Egy madárbarát naplója

2019. április 07. 12:18 - madarbarat

Ahol a tavasz is jól érzi magát

Amikor a Nap kisüt, a szél eláll és a hőmérő higanyszála lábujjhegyre emelkedik, a természetbarát nem lát, nem hall és nem érzékel semmit. Egy dolgot tehet, az pedig nem más, mint tollas barátai nyomába ered, s online figyeli, miről is szól az a szó, hogy tavasz.

 

Egy mesekönyvek oldaláról másolt szép délután az autó szinte odavezette magát a lipóti camping előtti pakolóba, majd csendben megjegyezte: „Tudom, tudom, most egy darabig nem mozdulok.”  

 img_2856.JPG

Lassan megnyílt a camping ajtaja és kezdődhetett a mese. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szárcsa, ki a többi társával együtt vígan szántotta a vizet a Holt – Dunán. A vadkacsánál kisebb, de nála dundibb szárnyas hozta a formáját. Perlekedett a szomszédjaival, rikkantott párjával, csapkodva fröcskölte a vizet, s a vízen futás művészetéből is bemutatott egy részletet. Ha egy szappanopera forgatókönyv író szemügyre venné őket, nagyobb kasszasikert hozna neki, mint az Izaura. Az extrém figura mágnesként vonzza a tekintetet. Aki szórakozni vágyik, hát a szárcsákban nem fog csalódni.

 img_2839.JPG

Amíg azonban a fekete tollgombóc melózik érte, hogy mindenki odafigyeljen rá, addig egy másik, nála jóval áramvonalasabb csöndesebb szárnyas épp az emberi tekintet tüzéből igyekezett kislisszanni. A búbos vöcsök nem egy exhibicionista állat. Köszöni szépen, ő nem akar a címlapokon szerepelni. Ha lehet, inkább odébb úszik. Nem kiabál, nem hisztizik, szépen békében ringatózik a vízen, s ha kedve tartja, búvárkodik egyet több mint fél percig is, egy szuszra. Ettől persze elázik a sérója, de olyan anyagból készült, melynek nem árt ilyesmi. Kidugja fejét s az a pompás tollköltemény, melyről nevét is kapta, pontosan ugyanúgy állt, mint merülés előtt.

 img_2850.JPG

Vannak azonban olyan vizes élőhelyen élő tollasok, kiket aligha láttunk szörfözni vagy még csak úgy pancsizni sem. Pedig ha valaki, hát a barna rétihéja úgy kötődik a nádasokhoz, mint tokaji öt puttonyos a szőlőhöz. Ő ugyanis az egyetlen kampóscsőrű, mely a nádasban költ. A közepes méretű ragadozó többnyire alacsonyan imbolyog a nádas fölött és éles szemeivel mindent les, ami csak a csőrébe akadhat. Jerry és a többiek igencsak összesúghatnak, ha az ő árnyéka vetül rájuk, de kisebb madarak sem táncolnak örömükben a vele való találkozáskor. Mi több, békákat is az utolsó földi útjukra kíséri, ha találkozik velük.

 img_2876.JPG

Azonban a madárvártának két oldala van. Egyiken ugye nagyobb tollasok randalíroznak, a másikon pedig kisebbek hirdetik a leghangosabb évszak eljövetelét. Közülük is talán a legvirgoncabb csapat a seregélyeké volt. Hú, szegény tollas, a közvélemény nem foglalja aranyba nevét. Hála az internetnek csak bíztatni tudok mindenkit, keressen rá Hermann Ottó írására: A madarak hasznáról és káráról c. könyvében. Az tény, hogy ősszel megdézsmálja a szőlőt. Ezt senki sem vonja kétségbe, de táplálékának majdnem kétharmadát az ember számára káros rovarok teszik ki. Aki pedig nem termeszt szőlőt, s még őszibarackot sem, hát marad a vizuális élvezet, mert ugye van mit nézni rajta.

 img_2863.JPG

Főleg közelről látni mintás fekete ruháját, melyen csak úgy táncolnak a fénysugarak. Ha úgy gondolod Kedves Olvasó eleget láttad, hát hallgasd ezt a mókás nótást. Ő ugyanis nem csak a saját dalait fújja. Lekoppintja a szomszédban hallott mesterek műveit is, s így március végén is büszkén fújta a sárgarigó örökzöld slágerét. Aki pedig seregély fun szeretne lenni, sőt hasonlítani szeretne rá, hát elő a partvist, porszívót, felmosót. Náluk ugyanis kérem, olyan rend van a fészekben, hogy az csuda! Azt nem árulom el, hogy a fiókanevelés során hogyan, de különböző tökéletes módszerek alapján ürülékkel nem szennyei be az odúját. S még akkor nem beszéltünk a reflexeikről, a többi emberi szervezetet lepipáló képességeikről. Na, jó csak még egyet! Minden segédeszköz nélkül, saját erejéből hetven kilométer per óra sebességgel tud közlekedni!

 

Azonban nem csak ők töltötték be a teret. Vidám zöldikék is fújták kitartóan a huszonegyedik században riasztóvá vált szót: Zsíííír, zsííííííííír! Ők nem kerteltek, zsííííííír, zsííííííír. Nyomták lelkesen. Persze, hogy megáll ilyenkor a természetbarát és kerekre nyílt mosolygós szemmel figyeli a zöld madárkát. Hogy miért jutott ilyen az eszébe? Fene se tudja, pláne úgy, hogy ő elsősorban vega. Étlapjának húsz sorából tizennyolcban gyommagvak meg hasonlók találhatók, s csak fiókáinak etetésekor lapátol össze némi proteint, mert ugye nekik azért fel kell nőni valahogy. Amúgy köszi, meghagyja nekünk a csülök sültet.

 img_2869.JPG

A kíváncsiság azonban oldalba akasztott, s mivel még volt idő bőven, egy kis rövid sétálásra hívott a nádas partja Dunaremete felé. Nincs messze, s kifejezetten jól esett a korzózás. Meglepő módon azonban nem sorakoztak be újabb, s újabb fajok. Persze egy – egy rozsdafarkú meg hasonló elszólta magát, de a hosszú menet sorokban érkező újak elmaradtak. A legvégén volt pár barna réti, mely riogatta a környék madarait, de több nem. Egy győri középkorú természetfotós pár jött azonban szembe, majd csatlakozott, s hárman róttuk tovább a köröket. S mivel a naplementéhez már csak másfél óra volt, hát kiléptünk, mert az esti beágyazást a lenti kilátóból szerettük volna megcsodálni.

 img_2873.JPG

Még időben elértünk a lesre, s jöhetett a behúzás. A finálé, mely felrakja a koronát az egész napra. A madarak pedig jöttek. Kezdetben csak az eddig látott fajok, majd beült elénk egy igaz vándor, a vörös gém is. Hmm! Igen! Ő látványa során felesleges koptatni az agyunk kerekeit. Akár csak a varázslat befogadásával, mely az esti ceremónia körül zajlott. Ott nyugodtan konzervnyitó segítségével nyisd ki a koponyádat, vedd ki a benne lévő pudingot, csomagold és rakd be a hátizsákba. Jöhetnek a többi azon túli dolgok. Amikor csak nézel, s nem mondod meg mit. Amikor érzel, s nem analizálod, nem fogalmazod meg. Csak jön. Tökéletes állapot!

 img_2882.JPG

Ott kérem könnyű ezt gyakorolni, hiszen a szőnyeg, melynek ösvényén egyre beljebb és beljebb lépkedsz, elvezet erre, s egyszer csak hopp, a Nap is elköszönt, s az alkalmi társak is búcsúra emelték kezüket. Igaz, hazafelé kellene indulni.

 

Lassan indulnak be az ízületek, mint egy lokomotív, döcög előre lassan a test, mígnem régi ismerősök sziluettje rajzolódik ki a szürkületből. Persze, hogy örömmel áll meg az ember, s gyújt rá egy sztorira, melyet újabb, s újabb követ. A nádas már magára húzta sötét takaróját, mikor újra a kocsi felé lépett a láb, s mire az ajtaja kinyílt, már az erdei fülesbagoly szólt le a fáról. Húú, húúú

 

Van az a marok, mely gyengéden tart, de valahogy mégsem iszkolsz ki belőle. Ezt pedig Lipótnak hívják. Mely annyi, de annyi élményt ad… Persze csak annak, aki hagyja magát…

 

Nagy Kornél

 

Szólj hozzá!
2019. március 17. 08:41 - madarbarat

Szezonnyitó a Bakonyban

Alig szedtük le pár hete a karácsonyfát, a tavasz máris ott toporog a lábtörlőn és várja, hogy valaki ajtót nyisson neki. Aligha akadhatna kedvesebb jövevény, kinek a természetbarát jobban örülhetne. S mivel lehetne ünnepelni megérkezését, mintsem egy sétával a Bakony sűrűjében.

