Mosolyra fakad a madárbarát arca, ha a víz visszaveszi jogos jussát, s a hóhért visszavezényli a szürke félhomályba. Akkor egy napig minden a régi fényben díszelgett, s olyan volt  mintha minden rendben volna!

Egy hónapja bizakodóan léptem a Lange Lacke földjére, de pillanatok alatt szembe jött a valóság, s sújtott le könyörtelenül. Azóta valaki nyitva hagyta az ég csapját, honnan éltető víz hullt a környékre. Erre a Homo Sapiens kááárogva szentségelt, méltatlankodott, mert nem minden úgy történt, ahogy kénye kedvére lett volna.  Mi tagadás, azért ő sem kényeztette el a rá vizes lepedőt húzó természetet. Na, de azért mégse legyünk ennyire őszinték a saját fajtársainkkal.

Elég az hozzá, hogy heteken át csak esett és esett, ami a megnyirbált optimizmust befoltozgatta. Mi lenne, ha bő egy hónappal később ismét erre a vidékre merészkednék?

Már a parkolótól vezető bekötő úton cikáztak a kérdőjelek a fejemben. Majd jött az első magasles, melyet az érdeklődők áradatában nem másztam meg. Az már ugyanis szemmagasságból is látszott, az egykori tó még most sem hal, hanem nyuszi élőhellyé vált. Sebaj, nézzük meg a múltkori pocsolyát, mi történt vele.

Lám, abba az eső cseppjei örömtáncot jártak, hogy végre találkozhattak a régi barátaikkal. Ők ugyanis nemcsak gulipán, hanem egyenesen gulipánok hasát csiklandozhatták! Micsoda minőségi változás! Az elegáns külsejű tollasok vígan kutattak a számukra ideális mélységű tavacskában, miközben a bíbicek szirénáztak mindenhol. Húúúú! Mintha egy baráti Jbl melletti zenehallgatásból egyenesen a Tomorrowlandba kerültem volna, hova több fellépőt hívtak meg. Például a csőrét nem ritkán kinyitó piros lábú cankót!

Ő egyenesen ott lébecolt, hol egy hónapja még aratásra készültek. Mekkora kivirágzás! No, de felhúzták újra a színpadokat is, hol régi sztárok kaptak helyet.

A belső mélyebb részeken színes kacsák dugdosták szorgalmasan fejüket a víz alá. Közöttük volt az a tollas is, ki a színező első oldalán kapott helyet. Nála még megvolt az összes ceruza, s ő kapta a legélénkebb külsőt. Az üstökös récét már távolról ki lehet szúrni, s illik neki nagyon, de nagyon örülni!

S mivel látszódott a környék további részén is van még potenciál, hát nem időztem túl sokat, hanem lendületesen vettem célba a következő vízgyűjtőket.  Ehhez egy réten kellett átkelni, hol még üdén burjánzott minden, mi a sordély szemének és szájának kedves. Ki is ült örömében egy bokor csúcsára.

Esőkabát nem volt rajta, csak a szemből érkező drótszamarát terelgetőn. Érthető is, hiszen az égből újabb életerő érkezett, kisebb-nagyobb hullámban zúdulva a földre. Idővel sikerült elérni a következő fedett madárvártát is, így újra előkerülhetett a fényképezőgép, no meg egy kis vacsora is.

Talán a vörös vércse is kedvet kapott, majd ő is vadászó üzemmódba kapcsolt. Mit sem zavarva nem messze alatta békésen eltengő, lengő bütykös ásóludakat, valamint bütykös hattyúkat.

Az eső idővel látta, amit látni kívánt és további tájakra vándorolt, maga mögött hagyva a sokszínű madárvilág megtelepedésének lehetőségét.  Ment minden a maga sebzett módján. Idő kell, hogy rátaláljanak az újabb fajok.

Bizakodásra azonban okot adott a szerkők jelenléte. Igaz, távcsővel próbáltam utolérni őket, a közöttünk lévő távolság belecsempészte az a kis huncut elbizonytalanítási faktort. De szerény matektudást felhasználva, s mindent összeadva kormos szerkő névvel illettem azt a hevesen cikázó lényt ott valahol a messziségben.

Az út másik oldalán már jóval könnyebb dolga akadt a távcsőnek. A nagy goda ugyanis – jelentem - épségben landolt. Majd engedte, hogy a háromlábún dorongként feszítő eszköz rá figyeljen és közvetítsen. Most épp vakarózom, majd bambulok előre, s hopp, mit keresnek itt ezek a gólyatöcsök? Haggyatok már békén, nem látjátok, hogy bambulok…

Ilyen az élet kérem, ha víz jut a Lange Lackéba. S a műsor nem ért véget. Újabb hektoliter csapadék érkezett a kerítéshez, melyet ide szántak. Holott kevés dolognak örültem jobban, mint az utánpótlásnak, az idő közben vele érkező este oldalba billentett. Na, mi van, jó volt mi? Akkor oké, de azért lassan haza kellene menni.

Megértem azt, hogy villámáradások elöntenek mindent és kiátkozzák az emberek az esőt.

De ha a puzzle darabokat kicseréljük másikakra, a kép mást fog mutatni.  A szakemberek javasolnak egy-két okos dolgot, viszont ha azokra is csak legyintünk, akkor mit várunk!

Madárbarátként még hasonló élményeket, melyek a „hülyeség korában” felértékelődnek. 

Nagy Kornél

Melankolikus, búskomor, megtört állapotú írást, tárok most eléd Kedves Olvasó! Szórakozásod, mosolyod okát itt most nem fogod találni. Tény, hogy előző történetek során igyekeztem kiollózni a negatívumba hajló epizódokat. Feleségem nem egyszer szólt már, a balfi sztorit miért nem osztod meg?  A ravazdi tóról sem említettél semmit! Nyíltan vállalt célom, hogy a madármegfigyelés örömteli pillanatait tárjam eléd! Ezúttal viszont ilyen, mint teazacc a csésze alján, csupán annyi maradt nekünk. S miért bújtam mégis blogger bőrbe? Mert ez már akkora sokk, hogy sok! Ha tehát üde kikapcsolódásra vársz, örömmel várlak jövő hetekben, most viszont majdnem csak korbács és könnyek következnek. Kezdjük!

A tavalyi aszály riasztó híreket hozott a Fertő zúg térségéből. Még a többihez képest jelentősebb vízmennyiséget spejzoló Czigzeeről is kiszáradást károogták. Nem volt szívem szembe ülni a ténnyel így el sem mentem arra. Az idei csapadékos tavasz viszont alaptalan reményt suttogott a fülembe. Talán, lehet valami a Lange Lackén!

Egy péntek késő délután raktam le a kocsit a megszokott helyre, s el akartam hinni hogy van remény! A bekötő úton már elmarad a felvonuló madárének, majd amikor elértem a kapuban álló madárvártára és felcammogtam rajta, jött a kép! A látvány melyet a fej el tud képzelni , de megélni szerencsére nem.

