött a vaó, meg a hűű ha.

Az tény, balgaság lenne kihagyni. Ettünk hát, meg ittunk, nézelődtünk meg pihentünk, majd szembesültünk a ténnyel, messze még a vége, rajta hát!

Kikeveredtünk egy útra, melyen azt hittük a sárgára visz, de nem. Sebaj, tudtuk merre vagyunk, hová tartunk, így csak menni kellett és kész. Kezdetben már mutatkoztak kisebb, majd nagyobb szőlősök, de amikor felértünk a dombocskára, az állunkkal karcoltuk a homokot.

Ekkora egybefüggő szőlőültetvényt még fényképen sem láttam! Amerre a szem ellátott csak kékfrankos, cabernet savignon, meg a borászok tudja miféle nedűnek a forrása fakadt. Haladtunk is benne szépen nyugodtan, ráérősen. Emitt viszont szoros kezek szerelték a szerelnivalót, másik helyek motoros kaszálás előkészületei folytak.

De nem mindenkinek jó stratégia a sürgés-forgás. Van, aki inkább kiül egy helyre, majd vár addig, amíg egy nagyobb rovar fel nem tűnik. Akkor elrugaszkodik s hopp, már csőrében ebédjével tér vissza. A vártamadarak így vadásznak. Közéjük tartozik a szürke légykapó is, kivel sikerült találkoznunk.

Valamint egy szélesebb úttal, mely lefelé ereszkedett. Úgy gondoltuk bevisz a faluba, hát felkéredzkedtünk rá. S lám, pár perc, s egy fekete aszfaltcsíkba torkollott.

Volt egy terv, bár kissé merész. Mi lenne, ha visszafelé egy nehezen látható úton próbálkoznánk. Balfra érve megkerestük a bekötőt, majd csodák pedig vannak, megtaláltuk azt, s az elképzelt irányba indított.  A nádtenger kerítését használva araszoltunk, miközben a szem csak bámulta az egészet. Hmm! Igen ám, csak az út idővel egy zsiliphez vezetett, s körülbelül ennyi. Ami utána következett azt jóindulattal talán nyomnak nevezhettük volna.

Derékig érő dzsindzsásba, s ki tudja, hová visz című játékot ezúttal nem kezdtük el, inkább visszavonulót fújtunk, s idővel újra Balfon bandukoltunk. Ezúttal azonban a bicikli útra tartva, egy újabb vártamadár a tövisszúró gébics mellett.

Amint meglett, túl sok dolga nem akadt a szoftvernek. Bambulás előre, majd bal, bal, bal, jobb, bal. Talán a semmit sem várás vagy a helyiek zsenialítása? De útközben még gyalog sem lehet unatkozni. A soron következő falvakban ugyanis lépten-nyomon igényes tip top pihenők vannak kihelyezve közvetlenül az út szélén, melyen számtalan térkép árulkodik a hely nevezetességeiről. Talán gyalog kedvezőbb is végighaladni rajta, de még így sem álltunk meg mindenhol. Egy helyen azonban kidobtuk a vasmacskát, itt ugyanis a környék hírességét árulták. Az épületben palackba zárták a föld, a víz és a napfény egyesülésének gyümölcsét. Holott Feleségem öltözete még emberek közé való volt, de sajátomról ez kevésbé mondható el. Az út porában fürdő zöld gyakorló nadrág, szúnyogriasztó ködjét hordozó zöld pólóban az ember ódzkodva megy kulturált helyre, de az eladót ebből mit sem érzékeltetve udvariasan, előzékenyen szolgált ki minket. Minden tiszteletem az övé, hogy ilyen megjelenésű látogatónak is adott bizalmat. Otthon idővel kiderült, olyan helyen jártunk, melyet alkalomhoz jobban illő ruhában ismét felkeresünk, mert mesterien bántak a szőlővel, gratulálunk!

Az út innen már csak menet volt, de kellően látványos és csöppet sem eseménytelen. Emitt egy dekoratív régmúlt időket idéző ház, amott egy pezsgő élet reményét ígérő mező. Mindig volt miben gyönyörködni.

Megállni ezer ok, továbbhaladni egy, de az nagy, a kocsi valahol még a következő kanyaron túúúúl. Mint egy óóóriás bagetett, úgy toltuk be a távolságot a jóllakó cipőnk száján. Lassan köszönte, szépen megvolt a vacsi is, ez után pihenne egy kicsit. Lám, Fertőhomok várva várt tábláján örömködött a szem, s küldte le az infót a comboknak, vádliknak. Hej! Mindjárt megérkezünk! Kocsink két elcsigázott túrázót látott meg az utca sarkán, kik megkönnyebbülten nyugtázták, eddig, s nem tovább. Lemálháztuk magunkat és elkezdődött a hazafelé vezető út, csak egy kicsit gyorsabb változatban. 

Tudom, a világ telis tele van helyekkel. De mi kell ennél több? Dombok, panorámák, csalitok és messzeségbe nyúlóságok! Nekünk semmi, de talán másnak sem, aki egyszer megismeri ezt a környéket.

Nagy Kornél