 

Történt hát egy szombat reggelen, hogy családom röviddel ébredése után már a kocsiban ült, s álmos szemmel nézett a tájba. A kerekek kötelességtudóan vették fel az ütemet és ki tudja, talán még örültek is neki, hogy ezúttal a szerpentinek felé visz majd útjuk.

 

Bakonyszentlászló az egyik legközelebbi startvonal, honnan beindulhatunk a vadonba.  Amint megálltunk a templom melletti parkolóba, máris nyolc láb kezdte követni az innen már tisztán kivehető jelzést. Oké barátom, mutass utat!

img_2664.JPG

A házak elhagyása után egy jellegtelen erdőbe vezetett az út. A bemelegítő szakaszt csak le kell nyomni, gyerünk. Ahogy meneteltünk egy vasútvonal keresztezése után azonban megtorpant a csapat. Az út háromfelé ágazott, de mindegyik úton elindulva vagy két-háromszáz métert kutyagolva egy darab jelzést sem találtunk. Vagy fél órán át, mint Bodri, ki nyomot vesztett - ténferegtünk a környéken, de az utolsó jelzésen túl a következőt nem találtuk.

 

Sebaj, gyerek még az idő, s a térkép egy jelzetlen csapást mutat, próbáljunk meg azon átvágni. Nagy levegő, gyerünk. Ismeretlen terepen bele a semmibe, igazi kihívás. Pláne, amikor ipszilonokhoz érsz, s próbálod kisilabizálni, melyik lehet a főág. De érezte az ember merre az arra. Hegynek föl, völgynek le, egyszer csak szembe jött a lényeg! Az út, melyet kerestünk! Hurrá!

 img_2668.JPG

Nagyobb tempóra váltottunk, hipp-hopp, felfaltuk az előttünk álló távot. Így találtunk rá az Ördög – rétre, hol még valamikor tizenöt éve feleségemmel kettesben csavarogtunk. A megkopó emlékeket frissekkel töltöttük fel, s a padokon némi tüzelőt is bedobtunk a nyakunk alatt lobogó kazánba. Most, hogy mindenkiben visszatért az életerő, jöhetett a patak és annak völgye.

 img_2674.JPG

Hmm, de leesik az álla a kisalföldi erdőkerülőnek, mikor ilyen terepre érkezik. A magas hegyek közt kanyargó víz önmagában szívet színező lelkes simogató látványt nyújt, de mindennek fejébe egy ígérettel is kecsegtet, mely ott fent a hegy teteje felé lehet. Olvastuk, éreztük, tudtuk. Ott igen, a Remete barlang… A jakoknak való emelkedővel indult a keresés. Pillanatok alatt a szív hevesen kezdett dobolni, az izmok rikoltoztak, a szemek kétségbeesetten radaroztak. Megleszel, megleszel! Mire a tetőre értünk, egy középkorú pár már kipihenten ült ott, kitől megtudtuk, ők sem akadtak a lyukra. Sebaj, átlendültünk a túloldalra, s ment tovább a kutatás. Sehol. Pedig biztos, hogy itt van! Újra vissza, egy tacsi sem csinálta volna szenvedélyesebben. Itt van, ott van? Nem, hanem amott!

img_2691.JPG

Sikerült meglelni egy sárkánylakban vázának is beillő üreget. De nem voltunk ágyúgolyó formájúak, mégis kivívás lett volna a csúszós, sáros barlangból kiverekedni magunkat. Bálint kapcsolt. Apa, ezt ne vállaljuk be. OKÉ! Ereszkedjük le.

 img_2710.JPG

Anya már lent várt minket, így újra négyen vágtunk neki gyanútlanul a tájnak. Jöttek szépen a váú, meg a de szép szakaszok, majd egyszer csak szemünk elé torpant a Zsivány-barlang. De nem úgy normálisan, hanem hatalmasra nyílt szájjal beleásított a képünkbe. Majdnem a mandulái is látszottak távolról. A rövid rész, mely hozzá vezetett azonban klasszikus nyaktörő volt, pláne így nedvesen. Hmm. Fiunkba egyből előjött az erő. Oda fel kell menni. Nekimentünk ketten, s négykézláb toltuk, birkóztunk a gravitációval. Hol cinkosával a csúszós mészkövekkel fektetett két vállra minket, s néztük most akkor merre az arra, hol pedig mi öltöttük ki nyelvünkre rájuk és lendültünk fel akár egy métert is gond nélkül. Amikor felértünk, kipirult arccal figyeltük a túlparton maradt társainkat, kik törpévé zsugorodtak össze. Egy kis fújás után megkezdtük az ereszkedést, s ismét összeállt csapatunk.

 img_2715.JPG

Az előttünk álló út farkára lépve újra lelkesen indultunk, azonban a sztráda fogyókúrára fogta a dolgot, s lassan már csak az egerek, majd giliszták számára volt elegendő. Idővel a bolhák is beálltak volna libasorba, de ezt már nem vártuk meg. Inkább férfiasan engedtünk az erőszaknak, s a víznek vettük az irányt. Amint leértünk, mintha valaki kinyitotta volna a csapot és dupla adagot küldött. Na, ilyekor fogadtuk baráttá a köveket.

img_2722.JPG

Holott alig tapadt meg rajta a cipő talpa, mégis egyetlen esélyünk volt a százaz lábbal való átérésre. Mint egy igazi sakk játszma, úgy lépkedtünk egyik helyről a másikra, bízva abban, hogy a Cuha nem ad sakkot. Jó kis játék! S amikor átértünk a túlpartra, fellélegezve lendültünk át! Sikerült, s már csaptuk is bele tappancsainkat az ott összegyűlt avarba, mely egyszer csak csobbant. Hoppá! Egy másodperc, s Bálint kiállt. Apa, beleléptem! Gratulálunk patak! Igazi furfangos mester vagy! Ki a franc gondolta volna, hogy a vastag falevelek alatt még a Tied a tér? Akkor innentől kezdve dolgoztassuk meg a lábujjakat, ki ne hűljenek!

 img_2733.JPG

Addig Réka anyával kommandózott a túlparton, s a hajszálvékony út huncutul kiszélesedett, melynek joggal örültek. Azonban, mikor már azt hitték végig tudnak haladni rajta, egy szoba méretű követ hajított eléjük, mely áthatolhatatlanul terpeszkedett előttük. Nem volt mit tenni, hátra arc, s kerestek ők is egy gázlót. Mi több. Egy speckós hídként szolgáló fán araszoltak át, mint a kedvenc lepkéink átváltozás előtt. Ott biztattuk, buzdítottuk őket, de igazi artistaként oldották meg a feladatot és ők tényleg száraz lábbal hozták a feladatot!

 

A mienk viszont még tocsogott, így kellett neki a tempó a hideg ellen. S lám a Bakony minderre áldását adta. Szuszogó üzemmódra kapcsolva diktáltuk az iramot, csak úgy jelentkeztek be az újabb képzeletbeli kilométerkövek, majd a Pakucs pihenő, megálló.

 img_2758.JPG

Innen már újra kezes báránnyá vált a táj. Kettesével, szinte fütyörészve suhantunk a fák között. A Nap meglepő módon még nem riogatott, s az óra sem fújt riadót. Kellemes, saját ritmusban robogtunk vissza a faluba, hol egy hamburgerező helyen mindenki megkapta a jutalmát.

 

Így kezdődött az év hegyi túrázós formában. Köszönjük szépen 2019-es Bakony! Komoly bemutatkozás volt!

 

Nagy Kornél

Szólj hozzá!
2019. február 24. 11:56 - madarbarat

Ahol a csend érték

Az elfoglaltságok sűrűségében nem mindig sikerül billentyűzetet ragadni, s betűkben szelídíteni a kint átélt kalandokat. Ezt a sétát azonban kár lenne elnyeletni az emlékezés egyre kopó homályával. Jöjjön hát egy rövid, de említésre méltó történet.