A hely hol pár éve még récék tocsogtak, parti madarak kergetőztek, s fölöttük réti sasok keringtek, most libák legelőjévé degradálódott. A tavaszi napfényben a bőséges csapadéktól élénk zölden világító dzsindzsás pöffeszkedett méltóságos madaraknak fenntartott trón helyén. A növényzet melyet máskor mi is mindennél jobban kívánatosnak tartunk, s millió alkalommal hiszti tárgya ha eltűnik onnan, most mint egy mérgező folt úgy nőtt rá a tájra. Persze, adódik a kérdés, miért baj ez? A válasz is adja magát. Ahol eddig mint paradicsomlevesben a betű tészták mindenütt különböző madarak éltek, most két három féle alakzat van az is kisebb számban.  Mit tehet ilyenkor a madárbarát? Kesernyés szájízzel kutatja távcsövével az élet jeleit a távolban, s lám egy zsebkendőnyi helyen, mintha még valami maradék ott maradt volna.

Elindultam abba az irányba, hátha lesz valami. Nyári ludak erről mit sem tudva szorgalmasan repkedtek, s egy vörös vércse pár is komfortosan foglalt helyet egy fa kopár csúcságán.

Félre ne értsd, az ő helyük ugyan úgy itt van, mi több itt volt pár éve, de a többieké is!

Elértem a pocsolyához közeli leshez, majd ott táboroztam le. Aki bújt, aki nem! S egyből szinte kiverte a szemem egy bütykös ásólúd! Hmm! Emlékszem milyen nagy becsben tartottuk! Ismerősökkel róluk beszéltünk. Igen, láttunk Lange Lacken! Ez anno hír volt! Mostanra örvendetesen megerősödött az állománya a képen is látható, igazán gyönyörű madárnak!

Lehet róla sok okosságot találni a neten, s érdemes is belőlük szemezgetni. Kisebb, mint a nyári lúd, meg hasonlók! Sőt egy csokor érdekesség is fent van róla, azonban olyan indivídum mint a jégmadár. Vele való személyes találkozás felül ír minden bebiflázott szakzsargont, s csak ő marad és te. A bütykös ásólúd ékes példája ennek!

Persze ebbe a keretbe foglalhatnánk a nyuszit is! Ki gyanútlanul és a maga kedves jellemét, mint pille könnyű hátizsákot cipelve a közelbe ugrándozott. Majd nem kívánta a reflektorfényt, a sűrűbe bújt, s onnan várta a fejleményeket.  Pár perc múlva megunta a lapítást, s odébb állt.

Idővel a madármegfigyelésben másokkal is osztozhattam. Egy labanc nyugdíjas házaspár mászott fel mellém és hárman pásztáztuk tovább a vizet.  Kevésbé voltak közvetlenek.  Talán egyedül szerettek volna maradni? Hamarosan azonban megunták és lemásztak.

A környék végvárainak őrzői azonban rendíthetetlenül a helyükön álltak és mérettől, habitustól függetlenül mindenre és mindenkire rámozdultak ki a fészkelő helyeik felé vette az irányt. A közepes termetű tollasok nem kegyelmeztek senkinek.

Ha épp egy szerencsétlen dolmányos varjú kívánt meg egy bíbic tojást, háááát! Barna rétihéját a termete sem mentette meg a bíbici veszedelemtől. Víjjogás, rácsapás, mint egy kamikaze rendíthetetlenül működött a védelem. Nyugalmi időszakba a talajon csipegettek.

Persze, adja a kérdés magát. Ha tavaly porzott a tómeder, miféle táplálékot tud nyújtani a vidék? A választ egyszerűbb, mint gondolnánk. A vízi és parti madarak étkezéseikkor kapcsolatba kerülnek a hamival. Ezek során tollruhájuk "zsebeiben" cipelik át az egyik helyről a másikra. Sőt halak ikráit gyomrukban és annak ürítése során kerül a friss alkalmi tóba. Így eshet meg, hogy olyan helyen is elindul az élet, ahol korábban kiszáradt minden.

Emiatt nem halt éhen az a pár gulipán is ki próbálta megtalálni a betevőt. OOÓ! Emlékszem itt pár éve még belőlük Dunát lehetett volna rekeszteni. Most meg örültem a nagyon távolban sejteni véltem róla, ő, igen egy letűnt dicső kor emlékének szimbóluma. Akár csak a hosszú piros pálcika lábú gólyatöcsök.  Álljunk körbe madárbarátok, sírjuk tele a tavat könnyekkel s hátha lesz benne ennyi víz, hogy újra megtalálja életfeltételeit az a sok ezer madár ki nemrég még itt fészkelt. Persze, jöhetnek most az érzéketlenek, hogy ez a tó többször kiszáradt, és igazuk is van. DE! Akkor is, így is úgy is szörnyű látni, és tudni, hogy ennek mi mint emberi faj vagyunk a generátorai, de fokozói biztos. Ez azért ennyire csúnya, hiszen a nem a madarak szívták el maguk elől a jövőt, hanem mi tettük nekik mindezt! Had sírjak már miatta egy picit!

Sebaj, leporolom a gatyót, s fölállok, majd jöhetnek az értelmes segítő szándékú gondolatok! Szembesülni kell a helyzettel, de idővel elég ebből is. Különben is jön az este, meg a hüss, így hát lemásztam a vártáról és visszafelé indultam. Az úton egy fehér inges csoport közeledett. Kommunikálás kezdeményeztek, s pillanatok alatt libákról vércsékről ment a kezes lábas!

S pontosan ez a lényege az egésznek! A tó kiszáradhat,  amíg azonban vagyunk páran, kik mások létében találják meg saját boldogságuk, addig teszünk értük! Miért Mert, nem találok más ennél értelmesebb utat.

Nagy Kornél   

Visszaérve biztonságosabb területre érve, a levendulást elhagytam és a reggeli hang csiklandozta meg újra a fülemet.

A távcső ismét ráolvadt a szemekre ezúttal élvezeti forrás után kutatva. S lám léprigó máris bevigyorgott rajta. Na, jó azért ez túlzás, ő ugyanis el volt foglalva fajtársai távol tartásával, fújta torka szakadtáig a húzz innen, de nagyon gyorsan című örökzöld slágert, amire mi emberek a de szépen énekel című mondatot aggasszuk.

Bár ez akár egy arra járó tojónak is eszébe juthat, de gyanítom szíve már választott közülük.  A koncert után tovarepült, talán szuszogni, én is a hegy alja utcára kanyarodtam.

Az üde tavaszi színek itt feldíszítették az ápolt, de szellős telkeket. Mennyivel másabb itt felfedezősdit játszani. A  madarak is tudták, és nagyobb volt a rajcsúrozás.  Az egyik villanypóznánál meg is álltam és figyeltem a klasszikus jelentet, amikor a füstiék kiültek a drótra.

Ezen nincs mit magyarázni, tök jó alattuk, s nézni, hallgatni kedvességüket, miként aktívkodnak.  A kerítés mellé egy idősebb úr is megérkezett, s mosolyogva mutatok az addigra tengelicekre, milyen díszes tollasok. Ebből indult a beszélgetés, melynek valós értékét nem könnyű dekódolni.

