Vasárnap szokatlanul korai időpontban nyúltam a távcső után. Újév van, gyere, nézzünk körbe a Szigetközben!

Az év első napjának reggelén már nem tántorog annyi részeg egyén a hazafelé vezető úton, mint réges régen. Ez azért nem akkor baj, sőt! Emiatt nyugodtabban pörög fel az autó motorja és tudja, pár kilométeren át cipelhet és a nehéz fegyverzetet. A család többi tagjait, ha nem is, de egy napi élelemmel és melegen a palackba töltött teával megtömött hátizsák, egy messze és egy nagyon messzelátó, s apró kellékek táraságában szálltam ki a Dunakiliti erőműnél.

Itt szépen sorrendben felkerültek a megfelelő helyekre, majd gyerünk! Kezdetben az úton áthaladt két hidat szemezgettem végig, de alig volt mit. Pár réce karistolta össze a vizet, mely hamar nyomtalanul visszaállt eredeti állapotába. Parlagi galambok húztak el szédítő sebességgel csoportban, egyből kerestem is az okát egy kampóscsőrű személyében, de a földről nem látszott semmi.

Az erőműnél azonban nagyobb szokott lenni a nyüzsi. A hídra felérve azonban mintha a bújócska kellős közepébe csöppentem volna, ahol a kárókatonákat már megtalálták. Rajtuk kívül ugyanis csak a hűvös szél mutogatta magát, na meg a környékre kíváncsiskodó párok, családok, kirándulók. A főághoz érve a Duna eldugott mindent. Sebaj, a Nap süt, hátszél van, másnak nem is, de ennek lehet örülni. Idővel azonban megjelent első klasszikus a folyó hátán ringatózva. Persze csak egy darabig. Hiszen ő nem az a pantomim fajta. Zsupsz, már a víz alatt termett. A nevét adó hímek fején látható kontyát nem mindig lehet látni. Nem is ez alapján szoktuk beazonosítani. Távolról kirívó fekete fehér tollruhája sokkal szembetűnőbb. S mivel ilyenkor télen gyakran kerül szem elé, könnyű rávágni, ott egy kontyos réce.

A vele közel azonos méretű kercéért sem kell Lappföldig utazni. Itt is találunk belőle bőven, főleg télen.

Dekoratív megjelenésű tollast érdemes felkeresni, s örülni neki! A fenékküszöbhöz érve azonban már jóval nagyobb volt az élet. Itt már tőkések és kendermagosok is képviselték magukat többes számban. Le is dobtam a cuccot, állványt kihajtva nézegettem át őket rendre, miközben sárgalábú sirályok is a lencse elé oldalogtak.

A földnyelv végén azonban egy sátor emelkedett ki, kíváncsian vártam, kit rejt. A víz gémlelése közben meg is jelent egy fiatal srác, ki mint elmondta, már egy ideje próbálja horogra csalni elsősorban a környék pontyait. Nyílt közvetlen személyiség rejlett fekete bozontos arcszőrzete mögött. Szívesen mesélt az általa tapasztalt madármozgásról is. Tőle tudtam meg, hogy előző nap sokszor ennyi tollas lepte el a környéket. Idővel azonban a séf feladatai a fazék mellé parancsolták, így visszavonult. Lábak is hátraarcot kaptak, így indultam visszafelé.

A kocsiig egy lazább menettel jutottam el, de ha már itt vagyok, mi van a camping környékén? S már a mellékág partjáról ment a számolás, hiszen itt nagykócsagok sorakoztak fel. Természetvédőknek hála mára bárhol találkozhatunk velük a környéken. A néma halászok ott álltak, s csak vártak. Nem céltalanul. Arra járó uszonyok ugyanis felkeltették az érdeklődésüket, olyannyira, hogy kíváncsiságuk az ízükre is kiterjedt.

Holott nem is kellene keresni szebb madarakat, mégis továbbindul a nyughatatlan elme, s hajtja a testet, gyerünk, gyerünk! Meg kell tudni, arra még mi van!

Mondjuk újabb horgászok és még több kiránduló. De annyi, mintha előre szervezett teljesítménytúra lett volna. Igaz, ők kocsival járják a vidéket, mondjuk a horgászfelszerelést így könnyebb szállítani. Volt azonban olyan ismerős is, ki lányával tett egy kört a környéken, s a szélvédő mögül mindent észrevett. Itt egy fészek, ott egy madár, öröm hallgatni, mikre rá nem talál vezetés közben!

Aki azonban több időt tud a természetre szentelni, az válassza a közvetlenebb megtapasztalást. Ha olykor sokkal több madaras élményt nem is nyújt mindig. A lehetőség azonban folyton ott van! A fül harap minden hangfoszlányra, a szem ugrik minden mozdulatra, de van az úgy, hogy az énekesek listájára alig van jelentkező. Persze örülünk a szén- meg kékcinegének, de azért bizakodóan kutatjuk a tél fajait, ezúttal szerény sikerrel. Az út során azért egy kisvöcsök feltűnik az egyik mellékág nyugalmas területén, ennek is lehet örülni.

A Nap fényeinek csökkenésével, a kocsitól való távolság növekedésével egy időben érlelődik a gondolat, majd jön az elhatározás, itt állj. Lepakolás, eszem, iszom, erőgyűjtés, szerelvényigazítás, majd nagy levegő! Irány vissza.

A szigetközi estét hosszú évtizedek óta nem tudom megunni, de talán nem is lehet. Ilyenkor pont elég program benne lenni. Sétálni a szürkülő sötétedő, enyhéből hidegbe átváltozó időben. Nem kell ennél több. Olyan mintha a hétköznapi órákból átváltanánk ünnepi hangulatba.

Az a fél, egy óra, míg magára nem húzza a táj mindent eltakaró koromtakaróját a táj, a jutalom. Erre persze mások is kíváncsiak voltak, s újabb régi ismerősök álltak meg kocsival.

Idővel a sötét szürkeségből megjelent az autó kontúrjai. Lassan belülről nézem kifelé a tájat. Majd brrr, s a fényszóró utat vágott az éjszakába. Most egy picit haza, de nemsokára újra kezdődik a játék, milyen madár van ott?

Nagy Kornél

A nagyszoba sarkában ott csillog az ünnep szimbóluma, a karácsonyfa. A gyerekek arcán élénk az ajándékok által keltett derű. Has még tele a családlátogatás által megtöltött ínycsiklandozó ételek miatt. A szenteste fénypontjának palackja üresen, de büszkén áll, hogy benne micsoda nedű rejlett. A természetjáró jellem azonban belül másra is vágyik. A rendes emberi külső mögött ott dübörög a természet iránti rajongás, s alig várja azt a kis rést, ahol a felszínre törhet és folytathatja útját a régi mederbe.

Vágyik a Lajtára, Nagy-Dunára, nyúli dombokra, Bakony rejtekeibe, vagy épp a Balaton-felvidék valamelyik hegyére.  Siet, fut, szalad, szárnyal, suhan a messzeségbe, de nem száguld tovább. Pedig karácsony van, legalább ilyenkor kerülhetné meg kétszer a Földet, de semmi. Biztos azért, mert nem járt még arra, hát lássuk, mit kezd a távolabbról ismert célpontokkal? Ábrándozzon a Schneeberg csúcsáról, a Mirafell vízesésnél látott vízirigóról, a Dévénynél virágzó vitéz kosborról, de még az sem. Lehet, hogy nem olyan szép? Hmmm. Kétezer méter magasból a panoráma, a víz alá bukó tollas, vagy épp az orchidea látványa sok mindennek mondható, de nem elég szépnek, nem.