 

Egy hideg téli napon az ablakon túl hatalmas vattapamacsok kezdtek hullani az égből. Elsőként még csak úgy mutatóban, majd egyre nagyobb tömegben érkezett a száraz nedű. Alig telt el pár perc, s a táj fehérbe öltözött. No, ez kívülről sokkal izgalmasabb lehet! Bakancsba is került két tappancs, s már a kiserdő melletti út előtt toporzékoltak. Igen ám, csak egy fontos kellék meg otthon maradt! Nagy levegő, vágta vissza.

 img_2565.JPG

Alig döcögött valamit az óra nagymutatója, ismét a Kiserdő úti Lajta-hídnál csapó kettős hangulatban startolt el a séta. Csak egy valaki nem várt meg, ő pedig a fény volt.  Nem is kell azonban mindenhez világosság, sőt. Van, amit kifejezetten jobb sötétben. Például január közepén rikító napsütésben jártam keresztül-kasul a Lajtát erdei fülesbaglyokat kutatva. Átnéztem minden fát, no meg alatta a köpeteket, de sehol, még mutatóban sem sikerült találni egyet. Később egy szombat délután két természetbarát kíséretében ismét átpásztáztunk mindent, de egyet sem láttunk. Majd, amikor elbújt a Nap, a szürkület karmestere elővette pálcáját és jelt adott a baglyoknak. Húú, húúú. Hallatszott erről-arról, majd kezdődött a menet. Hogy honnan jöttek, fogalmunk sincs, de több mint egy tucat nagyfejű jött elő. Csak úgy cikáztak! Láttad volna, milyen különös jelenet volt. Három felnőtt ember hideg sötét estében leguggolva lapított a folyó partján és örült minden egyes példánynak, mely szeme elé került. Online természetfilm. Nincs is annál izgalmasabb dolog, hol a forgatókönyvet maguk az éjszaka vadászai írják.

 img_2574.JPG

Akkor azonban ott kint egyedül indultam útnak, igaz, itt is megvolt az extra fűszer. Az a terep, ahol már ki tudja hányszor jártak a lábak, most a szűz hóban való lépkedés kiváltságát kapták. Hmmm! Annak a finom süppedős fehér szőnyegnek az élményét… Szinte illetlenség felbolygatni. De mégis van benne valami, amitől rá kell lépni, át kell menni rajta.

 

A táj közben folyamatosan változott. Az este magára húzta vaskos nehéz sötét takaróját, melyet a mellé hulló hó tett légiesen világossá. Ez az, amit ilyenkor érezni kell. Nem gondolkodni, csak hagyni, hogy hatással legyen rád ez az egész. Persze a környék annyira nem hagy elmerülni, hiszen egy baglyot küld kicsippantani a melankóliát a szemedből. Kell ő ilyenkor oda! Csak, hogy tudd, madarakat nézni is jöttél, nem? Amint magába olvasztotta a sötétség, újabb eseménytelen szakasz következett.

 img_2568.JPG

Mennyiben másabb egy lipóti magaslesen eltöltött időtől. Holott ott is öröm minden eltöltött perc, mégis ott szinte elvárjuk a vörös gémtől, hogy elénk szálljon be. A barna héjától, hogy a nádas fölött imbolygó röptével szórakoztasson bennünket. Itt viszont pontosan az ellenkezője igaz. Az autóktól eltávolodva, az éjszaka udvarán járva várjuk a dermedt hideg mozdulatlan csendet.

 

A fogalmat, melyben annyi, de annyi minden benne van. A csend, mely látszólag üres, de ha közelebbről megnézzük olyan, mint egy óriási hosszú tölcsér csúcsa, mely annyi mindent benyelt csak nem látjuk. Ha pedig kíváncsi vagy rá, állj meg a csendben és várj türelmesen. S jönni fognak azok a dolgok, melyek eltűntek benne, s azt hiszed nem is tudsz róla. Ha azonban kellő ideig ismerkedsz a belőle készült eredménnyel rájössz, itt van, és bizony akad meló vele bőven. Lehet mit javítani rajta. Igaz, ehhez őszinteség, bátorság és idő kell, s csak ott teheted meg, hol a csend érték!

 img_2578.JPG

Egy kóstolónak viszont egy ilyen séta kiváló! Ne gondold azonban, Kedves Olvasó, hogy itt csak úgy végigsétálgathatsz. Jöhet például egy kvakk is, melyet most, ha lehet, nem fordítanák le emberi nyelvre, mert nem illik. Egy szürke gém ugyanis a parton ácsorgott, s meglátva, hogy közeledek ezzel a kiáltással, üzent. Mindenre gondolhatott, csak arra nem, hogy madárbarát érkezik. Hatalmas testét a levegőbe dobta, majd odébb állt.

 img_2580.JPG

Egyszer csak egy kivilágított útra érkezett a test. No, mehettünk volna lassabban is. Ha viszont már itt vagyunk, nézzük ezt az ünnepi ruhát, melyet a város magára öltött. A fekete és fehér, a fény és sötétség valódi örök csatája folyt a szemek előtt. Hmm! Micsoda varázslat! Egy idősebb néni egy hólapáttal kezében kondizott, majd a távolabbi kis lejtős részen anyuka vitte kis óvodás gyermekeit csúszkálni egyet. Idillikus állapot! Mi kell ennél több?

 

Egy család, mely idő közben szépen lassan összeszedte magát és telefonált, találkoztunk a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen. Így hát kapcsolók elfordítva, indulás vissza a normális világba.

Nagy Kornél

Szólj hozzá!
2019. január 20. 13:11 - madarbarat

Hanságtól Hanságig

Van pár ötlet, célpont, helyszín, mely folyamatoson ott duruzsol, zümmög az ember fejében, de ezekre többnyire legyint a szív. Oké, majd később. Eljön azonban az az idő is, mikor nincs betervezve eget rengető megatúra, de mégis olyan kalandozásfélét kívánnak a tappancsok. Ilyenkor kell előásni ezeket a helyeket, s rájuk szánni pár kilométert.

 

Így történt egy napsütéses novemberi délután, hogy a Jánossomorja utáni hosszú egyenes egyik elágazójában kíváncsi arccal belebámultam a messzeségbe. A lábak mohón kezdték falni a rájuk váró feladatot, lelkesen tolták maguk alá a földet. Az ujjak is izgatottan hajoltak rá a kereső távcsőre, s várták felülről a parancsot! Eszközt a szem elé! Ez az ukáz azonban még véletlenül sem hangzott el. Mitévők legyünk most agy? Érdeklődtek a végtagok. Semmit, csak haladjunk előre. Erre ugyanis rajtunk kívül más nem tolta be magát. Tollasnak még a nyomát sem látták.

 img_2137.JPG

Oké, dolgoztak a derék alatti botok, nyomták szüntelen, mígnem egy táblával, később egy másikkal találkoztak. Jé, megjöttünk, itt van a tanösvény. Lássuk, miről regél ez a környék? Elsőként pár pad és asztal mutatta, itt már lehet valami. Idővel egy víg kedélyű csuszka kiáltott le a fa válláról. Üdvözlégy, vándor! E rövid farkú karakteres tollassal találkozni látszólag nem egy nagy kuriózum. Ha viszont elárulom, hogy Ő az egyetlen fajunk a környéken, mely fejjel lefelé, azaz csúszkálva tud közlekedni a fán. Az már jobban hangzik. Ő bizony nem egy Kolumbusz Kristóf. Néhány négyzetkilométeren éli le az életét egyetlen egy párral. Hmm! S akkor még nem is vertük nagydobra a fészekfoglaló technikáját, mely során, ha nagyobb madarat talál álomviskónak vélt lyukában, hát megvárja, míg távozik, majd utána sárral beszűkíti a bejáratot annyira, hogy csupán ő férjen be. Hmm, máris nemcsak egy csuszka lesz, hanem a furfangos madár, mely jobban cselezi ki ellenfeleit, mint Ronaldo.

 img_2151.JPG

Az út, mely a fák közé hívott még kellően csábító volt ahhoz, hogy kövessen, így hát elindult a lehullott falevelek zörgetésének élvezete. Ilyen úton csendben haladni lehetetlen. Amerre megy a test, azt tuti mindenki tudja, igaz első szakaszokon ebből semmi gond nem volt, hiszen holdbéli üresség ült a tájra. Idővel azonban, mintha kinyíltak volna az eddig bezárt ablakok, imitt-amott az ablakszárnyak kettényíltak és kezdődött a műsor. Elsőként a kerékpár láncának leesésének hangját utánzója került a távcső kereszttüzébe. Kárpát-medence legdélcegebb énekese a léprigó szállt a fák csúcsára és onnan mustrálta a betolakodót. Miféle szerzet lehet? Lesegetett, majd idővel, huss, elillant kedvenc helyére a parazita fagyöngy zöld gömbjébe.

 img_2163.JPG

Semmi gond, azért a stafétabotot röptében átdobta a nagy fakopáncsnak, ki büszkén élt vele, s ő is kiült egy fa ágára. Tessék, lehet csodálni! A fakopin pedig szintén van mit szeretni. Igaz, briliáns szoftverét hiába keressük, ő nem egy varjú. Persze gyagyának sem mondanám, sőt, megvan a magához való esze, igaz, mi emberek néha nem látunk harkály szemmel. Amikor például egy oszlopot kalapál hevesen, nem hamit keres, hanem annak a tárgynak kiváló hangzása van, amivel magához tudja csalogatni a tojót.

 

Az égen azonban megjelent egy nála jóval termetesebb klasszikus kampós csőrű, melytől a környék kisemlősei belefújnak a vészkürtjükbe. Egy hang, mely csak annyit mond: - „Kiőő, kiőőő”! S egy mezei pocok tudja ki ő! Az egerészölyv lomha szárnycsapásokkal ringatta magát fent a levegőben. Micsoda kettőség! Lustán, komótosan, szinte vontatottan, mindezzel szemben viszont olyan pehely könnyedséggel, súlytalanul, mintha csak lebegett volna. Hmm.

