Este volt, a nap aranysárgára festette a szántót, de nem égette ki a közte elfutó utakat. Az egész napos csavargás édeskésen fárasztó voltában bandukoltunk hazafelé, mikor az egyik útkereszteződésben kérdőjelet meszeltünk az égre.

Holott az elmúlt húsz év alatt megtanultuk a tájat, mégis nagy levegő! Most merre?

A megszokott úton bekutyagoljunk a faluba, hol már a kocsi kényelmes ülései nyújtják az áhított pihenést vagy táblákról ránk kiabáló erőszaknak engedelmeskedjünk, mely szerint a közeli pincékben szőlőből nyert alkotások kaphatók. Mivel aznap több mellett is elhaladtunk, melyekben csak egy dolog volt közös, az hogy zárva volt, kétkedéssel fogadtuk az invitálást. Könnyen le is beszéltük magunkat, s már indultunk is volna Tata irányába, míg nem egy fehér autóban lehúzott ablak mögött termetes legények furikáztak.

Bocsánat, meg tudnátok mondani, lehet valahol ilyenkor még bort venni? Érdeklődtem szerényen. Erre ők csordultig jó szándékkal és életerővel, dióhéjban számba vették a környék lehetőségeit, majd kiválasztva egyet, nyújtották át díszes szavakba csomagolva. Mi lehet ugyanis hízelgőbb egy metál zenén sarjadt léleknek, mint a megunhatatlan örökzöld Osszián idézet.  Szóltak, hogy ott valószínűleg most zártkörű rendezvényt tartanak, de a borászuk olyan jó fej, hogy ettől függetlenül ad lehetőséget nekünk is. A srácokból csak úgy dőlt az ízléses derű, mondták úgy közelítsünk, hogy „Amerikából jöttünk,” no meg Paksi még a sörivó vagyok című slágert énekelve, költsük át borivó vagyokra, és ezzel próbálkozzunk!

Felültünk erre a vonatra, s lám ahogy az alkalmi idegenvezetőink megidézték, a Hauzer birtokon családi rendezvény zajlott. Kétkedve közeledtünk feléjük, nem úgy, ahogy kutyájuk, ki, mint Pimpa, a mesében, lendülettel, de csordultig barátsággal faralt be elénk. Utána érkezett a helység gazdája, ki készséggel és udvariasan jelezte most, elfoglalt, de ettől függetlenül szívesen segít nekünk.

Hmm! Sokoldalnyi anyagot átlapozva sem találok emlékirataim közt ilyen fogadtatást! Bevezetett pincéjébe, felsorolta a kínálatot, melyből bizony feladat volt választani. Végül királylányka, sárga muskotály és generosa került a hátizsákba.  Majd megköszöntük a vendéglátást, és úgy léptünk ki az kertjéből, ide még rendes műsoridőben jönni fogunk.

Hat nap telt el az eset óta, s izgatottan vártuk az estét, hol pontot teszünk az i-re. Előkerült az első palack, majd a pohárba jutott, honnan elérte eredeti célját. S, hogy milyen volt? Megkértük feleségem szüleit, kik tőlük pár kilométerre laktak, hozzanak mindegyik fajtából. Bornak szakértője, pláne szavakba, betűkbe formálója nem vagyok, ezt meghagyom a profiknak. Csupán annyit mondanék róla, kérünk még!

Nagy Kornél

Este van, a város szélén futó utat a sötétségtől csak a lámpák fénye menti meg. Ember alig, pedig az idő ilyenkor kegyelmez meg a hőségben szenvedőknek. Egy motoros húz végig az aszfaltcsíkon, felcsavarta járműve szarvát, hangosan bőg, hogy hallja ezt a fél város. De mi célja vele, siet? Akkor miért nem kapcsol magasabb fokozatba? Szeretné, ha hallaná nagyanyja is, hogy hamarosan megérkezik? Miért nem hívja fel telefonon, mami azonnal ott vagyok nálad!

Két cipő azonban halkan fog talajt.

Majd az egyik elindul, a  másik pedig már lendül is utána és szállítja gazdiját tovább. Kinek eszébe jut egy történt történet, mikor Bezenyén ugyanezek a gumitalpak dobogtak azzal a tudattal, hogy az elit sportolókat kísérhetnek.

Fürkészik a szemek a bicikliút horizontját, s élvezik a játékot most nem, még nem. Na, talán, most, nem még most sem. Egyszer csak két atléta sziluettje rajzolódott ki, kiket odaérve üdvözlök. Micsoda megtiszteltetés, ilyen sportemberek társágában tölteni pár órát. De, mintha ez a szó lassan kikopna a szótárból. Pedig nézzünk körbe és lássuk, mennyi nagyszerű ember él körülöttünk! Vannak, kik szellemi képességeik, tudásuk alapján világítanak szentjánosbogárként, s adnak értelmet a felszínesen, akár bólyázatlannak tűnő élet tengerében. Míg mások fizikai teljesítő képességük által nőhetnek szemünkben ikonná. S mi történik akkor, ha mindez a kettő egyesül? Például találkozunk Molnár Péterrel! Na, de ne szaladjunk ilyen gyorsan előre.

Négyszázötven kilométerrel a lábban, ne is virgonckodjunk. Ő viszont jött, barátságosan köszönt és közvetlenül tovább folytatta az útját. De, mit is jelent mindez? Például, hogy barátságosan beszélgetett Takács Lacival, miközben a közvetlen környezetéről sem feledkezett meg. Beálltam mögéjük, s vettem a ritmust, miközben ők, ahogy mások egy kávé és süti mellett kedélyesen csevegtek.

Idővel mellé kerültem, s nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjünk, más ligában játszunk. Ő azonban mit sem érzékeltetve ebből ugyanolyan közvetlenséggel válaszolt amatőr kérdéseimre. Mint például arra, hogy nem fáj-e a lába. Jött a a válasz, amit azóta is tanulok. Fáj, mondta kérdőn? Mindenkinek fáj. Csóóókolom! Pont, nincs több kérdésem az ultrafutással kapcsolatban. Mennyire egyszerűbb lenne a világ, ha ezt a választ mindenki hallaná, felfogná, magáévá tenné, s feltenné életére a koronát és alkalmazná. Fáj, mindenkinek fáj!

Fuss, aztán ha fáj, akkor fáj és fuss tovább. Ennyire egyszerű. Nem kell ennél nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki. Nem kell azzal tölteni csordultig az elmédet, hogy jaj, de nehéz, meg hú, de el vagyok fáradva. Ja, igazad van és akkor, mi van. Fuss tovább, ne azzal foglalkozz. A természetjárásnál is fülön csíphető ez a jelenség, mikor a szúnyog csíp filmet fűzik be. Hmm. Ott egy fehérhátú szerkő? Igen! Na, annak tessék örülni, s közben csíp a szúnyog, hát az lehet. Iszonyatosan tetszett, még van vele munka, hogy átültessem az élet más területeire is! S persze nem ütötte volna át a falat, ha nincs benne az a hasonlíthatatlanul eredeti ön azonos válasz.

Egyszer egy zen gyakorló egy elvonulás alkalmával felhívta mesterét telefonon. Már fél éve gyakorlom, mindent átéltem, amit csak lehet, mit tegyek még? Jött a válasz! Csak csináld! Tökéletesen egybe vág a kettő! Csak csináld!

Beértünk Rajkára, majd a bicikliúton folytattuk a menetet. Lett szerencsém a kerékpáros kísérőikkel is pár szót váltanom, miközben egyre körvonalazódott az egész futás hangulata. Ami abban rejlett, hogy Péter eljött futni és egy jót futott.