Akkor miért ragad a földön, s áhítozik a környező vidékekre, mikor vannak nála szebbek, jobbak, érdekesebbek? Ezt a kérdést más helyzetekben is fel tudnám tenni. Kis túlzással például negyven évről korábban, anyu miért engem vitt haza a játszótérről, miközben volt nálam helyesebb, okosabb, és ügyesebb gyerek is. S ha szabadon választhatott volna, akkor is mindenki a legértelmesebbet vitte volna, mint tesiórán, mikor a focicsapatokba az osztálytársak közül választottunk?

Milyen szerencse, hogy a világ ennél sokkal összetettebb, ezek a tulajdonságok nem mindenkinél élveznek elsőbbséget. Ha kimegyek a Dunára, tudom a Nílus hosszabb nála, az Amazonas szélesebb, de a Duna személyesebb. A folyó, mely egyben mesél az elmúlt évtizedek élményeiről, szemérmesen átnyújtja a neked szánt ajándékait és diszkréten, de könyörtelenül titkolja a még rád váró szenzációit. A folyó, mellyel kapcsolatba kerülve egy olyan mély baráti viszonyba kerülsz, melyet nem is kell magyarázni, csak megélni és örülni neki. Mi ebben a csoda? Hogy biztos vagyok benne, mindez Neked is megvan, meglehet a Dunával, vagy épp a Tiszával, de lehet, hogy az egyik Kőrössel.

Most nézzük a madarak listáját. Ránézek a gyurgyalagra és elájulok csodás élénk színei láttán. A sasok, kányák, ölyvek  óóóriási termete láttán is elámulok és áhítattal nézem e fenséges lényeket. A cuki ökörszem bokra mellett is hosszasan elidőzök, hisz olyan üdítő érzés egy ilyen vagány csöppség mellett lenni. De még, ha a varjúkat kivesszük a sorból, ők egy külön kaszt számomra, melyik madarat említenénk a kedvencek között? Például a sordélyt mely előre lépkedne a sorban. Miért? Erre persze vannak szavak, hogy nem annyira tömegfaj, meg imádom a hangját, és amikor kiül egy kóró csúcsra és onnan dalol… De ez kamu. Szeretni való és kész.

Most este van. Az utcák lámpáin túl ablakokban fények sokasága fokozza az ünnepi hangulatot. Bent a karácsonyfa és körülötte kibontott ajándékok. Asztalon a vacsora nyomai, pohárban még két korty zöld tea. Lassan visszaolvadok a családi körbe. Nem kapnak Mont-Everestet, sem Grand Canont, csak (ahogy talán a legtöbb helyen) Dunát. Ha viszont ügyesek vagyunk, akkor ez így pont jó!

A madarakkal barátkozás olyan, mint a telefonozás. Bárhol, bármikor vagy nézegethetsz, nem is kell hozzá nagy dolog. Vonatra vársz, hát ott vannak, csak a reggelidet fogyasztod a konyhában, az ablakon kinézve máris hódolhatsz szenvedélyednek. Nem egyszer történt meg otthon, mikor nyavalyogtam, hogy ki kéne menni terepre. Erre egy csapat sirály húzott el a szomszédban kanyargó vízfolyam fölött, mire mi volt a válasz a Feleségemtől? Tessék, meg volt, jöhet most a következő feladat :) !

Van, amikor nem az elsődleges cél kedvenceink megfigyelése, mégis könnyen utána lehet akasztani úgymond jutalomból. Ez történt egy kellemes szombati délután, mikor szabadtéri évzáróra gyűlt össze három generáció a Dunasziget fölötti síkon. A program után „véletlenül” előkerült egy távcső és egy fényképezőgép, s ha már így alakult, a lábak is útra készen toporogtak. Párom gondolta, még a napsugarakban fürödhető maradék két órát éles terepen tölti, így ketten indultunk útnak.

Az első árnyékos helyen, hol valami fejedelmi lakomát szolgált fel egy tuja, erdei pintyek falatoztak. Már csak a zene hiányzott. Mi, mondjuk nem, hiszen érkeztünkre huss, már illantak is el, be a bokorba. Amint azonban szoborrá változtunk, visszatértek és folytatták a vacsit. Érdekes volt, hogy tőlük ötven méreten belül a dzsumbujba egy egerészölyv landolt és hangos kijőőőzésel tudatta még mindig itt vagyok, rá nem mozdultak.

Az őszi napsütés idővel tovább hívott és a vadvizet követve araszoltunk tovább. Balra a szántóföld szabadjára engedte a szemeket és futhattak arra, amerre csak kedvük tartotta. Fókuszálásra alig volt szükség. Valahol a hú, de nagyon messzeségbe varjúk népes serege csinálta a fesztivált. Bogarásztak, majd a karmesterük intett pálcájával,s egyszerre a magasba emelkedtek. A tőlük látótávon belül díszelgő őzek ezt nem tudták leutánozni.  Ők csak köszönték szépen örültek a közepesen melegnek, s kész.

Tőlünk jobbra a kacskaringós vízen egy csőrős sem ringatózott. Levegőbe is csak széncinegék rebbentek, no meg a hangját gyakran hallató jégmadár. Bár nem vagyok a cuki kategória megszállottja és a papagájszínektől sem ájulok már el, de aki szép, az szép! A jégmadár pontosan ilyen! Egyszerűen gyönyőrűűű! Feltűnő viselkedésével szerencsére sok természetbarátnak okoz kellemes meglepetéseket.

Van azonban, hogy e nélkül sem unatkozik az ember. Csak megy, amerre lát, például a műút irányába, majd elérve azt, a Doborgazsziget megálló következett. A csöndes faluban kicsi volt a mozgás, s ennek szélén már ott is volt a töltés.

Azon átlendülve a Duna egyik mellékágánál már északról érkezett tollasok hirdették a hónapok múlását. Augusztusban ugyanis Szigetközben nehéz találni süvöltőt. Novemberben viszont szinte bárhol rájuk akadhatsz. Ezt a kedves, nem ritkán bizalmas tollast hangjáról könnyű felismerni, a hímeket és tojókat is egy pillantásból meg lehet különböztetni. Szívesen leírnám Neked, de keress rá a neten vagy madárhatározóban, legyen ez a Te felfedezésed!

A szintén szóló léprigóval már egy kicsit más a helyzet. Ott a nemek közötti különbséget távcsővel megfigyelni lehetetlen. Cserébe viszont vele akár még nyáron is találkozhatunk. Aki tutira akar menni, az Tatára tegyen értük kirándulást. A Cseke- és az Öreg-tón gyakran hallani kerregő hangjukat, s ha már arra jár, érdemes megnézni a vadludakat is.

Tőlünk akkor százhúsz kilométerre voltak, a falu viszont csak egy dióhajításnyira. Így vissza is ereszkedtünk, hazafelé vettük az irányt. Mit sem sejtve haladtunk tovább, mígnem egy gerle méretű madár érkezett egy leveleitől levetkőzött vaskos fa ágára. Azt a képet visszanézném most is, ahogy rádöbbentünk ki szállt, majdnem az orrunk hegyére. Tény, hogy a karvaly írta a hogyan legyünk vagányok című kézikönyvet, de hogy ez az állat egy parlagi galambnál is közelebb repüljön. Persze sokáig nem időzött. Mire felfogtuk, ki ül előttünk, s épp örülni kezdtünk neki, ő rémültség apró jelét sem magán viselve a megszokott stílusban tovább járőrözött. 