 

Kevés gyufásdoboznál nagyobb kétszemű lény van, ki erre nem kapja fel a fejét. Közéjük tartozott az őzike, ki az útra visszatérve kikandikált a sűrűből, majd mivel hangtalanul igyekeztem ott lenni, nekiállt vacsizni. Valami finomat találhatott, mint a csikós kezei közé került gémeskút, úgy bólogatott szüntelen. Néha felnézett, majd falatozott tovább kedvére.

 img_2195.JPG

Idővel azonban a fény kezdett kiiszkolni a területről. Holott a terület bejárása megtörtént, az estét mégsem itt, hanem pár ezer méterrel keletnek szerettem volna tölteni. Így kapcsolók spuri üzemmódba állítva, rohanás vissza a kocsihoz. Brr, és már indulás is tovább.

 img_2221.JPG

Rég volt már, mikor Nyirkai – hany madarainak harsány hangjai áramlottak be a füleken. Ennek is megvannak a maga szigorú okai. Az itt található madárvárta nem egy ugribugris hely. Aki ide felfészkel, annak bizony moziként érkezik az élmény, nem ő megy utána. A család többi tagjának azonban szoborrá változva kizárólag a madarak megcsodálása nem jelent katarzist. Így viszont, hogy egyedül érkezik a természetbarát, egy dolgot tehet. Gyerüüüünk!

 img_2230.JPG

Az út a parkolótól a lesig hosszú. Az élmény azonban mely ott vár, olyan biztos, minthogy kétszer kettő néha öt. Addig viszont nyílegyenes vonalon, mintha ágyúból lőnének rád, úgy csapódtak be az ingerbombák. Itt egy ragacs száll be arra a kiszáradt ágra, s rakassa le veled az állványt, majd fejed fölött ötvenes lúdcsapatok lilikelnek el, mely miatt szintén megállsz, hiszen ezért jöttél. Zúgnak erről-arról, s a szíved megállást, fejed a továbbhaladást kiálltja.

 img_2235.JPG

Egyszer csak a talpak alatt a madárvárta lépcsői, a Hanság rehabilitácó fölött állsz. Pont időben! A Nap ugyanis, mint egy igazi úriember megköszönte a területnek, hogy egész nap ennyi szépséget mutatott neki és mindezért jutalomból kezet csókolt neki. Az egymástól való búcsúzás pillanatában könnycsepp csordult ki mindkettőjük szeméből, mely arannyá változva porladt szét és hintette meg permetével a tájat. Mi ez, ha nem varázslat!

 img_2236.JPG

Ez pedig látható, hallható, tapintható, ízlelhető, felfogható, a maga színtiszta valóságában tapasztalható. Nesze neked nagy filozófia, meg az élet és boldogság keresése. Csak ide fel kell jönni és a választ átnyújtja neked a Természet!

 

Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy becsukod a könyvet, melyet veled együtt családoddal, szomszédaiddal, barátaiddal és az utcán császkálókkal együtt írsz. Ez most nem kell. Látod ott azt a másikat, azt a szép zöldet. Nyisd ki és lapozzál a Nyirkai – hany fejezethez. Ott estéről írnak benne. Amint a sötétség lassan puhán kezd rápöffeszkedni a nádasra. A ludak mintha extra adag koffeint kaptak volna, úgy élénkülnek fel és heves gágogás lesz úrrá a tájon. Hmm!

 

Egyszer csak egy behúzott nyakú, hosszú lábú szárnyas jelenik meg a képben. Egy szürke gém száll be a les elé és hegyes csőrét a vízben úszó kopoltyúsok felé irányozza.  Áll mereven és figyel. Akár csak te, várod a pillanatot, amikor bamm! Belevág a vízbe és egy tenyeres keszeget kap ki. De ez itt kérem a valóság, s nem a természetfilm csatorna. A viasszá vált madár csak áll áll, majd felkerekedik, s pár méterrel odébb száll. Ott a vízben egy csapat megmenekült.

 img_2272.JPG

A sötétség egyre markánsabban mutatkozik, s nem jön egyedül! Hozza magával örök társát, a hideget is. Az erőt, mely lehúzza a hőmérő higanyszálát és felhúzza a kabátod cipzárját. Idővel az állványos távcső egyhangúan kijelenti. Mára ennyi, nincs több fény, pakolhatsz. Ott belül valami viszont fürdik az örömben. Az egész hangulatban, mely ebből az egészből kikerekedett. Ott fent a madárvártán szemlélője lenni ennek az egésznek, csak szemlélője! Érdemes kipróbálni, csak úgy… 

 

Azonban van, amikor már a kesztyű és a nyakig behúzott kabát sem segít. A didergés remegéssé alakul, nincs mit tenni. Megköszönni a tájnak, hogy ennyi mindent adott, s elindulni visszafelé. Azon a hosszú úton. Az első pár száz méter a központi fűtés beindításáról szól, majd jön a magányos séta a sötétségben. Itt kérem, minden megeshet. Amikor találkozol magaddal, az már kíváncsiság és bátorság dolga, hogy ki mennyire tud és akar lenni őszinte magához. Ez az út messzire vihet. A parkoló azonban egyre közelebb ért. A tó túloldalán már itt-ott lámpák hirdették, ebben vagy abban a házban hétvégézni jöttek a lakók. Idővel plusz két izzó is megvilágította az utat, igaz, ez nem sokáig. A fény ugyanis hazafelé fordult, s követte a nyomot, mely egészen a házig vezetett.

 

Nagy Kornél

Szólj hozzá!
2019. január 12. 13:34 - madarbarat

A hely melyre Napóleon is felnézett

Annyi, de annyiféle történettel álltam már eléd, Kedves Olvasó! Volt benne hajmeresztő, papucsszaggató, melankolikus, világtól visszavonuló. Ezúttal jelentem, egyik jelzőt sem lehet majd ráaggatni a következő sorokra. Érkezzen végre egy kellemesen szolid, szemet gyönyörködtető, lábakat ideális mértékben próbára tevő családdal vagy szólóban hozható útvonal. Kezdjük!

 

Történt egy napsütéses vidám novemberi reggelen, a kötelező körök letudása után az autó kerekei keletnek fordultak, majd juhéééé! Kirándulni megyünk felkiáltások közepette nekiindultak a 82-es főútnak. Győrön túl ismét nem volt sok dolguk, hiszen első településen kattogott a kézifék, honnan a túracipő feszült meg a lábon. Ott szembe az a domb! Oda megyünk?!

 img_1995.JPG

Aki azonban Nyúl településre érkezik, s van pár szabad perce, tegyen annyi szívességet magának, hogy nem spurizik át rajta. Hányszor csorgattuk a nyálunkat a tévé előtt még x éve, mikor a hegyi vasutak útvonalait figyelve ámuldoztunk az Alpok eldugott faluin. Örömmel hirdetem, lenne mit forgatni azon a helyen is, ami a Balaton felé vezető úton díszeleg. Igaz, nem kürtölik szét szerte a világban, ha lehet, itt most helyettük megteszem. Aki tud, jöjjön el Nyúlra és nézze meg, milyen takaros kis település! Gondosan alakított parkocska, látványos emlékhelyeik, szobraik, rendezett utak közt nem is siet az ember neki a domboknak. Csak úgy lazán csatangolhatunk felfelé és nézegetünk erre-arra. S aki keres… Például egy balkáni fakopit, ki az ősz parancsától meztelenre vetkőzött fa ágán kutatta reggelijét.

 img_2012.JPG

Azonban, aki ezen a vidéken jár, kötelező programként kell bejárnia a szurdokot, azaz egy 650 méter hosszú, 40-60 méter széles, 20-30 méter magas óriási vízmosást, melynek paramétereit az itt elhelyezett tábláról koppintottam le. Egy hely, mely igazi kuriózum! Olyan élmény, melytől nem vágunk hátast, csak egyszerűen rakosgatjuk a szemünket egyik helyről a másikra és elismerően bólogathatunk. Ez igen!

 

A völgy végén elvékonyodott az út, s elindult erdei sikló módjára be a fák közé. Kifejezetten sajnáltam, hogy kivezetett, hiszen itt minden négyzetkilométeren elrejtettek valami apróságot a turistáknak. Az, hogy tökéletesen követhető, egyértelmű jelzésekkel mutatják az utat, itt olyan természetes, mint franciakrémesen a karamell sapka. Ezen túl táblatenger navigálja az ide látogatókat… Mi több, a településnek külön turistaútjai vannak, melyek többségét madárnevekkel láttak el, erről csak egy dolog jutott az eszembe. Ide még visszajövök.