A bácsi szívesen mesélt életének dicsfényes időszakáról, de elkomorodott mikor a tragédiákat említette. Mutatta merre vannak földjei, no meg a tollakat melyeket nemrég még két délceg tyúkja hordott a róka meg nem érkezéséig. Az eset, mint mondta, az elmúlt egy két órában fényes nappal történt. Most vitte el neki baromfijait a szőrmés. Ez újabb sztorit juttatott eszébe, s idővel kitért családjára is. Ezek is érdekes dolgok voltak, de az élethez való hozzáállása, a dolgok megélések mikéntje, s a következtetés melyet nyolcvan éves koraként megfogalmazott, hmmm! Azt hiszem, ezek nem a szavakra vonatkozó fogalmak. A távolkelet talán erre mondja a tudattól tudatig való tanítást. Kijózanítóan hatott az egész beszélgetés, melyet csak egy szóval lehet megfogalmazni. Még! Még igen is kell az élet lényegének átadása! De, hogy ennyire mégsem hagyjalak kedves olvasó útjelző bóják nélkül, pár cseppet még hozzáteszek. Mikor az elmúlt évek távlatáról mesélt, hogy mi maradt belőle, bumm! A magányról szóló fejezetében pedig eddig új szerencsére meg nem tapasztalt érzéseket tárt fel. Elmondta, hogy napközben még értelme van az időnek, amikor viszont bemegy a házba, s a tévé műsoraiban nem találja meg az értelmet, s egyedül csak ül. Persze, ahány élet annyi féle, s reményt adhat az a kifejezés miszerint aki hagyja magát annak sorsa van, de aki kezébe veszi a gyeplőt annak útja. Nem tudni ennyi idősen lesz-e még ambíció, és ha igen akkor mire. Egy biztos van mit még feldolgozni abból a beszélgetésből, a munkával még nem végeztem belül.

Ezer okultság közül az egyik, itt ez a két láb, két kéz, s működik! Jobban mint az úrnak, kivel előbb találkoztam, holott pár évtizeddel korábban a kor embere többen irigyelhették is. S mi lett, mi lehet belőlünk. Lesz –e erőnk azzá válni amilyennek szeretnénk? Ez legyen annak az időszaknak a kérdése, ezúttal azonban a kocsi megtalálása, valamint a friss tavaszi napfényben való fürdés vált még fokozottabb céllá. A kacskaringós út merre vezetett? Legyen az ő titka, a lényeg, hogy ki a mű útra melyet egykoron már kereszteztem, s hát újra. Az iránytű beállt a helyes irányba, már csak Pázmány házait súroltam.

Az egysíkú aszfalt tette a dolgát vitt a hátán szürkén egyhangúan, de nem erre van kitalálva a még ekkor is meglepiket hajkurászó elme. Így történt meg, hogy egy dombnak felfutó útról szirének hangja szólt. Gyere, gyere, csak gyereeee!

Erre nem lehet nemet mondani, s már lihegtem is fölfelé, kissé értetlenül. Minek, és hova? Meg is kérdeztem egy helybelit, merre is tartok valójában?  Ő készségesen tökéletes iránymutatást adott! Annyira ismerte a környéket, hogy az elején, sőt még a végén is megköszönhettem volna neki, de közbe? Erről csak annyit, hogy kinézte belőlem, miszerint végig tudok menni rajta.

Az elfogyó út végén azért egy pajta melletti ifjút is meginterjúholtam, szerinte is földön járva lehet- e teljesíteni az áhított célt? Ő már nem volt ennyire egyértelmű, de mesélte egyszer mintha mocskos részegen hazaért volna arra, de már nem emlékszik nagyon rá. Nem erre a válaszra vártam. Meg persze arra sem, amit ő és a lenti infós mondott, hogy nyugodtan bújjak át a villanypásztor alatt, s a birtokon keresztül bizti feljutok a gerince. B tervet választottam.

A kerítés mellett kezdődött a menet, ami nem tartotta az etikettet. Még csak udvarisan sem köszönt. Durr, eltűntetett minden járható helyet, elém kizárólag szúrós ágasból álló akadálypályát épített. Ha ez csupán derékig emelte volna, hát nem káromkodok annyit. De nem. Biztosra ment! Bőven fejmagasság fölé húzta a mércét! Hogy kérem a vaddisznók csörtetnek? Mától ez a mondás okafogyottá vált. Azt a küzdelmet egy darabig nem felejtem.  Mint egy ezer karú szörnyeteg kinek a mancsai összegabalyodtak volna, úgy hevert előttem. S amikor áterőszakoltam magam egy méteren azokkal a tövisekkel még utánam is nyúlt s húzta vissza a mellényt, olykor sapkát. Hát az anyád! Csoda ha értetlen szemekkel bámult rám egy nő, kinek a kertjének szélén sikerült kikeverednem. Majd látta honnan tartok, s átengedett a területén. Mint kiderült ő is madárbarát volt, s pár perc múlva már megkönnyebbültem beszélgettünk a környékről idehallatszott madarakról. Ő azzal a jótanáccsal engedett útnak, miszerint azon a mezőn ő már sokféle szárnyast látott, érdemes hát felkapaszkodni rá.

Zöldfülüként hittem neki, s legyen, másztam, s másztam. Erre egy olyan kép rajzolódott ki előttem, melyet ha megmutatnak az elején, biztosan végig megyek érte. A fűből kinőtt az apátság! Egész nap ezt az épületet dongtam körbe, s mikor azt hiszed már láttad minden szögből, a nap végére átnyújtja neked a természet a joly jokert! Köszönöm! Ennél többet táj nem adhat! Mindek is tovább menni.

Csak állni kell nézni, s megsemmisülni, hogy ilyen még elképzelni is nehéz, nem hogy felfogni, hogy ott van előtted! Kész, elő a telefon, szólás haza, igaz még nem indulok, de ehhez kevés ennyi érzékszerv és szoftver.

Apadni kellett a hangulatnak mire a test újra menetre kész állapotba kerülhetett, s mivel innen már mást nem lehet mit írni, egyszerűen csak visszamentem a parkolóba. Persze még levezetés gyanánt, az út melyen csak aznap negyedszerre mentem végig, már előre köszönt, s a kutyák is ismerőként ugattak meg. Ez azonban már csak salak az egész napos égés végterméke.

Mit lehetne írni, a legvégén? Sikerült! Összegyúrva lett az a számtalan séta, túra, expedíció melyet az elmúlt évek során ezen a tájon kelt. Most lett egy kerek kép az egészről! Megérte! Neked is hasonló élményeket kívánva zárom soraim, de egyet nem ígérhetek, hogy többé erre a vidéke nem fog több túra tervezni!