Erről beszélünk akkor, amikor arról beszélünk, hogy bármi lehet. Ha kint vagy terepen a nem láttunk semmittől a minden volton át az ilyet még soha nem láttamig, minden előfordulhat. Pontosan ez adja meg a löketet a következő startolásig. Persze ahhoz még haza kell érni.

Elindultunk hát a lenyugvó nap fényénél ledarálni a maradék pár kilométert. Visszaúton már csak toltuk magunk alá a távot. A fények múltával a hideg is bekacsintott a területre, melyre a tempó volt a válasz. Őzek még mindig a távolt díszítették, varjúk már az éjszakázó helyeik felé fordították csőreik, s idővel a kocsi két kereke is elkezdte járni a hazáig tartó keringőt. Viszont már az úton tudta, ha egy rövid időre meg is állhat, hamarosan újra ki lesz hajtva a természetbe.

Nagy Kornél

Ahogy a tél fenyegető közelségbe kerül, úgy lopja el tőlünk egyre jobban a napfényben töltött órákat. Pánikszerű kapkodásba kezd ilyenkor a folyton nyüzsgő elme. De oda még el kéne jutni és azt is az idei listába be kéne venni.

Így történt meg, hogy még ebéd utáni indulással nekimentünk egy közeli, de ígéretesnek tűnő célpontnak. Tényő nem a turisták Mekkája, ezt még a séta megtétele után sem cáfolom meg, de hogy aki erre jár, annak érdemes egy kört itt megtenni az is biztos!

A templomnál hagyva a kocsit indultunk el Feleségemmel, hogy felfedjük báját e ritkán népszerűsített környéknek. A közepes forgalomban kezdetben a járdán, majd ennek elfogyasztása után a keskenyedő utcán folytattuk a menetet. Rendezett házak, megszokott környezet nem veri ki a biztosítékot talán senki szemében sem, de a kertekből kinövő kutak kellemes meglepetéssel szolgálhatnak. Ennyi régi vágású víznyerőt még kíváncsiskodó korom óta nem láttam. Hamar rá jöttünk arra is, a tömeg kötelező közönyét itt nem húzta magára a település fiatalabb generációja. Akik ugyanis főként biciklivel, olykor gyalog jöttek, rendre köszöntek. Olyan jó érzés megszokni ezt az állapotot, s a harmadik eset után már felkészülten fogadtuk udvariasságukat.

Az otthon elképzelt túratervet szellősen cipeltük, s már az első alkalommal hajítottuk ki a szellemi termékek szemetesébe. A jó öreg kérdés, mely szerint a következő kanyar után mi van, felülírt mindent. Ahelyett, hogy felkanyarodtunk volna a dombra, mentünk a fejünk után egyenesen. Az út egy jó hírű vendéglátó egység elé vezetett. Körbe is néztünk a környéken, s lám egy nyitott kapu hirdette a lehetőséget, hogy arra is be lehet menni.

Mint kiderült, egy pöttömnyi vadaskert drótkerítésen túli látogatói várták a nagyérdeműt. Mármint a kecskék, meg a disznó, mert a másik oldal patásai inkább a háttérből nézegettek.  Aki erre jár, látogasson be ide is. Nem egy egész napos program, de pár percet megér.

Ezt követően araszoltunk vissza az elágazóhoz, mely az eredeti elképzelés szerint a felhőkbe visz fel. A kellemes kaptató nem durvult el úgy, kényelmesen lehetett rajta felfelé haladni, a mellettük felsorakozott házak azonban kissé bizalmatlanná tettek minket. Kiléptünk, az egy utcán csaholó kutyát magunk mögött tudva haladtunk.

A szilárd burkolat idővel elkopott, végül pedig már a füves traktor pálya kanyargott előttünk. No, meg az óra, ki magabiztosan szólt oda ilyenkor, ugyan már!

Látva a helyzetünket, meg is kérdeztünk egy helybelit, érdemes-e tovább kísérleteznünk? A válasz nem váratott. Szerinte közel két órás út. Puff, hátra arc. Holott a fejben duruzsoló térkép mást mutatott, azért egy másik emberrel is készítettünk riportot. Szerinte egy óra alatt meg lehet tenni, de neki is van egy ismerőse, aki ismeri az összes falevelet, ki szerint viszont csak háromnegyed óra.

Végül mégsem mentünk neki az egyre szürkülő ismeretlennek, viszont picit belecsöppentünk a bő beszédük általi életükbe. Elmondom, rendkívül barátságosnak, szimpatikusnak, segítőkésznek és vendégszeretőnek tűntek. Bíztattak, jövő hétvégén korábban térjünk vissza, s akkor járjuk be a terepet. Sőt B tervvel is elláttak, melyet megfogadva nem indultunk haza, hanem egy másik úton megmásztuk a domb másik oldalát.

Egy sétának kiváló, s ha ránézünk a térképre már tudjuk, mit rejtenek azok a foltok, ha azóta a holló el is repült, melyet útközben hallottunk. A szamár viszont remélem még most is ott van és él abban az udvarban, melyet megpillantva odaandalogtunk hozzá, kíváncsian. Ő, mint egy házigazda jött elénk, s kíváncsian nézett ránk.

A Nap még valahol biztos világított, a felhők azonban vastagon eltakarták és ezzel az este közelségét hangsúlyozták, mire visszaértünk a kocsihoz. Biztos vagyok benne, hogy Tényőnek vannak látványosabb részei is, hiszen nem jutott időnk például a tájházra sem, valamint a megjárt dombtól - a helyiek szerint vannak csodás kilátó pontok. Ahol mi voltunk, arra sétálni tökéletes, de azért Nyúlhoz, Fertődhöz, pláne Somlóhoz hasonlítani nem lehet, de nem is kell.

Nagy Kornél

„Ide minden évben el kell jönni!” Hangzott a mondat az első kirándulás után. Az ezerszínű térkép idő közben más utakra csábított, most azonban bekötöttük szemünket, befogtuk fülünket és kizárólag az emlékezés kopottas hálóján fent akadt emlékre támaszkodva indultunk útra. Somló jövünk!!!

Előző este is csak a túra járt a fejünkbe, de a reggel volt az igazi, mely rugóként lőtt ki, s tudatta velünk! Igen, eljött a nap! Igaz a délelőtt elég sűrűre sikeredett a nyíl egyenes út helyett, mint egy célját vesztett szarvasbogár cikáztuk be a Kisalföldet. Ezt követően az alig több mint ötven kilométer ledarálása is kezdetben izgatottnak, később vontatottnak, végül komikusnak sikeredett. Ennek részleteit most hagyjuk, de amikor ott ültünk a kocsiba, előttünk a hegy, s (rendezvény miatt) útonállók tesztelték türelmünket, már csak nevettünk és nevettünk.