 

Akkor azonban még a tekintet előre szegeződött és a lábak, ahogy épp kedvük tartotta követték. Nem kell azonban hétmérföldes csizma, hogy a következő érdekességre akadjunk. Alig pár száz méter és a sűrű mögött ott integetett a Lila-hegyi kilátó. Helló! Csak nem engem keresel?

 img_2042.JPG

S már nyújtotta is kezét, s húzott be a frissen épített fa szerkezetébe. Egy kör, két kör és már fent is van az ember. Jaj, annak a flótásnak, ki stopperral fut fel. Itt ugyanis olyan, de olyan panoráma vár, melynél akár ki is hajíthatod az órádat a magasból, de minimum rejtsd el jó mélyre. Add át magad a látványnak. Mi itt vár, az nem a ravazdi meghitt barátságos látványa. A pannonhalmi Boldog Mór, mely azért hozza magát rendesen, még azt is vígan übereli. Ide fel kell jönni és csak nézni, nézni és nézni. Balra Győrt, azt a terebélyes várost, melyben nemsokára az adventi hangulatban fogunk oldalazni és ámulni az esztétikusan felrakott díszkivilágításon és a lézer shown. Majd előre tekinteni és látni a főutat, hol sebesen száguldoznak a masinák. Majd rápillantani erre a hangulatos kis falura. Nem kell ennél több. Jó itt fent és kész. Bámulni az egészet, tökéletes kikapcsolódás.

 img_2053.JPG

Egy idő után azonban a szív apró betűkkel ott lent elkezd írni. Oké, de emlékszel, hányszor láttad távolról azt a magas tornyot? Most itt van melletted, hmm? Lekászálódás a toronyból, egy kis pianós hullámvasút és egymás mellett állunk. Ő és én. Ki a magasabb? Ebben ő nyert. De gyorsaságban? S már távolodik is a háttérben, miközben, mint szardíniás dobozban a halak, úgy nyílnak ki a következő falu házacskái. Beléptünk egy másik világba.

 

Egy újabb történet kezdete. A hely neve Győrújbarát. Itt kérem, teljesen más ceruzával készítik az utca képet. Több benne az élénk szín. Colstokkal nézve még azt is mondhatnánk, mennyivel szebb. Valaki biztos így is tesz, s mi tagadás igaza is lehet.

 img_2067.JPG

 Itt már többször álltam meg a kerítések mögött és nádfedeles, tornácos hófehér házak szinte ontották még a magukba szívott tömény történelmet. Szinte látja az ember a tyúkokat kergető gyerekeket, a fejkendős nagymamát, ki épp a Rozit feji, s szinte keressük a kérges tenyerű Józsi bácsit, ki kaszáját feni hátul a sufniban. Persze azért mindettől függetlenül a csapból meleg víz is folyik, s bizony lovas kocsik helyett több pacis gépek suhannak az utakon. Örülni a mai kor vívmányainak, de mindemellett őrizni a régmúltban összegyűjtött értékeket. Győrújfalun egy sétával mindezt megtehetjük! Egyszerűen zseniálisak! Ahogy az évszázadokat finoman ízlésesen összemossák, melyet a nagyérdemű elé is tárnak. Ezen túl pedig emiatt-amott feltűnnek impozáns korabeli lakosztályok. Kifejezetten tetszett. Egy picit úgy érezhetjük magunkat, mintha – s ez a hasonlat nem véletlen – gyurgyalagot találtunk volna. Igen ám, de egy sordélynak, mely nem annyira díszes, s nem is annyira híres illendően szólva legalább annyira lehet örülni. Magyarul, ha szép igényes településen szeretnénk látni, ide kell jönni!I Van viszont olyan beállítottságú is, ki nemcsak a szemével, hanem a szívével is szeret látni. Annak való Nyúl. Aki pedig kíváncsi a körülötte kiépült világra, annak MINDKETTŐ!

 img_2071.JPG

Lódultak is a lábak a még itt is lépten-nyomon fellelhető jelzések után, de nem ment ám olyan könnyen mindez. Ugyanis nemcsak a hangulatos paraszt házak miatt blokkoltak a lábak, hanem az imitt-amott felbukkanó kilátások. Olyan kis meglepi szerűen előbukkant egy részlet, melyből ellátsz az útig, majd a következő nyiladék és már szemeid Komárom ködjébe vesztek el.

 

Egyszer csak szétnyílik a függöny, megszűnik minden gátlás. Eléd tárul a belátható táj szinte egésze. Hú, hú, hú! Itt kell lehorgonyozni, s nézni, amit csak lehet. Ezt az egészet! S köszönni a Napnak, hogy süt, a felhőknek, hogy másfelé járnak. A szemednek, hogy közvetíti feléd mindezt, köszönni, köszönni, hogy itt lehetsz, s részese lehetsz ennek az örömnek.

 img_2075.JPG

Az a kis piszok kíváncsiság azonban, mint apró hangya ott jár egyhelyben a fejedben, s bizergál. Mi lehet még ott előtted?! Na, jó, megint győztél. Döcögjünk előre. Indul a test, teszi a dolgát, viszi a vágyat, had kapja meg, amit akar. Hangulatos utcák és jól ismert jelzések egyvelege által kevert koktélt szürcsölnek szüntelen a lábak, mire kiállt elém egy újabb alkotás. Itt vagy francia kő, megvagy Napóleon Kilátó!

 img_2096.JPG

A nap utolsó célpontja, mely szintén nem olvasható a prospektusok borítóján. Lássuk hát, mivel kápráztatsz el! Ebbe a szerkezetbe feljutni nem nagy feladat. Pár lépcsőfok az egész és kész! Lássuk! Ismétlem, lássuk! Lássuk, lássuk, lássuk, lássuuuuk! Hiába, itt kérem nem jön még egy félszeg wow sem. A Győr felé elnyúló részt kopasz fák takarták, a többi pedig az elmúlt kilométerek során, s főként a Lila-hegyi események élénk emlékétől élve semmit nem hoz. Hmm. Az egész ide vezető úton viszont, mint a fenti sorok árulkodnak, csordultig tele gyűjtöttem a puttonyt élményekkel. Kifejezetten örömteli pár kilométer volt, ettől lett értelme a kirándulásnak.

 

Igaz, ez még csak a fele volt. Visszafelé pontosan annyi volt. Oké! Akkor nagy levegő, felszállási parancs kiadva. Lábak, vigyetek vissza, de gyorsan. Nagyon gyorsan! Indultak is a hű szolgák, s mi tagadás, ezt a pillanatot várták, melytől végre megmutathatták, mire valók. Erős tempó kezdődött, hol a pulzus a meredekséggel arányosan emelkedett. Na, még egy kapcsoló, megy ez, s már suhanás is az ismert utcákon, tornyon s erdőn keresztül. Mi tagadás, a túrákat igyekszem kör mintára megalkotni, itt viszont kifejezetten jól esett, hogy ugyanazok a szakaszok következtek. Egyszer kevés ezen a helyen végig sétálni. Kellemes hangulat, látnivalókban gazdag részek közt föl s alá is ellenne az ember. Azonban egyszer csak magasra nyújtott kézzel jelentkezett újra a Lila-hegy. Na, mellettem is elrohansz? Neeeem. Olyan szirének énekelnek abból a helyből, melytől nem lehet szabadulni. Csak fel a tetőre és jöhet az újabb ájulás.

 img_2130.JPG

 Amikor a lábak már dübörögnének, tolnák maguk alá a maradék távot, a koponyán túli rész megáll és pihen. Most ő mondja azt. Figyeld azokat ott lent. Ahonnan jöttünk, s ahová megyünk! Most figyelj, s innen nézd meg! Látod az egész képet! Látod! Itt az egész! Innen fentről kijön! Írd be magadnak ezt az egészet, mélyen írd be. S amikor lent leszel, s idegesít a piros lámpa vagy az, hogy valaki eléd pofátlankodik a sorba… Írd be az egészet, hiszen ez a teljes! Biztos ki akarod tekerni a másik nyakát, mert morcin nézett rád? Ha látod az egészet, akkor tényleg fontos mindez?! Oké, mehetsz tovább! Azonban ne felejtsd el az egészet! – szól a koponyán túli rész…

 

A lábak újra a nyakat súrolták, a lejtő meredekségétől függően hol nagyobb, hol kisebb volt a lépéshossz. Majd feltűntek az első házak, utcák és egy emberi gesztus egy idősebb úrtól. Köszönöm! Nélküle nem tudtam volna legyőzni az ugató hegyes fogú négylábút!  Suhanás át az utcákon, le egészen a parkig. Hurrá! Viktória! Ugrás be a volán mögé, pöcc, majd start irány haza.

 

Nagy Kornél

2 komment
2019. január 06. 14:45 - madarbarat

Harmónia Pannonhalma árnyékában

Egy nyári délután, mikor családi körben sziesztáztunk anyu elővett egy térképet és megkérdezte: „Láttad már?” Győr városa, s főleg azt övező dombok útjait hirdette. Hmm! Egy régebbi kiadás ott lapul a kedvenc cipős dobozban, de ebből még nincs. Több hét múlva a megadott boltban mi is találkoztunk vele, mi több haza is akart jönni velünk egy. 