Idővel elértünk a töltésre és arra felkapaszkodva olyan szívesen írnám, hogy mint Kolumbusz előtt Amerika partja jelent meg a cél, de nem tehetem, s nem teszem.  Ez nem a mi vizünk, hanem az övék, amibe érdemes belekortyolni. A helyett ugyanis, hogy a tűzijáték meg világra szóló diadal, s eufórikus örömódát zengtek volna a környező fák, miben a sportoló feloldódva a Mount Everest tetejéről mosolyogva integetett volna vissza, hát megállt, készített pár fotót, ivott egy jót és elkezdtünk beszélgetni.

Na, de kérem, itt álljunk meg egy orbitális óóóórdításra! Ha valaki elmegy fodrászhoz, az nagyobb vivátozást követel ki magának, mint ő. S ha még lesz egy új ruhája, telefonja, kocsija, háááát akkor aztán. Péter beért a célba, s elkezdtük például kitárgyalni a cipőket.

És mi történt ezután? Bepakoltak a lakókocsiba, s mivel időbe meg voltam csúszva, felajánlották, hogy visszavisznek Bezenyére.  Ő pedig beszállt, majd tovább kérdezősködtem…

A válaszok pedig rendre megérkeztek és most is megérkeznek arra, hogy… sötét van, a futó utat a sötétségtől csak a lámpák fénye menti meg. Egy motoros húz végig az aszfaltcsíkon, felcsavarta járműve szarvát, hangosan bőg, hogy hallja ezt a fél város.De, mi a célja vele?

Nagy Kornél

Tavasz volt, a kerékpár két kereke szolgalmasan keringeni kezdett a tengelyük körül, miközben a társuk fölöttük szuszogott, s remélte, hamarosan megpillantja a Bazilika távolról is látható kupoláját. Nyár volt, mikor a régi egyes útról a volánt balra tekerve a négy kerék egyszerre kezdte falni a Pilisbe vezető aszfaltot és a  kíváncsiság meglepetések gyümölcséből mixelt turmix ízét szájában érezte. Ősz volt, mikor a Lábatlanról kigördülő, csak a mozdonyvezető által megszámolt kerekű szerelvény orra beleszimatolt a levegőbe, s mormolta, jól van már, jól van, megyünk a Dunakanyar kapujába. Emlékszem az összes alkalommal úgy szaladtunk át a tájon, mint romlott joghurt a laktóz érzékeny gyomorban és tovább.  Soha, de soha nem álltunk meg, s néztük, mit rejt a műút egyik és másik oldala. Eddig!

Egy szombat délelőttön ugyanis Feleségemmel Dunaalmás ütőeréről leválva a mellékutcácskák bája után eredtünk. Hol hambit, fagyit árulnak, annyira rossz hely nem lehet. Igaz, ekkor még kihagytuk a lehetőséget, a körülötte díszelgő tó kapott némi figyelmet és egy kört. Mindez persze csak pitiáner séta és semmiség volt, az azt követő menet előtt.  Egy szélesebb út ugyanis nem máshoz szállította utasait, mint Őfelsége, a Duna elé.

Kétféle embert hord hátán e golyóbis. Egyik, ki megkérgesülve beleun az életbe, s vele a Balatonba, Bakonyba, Dunába. Másik, ki gyermeki tekintettel figyeli és követi e csodás képződmények minden apró rezdülését. A szerencsések csoportjába tartozván bókoltunk a víz előtt. Ki, mint egy császár haladt végig a maga alkotta környezet közepén, s osztotta a lehetőséget. Halak, ti úszhattok bennem. Madarak, ti ehettek a halakból. Emlősök, ki jóllakhattok a madarak tojásaiból. Aki látja csodás arcát, örömét leli, tiszteli, szereti őt! Függetlenül attól, hogy most a Szigetköz szigeteit építgeti vagy a Gerecse lábujjait csiklandozza.

Mivel tudtuk, máshol is találkozunk vele, könnyen köszöntünk el tőle - nemsokára találkozunk. S már indult is a motor. Neszmély falu ismerősen cseng a borbarátok fülében. Mi is üres palackokkal hátizsákunkban vágtunk neki a terepnek, bízva abban, hogy visszafelé már nehezebb lesz a zsák. Mi tagadás, elsőre nem esett le az állunk. Amerre mi jártunk, ott se kacsaláb, de még veréblábon sem forogtak a viskók.

Idő kellett, mire az áltagos jelzőig jutottunk, s amikor több borászaton a lakat lógott, hát nem lelkesültünk túl. Az lendített viszont nagyot a megítélésen, hogy egy kedves hölgy még a testvérét is felhívta folyó bor ügyben, de nála sem volt készlet. Maradt hát a vár, amit a házak fölé magasodó tetőre terveztek.

Aki kérem, erre feni a fogát, hát vagy hozzon magával pár pelenkát vagy nézzen meg előtte pár horror filmet. Ha ugyanis a százemeletes alagsorába ér és otthon hagyta a hágó vasat, meg az oxigénpalackot, mérlegelni kell. Vagy nekivág  és megtanul káromkodni vagy lent marad a vágy sárga fenéjébe merülve korholja otthon magát. Mégis csak meg kellett volna próbálni. 

Itt kérem, nem szégyenlősködik senki. Úgy a képedbe nyomja a meredekséget, hogy még gúnyból sem bírsz vigyorogni. A légszomj már az első métereken jelentkezik, de amint később kiderül, ez még nem az. A tatabányai turulmadaras sztori megy a levesbe, s a tavalyi badacsonyi Bújdosók lépcsője is jóleső élménytárba kerül. Ez a hely, mint egy vastag fekete szövegkiemelő ír át minden eddigi emlékedet. S amikor azt hiszed, két lábon tudod hozni a távot, úgy feltolja előtted a terepet, hogy felnézni is szörnyű rá. A tested egy ideig próbál egyensúlyozni, majd a játék véget ér. Marad a negyven pár évvel korábbi mozgásminták felidézése. Térdre rogyás és négykézláb mászás felfelé. Egy biztos, aki ezt ide hordta, annak az anyja matuzsálemi kort ért meg.

Kikormoltuk a hajszálereket A folyadékháztartás is felborult, ugyanis olyan csapok is kinyíltak, amiről eddig azt sem hittem, hogy létezik. A kilátás viszont, amit itt fent árulnak! Hmm!

Köszönjük szépen, gyönyörű! Nem írom, hogy benne van az első ötben, de azért érdemes egyszer felmászni érte. Nézelődés, fotózkodás, majd összpontosítás, nagy levegő, s irány le.

Írni se kell, pipi lépésbe, leguggolva, ideális esetben cipőtalp féken, mint egy hernyó másztunk. Összes hitünket a fűcsomókba vetve bukdácsoltunk egyre lejjebb s lejjebb, a közben megfogalmazódott, olykor kimondott szófordulatokat ezúttal nem idézem. Kivéve ezt. A terem buráját!

Lent már a pincesor felé vettük az irányt, hol olyan történetbe csöppentünk, melyet a „Mesebeli borász” című írás elevenít majd meg.

Ezt követően találtunk rá a kocsira, no meg arra a lángososra, kitől elfogyasztottuk az ebédet.  Nagy levegő és újra a Duna partján találtuk magunkat. A neszmélyiek azonban erre cirkusszal, csinnadrattával és tűzijátékkal várják a kirándulókat.

Köszöntőt egyből egy olyan alkotástól kapod, kitől hitelesebb nem is lehetne. A mű úgy ismeri a folyót, mint assam tea Indiát. Ő ugyanis abban élt és létezett. Több évtizeddel korábban még, nem egyszer láthattam a két szememmel őt, munkában. A vöcsök régmúlt hullámokat törte meg vaskos ormányával és töltötte le ácsingózással elménket. Milyen is lehet rajra szelni a habokat. Ő most itt a párjától egy karnyújtásnyira állt a nagyérdemű előtt. Nem hittem volna, hogy egyszer még személyesen találkozhatom vele. De itt voltak társai is, a hajó skanzen többi részvevői.