Így történt meg, a kettő órát már nem is látta az óra mutatója, mire a Somló kapuja nevű turisztikai központnál kötöttünk ki, mondván már az is elég, ha csak a hegyen leszünk. Ez pedig nem dac! Amint ugyanis esélyünk lett megközelíteni őt, puszta látványa boldogsággal töltött el. Persze még élénken lobogott a Badacsony képe, no meg a többi nagy ászé, de Őfelségével egy külön kategória. A szemek egyből rátapadtak majd, mint kaméleont a nyelve, úgy húzott is minket egyre közelebb és közelebb. Amint egy darabkát kapsz belőle, bámm! Farkassá változol és még jobban falni akarod. Majd amikor már benne vagy, szörnnyé változol, és az egész kell. Különös átváltozás, melyből csak annyit érzel, hogy valamiért szuszogsz és csodálkozol, miközben már a derekánál vagy. A szűk kis utcákon valahol az eszeddel meg tudod magyarázni, azért járnak erre kocsik, mert…

De az érzelmeid bambán fagyasztanak le egy négykerekű fölfelé nyöszörgése láttán, hiszen ők nem tapasztalják testközelből a hegyet. Az aszfaltkígyót, mely kiegyenesíthetetlenül kacskaringózik egyre csak följebb. A mellette falként felhúzott bazaltkerítéseket, melyek, mint forró vízbe ázó fekete tea közé kevert mandula adja meg a jellegzetes ízt a helynek. A présházakat, amik mindenütt szerteszét látszólag rendezetlenül, mégis csodás egységben nőttek ki.

Tőlük a kaptatókon vígan futnak fel a szőlősorok, s tetejükön emitt-amott kibúvó bazaltorgonák díszelegnek. Persze ennél nagyobbakat láttunk Szent György-hegyen, de ezek viszont emberibb mértékűek és hangulatosabbak. A tetőn pedig kalapként ott díszeleg a zöld, mely őszbe fordulva nem egyszer sárga, barna. Itt szinte büntetés autóval közlekedni. Még gyalog is túl gyors a tempó. A múltban bejárt állomások újra éledtek, emlékszel, itt álltunk meg anno!

Az ismerős út egy vékony ösvényre hívott fel. Az erdőt kell megjárni, hogy a kilátóhoz érj, no meg egy hatalmas mezőt, ami átvágásra vár.

Ahogy az út eddigi részében is, itt sem kellett félnünk a magánytól. Előttünk mögöttünk, olykor mellettünk kisebb-nagyobb csoportban sétálók mindenütt. Palackot és borospoharat cipelő, harsányan vigadó, gondjaikat égnek kiáltó lézengőktől a szabadban sétálás örömét itt kereső népes családok karavánként zarándokoltak. Ezzel számolva jöttünk ide, sejtettük, hogy sokan lesznek és sokfélék. Akárcsak a csúcson, melyen találtunk egy szabad padot amire, hupsz, le is ültünk. Egy kis pihi, majd újra talpra, s irány a vár. Kiépített utakon eltévedni lehetetlen, csak kis túlzással szőnyeg (időnként tényleg bazaltkő zúzalék) vezetett a történelmi emlékhelyhez.

Aki már régen járt erre, vigyen magával állkötőt, mert az aztán tényleg leesik neki! A modern tájékoztató táblákkal induló ámulatot vaskos és széles lépcsősor fokozza, mellyel pókháló módjára szőtték be a várat. Emitt egy szoba, amott egy konyha. Itt régen még kenyér sülhetett a kemencébe, amott csőből folyhatott a víz. Már csak a tűz fölött rotyogó kondérral lehetett volna fokozni a hangulatot. Egyszerűen mesteri munkát végeztek a várvédők, várfelújítók.

Kimentünk a szirtre, de itt tényleg annyian voltak már a végén, hogy inkább kisomfordáltunk és angolosan távoztunk. Kerestünk egy másik utat, mely homlok magasságban futott végig a hegyfejen, s némi hasonlóságot találva, hát ez is majdnem tar kopasz volt, csak itt magas fű csalta oda az októberi rovarokat. Meneteltünk a többi kirándulóval közösen vissza a kilátóig, majd le az ösvényen, egy pincészetig. Itt betértünk pár palack helyi termékért.  A színe gyönyörű volt, s mint kiderült a furmintja kevésbé, a szürkebarátja viszont kifejezetten finomra sikerült. A juhfark még megkóstolásra vár.

Az óra viszont még csak hatot mutatott, hát kerüljük meg egy másik úton őt. A szőlőskertek között csalinkázó útra léptünk, mely tette a dolgát, s vitt be minket a kevésbé szem előtt álló területekre. Hmm!

Azért ide sem kellett külön látványelemeket vásárolni. A Balaton felvidékihez hasonló kicsiny szőlőskertekből áradt ki az a tipikus őszi hangulat. A szüret legtöbb helyen már sikerült, de itt - ott még fürtökben csüngtek a bogyók.

Milyen kiváltság ennek a csodának részese lenni. Minden megtett lépés egyben veszteség, hiszen csökken a táv, másrészt lehetőség, hogy újabb kertekbe lehetünk egy csöppet. Holott erre azért volt elhanyagolt telek is bőven, mégsem rontott semmit az összképből. Hogy is tudott volna, mikor a magasban egyszer csak megjelent a nemrég még talpunkat bökő kövekből álló vár.

Mint egy pillangó, ki a must illatától megmámorodott, úgy lebegtük körbe a hegyoldalt, majd mivel az út arra ment, hát mi is követtük. Idővel azonban lejjebb ereszkedett, ezáltal mi is, és lám egy faluba értünk. Nem is lett volna gond, csak hogy a napfénnyel már alig gazdálkodhattunk. Majd, amikor a térkép hideg zuhanyként józanított ki, hol vagyunk, no, akkor jöttünk rá.  Innentől kezdve ez már nem mese. A műútra kimenni nem láttuk biztonságosnak.

Nekimentünk hát a sötét köntösét magára húzó hegynek, s kértük, vezessen át bennünket a túloldalra. A táj tudta, látta, hogy ezt a meccset feladtuk és innentől kezdve hopsz, egyszerűen leesett a nap a földre, s vitte magával az összes világosságát is. A telihold vette át a szerepét szerény sikerrel. Találtunk egy jelzett utat, mely lámpás úton evickélt, hát társul fogadtuk, s próbáltuk követni őt. Látóterünk leszűkült, a szőlő tapasztalását az orr vette át. De, hogy milyen érzés egy alapból sötét hegyen a fényszalagot követve szőlőlé illatvarázsában törni előre?Az elsősorban hangulatos, hiszen a táj egy más oldala domborodott ki, másrészt frusztráló, hiszen nem tudjuk, hol a kocsi, azt pedig végképp nem, hogy milyen út vezet odáig. Aki járt már Pannonhalmán vagy Écsen, tudja, miről beszélek. Ha ott kerülünk hasonló helyzetbe, le is kuporodhattunk volna az árokpartra reggelig. Itt azonban nemcsak telkek, hanem utak is szabdalták hosszában, s néha keresztbe a tájat. Így mivel tudtuk, merre szeretnénk menni, hát lehetett.

Szombat este nyolchoz közeledve azonban kevesebben teszik ki lábukat a sötétbe. Üres utcákon toltuk a tempót lelkesen, bízva a végeredményben, hogy egyszer majd valahogy odaérünk. Útközben azért elkaptunk két bennszülöttet, kiktől iránymutatást kértünk. Az egyikük már rég járt itt, s ő sem tudta merre az arra. A másik szinte minden nap, s ő olyan részletességgel mondta el, hogy a harmadik irányváltásnál elvesztettük a fonalat. Maradt a célra tarts stratégia, s mentünk a lábunk után.