 

Így történt meg, hogy egy hűvös novemberi hajnalon az autó különleges feladatot kapott. Irány a Balaton! Örömmel habzsolták be az előtte álló kilométereket a kerekek, viszont a megyeszékhely utáni harmadik faluban fék. Megjöttünk.

 

Eljött az idő, hogy ne csak átrobogjunk a tájon, hanem megnézzük miről is szól. Ravazdon minden rendben volt. Anyukák rutinszerűen vitték csöppségeiket a parkoló melletti óvodába, s csak sanda tekintettel pillantottak, mit fúj magára az a fura alak abból a sárga palackból. A hátizsák alakja és a további kellék is sugallták itt bizony egy élményvadászat következik.

 img_1847.JPG

Az erdei iskolát megtalálni könnyebb, mint összedobni egy paprikás krumplit. Az út szélén elterülő épület ráhangolódásként tökéletes, de utána jött az első meglepi, egy tanösvény. Jé, ez meg, hogy kerül ide? No, ezt sem verték nagydobra. Ha pedig itt van, s pont arra vezet, merre az első komolyabb célpont, hát gyerünk. Egy kanyar erre, a másik meg utána és hopp, már fent is termett a kalandor a dombtetőn, mely a Szent Villebald Templom Rom helyét őrzi. Egy kis olvasgatás, merengés a múltban, majd pár lépés és máris lábujjhegyen nyújtózkodik előttünk a kilátó.

 img_1865.JPG

Az a kilátó, mely alatt sok ezren megyünk el nyaranta, de valahogy mégsem teszünk magunknak annyi szívességet, hogy megálljunk nála és felmásszunk öreg lépcsőin. Igen, ez a hely ugyanis nem a tegnap szülöttje. A szépen karbantartott terület azonban meglepően kevés helyen kerül a címlapra. Amint pedig kikukucskálunk vöröses deszkái közül rájövünk, miért. Itt kérem, nem repül a torta az arcodba. A táj errefelé egy csésze frissen gőzölgő zöld teát tart eléd és még meg is kérdezi kérsz-e? Nem mászik bele a képedbe, csak lehetőséget ad, hogy találkozz vele. Így nyílnak meg előtted a szemközti dombok, melyek nincsenek messze. A szemed nem fog cikázni csak rápillantani, melyben fellelheti a falu kavicsként elszórt házait. Tökéletes egyensúly. Ideális hely arra, hogy egy képet láss, melyben elmerenghetsz. Hmm.

 

A túra azonban még csak ekkor kezdődött, így szépen lebattyogtam a lesről, s mivel a táv, mely előre be volt tervezve elég szűkre szabott időkeretbe volt becsomagolva, a tanösvény további szakaszát kihagyva a következő állomás felé vittek a lábak. Ezen a szakaszon minimum 50 km/h sebességgel robogtunk eddig, mondhatnám azt is, hogy vakon. Néztünk, de semmit sem láttunk. Pedig a Béla-forrás ott várja azokat a csókákat, kik egy percnyi megnyugvásra várnak. A példásan rendbe rakott terület kellő eleganciával emlékezik meg a tatárjárás időszakáról. Kifejezetten üdítően hatott itt lenni, miközben az ember fejben rakja össze, hogy mennyire patinás helyen is járunk. Ravazd majdhogynem Balatonfüred unokaöccse is lehetne.

 img_1880.JPG

A kultúrprogramok után jöhetett az éles terep. A kevés aszfalt lenyomása után kezdődött az a rész, melytől sokat vártam, igaz más értelemben. A térkép, valamint maga a táj jellegéből adódóan ide egyedül kell jönni, mert nem lesz itt semmi. Semmi, ami miatt meg kell állni, amitől földbe gyökerezik a láb. Itt egy dolgot lehet tenni, menni. Menni és menni. De hol?!

 

A világörökség részét képező Pannonhalmi Apátság tekintetének tüzében a millió kalanddal tarsolyában méltán büszke Bakony félre eső szegletében. Valahol a két valami között, ahol hozzájuk képest nincs semmi, de pont ez az, ami jó itt. A szolid lankák, melyek szinte ringatják a sétálót, az üres szántók, melyeken pihen a szem. Ez a hely, hol végre felfedezheti a verebek csivitelésének élményét, a Nap sugarának melengetetését.

 img_1894.JPG

Így érkezik közel az erdő, mely szinte beszippant. Bent is kutyagolt a természetjáró, miközben a fák tengerében lassan eltűnt. Az első szakasz még úgy, ahogy rejt némi természetességet, de ami azután következik…. Aki itt jár, nézzen fel a Szent Imre pontra, csak mert más nincs, de az utána következő részen jobb csak átvágtatni. Kerítések és egykorú fák állnak szigorú sorban. Itt készülnek a fák. Igen, ez is kell valahol.

 img_1903.JPG

Egyszer csak egy tábla árulkodott arról, hogy már Pannonhalma alsó kertjei következnek. Hmm, hát nem ez volt a terv, de miért ne? Legyen kis látogatás ebbe a városba is. A tekintet mohón fürkészte az újra tervezett útvonalat és kereste a kisebb helyeket, melyeken fel lehet slisszanni a dombtetőre. Itt azonban hiába minden igyekezet. Ez a térség nem erről szól. Az aszfalt utcák nem engednek ki szoros markukból. Szigorúan szabályozzák a menetrendet, s a térig el kell menni, hogy innen ostromold meg az Apátságot. Amint a turisztikai látványosság közelébe érünk, kezdődhet a csoda. Mintha belépnénk egy másik világba, hol tényleg lett minden.

 

Tanösvény, panoráma, csinnadratta. Alsó kis utak, felső kis összekötők, csalitok, no meg egy jámbor szajkó, ki az avarban közel engedett magához. Irány a kitátó, mely hozza a tőle elvárt vaóóót. Az tény, innen van mit nézni. Az út azonban még alatta kacskaringózott, mely nemcsak a tekintetet, hanem a lábakat is meghívta egy randira. Oké! Gyerünk!

 img_1925.JPG

Amint ez is megvolt újra az Illak erdő kapta a főszerepet, melyen igazából át kell rágni magunkat. Azután jött egy újabb szántóföldes dimbes-dombos rész, mely viszont különleges ízt ad a túrának. Képzeld el, Kedves Olvasó! Lábaid lehagyták az autók zúgását, az erdő suhogását, mindent. Kint vagy a prérin. Szemeid szabadon szaladgálnak a melletted elterülő szántón, nem akadnak meg semmin. Hosszú távokat mész, de valójában nem történik semmi. Ha valahova, ide tényleg egyedül kell jönni. A házak között kell hagyni mindent. Itt ugyanis ezt az érzést így lehet igazán átélni. Itt tiltott a múlt és a jövő. Itt csak a jelen van a maga színtiszta valóságában és mérhetetlen élvezetében. A pillanat megélésének kiváló terepe. Ha pedig ennek a közelébe kerülsz, okafogyottá válik a különböző szórakozási módok keresése. Ide pontosan elég egy test, mely nem tesz mást, mint halad előre.

 img_1949.JPG

Ezen túl már csak egy térkép, valamint kis megérzés kell, mert erre a jelzéseket egyszerűen elhagyták. Jöttek a száz méterek és semmi. Sebaj, lent a talpak falták az utat, mely egy tanya udvarának végébe vitt. A kerítés mögül egy fiatal férfi lépett ki: - Adjon Isten! - megszólítással. Barátságos mosollyal nyújtott kezet, majd annyit mondott. Tudok olyat mutatni, ami érdekelni fog és már bent is voltam a területen, majd pár lépés és a világ leggyorsabb állatainak szemei méregettek. Sólymok (Vándor, Feldegg és hibrid) sorakoztak a zöld kalitkák mögött, majd pedig egy sas, mely hangosan rikoltozott, ha lehet, közelebb ne menjek hozzá. Hú! Szóba elegyedtünk az idegenvezetővel, ki mesélni kezdte, hogy solymász, eme gyönyörűségekkel vadászik és többek között a Vadlúd Sokadalmon is bemutatózik. Hova csöppentem, pislákolt fel az elme, de a rázúduló ingerek nyomban lenyomták. Udvaron a jurta, majd az akkor érkező vendégek jóbarátként való fogadása. Igazi vaóóó katarzis. Még pár percig beszélgettünk a rokonlélekkel, majd amikor útnak indultunk elmondta azért hívott be, mert látta azt a sólymos jelvényt a mellényen, melyet még a hildegárdos Márti néni tűzött ki az Európai Madármegfigyelő Napon.