Nagy Kornél

Az apátság már csak egy kőhajításnyira, nagy levegő, gyerünk! Ahogy szuszakolok föl a meredek domboldalon, valaki mögöttem intenzívebb tempóban érkezett. Félre állás, de mint kiderült neki is elég lett ez a sebesség. Mi több a távcsövet a nyakban megpillantva egyből madaras témákról kérdezősködött. A természetbarát hölgy, mint kiderült, szívesen fogadja kertjébe kedvenceit, kik között nem válogat. Téma lett bőven, csak az emelkedő és általa okozott oxigénhiány hűtötte a kedélyeket. Valamint a fő tér, melynél ő arra, én pedig erre indultam.

A terv ugyanis nem volt szerénytelenebb, mintsem bejárni a bejárhatót. Kezdődött hát a monstrum megkerülésével, mely minden évszakban és napszakban megunhatatlanságig folytatható szórakozás. Ez az épület minden szögből kínál valami lebilincselőt, vaóót. Ezúttal sem lett másként.

Azzal a csöppnyi ajándékkal bővítve, hogy a szomszédos ágak egyikén egy nagy fakopi landolt, és ütötte derekasan. Persze halljuk ezt jártunkban keltünkben, de amikor pár méterre a távcsőtől püföli a fát! Ez egy teljesen más dimenzió! S, hopp alig ocsúdott fel az elme máris újra a központba termett.

No, ez jól esett, jöhet a már csillagász számokkal mérhetően bejárt szakasz. A kilátóig a lábak önállósultak, s mentek amikor még a gyerekek ovisok voltak, aggódóan kísérte. Tíz éve arra figyeltek a szemek merre lépnek ők! Mindenre felmászni, lemászni! Egy lépcsősor is kihívás volt, no meg onnan egybe lejönni. Majd mikor iskolások lettek a majd várjatok meg ott a végén epizód következett. Ez már egy picit lazábban ment, itt csak az éhes vagyok, és mikor érünk oda című történetek folytak. Ezúttal pedig látszólag egyedül, de mégis soha nem ennyien. Ha ugyanis szeretteid körében rovod a köreid, egyértelműen velük foglalkozol. Ha viszont a magányos vándor romantikus, vagány, hálás szerepében díszelegsz, s engeded, hogy a világ bekopogjon az ablakon, teljesebb képet kapsz a környékről. Persze ez sem mindig mindenkor. Az ősz szakállas ember például kaktuszként viselkedett ami teljesen érthető is volt részéről. Nem barátkozni indult hanem talán belső úton járt. Az itt dolgozó  hölgy madárbarátság kapcsán nyitottabb, kíváncsibb, társaságkedvelőbb volt . A soron következő családból jutott ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi. A nyugdíjas csoport udvariasan nyitott és optimálisan zárt. Az a nyolcvan éves bácsi kivel lett szerencsém találkozni és több mint fél órát beszélgettem olyan tudással vértezett fel, melyet szem előtt kellene tartani hétköznap s hétvégén egyaránt. Azok a fiatalok kik felhajtottak oda honnan a kecskék is sírva futnak vissza, hmm, rájuk most már mosolyogva gondolok vissza. Innen már igazatok volt! Majd az az anyuka, hmmm. Na de ne is szaladjunk ennyire előre.

Ez a nap nem erről szól, hanem a sétáról nézelődésről, és a masniról, a lombkorona tanösvényről melyet lakatlan állapotba sikerült megtalálni. Le is csaptam rá, huss!

A kilátás innen, megér egy pár percet. Elképzelhetetlen, hogy ez megunható. Persze el tudod magad egyre jobban helyezni ebbe az egészbe. A szem célzottan tapad rá a nevezetességekre. Egy hete arról a kilátóról csodáltam (szerintem magával ragadóbb) kilátást. Ott a főút, no meg Écs a maga emberi mértékű vonzerejével. Meg lehet szokni, de attól még örömet okoz!

Ahogy a hátizsákban őrzött ebéd is, melyet a közeli padon sikerült áthelyezni. No, akkor nézzünk szét a kilátón! Épp egy osztály viszont hasonló szándékkal rohamozta meg a fa tornyot, így a többség győz elvét szem előtt tartva, elhalasztottam a manővert. Addig a környéken sétálókkal sikerült szóba elegyedni, kikkel a dombtető bejárásának további szakaszain is sikerült találkozni.

Például az arborétum bejáratához közelítve, hol aktív nyugdíjasok is itt kívánták eltölteni a kora délutánt. S mivel a madártani egyesület logóját szúrták ki a mellényemen, hát ők is megszólítottak és boldogan meséltek tagságukról és természethez közeli kalandjaikról. A fakülönlegességek útvesztőiben keveredtünk el egymástól. A kirakó szemlélet jegyében a már szintén több alkalommal bejárt levendulást majd az erdő további részeit barangoltam be.

Üdítő ezen a kavicskígyókon csalingázni, hiszen rendre tűnnek fel újabb meglepik. Emitt egy fáról szóló tájékoztató mesél a mögötte álló egyéniségről, míg tőle pár méterrel egy szobor áraszt nyugalmat. Tovább egy kisebb tó oltja az itt élő állatok szomját, amott pedig a régmúlt élet szórakozási lehetőségei tárulnak fel.

Érdemes kisebb zugokba bekukkantani.

Amikor sikerült kiszemezgetni környék legcsillogóbb szemeit, elindultam a Tót hegyre. Erre visz a sárga jelzés is, de mivel egy utcán kell csámborogni, látszólag semmi különös nincs benne. A házakból nem derül ki egyértelműen melyik lakott, s autó sem cikázik szüntelen. Ez akár még jól is jöhet, de azért óvatosságra int, a kissé elhanyagolt üres csönd.

Ezen a szakaszon csak át kellene libbeni, de az út végén egy nagy barnaságra lettem figyelmes. S mivel a múltkori túrán is belefutottam, a távcső ráfókuszált a jelenségre. Hmm! Füle volt! Körülötte kerítés, ő pedig kint. Ember sehol, csak az általa őrzött területen túli műúton húzott el időnként egy –egy autó. Kikerülni a beépítés miatt ezúttal már nem lehetett.  Megtorpantam és figyeltem. Ő négy lábra állt, s úgy gondoltam a gatyámra pályázik. S mivel tényleg szeretek ebbe a zöld gyakorlóba túrázni, nem kockáztattam meg, hogy fogai között végezze, hátra arc. Aki erre jár, figyeljen az út végén, ne legyen meglepi!

Ha egy másik földrészről érkező ismerősödnek kellene mutatnod, valami nagy dobást, hova vinnéd? Azt hiszen első ötleteid egyike közt szerepelne Pannonhalma. Tévedtem?  Akkor olvasd végig ezt a történetet, s hidd el ott lesz!  

Vettük, már be a várost, a szélkakas minden mutatott irányából, ezúttal viszont egy olyan út élménybeszámolóját tárom eléd, mely csokorba foglalja mindezt. A megismert töredékek ebben az alig több mint kilenc órában álltak össze, mint egy puzzle egységgé. Érkezzen hát egy kísérlet ennek a napnak a megörökítésére.