A jelzést már rég elnyelte a vak sötétség, emiatt nem is követtük. Maradtunk a foghíjas lámpafénynél, s a szerencsénél. Egyszer csak ismerős helyre érünk. S lám a nagyon – nagyon távolból, a távcső lencséjében megleltük gyalogtúránk végső pontját! No, akkor már csak odáig kell valahogy eltalálni. Többen máshogy voltak aktívak! Házakból, sőt egy étteremből is dínom – dánom és ingyom – bingyom szólt a tehetségkutató műsorok álomprodukcióit rögtönözve. Szólt onnan olyan férfikórus, melyet vélhetően a fehérbor inspirált. Csak úgy zengett a fél utca. Máshol színes üvegekből készült lámpásokkal fokozták a hangulatot. Jártuk már Siófokot buli időbe, zavarba ejtené még őket is a somlói szombat éjszaka. Volt egy olyan helyszín, ahol minimum szüreti mulatság vagy olyan lakodalom, melyet még születésem óta eltelt időben nem pipáltam. Hogy az a hosszú autókaraván miként hagyta el a területet?! Legyen az ő titkuk!

Mi annak is örültünk, hogy megvárt minket a kocsink, talán még fél mosollyal meg is jegyezte: „Ilyenkor kell visszajönni?!”

Az egyik válasz nem, mert mi sem így terveztük. A másik válasz igen, mert így egy új oldaláról sikerült megismernünk a legkedvesebb hegyet! Mit írhatnánk még? Köszönjük szépen Neked Somló! Nemsokára újra találkozunk!  

Nagy Kornél

Nem mindig van az embernek ideje a reggelt már autóban, majd egy egész napot a természetjárás mámorában tölteni. Van az úgy, hogy bevásárlás és hasonló feladatok kötik le az időt. Este ekkor is sikerül kikúszni a feladatok sűrű hálójából és elmenni, amerre az elme is szívesen jár.

Így történt, hogy egy mozgalmas szombat kora este sietve parkoltunk le a győri boltcsokortól egy sziromhajításra található Gyirmót külső füves placcán. Akkor itt most gyorsan körbenézünk, és már megyünk is!

Meglepően nagy sürgés – forgás közepébe csöppentünk, mely első szuszra azt gondoltuk majd elmúlik, de hamar kiderült. Nem erre kell keresni a magányos perceket. A nyugodt vízfelületen ugyanis, mint fésűből az ágak, úgy nyúltak ki a stégek a vízbe. Azokon viszont nagy botú csendes emberek üldögéltek és figyelték a kapásjelzőiket.

Őket a víz, minket a kerítés vette körül, s hamar jöttek az ígéretesnek tűnő más élőhelyek is. Itt egy tenyérnyi üde legelő, ott egy kisebb erdősor. Mi kellhet még ennél több egy madárbarátnak? Mondjuk madár! Az speciel szinte elfogyott. Pontosabban ott voltak, csak nyár végén nem azzal voltak elfoglalva, hogy a távcsövesek előtt kellessék magukat. Inkább csomagoltak, készültek a kisebb-nagyobb útra. Ez mit jelent tollaséknál? Mi kell egy ilyen sok száz, sok ezer kilométeres táv legyőzéséhez?

Elsősorban üzemanyag, magyarul zsír. Enni, enni és enni kell kedvenceinknek. Augusztusban még este sem gyújtanak rá egy nótára. A revírek, védett területek eddigre felszámolódtak és a családi kötelékek is szépen lassan elengedtek a többségüknél. Persze azért nem teljesen ürült ki minden! Emitt egy vidám verébsereg csivitelt, mondán kivételek mindig vannak, amott egy rozsdafarkú reppent fel a ház tetejére.

Nem nehéz így haladni előre, ritkán kell csak emelni a kukkert. A szem ettől még automata üzemmódba keres, ha mást nem az elé táruló utat. Az otthoni térkép egy gyalogos hidat ígért a közelben, melyet egy víg kedélyű helybeli meg is erősít. Mi több a környék szárnyasairól is szívesen emlékezett, hogy kiket is látott az elmúlt hónapokban.

Időnk viszont pontosan nulla, így mint egy kabasólyom siklunk tovább a terület fölött. Alig pár kanyar, s lám jött is a Himalájából ismert függőhídi hangulat kisalföldi változata.

Amint száraz lábbal a túlpartra értünk, ott buli fogadott. Egy kricsmiben folyt a poharakban a lé. Hogy miféle, legyen az ő titkuk! Azt viszont örömmel adom hírül, hogy ezen az oldalon sem fog unatkozni, kit erre csal ki a nyugtalan lába. Normális léptékű házak, tömegfajok ígéretét magában hordozó terepek folyamatosan mozogtatták a radart, amire hol egy dolmányos varjú, hol egy széncinege érkezett. Meg hátulról az autók, hiszen a nyüzsi itt sem szünetelt, de pont csak annyi, hogy ne vegye el a kedvünket a tereptől.

Holott ilyenkor a Balaton parton kellemesebb lehet a séta, azért itt szebb tányérból szolgálják fel a naplementét. Pontosabban már a desszertet, amit egy enyhe hűvösség kísért szalvétaként. Hmm, ha van miért érdemes felkelni, az este vizes élőhelyen! Egyszerűen megunhatatlan. Amint a vadvíz vaskos illata élvezhető oldottságban lopódzik be orraidba, adja meg az alaphangulatot. Közben a szemeidbe folyik be a szürkület nyújtotta békés képsor. Nem kíván ilyenkor szökkeni a sportcipő. Szépen komótosan követi az utat, ami beletorkollott a fő áradatba. Itt körbenézve szalad csak el a képzelet. Mi lehet erre, meg arra, na és amarra?

Csak a nemsokára visszatérünk ide - című ígéretekkel lehet visszacsalni, majd újra beállítani a sorba, s megkérni, vigyen már vissza. Szegénynek mennie kell, de mint egy kutyakölyök hosszú pórázon próbálkozik kitörni minden irányban.

Az autót már az este paplanjával betakarózva találtuk meg, majd egy kulcs, s helyben futás. A szemek még vágyakozva néztek egy darabig a távolban, majd a kötelességtudat a hazafelé mutató irányba vezérelte. Búcsúzóul a táj még odasúgta! Gyertek el máskor is!

Nagy Kornél  

A kedves helyek rangsorában aranyérmet szerzett környék bemutatására tesz egy szerény kísérletet ez a betűcsokor, mellyel most eléd állok, Kedves Olvasó! Hiszen eddig nem akadtam olyan területre a látóhatáron, s azon túl, melyet ennyire ízlésesen és kellő kimértséggel állítottak volna össze. A Balaton-felvidék úthengerként megy át minden élményeden, melyet előtte éltél meg. A Bakony sűrű rengetege egy mesebeli világba varázsolt el, a Szigetköz pedig a mindennapok báját nyújtja át hétről hétre. A mostani helyszín viszont pont annyit ad, amit fel tudsz fogni és be tudsz fogadni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Lássuk!

A kirándulásaink többségét a spontanitás vezérli. Nem egyszer csak reggel derül ki, hogy megyünk, s idővel az is, hogy hova. Ezúttal azonban már előző nap megfogalmaztuk a szándékot és a célt. Irány a Fertő! Telitankoltuk a gépet, sőt még ellátmányt is készítettünk. Így mosolygott ránk reggel a Nap! Meglepően reggel indulva, már kora délelőtt parkoltuk le kocsink egy fertőhomoki utca zugában.

Feleségemmel belenéztünk a messzeségbe, s lábainkkal elkezdtük követni az irányt. A falu utcáit elhagyva az út egy dombtetőre kúszott fel, honnan illedelmesen leemelte kalapját a tó, így köszönti most is az arra járókat.