Az érdekes séta után újra ülés kényelmes puhaságába süppedtünk, s a lombkorona tanösvény bejáratáig ott is maradtunk. A kíváncsiság azonban újra felszólított! Most pedig vagy megemeled fáradt testedet és rákényszeríted a működésre, vagy nem tudod meg, miről posztolnak a többiek. Na, ennek a fele sem tréfa! Ami muszáj, az muszáj, s már be is sorakoztunk a többi kocsi közé a parkolóba.

Aki ezen a tájon jár, érdemes egy varga betűt tennie. Nem mondom, hogy világra szóló élményt nyújt, de kellemes a fák lombkoronájában sétálgatni, miközben tudjuk, mindez egy cinegének természetes.

Kellően hosszú, hogy átvedd a hangulatot, de nem annyira, hogy azt mond, mikor lesz már vége.

A valódi érték azonban csak ez után villant fel. A hűs fák között elkapott a hév egy kis sétára. Leporoltuk az emlékeket és megnyíltak a Gerecse ösvényei. Hmm! Mikor felidézel egy régi ízt, s nem akarsz lekattanni róla! Mondjuk egy jó kis törökmézes műsor vagy a kapucíner csoki! Mikor találsz egy rég nem látott filmet, befűzöd, s az megy a maga útján. Na, mi is ebbe a folyóba csobbantunk. Újra éltük a Gerecsézést.

Idővel azonban az újabb állomás hívó hangja a parkolóba vezetett vissza, majd jöttek azok az utak, melyeken még az emlékezet határán található időkben tereltük át drótszamarainkat. Persze, mint ócska szűrőn úgy potyogott ki ezer szitu, de a történet váza, még ha rogyadozva is, de tartja magát.

Így értünk be a Tardos határán található tóhoz, hol kérem majálisi forgatag fogadott. Itt kérem az ingyom bingyomtól a tálibéig minden volt, amire csak gondoltunk, meg egy picit több is. Enni, inni, labdázni, pihenni - még megvoltak. Amikor viszont a tavat jártuk végig, egy régi ismerős madárgyűrűző kukkolta a hálóját, mit sem változott külsővel.

Majd, amikor a tókerülő útra vetemedtünk, látjuk, hogy itt olyan élet van, hogy csuda. Az osztály létszáma száz, nem hiányzik senki. De, hogy még a mocsári teknős is itt legyen!

Meglepően sokáig hápogtunk így a tó partján, csak a kényszer taszigált el innen.

Az út további állomásai viszont teljesen más jellegűek voltak. Családi és egyéb természetűek, ennek kapcsán láttuk meg Tatabánya, később Tata, a sötétség beálltát követően pedig városunk tábláját.

S milyen érzés volt az elmúlt évtizedek távlatából látni a serdűlő kor fontos állomásait? Üdítő, felpezsdítő, de egyben lehengerlő és magával ragadó! S bizonyság, érdemes hátunkra venni a Dunántúl útjait, hiszen nemcsak a megélés pillanatában élvezetes, hanem azt következő időszakban is.  

Nagy Kornél

A nappali vadászok után érkezzen a csillagos egek vitéze, kinek csőrétől retteg a környék apraja, s még aprajabbja. Húú, micsoda felvezetést kapott grófsága, de mint majd a következő sorok elárulják, nem véletlen. Közelítsük meg a kuvikot első körben nem máshonnan, mint egészen az Olümposz hegyéről.

Így volt –e vagy sem? Erre azért erre ne fogadj! Hajdanában, amikor még nem az emberek, hanem az Istenek éltek valahol háromezer méteres magasságban az Égei–tenger partján, Pallasz Athénét Zeusz magához hívatta. Az a helyzet, hogy fel kéne pörgetni a területed, mert ugye ezek ott lenn a bölcsesség terén elég cudarul állnak. Válassz egy állatot és ezzel reklámozunk egy kicsit téged. Elé tárt három kártyát, melyen állatok voltak. Hmmm! Athéne hezitált egy kicsit, majd megkérdezte, bor nincs? Az ugye mindenkit bölccsé tesz. Nincs! Szólt Zeusz, az már Dionüszoszé! Neked ezek közül kell választani. Fratercula arctica, tetrao tetrix, vagy a kuvik. Jól van, legyen a kuvik! 

Miért is kapta ő e dicsfényt? Elsősorban megjelenése miatt. Az előre néző szemei az okosság látszatát keltik. Persze van is benne valami, hiszen értelmes madarak, de a varjúval nem küldenék probléma megoldási versenyre. Az viszont igaz, hogy Pallasz Athéné madara lett. Azonban nem csak ő vette oltalmazó szárnyai alá. Hámori Dániel (oly sok érdekességgel együtt melyről még szó esik) a Magyarország Ragadozó Madarai és Baglyai könyvében írja, hogy 1754-ben Amadé László báró indítványára háromtól tíz évig terjedő börtönnel fenyegették azt, ki egy csodás lény életére tör.  Ezen túl külön embereket fogadott, kik csendben őrizték a kuvikot.

Na, de most ismerkedjünk meg görögdinnye héjba sűrítve e különleges tollassal. Aki kuvik lesre indul, és nincs olyan szerencséje, hogy a Várbalog melletti odúnál a Győrig Előd féle bemutatón testközelből figyelheti meg őket, egy gerle méretű madárra hegyezze ki érzékszerveit. Elsősorban a Nap búcsúját követően pirkadatig meregesse szemgolyóját, majd amikor citromsárga szem néz vissza, nézze meg, mi van körülötte, akár kuvik is lehet. Növeli az esélyeket, ha picivel lejjebb majdnem másfél centis csőrre is akad. Ha mindez egy három centis csűdön áll, amit azért a tollak takarásában nehéz megítélni, akkor már vidáman, de csöndben toporoghat. Ha ehhez társul közel fél méter szárnyfesztávolság, jó eséllyel megvan a célpont!

Siker esetén nyugodtan hátra lehet dőlni, ki nem fél, hogy elesik, mert amivel összehozta a sors, az bizony nem Rakonczay Gáborral beszéli meg az újabb kalandjait. Ők ugyanis a csuszkákhoz hasonlóan ragaszkodnak a területükhöz. Nem csak úgy, hogy a legtöbb madár a fészkelési időszakban. Vannak párok, kik egész évben a területüket őrzik. És nemcsak a saját, hanem más fajokkal, például seregélyekkel és csókákkal szemben is.

Majd eljön a tavasz. Ilyenkor a hím megmutatja a tojónak, milyen ügyes. Dereng ez valahonnan? Ők nem egy kerekeznek a motorral a csajok előtt, hanem ügyesen vadásznak, és amit elkapnak, azt átnyújtanak neki. Ez kérem a valódi romantika. Ha működik a kémia, jön az aktus, mely átlagban fél percig tart, de alkalom adtán egy öt perces műsorba is torkollhat. Ha pedig beérik a gyümölcs, lerakja a padlásokra, üregekbe vagy mesterséges odúkba hófehér tojásait és kezdődik a gomba effektus. Az odúzás sem csupán móka és mese. Előfordul, hogy ellenség jár arra. Ilyenkor fejüket előre, hátra mozgatják. Majd mozdulatlanul figyelik, összehúzódnak, és kiegyenesednek. Eközben riasztó hangot adnak. A fiókák mindezt lábuk előre tolásával is fokozhatják. Alig fordul meg párszor a föld a tengelye körül és a vadászok készen állnak!