Történt egy csütörtökön, hogy szabadság lévén, nyolc óra után a kocsi kéziféke kattogott a győrsági parkoló aszfaltján. Ő még nem járt itt, csak gyalogosan a család, így nem volt nehéz betájolni a haladási irányt. El is indultam az úton a jelzésen mely egy rövid szakasz után, faképnél hagyott. S mivel egyedül voltam, nem pitiztem a kis piszoknak. Járd a saját utad, én megy az enyémet, vághattam oda neki könnyelműen, hiszen reggel lehet ilyen az ember. Meg is sértődtünk egymásra, ő erre, én arra.

Jöttek hát a girbe burba utcák, meg a kavicsos, majd földes ösvények. Merre azt ne kérdezd, amerre a csak lehet. Közben persze úgymond jelző táblákként kedvenc énekes fújták a tavasz indulóját. Kezdetben méltánytalanul alábecsült fekete rigó mutatta meg mire képes. Attól, hogy szerencsére sok van belőle, dalalmos ének tudásából mit sem von le. Megálltam a sejtelmesen mosolyodó emberi szemektől mentesen. Ott kint senki sem lát, megállhatsz büntetlenül, és örülhetsz! Igaz, nem a balkáni gerle fog ezen a téren lenyűgözni, de a távcsőben annyira aranyos feje van. Érdemes kipróbálni.

Persze, belőle is sok van, mi több közönséges, de ahogy egy frissen gőzölgő tömeg teát is tudsz ízletessé varázsolni és elfogyasztani, úgy nála is érdemes kipróbálni ezt a praktikát. Csak figyelni a kedves arcát.

 Vannak azonban olyan tollasok kik nem dugják oda a csőrüket eléd, csupán halló távolságból engedik magukat érzékelni. Ezúttal a sisegő füzike pont ilyen volt. Nem rég térhetett haza Afrikából, s most már a hazai madárhang vadászok repertoárját gazdagította. Éneke könnyen felismerhető, s ez a példány nem is fukarkodott vele. Fújta lelkesen!

A semmiség felé vezető út helyett azonban a falu irányába orientálódtam. Erre sem volt ok panaszra. Mint heves nyári eső úgy ömlött mindenhonnan az ének. Egyszer csak valami régi ismerős hangja süvegként csúcsosodott ki a többi közül. Ho ho hóó!! Európa legnagyobb rigója ezúttal nem a téli kerregést eresztette ki csőrén, hanem azt a hangot, ami fülnek ajándék! Ő azt teszi a hangokkal, mint Petőfi a rímekkel. Olyat művel velük, melyet nem értékelni pimaszság.  Költő időszakban léprigóba botlani már szerencse. Állományuk még a legoptimistább becslés szerint sem éri el a húszezret, míg fekete társai másfél millió. Meg is álltam, és csordogált be a hallójáratba e muzsika. Idővel azonban megunta a szórakoztatást, s csendesebb lett. Akkor azonban másik ezúttal ismeretlen dallamok érkeztek az egyik ház udvarából. Értetlen képpel bámultam a távcsőbe, és kerestem a forrást. S lám, egy volierben tartott ki tudja milyen szárnyasok rikoltoztak. Itt nem ragadt csirizbe a láb, minek is tette volna, az állatkertben is lehet látni hasonlót.

Idővel azonban az út ismerőssé vált, valahogy a jelzéssel egymásba akadtunk. Ha már így alakult, tudtam, lejjebb van egy pincesor, melyért megéri tenni egy kitérőt. Mikor odaértem rájöttem, nem. A kissé elhanyagolt leélt terület már csak emlékekben élte üdébb arcát. Nem is időztem vissza az útra, majd, ezúttal rendesen célba vettem Pannonhalmát.

Az amúgy sem sztrádának számító egysávoson ritkán találkozik az ember túratársakkal, de most jött egy hatvan év fölötti hosszú ősz szakállú vándor. Formabontó külseje felkeltette az érdeklődésemet, s megszólítottam, ő viszont csak tőmondatban válaszolva jelezte, most nincs kedve beszélgetni. Igazad van, nem ezért jöttünk, s már indultam is tovább.

Aki ezen a tájon jár nincs is szüksége társaságra. A folyamatosan változó környezet bőséges elfoglaltságot ad elméjének. Pár száz méteren zöldben ringatózott egy mező, ezt követően őzcsapáson haladsz, majd egy panorámás rész jön, melytől kevés lesz egy fejed, utána egyből egy újabb mező. Ezen már egy mezei pacsirta is otthonra lelt, s gyakorolta sajátos területbirtoklási szokását. Azaz éneklés közben körbe - körbe emelkedett egyre magasabbra. S mivel az óra szája be volt kötve, nyugodtan figyelhettem. Szórakoztató látvány sokadjára is.  

Akár csak a szépen kirajzolódó apátság. Ha van épület, melyre azt mondhatjuk, hmm, ez már igen. Akkor ez az! Tökéletes helyen ideális méretekbe. Öröm ránézni, s betájolni, ok, arra tovább. Nem mintha mindez nem vonatkozna az egyre gyakrabban feltűnő löszbe vájt barlangokról. Nekik is megvan a helyük ebben a mesevilágban. Emitt ajtóval védve, bent ki tudja milyen finom nedűt őrizve, amott az idő vas fogának nyomait viselve, be beomladozva. Volt azonban egy ház mely viszont kifejezetten tündökölt a többi között. Ezt kiszúrta egy szajkó, ki huss beszállt udvarába s láthatóan kiegyensúlyozottan érezte magát. 

Ennek láttán már én is, ahogy ő tovarepültem az egy karnyújtásnyira kerülő cél felé. De ekkor megszólalt a madarak Pavarottia, az autók Royce Royceja. Mással összehasonlítani egy, lehetetlen, kettő illetlenség. A dal mely örökre beírja magát minden természetbarát szívébe. A szerzője nem más, mint őfelsége a fülemüle. Idén itt hallottam először. Köszönöm neked ezt az élmény!

Este van, egy fárasztó nap után lomhán, lógó orral battyogsz haza. Alig várod, hogy a küszöböt átlépve kiessen minden a kezedből és a gravitációra bízd tested. Belehuppansz a fotelbe, onnan se erre, se arra.

Ki ne ismerné ezt az állapotot? Aki azonban a felhők közt keresi boldogságát, bizony joggal reménykedik más kimenetelben. Feleségemmel egy semmitmondó estében kisebb utcákon bújócskáztunk az autók elől. Ilyenkor nemcsak a félreállást spóroljuk meg, hanem bizony a fülünk is fent akad egy- egy fán. Le lehet akasztani ugyanis, például az örökké lelkes énekes rigótól egy kisebb szólót, bájos tengelicek sem önzők, s magukban dudorásznak. A madárkórusból azonban valaki úgy kiemelkedett, mint óvónéni a gyerekekkel készült közös fotón. Meg is torpantunk a hang alatt, s izgatottan kutattuk annak forrását. Szerencsére a mester nemcsak alkotására, hanem daliás termetére is büszke volt. Kiült egy drótra, s onnan osztotta a boldogságot.