Megálltunk, örültünk udvarias viselkedésének, az ösvény hívó hangja azonban idővel erősebbnek bizonyult, így az ő szavára hallgatva a test indult tovább. Néha feltűnt a sárga jelzés is, ilyenkor szinte bólintva nyugtáztuk, jó nyomon megyünk. Ennek hála rátaláltunk a csőszkunyhóra is, melyet ne hagyjon ki az, ki itt ezt a levegőt kívánja magába szívni. Felhőkarcolót és magmáig hatoló zsombolyt ne itt keressen senki, de névvel dicsekedő vakondtúrást igen, melynek környéke úgy ki van csinosítva, mintha szülinapi zsúrra készülődne.

Szusszantunk egy percet, többet talán nem is kellett, majd döcögtünk vissza a fő csapásra, onnan a szántóföldek közé tovább. Itt azért oda kellett figyelni, melyik irtáson vágunk át az erdőn, idővel a foghíjas sárga jelzés is meglett.

A késő nyári erdő még viselte kopott zöld ruháját, de már benn volt a levegőbe, hogy lassan átöltözik. Jelezték ezt a fecskék módjára a levegőben cikázó gyurgyalagok is, melyek már retúrjeggyel a zsebükben szálltak fel a soron következő járatra.A hársfáknak azonban eszük ágában sem volt kedvük mozdulni, vagy ha igen, hát pech. Ez a mi szerencsénk! Hiszen az a látvány, ami itt a kirándulót fogadja! Azt látni keeeell!

Pedig csupán olyan, mint a lángos, egyszerű anyagokból készül, és mégis erről szól a nyár. A nagycenki hársfasor is „csak” fákból áll, mint az erdő, de mégis, aki egyszer arra jár, nem felejti el soha. Beállni a közepébe és engedni a szemnek, hogy csak fusson, fusson és fusson! Mi kell ennél több? Neeem, a lábak nem tehetik ezt, hiszen fölöttük egy közepes méretű felszerelés lóg, többek között egy napi vízkészlettel. Persze, ha mindezt ledobnánk… De, ezúttal elég volt csak nézni a büszke fákat, ahogy vigyázban álltak.

Amint elkanyarodtunk innen, az út régmúlt emlékektől hemzsegett. Itt egy kőpad, ott egy emlékhely, Széchenyiék nyomai, mint szétgurult gyöngyök, úgy hevertek szerteszét. De, csak az erdőben, amint kiértünk, s újra porral teltek meg cipőnk orrlyukai, a huszadik század vége jött szembe. Majd egy ültetvény, s házak, hol a drótokon eredeti elő fecskék gyülekeztek. Ilyen látvánnyal sem ajándékozik meg már minden kukkerest a táj. Ahogy sikerült pár ezer évvel „betelepíteni,” sajna úgy sikerül most kiirtani. Itt viszont még voltak, ahogy anno még mesélték nekünk is, mint a kottafejek.

A táj viszont új dallamokra zendített, melyet már a szőlőkertek alól húzták. Követtük is rendesen, csak egy idő után a jelzést nem. Egy tábla ugyanis kibillentett, mely szerint Gloriette-kilátó erre. Holott láttuk már, azért az ebédet szívesen elfogyasztanánk ott. Be is vettük a irányt, s tapostuk a talajt becsülettel. Ha lassan is, de kibukkant a földből a teknősbékánál alig nagyobb kupola, ahol bizony többen is szívesen időztek. Társultunk hozzájuk és csoportos örömködésbe kezdtünk. Jött a vaó, meg a hűű ha.

Az tény, balgaság lenne kihagyni. Ettünk hát, meg ittunk, nézelődtünk meg pihentünk, majd szembesültünk a ténnyel, messze még a vége, rajta hát!

Kikeveredtünk egy útra, melyen azt hittük a sárgára visz, de nem. Sebaj, tudtuk merre vagyunk, hová tartunk, így csak menni kellett és kész. Kezdetben már mutatkoztak kisebb, majd nagyobb szőlősök, de amikor felértünk a dombocskára, az állunkkal karcoltuk a homokot.

Ekkora egybefüggő szőlőültetvényt még fényképen sem láttam! Amerre a szem ellátott csak kékfrankos, cabernet savignon, meg a borászok tudja miféle nedűnek a forrása fakadt. Haladtunk is benne szépen nyugodtan, ráérősen. Emitt viszont szoros kezek szerelték a szerelnivalót, másik helyek motoros kaszálás előkészületei folytak.

De nem mindenkinek jó stratégia a sürgés-forgás. Van, aki inkább kiül egy helyre, majd vár addig, amíg egy nagyobb rovar fel nem tűnik. Akkor elrugaszkodik s hopp, már csőrében ebédjével tér vissza. A vártamadarak így vadásznak. Közéjük tartozik a szürke légykapó is, kivel sikerült találkoznunk.

Valamint egy szélesebb úttal, mely lefelé ereszkedett. Úgy gondoltuk bevisz a faluba, hát felkéredzkedtünk rá. S lám, pár perc, s egy fekete aszfaltcsíkba torkollott.

Volt egy terv, bár kissé merész. Mi lenne, ha visszafelé egy nehezen látható úton próbálkoznánk. Balfra érve megkerestük a bekötőt, majd csodák pedig vannak, megtaláltuk azt, s az elképzelt irányba indított.  A nádtenger kerítését használva araszoltunk, miközben a szem csak bámulta az egészet. Hmm! Igen ám, csak az út idővel egy zsiliphez vezetett, s körülbelül ennyi. Ami utána következett azt jóindulattal talán nyomnak nevezhettük volna.

Derékig érő dzsindzsásba, s ki tudja, hová visz című játékot ezúttal nem kezdtük el, inkább visszavonulót fújtunk, s idővel újra Balfon bandukoltunk. Ezúttal azonban a bicikli útra tartva, egy újabb vártamadár a tövisszúró gébics mellett.

Amint meglett, túl sok dolga nem akadt a szoftvernek. Bambulás előre, majd bal, bal, bal, jobb, bal. Talán a semmit sem várás vagy a helyiek zsenialítása? De útközben még gyalog sem lehet unatkozni. A soron következő falvakban ugyanis lépten-nyomon igényes tip top pihenők vannak kihelyezve közvetlenül az út szélén, melyen számtalan térkép árulkodik a hely nevezetességeiről. Talán gyalog kedvezőbb is végighaladni rajta, de még így sem álltunk meg mindenhol. Egy helyen azonban kidobtuk a vasmacskát, itt ugyanis a környék hírességét árulták. Az épületben palackba zárták a föld, a víz és a napfény egyesülésének gyümölcsét. Holott Feleségem öltözete még emberek közé való volt, de sajátomról ez kevésbé mondható el. Az út porában fürdő zöld gyakorló nadrág, szúnyogriasztó ködjét hordozó zöld pólóban az ember ódzkodva megy kulturált helyre, de az eladót ebből mit sem érzékeltetve udvariasan, előzékenyen szolgált ki minket. Minden tiszteletem az övé, hogy ilyen megjelenésű látogatónak is adott bizalmat. Otthon idővel kiderült, olyan helyen jártunk, melyet alkalomhoz jobban illő ruhában ismét felkeresünk, mert mesterien bántak a szőlővel, gratulálunk!

Az út innen már csak menet volt, de kellően látványos és csöppet sem eseménytelen. Emitt egy dekoratív régmúlt időket idéző ház, amott egy pezsgő élet reményét ígérő mező. Mindig volt miben gyönyörködni.