De mire fenik a csőrüket? A természet nem egy pizzéria, hol válogatni szoktak. Jaj, én nem kérek pepperonit, mert attól ráncos lesz a talpam. Itt, ami kisebb, mint ő és el lehet kapni, jöhet.  Például kétéltűek, hüllők, meg ilyesmik. Ja, kérem, hogy ott egy barázdabillegető, jöhet! Hmm, mintha egy mezei pocok mocorogna a fűben, nem hagyja ott. Egerek, egyre megy.

De, mi van a bogarakkal? Ezzel a kérdéssel meg is érkeztünk az emberi gyűlölet című záró részéhez. Azt hiszem, a Rubik kockát hamarabb kirakja a madárvilágban kevésbé jártas Kedves Olvasó, mint ezt a feldobott témát. Mi van?!

Kezdjük elölről! A kuvik nem válogat! Bogárnak is azt mondja, jöjjön, csak tessék, csak tessék! Hammm! Azonban ő elsősorban sötétben vadászik. Régebbi tanyákon és falvakban, még kevés ledes lámpa volt, az este beálltával csend és sötétség ült a házra. Főként csak akkor világítottak, amikor valaki nagyon, de nagyon beteg volt vagy szegény már átlépett egy másik világba és virrasztottak mellette. Az éjszakai fény odavonzotta a bogarakat, ami gyorsétteremként funkcionált a kuvikoknak. Emiatt, ahol beteg vagy elhunyt volt és világos, a bogarakkal megjelent e tollas is. Ezzel összekötve szegény kuvikot halálmadárnak kiáltották ki, ezért gyűlölték.

Nagy Kornél

Nem vidámparkba indulunk ezúttal, Kedves Olvasó! Ez a terület pontosan annyira félelmetes, mint amennyire gyönyörű! Tedd hát félre félszeg éned, s mint a hullámvasúton, engedd, hogy induljon a történet!

Alig léptünk bele a nyárba, mikor a Madártani Egyesület Kisalföldi Csoportja nyilvános gyűrűzésre invitálta a nagyérdeműt Várbalog utolsó házai mögé. Közel száz kíváncsiskodó fogta gyűrűbe Győrig Elődöt, kinek vezényletével indult a móka. A terepen edzett szakember tudását nem őrizte hét pecsét alatt és szívesen osztott meg minden infót, melyet érdekessé vélt, s amit kérdeztek tőle. Az úton haladva meg, megállva szívesen mesélt a délután főszereplőiről, s a felé záporozó kérdésekre is rendre érkeztek a válaszok. A fő mutatvány azonban az volt, mikor a költő ládákból előkerültek a predátorok.

A madár, melyet már amatőr természetjárók is távolról felismernek, nem beszélve alattvalóiról a pocok nemzettség minden tagjáról. Ki ő, s miért lengi körbe ez az érdeklődés?

Az tény, hogy vörös vércsével találkozni megtiszteltetés. Igaz, nem kell őt bemutatni az öreg kontinensen. Izland kivételével a környék összes országának távcsövese hazai pályán összefuthat vele. Mi több, ennél messzebb is él. 

De nem mindenki láthatja őket testközelből. A természetvédőknek hála viszont elénk hozták a fiókáikat, s láthattuk őket.

Ott volt csillogott apró szemükben az a jelenet, amikor szüleik még valamikor a nem túl régmúltban egymásra mosolyogtak, s szerelmesen összedugták csőrűket. Náluk is vannak jó pasik, na meg még jobbak. Magyarország ragadozó madarai és baglyai című kétkötetes remekműben arról is olvashatunk, hogy az élénkebb színű hímek könnyebben találnak párt maguknak. Vélhetően az egészségügyi állapottal függhet össze. Aki képes szép tollakat viselni az tuti, hogy fizikailag toppon van, s elkapja, amit el kell kapni.

De ugye ott tartottunk, hogy két fekete szempár egymásra nézett, majd jött a lamour, meg a többi, csak a fészekrakás maradt ki a programból. Ezt ugyanis elfelejtették beleírni a hogyan legyél kedves vércse című szakkönyvbe. Emiatt hát maradt a már meglévő fészkek kölcsönkérése, egyoldalú kisajátítása, lenyúlása. Általában persze akkor történik mindez, amikor nincs szüksége az építőnek, de megfigyeltek már olyan esetet is, mikor még tojásokon ült az alkotó, s a vércse volt az erősebb. Elég az hozzá, hogy rátaláltak egy mesterségesen kihelyezett költő odúra, megérett a gyümölcs, s tojás lett a végén. 

A vörös vércse a parlagi sas fészkébe is bekéredzkedett, nem vette le a proto típust. Míg ugyanis ezek az óriások többnyire két fiókával számolnak, történetünk hőseinek fejében háromnál kezdődik a számolás és egészen hétig, de extrém esetben akár kilenc, sőőőt, tíz tojásról is érkeznek a hírek. Bár ebben az esetben a szakik már összetojásról sutyorognak.

A komfort sem mindig azonos a vércséknél. Aki például dolmányos varjú fészekben látja meg a napvilágot, ötcsillagos szállodai ellátásban részesül. A sziklaüregekben nyíló társaik hozzájuk képest vadcampingezők. Ők ugyanis fészek híján be kell érniük egy kis kőzet törmelékkel. Urbanizált padlásra pottyantott társaik sem dúskálnak kényelmi szolgáltatásokban, ilyen ez kérem. Lutri vércse fiókának lenni.

De nem csak itt találhatunk különbözőségeket. Olyan sajátosságok sem kerülték el a fiókákra fókuszálók figyelmét, mint a tojások foltjai közötti összefüggések. Bizonyos esetekben a fészekben található tojások mintázatából megállapítható, ki az idősebb! S hogyan? Minél több színanyag van egy tojáson, annál idősebb lehet. Ez persze nem ennyire egy meg egy, de azért főbb vonalakban megállja a helyét.

Még mindig ott tartunk, hogy ezek a vércsék ott vannak a gyűrűzők kezében, s mindenki örül neki, hogy milyen cukik meg minden, mert távoltól, no meg hetven kilogramm testsúly fölöttiként ugye ezt könnyelműen kijelenthetem. Az első fészekalj lassan visszakerült a helyére, jöhetett a menet az újabb ládához.

Persze joggal kérdezheted, miért is kell kirakni nekik ilyesmit. A válasz a nem túl dicső múlt évtizedeiben keresendő. Ötven, hatvan évvel ezelőtt, mohóságunk és rövidlátásunk szörny tette következett. Intenzív mezőgazdaság alá söpörtük a maradék kaszálókat, réteket. Durr! Majd rászórtunk a meglévő területekre jó kis mérget, ugye a rágcsálók ellen, s hogy teljes legyen a kép a varjúkat is feketelistára tettük és irtottuk könyörtelen.

Most beszéljünk madárnyelven. Káááár, megszüntettük a táplálkozó területeket, káááár, megszüntettük a fészkelő helyeket (a varjú fészkeket). Az állomány, mint kilőtt spitfire a második világháborúban úgy zuhant le. Állítólag ezer pár alá esett országos állománya.

Bocsánat, mi volt a kérdés? Jaaa! Hát azért helyeznek ki költő ládákat, hogy biztosítsák a madár számára a fészkelési lehetőséget egy olyan spejz mellett, hol kedvére válogathat. S hogy mennyire fontos az éléskamra? A svédasztalos vacsora után le szoktunk ugrani még egy kis csoszvadt kifliért a szomszéd közértbe? Náluk is ez a képlet működik. Ha terülj, terülj asztalkám van, a fészek közelében maradnak. Ahol viszont szűkösek a viszonyok, ott hosszabb távot, akár több kilométert is meg kell tennie a madárnak az élelemért. 