Ennek a fele sem tréfa. Megtaláltuk a hazafelé rohanás gombját, s máris fényképezőgéppel a kézben spuriztam vissza. Időben! Ő ugyanis még nem fújt takarodót, s rágyújtott egy- egy nótára. Örültem, hogy a muzsika tévé helyett, a természet hangjai című produkcióra kapcsoltam.

A hím ugyanis érzékelte kíváncsiságomat, s rárakott még egy lapáttal. Hmm! A Canon lencséje minden rezdülését követte, s izzadni kezdett a memóriakártya is. A tollas, mint Tina Turner a Wembley stadionba, akkora figyelmet kapott. Majd alig került tokba az egyszemű, dupla csövű szegeződött rá, s követte összes mozgását. 

Miért érdemes elsősorban távcső mögül figyelni a csodát? Próbáld ki, és add meg Te a választ! Ameddig nem jutsz el odáig elárulom. Legalábbis a szerényebb kategóriájú fényképezőgépek kijelzőjén kevésbé domborodnak ki azok a kontrasztok és színek, mint amiket egy komolyabb világba nyíló binocular produkál. Szó szerint ég és föld a különbség. A naplementében pedig mindezt szorozd meg tízzel. Nemrég voltunk Lipóton a lesen, mikor párom egy hétköznapibb madarat látva is csak annyit mondott a kukkerbe merülve, „Ez rohadt jó”.  Lehet, hogy ez lenne a kulcs a természet megfigyeléséhez? Azt már régebben is szajkóztuk, hogy gagyi eszközzel nem csak a flow marad el, hanem a szemnek sem tesz jót, mi több fejfájásba torkollhat a mutatvány.

Ha viszont megvan az eszköz, s az alany, a tágasra tárt kapukon csak be kell libbenni. Például oda, hol nincs fáradtság, meg a hagyjál már. Eltűnik a közöny, a bárgyú tekintet.

A varázsló letörli arcodról mindezt és üde izgatottságot, éber kíváncsiságot hókusz pókuszál rá. Nem marad más, mint a figyelem, na most mi fog történni. Hova szálltál, mikor bújik ki feje a takarásból, s hasonló.

Való igaz, megérdemelné ezt a figyelmet minden egyes feketerigó, széncinege és zöldike is, de ebben az emelkedett pillanatban alkalmilag lelombozóan jelentem ki. Már nem fordulok meg minden madár után. Tudom, nem szép dolog, de ettől még igaz.

Kell hozzá egy olyan hang, melyet a szomszéd közért mögötti bokrosból nem minden nap hallasz. Ő pontosan ilyet ad ki! De nem csak erre képes. Nála van ugyanis az a bizonyos pálca, mely észrevétlenül lendít át a másik világba. Persze elmerülhetsz agyad tekervényeinek labirintusába és szürke zegzugos helyeken rátalálhatsz intellektuális magyarázatokra, de ki a francot érdekel. Csak  bontsd le a falakat és engedd a varázslatot, hagyd hogy tegye a kerti geze  amit tenni képes! Ehhez kívánok felejthetetlen kalandokat.

Nagy Kornél

Mezei József ötvenöt éves volt.

Egy vasárnapi reggel, ébredés után a teás ibrik után nyúltam, s szürcsöltem intenzíven. Az élénkítő folyadék rendszerbe állította a szervezetet, s az elvárt időpontban már légies léptekkel indultam a Báger – tó felé. Ott sporttársak tömkelege izgatottan toporgott, s várta a start pillanatát.

Kilenc órakor lódult neki a kilencven fős mezőny, hogy minél több kört tegyen meg a futópályán. Profi sportolók, profi amatőrök és lelkes kocogók kezdték maguk alá gyűrni a távot.

A csapatban feltűnt egy ismerős arc is, ki a tőle megszokott derűvel hódolt kedvenc elfoglaltságának. Idővel én is a kört gyűjtők táborát gyarapítottam, s mutattunk fityiszt a lustaságnak. Az ismerős utolért, majd mosolygott és biztatott, csak így tovább. A májusi délelőtt megmagyarázhatatlanul egyben volt! A sportolók időmérés híján saját tempójukban szinte táncoltak a pályán, a kiegyensúlyozottság és a harmónia, mint egy jótékony köd, úgy ült rá a tóra. A bordó nyomvonalon idillikus állapot uralkodott. Futókkal beszéltünk egy két mondatot és kifelé integettünk a közönségnek.

Az ismerős arc ismét elhaladt mellettem, barátsággal lelkesített és tovább, tovább, tovább haladt.  Majd látom a pálya hátsó oldalán, hogy többen csoportosulnak. Mikor odaértem, valaki a szélén feküdt, s próbáltak segítségére lenni. Egy pillanatra ránéztem az arcára, de nem tudtam, ki volt.

A futó az előző körökben a tőle megszokott közvetlenséggel biztatott. A közösség kovácsa pár hónappal ezelőtt az egyik nagyobb bolt előtt feleségével invitálta családunkat egy Velence – tói kirándulásra. A túrázó, kivel megismertettem az egyik ismerősömet, hogy lássa a kék túrát, meg lehet csinálni. A gazdi, ki kutyasétáltatás során, ha kérdezted, szívesen mesélt útjairól. A szerény, ki nem volt önmagától ittas, pedig többször tett meg száz kilométeres menetet. A szakember, ki nemcsak a természet, hanem a „vas” nyelvét is szótár nélkül ismerte, s a laptop neki engedelmeskedett. A nyitott lelkű, kivel Tatán az Öreg–tó megkerülése után megállíthatatlanul robogtunk ki a vasútállomásra, s tempójának hála pár perccel később már a síneken zötykölődtünk. S ha nem is tegnap történt, de már a huszonegyedik században, mikor egy szombat hajnalán párjával és óvó nénikkel megálltak a bejárati ajtó előtt, majd onnan vittük le közösen a madaras rendezvényre szánt felszereléseket.

Ki feküdt ott? Nem tudom, de, hogy NEM ő, az biztos! Mert a sportember a szó legnemesebb értelmében, egy örökmozgó! Akire felnéztem az elért teljesítménye miatt! Az életstílusa miatt! Ő olyan életet élt, melyet sokan szeretnének, de ilyen - olyan okok miatt nem élnek. Józsi igen, tett azért, hogy tartalmas, boldog élete legyen! Amíg többségünk a kifogásokat keresi, ő ment előre és gyűjtötte az élményeket! De milyen élményeket?! Melyek tiszta forrásból származtak!

S amikor azt kell megfogalmazni, hogy nincs, akkor az, nem megy! Azért nem, mert ha holnap felveszem a futócipőt, ő ott lesz! Ha rágondolok a Báger–tóra, ott lesz! Az utcán várjuk, hogy szembe jöjjön, s kiint a kocsiból. Nem lehet, nem lesz olyan, hogy leszel!

Mezei József ötvenöt éves!