 img_1962.JPG

Mámoros állapotban ébreszt az óra, valamint a térkép. Gyerünk! A végét meg kell nyomni rendesen. Ez a kaland azonban messze túllőtt holmi frissítő sztorin. Itt ugyanis rácsatlakozik az ember egy fénysebességgel működő gyorstöltőre, s gigászi mennyiségben töltik vissza bele a természet iránti lelkesedést és ennek az életforma nagyszerűségének a visszaigazolását. Itt akkora értéke volt a kampós csőrűeknek kint, mint bent. Eszméletlen állapot, mintha egy mesét írna az ember, ha csak pár percig is, de aktív tagjává válik, majd kimászik belőle, s lám, írás tovább.

 img_1968.JPG

Na, meg pörgés méghozzá búgócsiga üzemmódban. Dobolni a lábakkal árkon-bokron át, s nézni, hol a következő viszonyítási pont. A fejben cikáznak a gondolatok, majd megjelennek a házak, megérkeztünk. Tarjánpuszta, trappolás át, az út szélén egy iskolás gyermek jött szembe, majd köszönt. Hmm! Ez igen! Ezek szerint nem csak a tiszta rendben tartott házak mutatják, öröm lehet itt lakni! Köszönöm szépen, hogy itt lehetek, mindezt megtapasztalhatom! A legeslegjobb hely, hol az ember emberként érezheti magát.

 img_1980.JPG

Otthon azonban a család már várt, megtalálva az extra kapcsolót, a lábak új erőre leltek, s zabálták az előttük álló utat. Sáros fű, vékony palló a patak fölött, nem számított semmi. Csak előre. Így sikerült kiérni a 82-es főútra, mely szélén megkezdődött a csak most ne üssenek el című társasjáték. Pláne, amikor kamionok jöttek, s vele szembe pedig autó. Ezt egyszerűen túl kell élni, s csak nyomni.

 

Így sikerült újra megpillantani idővel a kocsit. A test, mint egy zsák huppant be az ülésre és indult hazafelé.

 

Nagy Kornél

 

Szólj hozzá!
2018. december 30. 17:18 - madarbarat

A tatai turistautakon túl

Ha valaki a Dunántúl egyik legkellemesebb városába érkezik, természetesen az Öreg–tónál, a várnál, és ha szerencséje van, akár a Cseke-tónál köt ki. Festők ecsetjére kívánkozó területek méltán vonzzák oda a turisták ezreit. Az ékszeres doboz alján azonban akad még egy két olyan terület, mely az ismeretlenség fátyla alatt lapít. Nem itt rendezik meg a méltán híres Víz, Zene, Virág mulatságot, a török sem ostromolja a Patara fesztivál keretein belül és még a Vadlúd Sokadalom madarász versenyzői sem léphették át annak határát, hogy innen szerzett megfigyeléseikkel is gyarapítsák a listájukat. Melyik ez a hely?

Történetünk egy október hétvégi szürke esős napban startolt, mikor családunk háromnegyede Tatabányára indult. S mivel épp kéznél volt két távcső, valamint egy fényképezőgép, ha már így alakult, a belváros felé kacskaringóztam. A négyemeletes házak környékén pihent meg a négykerekű, innen a Jávorka Sándor Iskola mellett elkutyagolva vette kezdetét a séta.

img_1564.JPG

Alig, hogy baráti jobbot nyújtott a táj, máris egy madármegfigyelő torony kandikált ki a területről. Buzgó kíváncsisággal falta a bakancs a lépcsőfokokat, majd mire fölért, a szemek megnyugodva vették tudomásul. Megérkeztünk! Itt vagyunk! A Réti-tó tanösvény. Futott a szem a víztükrön, örült, hogy újra ilyet látott. Mint egy izgatott vizsla orra úgy kereste, kutatta, hol lelhet valamit, s lám egy csapat vidám kacsára akadt. A tőkések ott bandáztak a nádashoz közel. Jé és ott középen? Egy búbos vöcsök pár ringatózott. De megváltozott ez a rész, mióta több ezer napja utoljára erre vitt a láb. Nem is volt még ennyire kiépítve. Most viszont élni kell a lehetőséggel! Gyerünk, nézzük meg milyen lett!

img_1567.JPG

Nem kell annak kényelmes bakancsot húzni, ki erre téved. A távolság minimális. A teljesítménytúrázók elkerülhetik, a környék a természetbarátok szabadtéri múzeuma. Ezt a helyet nem a vadító tájak, hanem a mindent átitató vizes élőhelyek hangulata miatt érdemes felkeresni. Belecsöppeni egy olyan világba, ahol a színes kép valamennyi elemének harmóniája fogad. Ahol a csivitelő verebeknek pontosan annyira helyük van, mint a tó partján vadászó nagy kócsagnak, valamint a fejünk fölött elhúzó danka sirálynak. Egy hely, hol a nád barna, a fű zöld, az ég és a víz kék.

img_1575.JPG

Ebben az egészben szépen bele illesz. Azzal is, ha például tízféle madarat ismersz, de azzal is, ha százat. A tó körbejárása nem egy erőpróba, nem is találsz rajta sok tízezer ludat. Ha viszont szeretnél egy jót sétálni vizes élőhelyen, akkor itt a helyed! Akkor örülni fogtok egymásnak!

Például akkor, amikor a tó szemközti oldalára érsz és a stégen lesétálsz, majd séta a parton, nézni a nádat, valamint azt a kis örvényt, ami a ház mellett fut el, s dobja oda neked a labdát. Ismered a kérdést, arra mi lehet? Jól van na, játszunk egy kicsit ilyet és hopsz, máris belevitt a málnásba, s  következő, majd azt követő kanyarnál veszed észre, lassan vissza kellene fordulni.

img_1577.JPG

Van miért, hiszen a lábad alatt őszi rózsák rikkantják el magukat. Hejj! Rám ne lépj! Ki is tudna egy ilyen bájos virágra helyezni súlyos tappancsát. Nyersen fogalmazva bűn lenne. Egyből szlalom pályává alakul a terep, s ettől kezdve már nemcsak a vizet, a légteret, hanem bizony a gyepet is lesed. A tatai madarászok azonban nem bíztak semmit a véletlenre! A játékos kedvű kukkerosoknak egy paravánt húztak, mi mögül a szó leghuncutabb értelmében megkukkolhatod a madarakat. Természetes, hogy ki kell próbálni és máris az egyik résen át pásztázik a két szem. Hmmm, jó kis móka! Köszönjük!

img_1589.JPG

 A terep azonban még tartogatott egy nagy dobást! Az utolsó szakaszt, az ős nádast. A hely, mely úgy szippantja be a kalandort, mint korty vizet a Szaharán átkelő. Egy ugrás és már bent is vagy.

img_1591.JPG

Ezután jöhet a darálás. Nyomod, küzdöd magad előre, s próbálsz kipislákolni a sűrűből. Hol van a cél? Az útra azonban nyugodtan rábízhatod magad. Engedd el az állandó kontrollt és hagyd, hogy ő vezessen. Ez mindenkinek jobb így. Te nem parázol, őbenne pedig nem teszel kárt. Hidd el, kettőtök közül neki van nagyobb helyismerete. Nincs más dolgod, mint sem követni, amerre orrodnál fogva vezet. Cserébe megadja a nádasban csörtetés minden izgalmát.  S mielőtt még Hany Istókká válnál, újra eléd lép a madármegfigyelő torony, majd arcodba mosolyog, kérdezi. Milyen volt?!

Idővel egyre kisebb és kisebb lesz mögötted a képe, majd mire újra műútra érsz és elveszi tőled a messzeség. Ennyi, hát erről szólt egy séta a Réti halastavakon.

Az a könyörtelen kíváncsiság, valamint az itt átélt hangulat, no meg az előre eltervezett program felteszi a kérdést. Van egy szabad óra a sötétig, végére jöhet egy kis desszert?!

img_1602.JPG

Lám már fentről láthatjuk újra az egészet a naszályi Erzsébet-kilátóból. Az internet szerint kocsival is elmehetünk a lábáig… Persze, bárddal is szelhetünk almát. Nem mindig érdemes. Hagyjuk csak a műút torkolatában az autót, pár perces sétával simán felkereshetjük, s így van időnk felkészülni a látványra. Hiszen ugyanis, amit a felérkezés pillanatában kapunk… Nem hagyományos látvány. Objektív értelemben jó indulattal közepes. Aki viszont tudja, hogy mi zajlik a lába alatt, na, annak kerekedik ki a szeme, hiszen legendás Ferencmajori halastavakat pillanthatja meg, méghozzá egyszerre többet! Hmm! Itt kérem virágzik a természetvédelem!

img_1605.JPG

Gyűrűzések nonstop, oktató tábor! Itt meg lehet tanulni madarászni! Ezzel a képpel zárult ez a kis kirándulás is, Tata udvarában, hol öröm madárnak lenni.