Ahol mi jártunk, ott kérem lakodalom volt az utcában, így történhetett meg, hogy a következő ládából, ha nem is hófehér nyuszi, hanem újabb vércse került elő. Ők már nagyobbacskák voltak, s kirajzolódtak rajuk a jelek. Olyan tollak, olyan csőrök és olyan karmok illeszkedtek csöppnyi testükhöz, melyek képesek lesznek ellátni a feladatot hatásvadász kifejezéssel, hmm. Ölni! Húúú!  Nagyon fontos!!! Ahol-e tollas még meg tudja villantani mindössze egy másfél centis csőrét, s alig több mint egy centis karmát, ott van keresni valója a természetnek.

Nagy Kornél

Nem szemérmeskedett ezúttal a cím! Egyből kivágta, mi következik most! Nincs is mit cifrázni rajta, kezdjük!

Egy szombat reggelen családunk száz százaléka izgatottan várta a MÁV szignálját, mely valahogy így hangzott… vonat érkezik a negyedik vágányra. S már fent is voltunk rajta. 

Kelenföldön derűsen szálltunk le és négyfős alakulatunknak négy féle dolog járt az eszébe. Réka célpontja volt a legközelebb, így az Etele Pláza mozgólépcsőin utaztunk felfelé, hümmögtünk elégedetten, ilyet Dunaremetén nem láttunk (igaz, mást annál inkább!). Viszont meglepően emberinek tűnt. Nem gigantikusnak és a meghökkentés összes kellékét sem gyűrték be a tető alá. Kifejezetten barátságos és áttekinthető komplexum, mely szörnyű ilyet bevallani, de még tetszett is.

Ezt követően föld alá merészkedtünk, s a metró visító szerelvényein értünk el a Gellért térig. Na, itt már hevesebben dobogott kezdetben csak a saját, nem sokkal később a többiek szíve is. A hegymászással becsempésztünk egy kis természetes hangulatot, melyre kabócák hangja rakott rá egy lapáttal. Mi több, a hegy oldalában kapaszkodó fák vaskos ágaira a természetvédők madárodúkat aggattak, hazai „ízekkel” spékelve meg azt.

S mint egy nyugdíjba készülő lóerő deficites gőzmozdony tuszkoltuk fel csaszvatt testünket a szobor irányába. Mentségünkre legyen szólva a körülöttünk lévők sem tűntek jobb bőrbe. Majd, amikor lábaink befizették az árat, jött a kilátás. Hmmm!

Holott a döntő többsége téglából és aszfaltból nőtt ki az egykori ártér helyén, azért mi tagadás impozáns látványt nyújt. S a lihegés csökkenését követően sem szívesen válunk meg ettől a panorámától. Szép vagy Budapest, nagyon!

A menetrendünk azonban szűkre volt szabva, így hát semmi tétovázás, gyerünk a következő állomás, a vár személyében.  Hegyről le, hegyre fel, s újra madártávlatból csodáljuk a fővárost, valamint az óriási kupolát. Itt, ahogy a hegyen is turisták tengerében hánykolódunk egyik csodás épület mellől a másikig, miközben egy valódi sztárral hozott össze bennünket a szerencse.

De, hogy ki volt ő, erről egy külön történet számol be a közeljövőben.

Elég az hozzá, hogy az óra szorítása okán innen is tovább meneteltünk le a Dunához. Nehéz ilyenkor megszólalnia egy partján nevelkedettnek. Mit is lehetne? Mondjuk azt, hogy fura így látni! Ezt talán úgy tudtám szemléltetni, mintha saját apukádat kinyúlt melegítősen ismered, egyszer csak egy bálban, frakkban találod. Más ránézni! Másképp viselkedik. Másképp beszél! De tudod, hogy attól még ő az, kivel találkozol reggeli közben a konyhában vagy a busznál, ő vár egy osztálykirándulás után. Pontosan ilyen. A folyó, mely annyi értéket hordoz magával…

Attól, hogy puccos házak falát mossa, ő még tőle pár kilométerrel följebb, halat ad a réti sasnak, fészkelési lehetőséget a búbos vöcsöknek és sűrű nádasaiban menedéket a barkós cinegének. Mi ismerjük a valódi arcát, ennek fényében tündökölt ott is.

Ahogyan a piros masnik a vízisiklón, úgy keresztezték őt a hidak, s mi a Margit nevűt választva keltünk át a pesti oldalra. Itt már Bálint tematikus boltjába indítottunk felfedező expedíciót. Ha nem is elsőre, de sikerült ráakadnunk, melyben ifjú férfink, mint hal a vízben lubickolt. Ezt követően feleségem vágyai után eredtünk, melyet a West End plázában értük utol, két jókora pizza feltálalását követően. Ha már itt vagyunk, bejárjuk ezt is, lent, középen, s ami igazán meglepi volt, fent is.

A hőség nyomasztóan hatott kilométerekben gazdagon ellátott lábainkra. Azonban a klasszikus belvárosi séta most következett. Csüggedő tekintetet azért felrázta egy – egy rikító kirakat, melyek bűvöletében értünk el lányunk egyik álmához, a cicák birodalmába.

Macska kávéházról tőle értesültünk, majd bevonulunk, gondolván végre egy jót pihizünk a hűsben. A kisragadozók Kánaánjában azonban a körülmények olyanok voltak, hogy elfeledtették holmi kinyúlási szándékainkat. Az ott lakó szőrmések megtették helyettünk mindezt. Itt ugyanis szinte bárhol, ablak mellett falon, mi több, akár asztalon is találkozhattunk velük. A legviccesebb az volt, hogy egy ajtó fölötti függőágyon lefelé lógó hosszú vaskos farkú macsek engedte, hogy szórakozzunk vele. Ezek mellett az elfogyasztott ital csak hab volt a cappuccino tetején.

Az óra szigorú riasztója tudott csak kitessékelni a macskaverzumból, s mivel az pont belefér címmel egy tempós trappot követően csapatunk egy másik országos viszonylatban alig fellelhető boltba érkezett.  Ezt követően mértük fel fizikai állapotunkat, s vetettük össze az induló vonatokkal. Mivel már a kávé sem hatotta meg a testet, maradt hát a Keleti pályaudvar.

Mozgalmas napot zárva érkeztünk újra a helyi vasútállomásra, honnan a szív újra s újra elvágyik, de azért nem egyszer másik irányba. 

Olyan helyre juthatsz Kedves Olvasó a betűk hátára pattanva, mely helységek névjegykártyára, ha teli is írják azokat, vélhetően nem kerülnének rá.

Bábolna a közlekedési útvonalunk oldalában található. Alkalomadtán áthajtunk rajta, de ezúttal, mint madárbarátok a távcsőboltban, olyan célirányosan közeledtünk felé. S ha már megérkeztünk a szabadidőpark parkolójánál értünk földet.

Svédasztal várja itt a nagyérdeműt. Egy kupacban fiókák lóbálhatják lábaikat mindenféle eszközön, másik halomban nagyobbacskák kondi parkban mutathatják meg izmaiknak, hogy mire találták ki őket. Ezek körül pöffeszkedett egy tó, mely sűrű nádasaival és nyúlánk kilátójával folyton azt kiabálta, ide! Na jó, arra ólálkodtunk, s hozta mit ígért. Olyan volt, mint egy kis múzeum, hol mindenből bemutatnak egy kicsit. Pár méter vizes élőhely, majd egy tüsszentés és a tanösvényen találod magad, hol a csőrősök is kaptak egy – egy állomást.

Innen tekintetedet felemelve máris az Andok jeges csúcsainak kicsinyített mását bűvölheted, majd megkérheted, engedjen fel a tetejére. A csúcs ez az érzés, honnan belátod az eddig megjárt utad, s még ennél is többet. Mögötte ugyanis gördeszkások kaptak helyet, no meg a termálfürdő.