Keress még egy olyan lényt a látókörödben, melyről annyi vers, mese, regény szólna, mint e világhírű szólistáról!  Gazdagítsuk ezen alkotások számát! Örömmel nyújtom át Neked a pár hete lezajlott rendezvényünk élménybeszámolóját.

Egy felhőktől terhelt késő szombat délután madárbarátok maroknyi csapata gyűlt össze a Művelődési ház parkolójában, hogy elvegye a természet által kínált svédasztalról az aznapi örömét.

Csapatunk lelkesedését egy csöppet sem csillapította az a sok csöpp, melyet a fejünk fölé érkező felhők facsartak ki magukból. Zuhé az volt, de mi startra készen vártuk a napsütést. Az nem érkezett, de az eső után kirajzottunk és a Mosoni- Dunának mentünk. Májusban nem is tehettünk volna okosabbat. Tollasok tucatjai szóltak égből, fából, bokorból, földből, s ki tudja, talán még lejjebbről isJ! A táj hozta a kötelezőt. Széncinegék, csicsörkék adták az alapot, amire profi szólisták énekes- és feketerigók húzták fel mesteri művüket.

Micsoda idillikus állapot! Sétálunk a házak között, fülön csípjük kedvenceinket, majd izgatottan próbáljuk a távcsőbe tuszmákolni őket, s mikor sikerül, kihúzzuk magunkat, hát megvagy! Igen ám, de az ő szemszögükből teljesen másról szól a műsor. Madaraink ugyanis, ahogy Zsoldos Árpád mondta harci dalt kiáltanak. Ők ezzel kergetik el a hímeket és ilyenkor már valószínűleg sikeresen vonzzák magukhoz a tojókat. Ez persze csak egyféle módja ennek a fontos tevékenységnek, de a legköltségesebb is. Mennyivel egyszerűbb felhúzni egy ünnepélyes ruhát, ezzel mutatva a világnak, ki a legnagyobb király?  Ők, pirkadattól alkonyatig tolják a nagyon gyorsan húzzál el innen című nótát! Mi pedig ezt véljük idillikus állapotnak. Vicces nem?

S ha már témánál vagyunk a madártudósok több más érdekességre is megadták a választ. Például arra, hogy idővel miért halkul, majd csöndesedik el az erdő. Ha megfigyeled nyár derekán már messze nincs ekkora kórus! Ennek oka szintén a terület őrzésében keresendő. Mikor ugyanis a fiókák nagyobbacskák és önállóan tudnak táplálkozni, nincs akkora szükség a terület őrzésére. Kivételek, mint mindenhol persze itt is vannak. De a madarak többsége felhagy revírje őrzésével.

Nem véletlen, hogy májusban tartják országszerte a Fülemülék éjszakáját. Mi is ezért sétáltunk ki a Bicóhoz, hol a játszin egy kicsit leragadtunk. Korán volt még, vártuk, hogy jöjjön az este.  Lassan ő is érkezett, s vele tartott a zöld küllő, no meg a nagyobbik unokatestvére a fakopáncsok Góliátja, a fekete harkály. Az Englerig vezető úton azonban több érdekesség is előkerült, miközben a természethez köthető témákból sem volt hiány. Két- három blokkban araszoltunk előre, azzal a kézzel fogható tervvel, hogy körbe sétáljuk a Rudolf – ligetet.

Igen ám, csak a híd melletti stégnél kendőzetlenül, nyíltan képükbe tolta a mester összetéveszthetetlen alkotását. Holott útközben azért imitt-amott elkaptuk, itt most tisztán megkaptuk, amiért jöttünk! Le is tapadtunk, mint tojás a forró platni aljára. S mivel jó helyen voltunk senkinek sem volt hajlandósága tovább haladni. A fülemüle énekéről már oly sokszor írtam korábbi bejegyzésekben, hogy nem tudom szükséges - e még? Egy biztos, élőben hallgatni… megunhatatlan! S amint tapasztaltam a többieknek sem sikerült.

Itt talált ránk az este, kisebb kupacokban beszélgetve, de azért a sztereó hangzásról nem szabadott lemondani. Így átbattyogtunk a híd túloldalára, hol egy másik fülemüle őrizte területét. Ott jött az élmény, melyet megérdemeltünk. Fülemüle innen, s onnan! Pontosan, ahogy a terve volt! Köszi, csalogányok! Így beszéltük meg előre!

Ennél többet madárhang vadász aligha kívánhatna, így hátra arc, s irány vissza a kocsikhoz. A sötét utcákon felgyúltak a fények, s témából sem fogyott ki csapatunk. De szerencsére a főszereplők sem. Mi több, egy fás területre érve egy domináns hím, mintha ágyúcsőből vett volna minket tűz alá, úgy szórta felénk az élménybombákat. Megálltunk, s a sötét csendben kapdostuk azokat. Hmmm! Azt hiszem ott minket eltalált!

A visszafelé úton ígértem csapatunknak egy különlegességet is, de mivel ők pontosan olyan személyek, mint mi emberek, a megvalósulás kétséges volt. A szenzáció lábtörlőjéig érve azt hittük elmarad a finálé! Madarunk azonban nem hagyott cserben. Megmutatta magát, elhozta a showt! Köszönjük szépen Neked, erdei fülesbagoly!

Mi sem hittük volna, hogy ilyen későn érünk a parkolóba. Ismerőseinktől búcsút vettünk, majd ők kocsikkal, mi ezúttal gyalog indultunk haza.

Nagy Kornél  

A közhelynek tűnő cím nem humbug! Az élet valós tartalommal töltötte ki. Ma már a kesernyés ízt kevésbé érezve, egy életre szóló élménnyel gazdagítva telt egy szombat délután. Hogyan, honnan, hova? Szóljon erről ez a történet.

Egyik ismerősöm jó szándékkal érdeklődött, mikor lesz közös madármegfigyelés. Ha így megkérdezte, hát akkor lapozzuk fel a naptárat. Ki is néztünk egy szimpatikus szombat estét. Rövid előkészület után, délután kettőkor fiunkat elragadta a csavargó kedve, amint kilépett az ajtón feleségem bezárta. Ekkor fura hangot hallott, majd a szerkezet is másképp kezdett viselkedni. Körbe is dongtuk az ajtót, mint a törökméz illatát megérző méhek, s ki akartuk nyitni azt. Hamar szembesültünk, ez nem az a nap. Majd nagyobb vehemenciával próbáltuk, de az eredmény nem változott. Egyből összeült a válságstáb és készültek az a, b, c tervek. Ezek az idő múlásával rendre a kukába landoltak. Kívülről sem lehetett bekulcsolni, s egy mester is csak hétfőre ígérkezett. Hmmm! Idővel sikerült találni egy szakembert, ki keze munkája és szerszámjainak széles repertoárja által újra kinyílt a világ. Addig a háttérben izzottak a vonalak, majd jött a végső üzenet, negyed hétre kint leszünk.

Misi anyu már a lipóti madárvártán köszöntött bennünket, majd a kisbodaki család is megérkezett a tervezett időpontra. A macska rúgja meg című mondatok elhangzása után fókuszáltunk rá a vizes élőhelyre és vártuk a csodát.