 

Nagy Kornél

Szólj hozzá!
2018. december 15. 18:02 - madarbarat

Kőris hegyi expedíció

Képzeld el, hogy fanatikus Forma 1-es rajongó vagy. Ausztráliától Monacón át Abu Dhabiig számtalan futamra kilátogattál, de a Hungaroring kimaradt a sorból. Valahogy így éreztük magunkat egészen az idei év őszének derekáig. Ha ugyanis valakit megkérdezel, járt-e a Bakonyban, hát bizony a Cuha-völgye után a Kőris-hegy előkelő helyen szerepel a listán. Nincs mese, be kell húzni!

 

Történt hát egy pénteki napon, hogy családom meglepően korán huppant be a fém kaszni mögé és alig várta, hogy mihamarabb Zircen, majd azon túl legyen. E kultikus helyet két oldalról szokás bevenni. A bakonybéli útvonal kétharmada már a talpunkban volt, így Borzaváron leltük a startvonalat. A kedves kis falu széléről pikk–pakk megtaláltuk a kék jelzést, akkor gyerünk!

 img_1708.JPG

Óvatos tempóval indult a menet, hiszen a kora délelőtti Nap harsány színeket használt a táj megfestésére. Tavaszt idéző üde zöld szántók és az aranyszínűvé vált falevelek ideális terepet nyújtottak a bemelegítésre. Az aszfaltos út, valamint a rajta közlekedő sebes járgányok azért sokszor libasorba terelték csapatunkat. Ennek ellenére nem érkezett nyafi, sem morgás, hogy miért nyomtuk mi két lábon. Miért is jött volna? Hiszen a benzint csak addig érdemes égetni, amíg nagyon muszáj. Az egymás melletti séta során csatlakoztunk össze valójában a természettel. Ilyenkor kerülsz, mint építőkocka a játékba és válsz részese az mókának. Például, mikor egy harlekin katica raj indít rád gigászi rohamot. Mint Eger várához a törökök, úgy özönlött ránk a mindenféle pöttyösből álló veszedelem, melyre a heves kalimpálás és a sebesség sokszorosra növeléssel védekeztünk. Amint sikerült megszabadulni az inváziótól, máris egy tanya képe rajzolódott ki előttünk.

img_1714.JPG

Kezdetben még csak szürke marhák hatalmas tülkein akadt fenn a szemünk, majd a csorda nagyságán, fenséges voltán. Olyan jó volt rájuk nézni. Hatalmas erős állatok, miközben olyan békésen ott legelésztek. Mögöttük pedig egy sorompó, mely mögé a látottak alapján be lehet merészkedni. Próbáljuk meg!

 

Amint a félkarút lehagytuk, arborétum feliratra találtunk. Egy lépés és már bent is lehetsz a hangulatos ösvényekkel szabdalt területen. A környék kertészeit rabul ejthették a közel, de főleg távol-kelet növényei, hiszen a kis táblák, melyek a vaskos lábak alatt virultak, erről árulkodtak. Amikor pedig már ki tudja, hány kilátóval fejedben erre tévedsz, hát fel sem merül benned, hogy itt pont ezen a mikro területen látsz egy újabb meglepit. Egy félbe vágott fa törzsének tetejére készítettek egy olyan kupaknyi kilátót, melytől majd elolvadtunk. Nem mindig a méret a lényeg. Főleg itt nem! Igazi klasszikus létrán lehetett felmászni rá. Tökéletes bunki, gyerekkuckó vagy épp bármi más. Azt hiszem nyakig trutyiban kerülnének a kütyügyártók, ha a mai fiataloknak ilyet mutogatnának. Ehhez képest egy érintőképernyő gagyi vacak. Hol van két tenyérnyi területed, mely, ha eljátszva és csak pár percig is, a tied! Igen, ahogy láttuk, él még a gyerekekben – és persze a felnőttekben is – az egészséges lélek, csak találni kell egy ilyen helyet és kész.

 img_1734.JPG

Alig, hogy el tudjuk vonszolni magunkat innen, máris újabb hangulatos fák romantikus formájában gyönyörködhettünk. Hopsz, de mi az a fenséges, de mégis ember léptékű épület? Egy étterem és hotel várta itt a nagyérdeműt, valamint egy kis tó, játszótér, park. Micsoda helyre csöppentünk. Igen ám, csak erről az órát elfelejtettük értesíteni. Ő meg se szó, se beszéd úgy faképnél hagyott bennünket, hogy még integetni se láttuk. Egyszer csak azt vettük észre, hatvan perccel távolabb illene lennünk. Oké! Akkor most becsukjuk szemünket és gyerünk innen gyorsan! Ezt nem mindenki gondolta így. Hófehér cirmi került elénk, mely pihe-puha szőrével, valamint barátságos viselkedésével megint közel negyed órát vágott ránk. Itt már nem volt mese, kitörtünk a lovakkal, istállókkal és megannyi más természet közeli társulattal ellátott helyről és kerek perec a hegy felé viharoztunk. Az óra azonban vissza se nézett, csak iszkolt előlünk. Itt bizony felvetődött a kérdés. Bevehető-e a csúcs ennyi idő alatt? Öt óra tájban már ismeretlen vidéken sötétben nyomni kétesélyes dolog.

 img_1755.JPG

Raktunk két bögre erőt, majd három evőkanál lelkesedést, felhörpintettük. Gyerünk! Itt most már nincs megállás! Nyomtuk, nyomtuk és nyomtuk. A táj mellénk állt! A lankás út, valamint a szemünk előtt ott ágaskodó hegy látványa mind - mind erősítette a menetet, szapora lépések, normális élettani funkciók. Ez a környék nem gyilkolja le a bakancsod… Egy darabig.

 img_1763.JPG

A térkép ugyanis jelezte, a belépőt itt közvetlenül a bejáratnál szedik! Amint tehát Őfelsége lábaihoz értünk, odapöccintette magát. Akkor, kezdjük! Megérdemeltek-e engem? A mozgó lépcsőt erre valahogy nem ismerik és szerencsére kirakatból sincs túl sok a környéken. Helyette kapsz egy kristálytiszta levegőt, melyre idővel egyre nagyobb szükséged is lesz. Ahogy azonban a szív is ritmust vált, a hátad mögött bontakozik ki a csoda. Ahogy egyre magasabbra jutsz, úgy kapod cserébe fokozatosan a panorámát. Hmm! Az út azonban nem élsportolóknak készült. A balatoni Kopasz-heggyel valószínűleg nem találkozott, vagy ha igen, nem egy nyelvet beszéltek. Ide ugyanis közepes szuszogás mellett gond nélkül fel lehet kapaszkodni. Semmi citromfacsarás, semmi gatyaszaggatás, csak egy combos emelkedő, melyet csak a legvégén az utolsó rövidke szakaszon, csak úgy az íze kedvéért… Ott ad neked egy odapörkölést. Csak hogy tudd, hol a helyed.

 

Amint azonban felértünk a tetőre, úgy érezhettük magunkat, mint a hatezer kilométerre lévő Mount Everesten. Igaz, oxigénnel valószínűleg többel rendelkeztünk és a hegy is könnyebben hagyta magát, de legalább annyian voltak a csúcson egyszerre. Alig fértünk el. Itt egy kisebb csoport, ott egy kutyás pár. Még a kilátóba is időzíteni kellett, hogy mikor férünk fel. Aki pedig itt jár, hát nézzen fel! Másszon fel, nézzen körül, de azért ne féljen, nem fog beleszédülni a látványba. Holott a Bakony legmagasabb pontja, nem azt jelenti, hogy a legszebb is. Mondjuk közepes. Ide nem a kilátásért jövünk. Szép és kész, jöhetünk le.

 img_1802.JPG

Viszont itt már sikerült fülön csípni az időt. Elkaptuk a grabancát! Jaj, neked! Innentől nem engedünk el! Bedobtunk egy kis nyamit, leöblítettük lötyivel, s jöhetett az ereszkedés. Az utat már ismertük, neki is eredt a család. Szinte át is lehetett volna vágtázni az egészen, csak ne lett volna annyira szééép! Az egyre kisebb szögben világító Nap egyre harsányabb színeket kevert a palettáján, mellyel megfestette szüntelen az elénk táruló utat. Húúú! Azok a barnák, nagyon barnák voltak és azok a sárgák.. Azok sárgák voltak. Mindezt ügyesen, csak hogy elájuljunk tőle, a fákról szelíden lehulló levelekkel dekorálta. Oóóó!

 img_1817.JPG

Ilyen hangulatban találtunk újra a tanyára, majd itt már tényleg spuri üzemmódot használva megállíthatatlanul hussantunk a kocsiig. Van, aki arról panaszkodik, hogy unatkozik egy délután. Nem is tudja mennyire jó… Csak leülni, felrakni a lábad, pihenni, pihenni és pihenni!

 

Nagy Kornél

Szólj hozzá!
Egy madárbarát naplója
süti beállítások módosítása