Nem győztük kapkodni a fejünket. Majd, amikor beláttunk mindent, leereszkedtünk és tókerülő túrába vágtunk. Alig értünk ki a partra, hát uszonyok emelkedtek ki a vízből, melynek gazdái felszántották a tükröt. Hmm, erre ez a szokás? Átmentünk a stégre, s ott még több kopoltyús rajzott oda.

A tenyérnyitől a Moby Dick méretig forralták a vizet. Ott szédült el az óra, hiszen annyi ideig időztünk. Majd az erdőt céloztuk be, de kiderült, itt még az anyagcsere igényekkel rendelkezőkre is gondoltak, és egy nyitott, felszerelt budi is készen állt. Hmm! Nem volt olyan, ami itt nem lett volna, étterem, gyep, futópálya, mindenből egy pici. S mivel tényleg ráértünk, el is ütöttük itt az időt.

De a környéken egy arborétum is hirdeti a természet szépségeit, így átlibbentünk oda is. Hálás dolog kora nyáron a hűs fák közé lépni. Andalogni az örökzöldek és a mögöttük lévő rácsok között, de szinte szabadan flangáló patások közt. Lehet menni, amerre csak szeretnél, s hát mentünk is.

Az a pimasz óra viszont elkezdte idegesítő monológját. Nem szállt le a nyakunkról, pedig ilyen környezetben kellene csak befogni a száját. Ő csak nyafizott, majd pofázott, s rábeszélt a hátra arcra. No, de merre! A szabadon látogatható parkban ugyanis úgy gondolják, elvarázsolt világból nem kívánsz szabadulni. S, ha igen, hát te találd ki, hogy merre. Mert ugye egy eltévedt útjelző tábla sem járt arra, ami legalább a reményt sugallta volna, hogy ki lehet innen jutni. Egy tény, helyismeretre sikeresen szert tettünk, s lépten - nyomon csodás képek tárultak elénk. Vicces úgy sietni, hogy még odafutsz egy kerítéshez, hol egy jámbor állat szívesen ismerkedik veled.

Majd rohansz tovább, de ezért a képért megállsz s fotózod, mert ugye tényleg annyira szép.

Idővel sikerült kikeveredni a szépség labirintusából, csak az óra kuncogott, no, akkor legyőztelek.  Az örök optimizmus azonban, ha a nadrág zsebébe dugva is, de azért duruzsolt. Még fülön csíphetjük azt a nyavalyást, gyerünk, kapjuk el. A kocsi pedig felénekelt, s tette szorgalmasan a rá bízott feladatot.

Utolsó pillanatban Tata pitvarában, Baj község temploma mellett szusszant meg. Ki is pattantunk, s lábainkat nyakunkba véve gázoltunk át mindenen, ami csak elénk került. Így nyújtottunk kezet a Gerecsének, ki megfogva azt rántott fel minket a szőlőhegyre.

No, akkor lássuk, milyen út vezet Agostyánba, s elképzeltük, hogy üde zöld szőlősorok közt kacskaringózunk majd, s elismerően bólogatunk, eeeez igen! De nem! Holott emitt - amott feltűntek az őszt köszöntők, de azon túl.

Panorámáért is rimánkodni kellett, s cserébe, na odabiggyesztett egyet. Az út azonban főként az u betű alján zakatoló autóktól hemzsegő és bezárt pincék közt vezetett. A mosoly és a pozitív hozzáállás nem tudta leradírozni a pofiról, hiszen ennél azért jobban ismerjük a térséget. Pár kilométerrel odébb hordták össze az összes látványelemét a sárga jelzésre. Viszont erre még nem jártunk, s beérve a túlsó faluba megállapítottuk, hmm, máskor másik nyomvonalon megyünk.

A visszaút sem volt sokkal szívhez szólóbb. Igaz, a pozitív hozzáállás jegyében bekukucskáltunk mellékutakba, de a kevesebb autón túl másnak nem tudtunk örülni. A hegy lábáig. Ott ugyanis egy kis poszáta miatt parkoltunk le, s időztünk kedvünkre.

Mégis derűsen zárjuk a túrát, a következő hetekben megjelenő „Bor, természet, heavy metál” történetben megidézett sztori írta felül az előző két órát, késztetve minden jó, ha vége jó című szólás felidézésére.

Így ültünk hát be újra a volán mögé, majd egy rövid anyós após látogatósdi után fordultunk a hazafelé vezető útra. Tudván, itt még akadtak olyan utak, melyek bejárásra várnak.

Nagy Kornél

Ha megvan a szándék, találsz rá okot, hogy kedvenceid közé kerülj! Írom mindezt azért, mert nővérem szólt, két Tiszán túlról érkező barátnőjének be szeretné megmutatni a Szigetközt. Kérte, hogy legyek segítségül ebben. Az ötletére felfűztük első körben kisebb, majd nagyobb családunk, így kilenc fős delegációval jártuk végig a helyszíneket. Első körben Halászi került a célkeresztbe, mely megtekintése után a visszafelé vezető úton apró tollas ült egy szívdobbanásnyi ideig a diófa ágán. Mi lehet az? Vakartuk fejünket hevesen! Ő nem mutatkozott be, mi több, sebesen elviharzott és hiába kerestük, megnyerte a bújócskát.

Huszonnégy órát kellett csak várni arra, hogy újra megkössenek az autó kerekei a falu aszfaltján. Mint terminátor szemében a kereszt, úgy közeledtem vissza a helyszínre, majd a szituról mit sem sejtő madárra, csípőből tüzelni kezdtem. Kiült egy drótra, s izzottak a pixelek a memória kártyán. Mire a tollas feleszmélt, már tucatnyi kép zárta bite-okba jelenlétét. Ezen ő mód felett berágott, majd kivonta kardját, és ahol csak lehetett, nyesegette a kíváncsiság felé nyúló nyúlványait. Ki ült az örökzöld ágára, s mire a lencse rá mosolygott volna, hopp, már a sűrűben kérdezte, na ki nevet a végén? Ezt követően olyan helyre bújt, melyet ember nem láthatott, s onnan talán még nyelvet öltögetve énekelve kuncogott.  Mi van, hallasz, de nem látsz?! A hosszú meccs eredménye! Kettő egy a kis poszáta javára!

Ha pedig már ide hívott a madarászok sorsa, nézzük meg, mi lehet ott a Babos major tájékán, s máris egy szemet gyönyörködtető rét előtt toporogtam bebocsátást kérve. Annyira ilyen helyen sem siet az ember. Mi több, itt inkább érdemes megállni és figyelni az élőhely sajátosságait. Például a szelet lepipáló fecskék cikázását. Láttad már a pici csőrüket? Ők azzal gyűjtik össze a levegőbe a rovarokat. Oké, oké, ovis korod óta ezzel tömik a fejed, de nézd meg élőbe és szembesülj a ténnyel! Meg, persze a náluk lomhább, seregélyeket.

A színes tollú tengelicek báját...! Nézőtér, bámulás, aszta, váó és hasonlók.

A derékig érő fűben az ember egy vonalat húzott, melyen a szirének hangja szólt. Gyere természetbarát, gyere! A szemeid elhomályosulnak és követed az ő kívánságát. Először elvisz erre, majd arra, s máris a Mosoni – Duna partján gyűjtögeted a fajokat. Ami oda a bokor ágára kiült, az bizony, egy tövisszúró gébics fiatal és adult tagja.

Aki pedig a levegőbe ered egy – egy szitakötő után, ő meg a Kárpátiusz – medencéllus papagiusz határozókban megtalálható nevén, gyurgyalag.