Megállni ezer ok, továbbhaladni egy, de az nagy, a kocsi valahol még a következő kanyaron túúúúl. Mint egy óóóriás bagetett, úgy toltuk be a távolságot a jóllakó cipőnk száján. Lassan köszönte, szépen megvolt a vacsi is, ez után pihenne egy kicsit. Lám, Fertőhomok várva várt tábláján örömködött a szem, s küldte le az infót a comboknak, vádliknak. Hej! Mindjárt megérkezünk! Kocsink két elcsigázott túrázót látott meg az utca sarkán, kik megkönnyebbülten nyugtázták, eddig, s nem tovább. Lemálháztuk magunkat és elkezdődött a hazafelé vezető út, csak egy kicsit gyorsabb változatban. 

Tudom, a világ telis tele van helyekkel. De mi kell ennél több? Dombok, panorámák, csalitok és messzeségbe nyúlóságok! Nekünk semmi, de talán másnak sem, aki egyszer megismeri ezt a környéket.

Nagy Kornél

A mező fölött szitáló madarak úgy vonzzák az ornitológus tekintetét, mint kék artézi kutak a nyáron szomjasan futót. Azonban amikor a távcsőben egy vörös színű madár képe jelenik meg, a „ki vagy te?” kérdés okafogyottá válik. A vörös vércse hímje ideális fényviszonyok között remekül beazonosítható. A nevének felfedése azonban csak kapu, melyen túl még ezer érdekesség vár. A Vándor ezúttal ezeknek járt utána.

V – Létezik az a hely, hová még vörös vércse nem tette be a lábát?

Vv- Persze, de az is igaz, hogy a Föld északi féltekén egészen otthonosan mozgunk. Több mint százmillió négyzetkilométeren megtalálhatóak vagyunk, szinte egész Európában (Izlandot kivéve) Ázsiában, Afrikában.

V – Azért, mert ennyire sokoldalúak vagytok?

Vv- Ezzel nincs gond, hiszen az óóóóriási erdőket kivéve szinte bárhol jól érezzük magunkat. Kisebb erdőkben, lápokban ugyanúgy, mint mezőgazdasági területen a fasorokban vagy épp falvakban, városokban. Hegyekbe nem szívesen megyünk, de volt társunk ki kétezer-ötszáz méter fölött is költött.

V – Szívesen maradtok a helyeteken vagy azért elvágyódtok onnan?

Vv- A hazai példányok egyik része kereket old, a másik marad. Északról ilyenkor pedig érkeznek hozzánk, hogy meglegyen a létszám.

V – Úgy halottam, nem nagyon bajlódtok a fészkekkel.

Vv- Ki miben jó! Valaki ebbe, valaki abba, egy biztos, mi nem rakunk össze fészkeket. Ott vannak helyettünk a szarkák és varjúk. Az ő munkáik nekünk tökéletesek. Van az úgy, hogy erre sincs szükség, elég egy sziklapárkány, míg másoknak a föld. Az ember által kirakott odúba is szívesen költünk. Ha van lehetőség, kaparunk egy kis mélyedést és oda rakjuk a tojást, például a odvas fáknál vagy a földön. A szikláknál ezt sem.

V – Utána mi a program?

Vv- A tojók lerakják a tojásokat. Kettőt, hármat, négyet… hetet. Többnyire ők költenek, a hímek csak ritkábban ülnek a tojásokra. Egy hónap múlva kelnek ki a fiókák, kiket egy pár hétig még etetnünk kell. Amikor már két hónaposak lesznek, önállóan viselkednek.

V – A költés milyen szorosan függ a spejzban található élelem mennyiségtől?

Vv- Ezen múlik minden! Ha van bőséggel nyami, akkor sok tojást rakunk. Így nem is szoktunk annyit mozogni. Közelről összefogdosunk mindent és kész. Ha kevesebb az élelem, akkor már tovább kell repülni, kevesebb tojást is rakunk. Ha pedig még kevesebb, akkor csak párba állunk, de költésbe nem kezdünk.

V – Hogyan szoktatok vadászni?

Vv- Mi is szeretünk szitálni – a levegőben, egy helyben állva, magunk elé legyezve a szárnyakkal – és innen indítva a támadást. Olykor vártamadár módjára kiülünk egy kilátó pontra és onnan várjuk a pillanatot, amikor indíthatjuk a támadást. Ahhoz viszont, hogy érdemes–e itt várakozni az egy speciális képességünk. A szemeinkkel látni tudjuk az UV fényt.

V- Ez miben segít nektek?

Vv- A kisemlősök vizeletük nyomait látjuk ezzel. Ahol pedig ilyen nyomok vannak, ott jól lehet lakni, azaz érdemes várakozni, vadászni.

V- Csak négylábúakra specializálódtatok?

Vv – Neeeem, utolérjük az énekes madarakat (verebet, erdei pintyet) és a levegőben elkapjuk a nagyobb rovarokat is, de adott esetben a földről felcsípjük a gyíkokat is.

V – Köszönöm szépen vörös vércse, hogy picit bemutattad, milyen vércsének lenni. Távolról nem is tűnik olyan rossznak! 

A több, mint négyszáz féle madár közül úgy tűnik következő riportalanyunk Kilimandzsáró Tanzánia domborzati térképén. A madár, melynek nevét már óvodás kortól emlegetik, nem véletlen. A méltóságteljesen szárnyaló lény megmozgatja a madarak iránt kevésbé érdeklődők fantáziáját is! Csaljuk mi is képzeletbeli mikrofon elé és faggassuk ki, milyen sasnak lenni!

V- Hóóódolatom tisztelt réti sas! Megtiszteltetés közelében és nem étlapján lenni! Milyen érzés Magyarország legnagyobb ragadozó madarának lenni?

Rs- Ezen még nem gondolkoztam, de nem is fogok. Az vagyok és kész! De tény, nálam nagyobb szárnyassal nem találkozni, ami egyben áldás, másrész átok. Viszont még nálunk is vannak különbségek. A tojók akár húsz százalékkal nagyobbak, mint a hímek! Ez, főleg ekkora méreteknél már jelentős!

V – Aki rád néz, már tudja, kivel áll szembe!

Rs- Igen, azért az arcom elé nyúló öt-hat centis szép sárga kampót máséval összetéveszteni nem lehet. A szirti sas mellett a környéken nekünk van csak fél arasz nagyságú lábunk, melyhez akár négy centis köröm is társul. Ezzel azért már lehet tenni a dolgunkat.

V- Látom birkózónak sem lennél kutya

Rs- Izmokért sem kell sorban állnunk a sarki közértben. Hímek 3-5 kilós súlyt halmoznak magukra, de a tojóink akár hét kilogrammot is elérhetik. Ez egy ötgrammos királykához képest jelentős szám. De nekünk, ahogy a legtöbb predátornak is folyamatosan változik a testsúlyunk. Ha ügyesek vagyunk novemberre, decemberre a legnagyobb és nyárra a legkisebb.

V- Úgy tudom nemcsak testsúlyotok, hanem a tollatok is változik?

Rs- Való igaz, a fiataljaink köpönyegük egyharmadát cserélik le egy év alatt, mi olykor a felét.

V – Az a hír járja, hogy sokat kell kémlelnie a távcsöveseknek, hogy végre meglássanak belőletek egy példányt, s ha sikerül, úgy táncolnak, mint indiánok a tűz körül?

Rs- Van azért ritkább ragadozó is a környéken, de Európai állományunk csak tízezer párra tehető. Magyarországon pedig a fészkek körül ólálkodók is csak négyszáz pár körüli, amiből persze messze nem mind keltet fiókákat. Ez viszont még mindig jobb, mint ötven évvel korábban. Akkor létszámunk alig esett át a két számjegyek világába. Mára a természetvédők megvédtek minket a nem természetvédőktől, így egyre többen lehetünk.