Ahogy közben elértem a majort egy ismerősöm kiabált a messzi fasor felől. Ő is figyelt a megjelenésére. Díszes fejfedője árulkodik nevéről, miszerint búbos, de a nép nem hiába vette nyelvére, s adta neki a büdös nevet, hiszen a rá leselkedő veszélyre különösen reagál. Hátsó testnyílását feléje fordítja, és olyan anyaggal kínálja meg a predátort, mely ezt tapasztalva kiradírozza őt az étlapjáról.

Az ember azonban megszokta, hogy csak ő visz mindent a tányérjára, s dölyfös gőggel háborodik fel, ha valakinek hasonló ambíciói akadnak vele szemben. Még akkor is, ha ez a rém egy apró, de nagy rajokba érkező rovar. Márpedig szúnyogból a vízparton akad pár. Nagyon tetszik az a gondolat, amit ha jól emlékszem Takács László mondott, hogy a futók nem szeretik a hideget, a szelet, az esőt, de elviselik, mert szeretnek sportolni. Bevallom, el tudok képzelni idillikusabb állapotot egy szúnyogfelhőben hadonászásnál, de van, amiért érdemes bevállalni ezt az áldozatot. S ha nem felejtettük el magunkkal vinni a szúnyogriasztó szert, akkor mienk a pálya!

Kiért érdemes? Mondjuk a pitypalatty dal szerzőéért.  Magyarul, hogy halljunk, fürjért.  Őt sajnos egyre kevesebb helyről lehet érzékelni, nagy kár! Nincs olyan mindent lehengerlő hatása, mint a fülemülének, de nem is olyan pillanatnyi rövid hang, mint a jégmadáré. Ez az apróság kellő udvariassággal szól azokhoz, akik meg szeretnék hallani, de nem ugrassza ki álmából az álmodozókat. Nem szólt gyakran, csak annyiszor, hogy minden alkalommal tudjunk neki örülni.

A sokszínű rétet monokultúra váltotta fel, mely garantálja a kenyeret a boltok polcain, de ezzel együtt eltűntette a fajok sokszínűségét. Az tény, mind a két földhasználatra szükség van. Éhesen nem a madarakkal foglalkoznánk, de az élővilág kiirtásával megszüntetjük a magunk életfeltételeit is.

Ez a traktorok és kombájnok világa, így visszakanyarodtam a kavicsos útra, s darálni kezdtem a távolságot. A fasor foghíjas részein betekintve egerészölyv, gyurgyalag meg-megpihent, kik nem kívántak az optikai lencse elé szállni. A falu házai így hamar megjelentek, majd jött az utca, melynek végén már egy kocsi várta gazdáját. Látom, megyünk újra haza, de hogy ez csak egy átmeneti állapot, ezt ő is pontosan tudta.

Nagy Kornél

Mosolyra fakad a madárbarát arca, ha a víz visszaveszi jogos jussát, s a hóhért visszavezényli a szürke félhomályba. Akkor egy napig minden a régi fényben díszelgett, s olyan volt  mintha minden rendben volna!

Egy hónapja bizakodóan léptem a Lange Lacke földjére, de pillanatok alatt szembe jött a valóság, s sújtott le könyörtelenül. Azóta valaki nyitva hagyta az ég csapját, honnan éltető víz hullt a környékre. Erre a Homo Sapiens kááárogva szentségelt, méltatlankodott, mert nem minden úgy történt, ahogy kénye kedvére lett volna.  Mi tagadás, azért ő sem kényeztette el a rá vizes lepedőt húzó természetet. Na, de azért mégse legyünk ennyire őszinték a saját fajtársainkkal.

Elég az hozzá, hogy heteken át csak esett és esett, ami a megnyirbált optimizmust befoltozgatta. Mi lenne, ha bő egy hónappal később ismét erre a vidékre merészkednék?

Már a parkolótól vezető bekötő úton cikáztak a kérdőjelek a fejemben. Majd jött az első magasles, melyet az érdeklődők áradatában nem másztam meg. Az már ugyanis szemmagasságból is látszott, az egykori tó még most sem hal, hanem nyuszi élőhellyé vált. Sebaj, nézzük meg a múltkori pocsolyát, mi történt vele.

Lám, abba az eső cseppjei örömtáncot jártak, hogy végre találkozhattak a régi barátaikkal. Ők ugyanis nemcsak gulipán, hanem egyenesen gulipánok hasát csiklandozhatták! Micsoda minőségi változás! Az elegáns külsejű tollasok vígan kutattak a számukra ideális mélységű tavacskában, miközben a bíbicek szirénáztak mindenhol. Húúúú! Mintha egy baráti Jbl melletti zenehallgatásból egyenesen a Tomorrowlandba kerültem volna, hova több fellépőt hívtak meg. Például a csőrét nem ritkán kinyitó piros lábú cankót!

Ő egyenesen ott lébecolt, hol egy hónapja még aratásra készültek. Mekkora kivirágzás! No, de felhúzták újra a színpadokat is, hol régi sztárok kaptak helyet.

A belső mélyebb részeken színes kacsák dugdosták szorgalmasan fejüket a víz alá. Közöttük volt az a tollas is, ki a színező első oldalán kapott helyet. Nála még megvolt az összes ceruza, s ő kapta a legélénkebb külsőt. Az üstökös récét már távolról ki lehet szúrni, s illik neki nagyon, de nagyon örülni!

S mivel látszódott a környék további részén is van még potenciál, hát nem időztem túl sokat, hanem lendületesen vettem célba a következő vízgyűjtőket.  Ehhez egy réten kellett átkelni, hol még üdén burjánzott minden, mi a sordély szemének és szájának kedves. Ki is ült örömében egy bokor csúcsára.

Esőkabát nem volt rajta, csak a szemből érkező drótszamarát terelgetőn. Érthető is, hiszen az égből újabb életerő érkezett, kisebb-nagyobb hullámban zúdulva a földre. Idővel sikerült elérni a következő fedett madárvártát is, így újra előkerülhetett a fényképezőgép, no meg egy kis vacsora is.

Talán a vörös vércse is kedvet kapott, majd ő is vadászó üzemmódba kapcsolt. Mit sem zavarva nem messze alatta békésen eltengő, lengő bütykös ásóludakat, valamint bütykös hattyúkat.

Az eső idővel látta, amit látni kívánt és további tájakra vándorolt, maga mögött hagyva a sokszínű madárvilág megtelepedésének lehetőségét.  Ment minden a maga sebzett módján. Idő kell, hogy rátaláljanak az újabb fajok.

Bizakodásra azonban okot adott a szerkők jelenléte. Igaz, távcsővel próbáltam utolérni őket, a közöttünk lévő távolság belecsempészte az a kis huncut elbizonytalanítási faktort. De szerény matektudást felhasználva, s mindent összeadva kormos szerkő névvel illettem azt a hevesen cikázó lényt ott valahol a messziségben.

Az út másik oldalán már jóval könnyebb dolga akadt a távcsőnek. A nagy goda ugyanis – jelentem - épségben landolt. Majd engedte, hogy a háromlábún dorongként feszítő eszköz rá figyeljen és közvetítsen. Most épp vakarózom, majd bambulok előre, s hopp, mit keresnek itt ezek a gólyatöcsök? Haggyatok már békén, nem látjátok, hogy bambulok…

Ilyen az élet kérem, ha víz jut a Lange Lackéba. S a műsor nem ért véget. Újabb hektoliter csapadék érkezett a kerítéshez, melyet ide szántak. Holott kevés dolognak örültem jobban, mint az utánpótlásnak, az idő közben vele érkező este oldalba billentett. Na, mi van, jó volt mi? Akkor oké, de azért lassan haza kellene menni.

Megértem azt, hogy villámáradások elöntenek mindent és kiátkozzák az emberek az esőt.

De ha a puzzle darabokat kicseréljük másikakra, a kép mást fog mutatni.  A szakemberek javasolnak egy-két okos dolgot, viszont ha azokra is csak legyintünk, akkor mit várunk!

Madárbarátként még hasonló élményeket, melyek a „hülyeség korában” felértékelődnek. 

Nagy Kornél

Melankolikus, búskomor, megtört állapotú írást, tárok most eléd Kedves Olvasó! Szórakozásod, mosolyod okát itt most nem fogod találni. Tény, hogy előző történetek során igyekeztem kiollózni a negatívumba hajló epizódokat. Feleségem nem egyszer szólt már, a balfi sztorit miért nem osztod meg?  A ravazdi tóról sem említettél semmit! Nyíltan vállalt célom, hogy a madármegfigyelés örömteli pillanatait tárjam eléd! Ezúttal viszont ilyen, mint teazacc a csésze alján, csupán annyi maradt nekünk. S miért bújtam mégis blogger bőrbe? Mert ez már akkora sokk, hogy sok! Ha tehát üde kikapcsolódásra vársz, örömmel várlak jövő hetekben, most viszont majdnem csak korbács és könnyek következnek. Kezdjük!

A tavalyi aszály riasztó híreket hozott a Fertő zúg térségéből. Még a többihez képest jelentősebb vízmennyiséget spejzoló Czigzeeről is kiszáradást károogták. Nem volt szívem szembe ülni a ténnyel így el sem mentem arra. Az idei csapadékos tavasz viszont alaptalan reményt suttogott a fülembe. Talán, lehet valami a Lange Lackén!

Egy péntek késő délután raktam le a kocsit a megszokott helyre, s el akartam hinni hogy van remény! A bekötő úton már elmarad a felvonuló madárének, majd amikor elértem a kapuban álló madárvártára és felcammogtam rajta, jött a kép! A látvány melyet a fej el tud képzelni , de megélni szerencsére nem.

A hely hol pár éve még récék tocsogtak, parti madarak kergetőztek, s fölöttük réti sasok keringtek, most libák legelőjévé degradálódott. A tavaszi napfényben a bőséges csapadéktól élénk zölden világító dzsindzsás pöffeszkedett méltóságos madaraknak fenntartott trón helyén. A növényzet melyet máskor mi is mindennél jobban kívánatosnak tartunk, s millió alkalommal hiszti tárgya ha eltűnik onnan, most mint egy mérgező folt úgy nőtt rá a tájra. Persze, adódik a kérdés, miért baj ez? A válasz is adja magát. Ahol eddig mint paradicsomlevesben a betű tészták mindenütt különböző madarak éltek, most két három féle alakzat van az is kisebb számban.  Mit tehet ilyenkor a madárbarát? Kesernyés szájízzel kutatja távcsövével az élet jeleit a távolban, s lám egy zsebkendőnyi helyen, mintha még valami maradék ott maradt volna.

Elindultam abba az irányba, hátha lesz valami. Nyári ludak erről mit sem tudva szorgalmasan repkedtek, s egy vörös vércse pár is komfortosan foglalt helyet egy fa kopár csúcságán.

Félre ne értsd, az ő helyük ugyan úgy itt van, mi több itt volt pár éve, de a többieké is!

Elértem a pocsolyához közeli leshez, majd ott táboroztam le. Aki bújt, aki nem! S egyből szinte kiverte a szemem egy bütykös ásólúd! Hmm! Emlékszem milyen nagy becsben tartottuk! Ismerősökkel róluk beszéltünk. Igen, láttunk Lange Lacken! Ez anno hír volt! Mostanra örvendetesen megerősödött az állománya a képen is látható, igazán gyönyörű madárnak!

Lehet róla sok okosságot találni a neten, s érdemes is belőlük szemezgetni. Kisebb, mint a nyári lúd, meg hasonlók! Sőt egy csokor érdekesség is fent van róla, azonban olyan indivídum mint a jégmadár. Vele való személyes találkozás felül ír minden bebiflázott szakzsargont, s csak ő marad és te. A bütykös ásólúd ékes példája ennek!

Persze ebbe a keretbe foglalhatnánk a nyuszit is! Ki gyanútlanul és a maga kedves jellemét, mint pille könnyű hátizsákot cipelve a közelbe ugrándozott. Majd nem kívánta a reflektorfényt, a sűrűbe bújt, s onnan várta a fejleményeket.  Pár perc múlva megunta a lapítást, s odébb állt.

Idővel a madármegfigyelésben másokkal is osztozhattam. Egy labanc nyugdíjas házaspár mászott fel mellém és hárman pásztáztuk tovább a vizet.  Kevésbé voltak közvetlenek.  Talán egyedül szerettek volna maradni? Hamarosan azonban megunták és lemásztak.

A környék végvárainak őrzői azonban rendíthetetlenül a helyükön álltak és mérettől, habitustól függetlenül mindenre és mindenkire rámozdultak ki a fészkelő helyeik felé vette az irányt. A közepes termetű tollasok nem kegyelmeztek senkinek.

Ha épp egy szerencsétlen dolmányos varjú kívánt meg egy bíbic tojást, háááát! Barna rétihéját a termete sem mentette meg a bíbici veszedelemtől. Víjjogás, rácsapás, mint egy kamikaze rendíthetetlenül működött a védelem. Nyugalmi időszakba a talajon csipegettek.

Persze, adja a kérdés magát. Ha tavaly porzott a tómeder, miféle táplálékot tud nyújtani a vidék? A választ egyszerűbb, mint gondolnánk. A vízi és parti madarak étkezéseikkor kapcsolatba kerülnek a hamival. Ezek során tollruhájuk "zsebeiben" cipelik át az egyik helyről a másikra. Sőt halak ikráit gyomrukban és annak ürítése során kerül a friss alkalmi tóba. Így eshet meg, hogy olyan helyen is elindul az élet, ahol korábban kiszáradt minden.

Emiatt nem halt éhen az a pár gulipán is ki próbálta megtalálni a betevőt. OOÓ! Emlékszem itt pár éve még belőlük Dunát lehetett volna rekeszteni. Most meg örültem a nagyon távolban sejteni véltem róla, ő, igen egy letűnt dicső kor emlékének szimbóluma. Akár csak a hosszú piros pálcika lábú gólyatöcsök.  Álljunk körbe madárbarátok, sírjuk tele a tavat könnyekkel s hátha lesz benne ennyi víz, hogy újra megtalálja életfeltételeit az a sok ezer madár ki nemrég még itt fészkelt. Persze, jöhetnek most az érzéketlenek, hogy ez a tó többször kiszáradt, és igazuk is van. DE! Akkor is, így is úgy is szörnyű látni, és tudni, hogy ennek mi mint emberi faj vagyunk a generátorai, de fokozói biztos. Ez azért ennyire csúnya, hiszen a nem a madarak szívták el maguk elől a jövőt, hanem mi tettük nekik mindezt! Had sírjak már miatta egy picit!

Sebaj, leporolom a gatyót, s fölállok, majd jöhetnek az értelmes segítő szándékú gondolatok! Szembesülni kell a helyzettel, de idővel elég ebből is. Különben is jön az este, meg a hüss, így hát lemásztam a vártáról és visszafelé indultam. Az úton egy fehér inges csoport közeledett. Kommunikálás kezdeményeztek, s pillanatok alatt libákról vércsékről ment a kezes lábas!

S pontosan ez a lényege az egésznek! A tó kiszáradhat,  amíg azonban vagyunk páran, kik mások létében találják meg saját boldogságuk, addig teszünk értük! Miért Mert, nem találok más ennél értelmesebb utat.

Nagy Kornél