V- Hol és milyen otthont választotok magatoknak?

Rs- Szinte kizárólag vízhez közeli magasabb fákat szemelünk ki. Többnyire öt kilométeren belül van nagyobb vízfelület, de olykor ennél messzebb is merészkedünk. Nem komáljuk, ha a környéken mások fitogtatják benzinbe vetett erejüket, arra sem vágyunk, hogy fészkünk alatt fesztiválozók verjék fel sátraikat. Ha tehát megvan a nyugodt környezet, építünk egy klafa kis lakosztályt, melyet általában a semmiből hozunk össze, mások például egy egerészölyv fészkét használjuk alapnak. Nem ritkán váltó fészket is összedobunk. Az viszont fontos, hogy remek is beszálló helyek legyenek rajta, és persze jól be lehessen látni onnan a környéket.

V – Ismerve titeket, ez sem lehet annyira kicsi!

Rs – Az tény, hogy kell a hely! Van az úgy, hogy másfél méteres körre sikerül, s a súlyával sincs könnyű dolgunk, hiszen kétszáz kilogramm feletti fészket már akármilyen fa nem bír el! Ide rakjuk olykor egy, máskor kettő vagy három tojásunkat. S lám már alig múlik el két és fél hónap, a kicsik már nagyok, s előttük az élet.

V- Viszont ezt követően sem csak a boltba kell leugrani némi halért.

Rs –  A nagy és hatalmas ragadozós élet távolról romantikusnak tűnik, de azért gondold át, melyik táplálék adja könnyen magát? Dévérkeszeg, aranykárász, süllő? Mi tudjuk, egyik sem! Megfogni őket nem egyszerű dolog. A vetési lúd, szürke gém, szárcsa sem csak ránk vágyik. A rókakölyök sem velünk szeretne játszani és a nyúl sem azért fut, mert fogócskázik. S bizony egy-egy cica sem minket vár a folyóparton. Szóval kemény bizony a zsákmányszerző élet, ha viszont elkapod a fonalat akár több évtized is benned lehet.

V – Viszont titeket nem bánt senki!

Rs – Bár így lenne! Már tojás korban a borz vagy épp a dolmányos varjú leselkedik. Ha ezen túl vagyunk, ott van az áram, mely nélkül az ember nem lehet meg, mi meg vele alig. A középfeszültségű oszlop alá több társunk hullt élettelenül. Ezen túl mi rámegyünk a dögre is, mely nem egyszer a kétlábú mérgétől múlik ki. Ha ez belénk kerül, bizony mi sem repülünk sokkal tovább.

V – Akkor a Ti életek sem egy főnyeremény?

Rs- Van benne nehézség bőven! Olykor leszakad a fészkünk alatt a fa, máskor a területért vívott harcban sérülünk meg úgy, hogy akár ki is múlunk tőle. Máskor pedig az erdőgazdálkodók vagy épp kirándulók, horgászok zavarnak el (többnyire akaratlanul) helyünkről. Ettől függetlenül csodás sasnak lenni! Nem bántam meg, hogy ebbe a testbe születtem!

V- Köszönöm szépen tisztelt réti sas, hogy egy valósabb képet mutattál a sas életből!

Mikor ragadozó madarat hozunk szóba, két kép villanhat be róluk. Egyik a nagy méltóságteljes sas, ki lassú, kimért szárnycsapásokkal halad a Nap felé. Másik a karcsú testű fecske módjára suhanó villám, ki üldöz mindent, mi szeme elé kerül. Ezúttal az utóbbit próbáljuk pár perc erejére marasztalni, hogy meséljem, milyen is a karvaly élet!

V – Mennyi féle ragadozó létezik az égben, Te ezek közül hol helyezkedsz el?

K – A legkisebbek között. De, ez nem jelent semmilyen negatív jelzőt. A hímjeink csupán akkorák, mint egy balkáni gerle és a tojóink sem nőnek nagyobbra a galambnál.  A Ferrari is kicsi az Audi A6-hoz képest és nem biztos, hogy szívesen kicserélnék.

V – Húúú, akkor te Ferrari vagy?

K – Nem, én karvaly, ki villám módjára mozgatja szárnyait, majd hosszan siklik a levegőben. Olykor megállok a levegőben, majd, mint egy nyílvessző, zuhanok a kívánt helyre.

V – Jaj annak, kire rámereszted szemed!

K- Igyekszem jóllakni, de ehhez van egy stratégiám. Például a fákat, házakat kihasználva lopódzok egyre közelebb a prédához. Majd amikor gyanús, hogy lebukok, irgalmatlan tempóban próbálom elkapni. Itt nincs kecmec. Hajszoljuk egymást az utolsó esélyig, majd vagy ő jár jól, vagy én.

V- Az a hír járja rólad, hogy nemcsak Európában garázdálkodsz, hanem bizony másfelé is!

K – Ázsiában is élnek haverok, sőt még Japánban is ismerik sziluettünket a környék kisebb élőlényei. Több mint ötvenmillió négyzetkilométernyi területet lakunk.

V- Azon belül merrefelé jártok?

K- Ahogy a zsákmányszerzősről beszéltem elsősorban az erdőt járjuk, de szívesen megtelepszünk lakott területen is. Főleg a lombok alatt vadászunk a réttel, patakkal, irtásokkal mozaikosított peremterületen és ide rakjuk szívesen a fészkünket is. A nagy erdőségek közepén mi sem vadászunk. Akkor már inkább mezőgazdasági terület jöhet szóba, de akár vizes élőhely is.

V – Milyen magasra rakjátok az otthont?

K- Ha nincs túl sok zavarás, akkor pár méterre a földtől, ha nagy a nyüzsi, akkor tíz méternél magasabbra is.

V- Szoktunk veletek találkozni, annyira nem vagytok ritkák!

K- Országos szinten négyezer pár körül fészkelünk, s mivel a településeken is, ezért tűnhet többnek. Emellé társul, hogy lecsúsztunk a kíváncsi tulajdonság osztásakor, így szépen elvagyunk a helyünkön, nem vonulunk, alig csavargunk. Jó kis élőhelyeken akár folyamatosan revírt tartunk. Mondjuk, egész évben annyira nem vesszük komolyan, ezt elsősorban a fiókanevelésre hegyezzük ki.  

V – Azt mondják, ti remek fészket készítetek!

K- Ez nálunk hagyomány, sőt! A hímek a területük közepén egy két fészekalapot készítenek, majd arra csalják a tojót és bemutatják szerzeményüket. Ha a csillagok állása megfelelő, tovább építik ketten a fészket. Ezt apró kéregdarabokkal kibéleljük, s kezdődhet is a kotlás.

V – De azért nem egyszerű a karvaly élet!

K- Mi több! Képzeld el télen! Mikor a madarak jelentős része elvonul délre, s csak mérsékelten érkezik utánpótlás északról. Akkor egy kicsit kemény a sztori! Aki teheti, megy be a településekre, itt még valamivel több az élelem.

V – Pedig ti profi vadászok vagytok, ahogy beszéltük!

K- Ennél is többek! Kifejezetten zsenik! Hi, hi! Nem elég az, hogy lakott területen belül gyors hajtásért simán megbírságolhatnának üldözés közben, még a memóriánkat is használjuk. Megfigyeljük, hová gyűlnek be pihenni estére a madarak és ezt rendre látogatjuk. Az itatós helyeket is számon tartjuk és bizony ott is tesszük a dolgunkat, napkeltétől napnyugtáig.

V – Köszönöm szépen Karvaly, hogy szántál rám ennyi időt!