Aki erre a vidékre érkezik, tudja, itt arany betűkkel írják a madárbarátok emlékkönyvét. Hozta is rendre a terep a kötelezőt. A helyi csendőrség lelkes tagjai szigorú szemekkel imbolyogtak többnyire alacsonyan a nádas fölött. Néha egy – egy kevésbé tériszonyos felmerészkedett magasabb régiókba is. Barna rétihéja kötelező eleme ennek a tájnak, akár csak a hófehér nagykócsagok. Meglepő, hogy szürke gémből alig akadt, vörös gémet pedig annyira akartam látni, hogy nekem sikerült is. Hogy, ő volt –e, a távolság miatt ez akár vitatható, de tudom, hogy ő volt!

A késői érkezés miatti tervezett séta elmaradt, de azért kibámészkodtunk a sátoros területen kívülre is. Mi több, akár mentünk is volna tovább, de a szárcsák, búbos vöcskök és négylábú szőrös társaik mellé újabb szárnyasok érkeztek. Kezdődött a behúzás című komédia, melyet első sorból lett szerencsénk végig élvezni. Amint ugyanis széthúzták a függönyt, seregélyek elő őrsei szállingóztak be a védett területre. Majd ezt követően népesebb csapat érkezett, melyet újabb lendületes egység követett. S, hogy ne legyen ennyire homogén a biomassza, a rétessel telt kistányér mellől már ismerős villások érkeztek. Volt ott csicsergés bőven. Ahogy pedig egyre gyarapodott a számuk, a zsivaj egyre nagyobb lett. Írnom sem kell, ezért él a természetbarát! Ez az a hang, melyre a füle vágyakozik! Pár órája még a fúró hangja ígérte a szabadba jutást, ott pedig a madarak csivitelése repített fel!

Érkeztek azonban ennél gigantikusabb, mi több hozzájuk képest dinoszaurusz méretű testes szárnyasok.

A bütykös hattyúk nem csak látványukban, de robosztus termetükkel, generált hangjukkal is földhöz láncoltak bennünket.  Viccelődtünk is népes létszámuk láttán, hogy ötszáz fős országos fészkelő állományának hány százalékát sikerült látni.

A tömegfajok sokaságában egy kisebb termetű gém is tett egy kitérőt, mondván. Na, tessék, lehet nekem örülni! Holott bakcsóval azért gyakrabban lehet találkozni, mint fehér ruhás kéményseprővel, ennek ellenére dobott egyet az amúgy is emelkedett hangulaton. A távolban feltűnt egy másik, de már arcán kampós csőrt viselő predátor. A szürkülő idő és a távolság miatt csak betippelni tudtuk, s mi a kabasólyom nevet aggattuk rá. A madár és a megfigyelők tiltakozásának hiányában elfogadtuk.

Az ég azonban nem csak a madaraktól volt teli. Esőcseppek milliói sorakoztak fel a lipóti légtér határán és csak arra vártak, hogy a nyakunkba landoljanak. Mi azonban nem riadtunk meg tőlük. Rendíthetetlenül fürödtünk a madársereg képekben és hangokban okozott kavalkádjában. A felhők pedig felvették legriasztóbb színűket és előhúzták karjaikat, majd ami az útjukba került „adj nekik”.  Rendíthetetlen bástyaként viselkedő csapatunkat nem tudta szétkergetni.

Az eső belátta, semmi esélye, így északnak vette az irányt, s kikerült. Volt azonban egy erő, mely nála sokkal markánsabb volt. Ki előtt csak a baglyászok és denevérkergetők nem hajolnak meg! Az este. Ő nem kérdez, jön, elveszi a világost, s mit sem törődve bármivel is a világon ráerőszakolja magát az egész tájra. Van, mikor fel kell vonni a vasmacskát, és ágyő! A madarak is lassan elcsendesedtek. Egy tucat láb halk csoszogása, valamint gazdijaik vidám társalgása mozdonyként vonult vissza a start helyre.

Milyen embereké? Erről is érdemes ejteni pár szót! Írhatnánk csupán snasszul, természetbarátok.  Ez azonban olyan, mintha a borról annyit írnánk, alkoholos ital. Akikkel volt szerencsém közösen eltölteni egy estét, azonos értékeket vallottak. Örültek a nyári lúdnak, ki kis fiókáival elúszott előttünk. Szédült sebességgel emelték szemük elé a messzelátót, ha egy fekete szárnyvégű hím madár kanyargott a területre, vagy épp mosollyal arcukon nyugtázták, ügyesen landolt az a gém a nádasban. Érdeklődve hallgatták a nádi tücsökmadár énekét és bíz csend lett akkor is, mikor az estébe egy énekes rigó ismétlő strófáival beleénekelt. Itt mindenki nyitott volt az élmény befogadására és derűsen mesélt a múltban átélt hasonló sztorikról.

Róluk, pozitív értelemben Paksi Endre kétsorosa jut eszembe, ki szerint „ Örömöt kiürült szívvel és ésszel nem nyújthat a boldogtalan”.  Energizáló, inspiráló, motiváló ilyen kiváló emberek társágában lenni! Köszönöm nektek ezt az estét, hogy engedtétek feledni a kora délután eseményeit, valamint megtisztelő érzés volt veletek együtt átélni a lipóti madárbehúzás páratlan látványát!

Mi sem tetőzhette volna tovább e csodás estét, mintsem Anikó és fia, Misi, kiknél este kötöttünk ki. Itt még feleségemmel dartsoztak egyet.

Kilenc órát már rég elhagyta az óra, mire hazaértünk, mondhattuk, az év eddigi egyik legkacifántosabbnak induló, de legvarázslatosabb estéjét sikerült megélni.

 Köszönjük Nektek kedves résztvevők!

A hely, mely millió emlék őrzője. Nem emlékszem az első alkalomra, mikor erre a terepre vitt a kíváncsiság. Az viszont biztos, hogy dideregtünk itt már tél végi zimankóban, lámpafényes estéken és nyelte már föld súlyos izzadságcseppeket a forró kánikulában.

Most újra a startvonalnál a helyismeret bágyító biztonságában, de a megunhatatlan csodákra váró izgatottsággal lendült újra menetre a test. Erre azonban már nemcsak a kutya, hanem a kirándulók vagy épp a húsvétjukat feldobni vágyó sétafikálók népes tábora zarándokolt. Lassan le lehet szokni a köszöngetésről, a falu személyesebb, bájosabb arca a turizmus oltárán feláldozásra került. Ez a rend és a természetes.

A ruházat és az egész napos túra következményéből adódó különbség kezdetben frusztrált. Mégis egy vasalt nadrágos illatozó közül kilóg az ember fia, de elviselhető mértékben. Sík terepen, negatív irányban. Való igaz, a nyúli pincesoron nincs szükség felszerelésre. Csak elmére, mely felfogja a hely hangulatát. Sétálgatni, nézelődni, néha érkező kocsik elől félreállni ideális elfoglaltság vitathatatlan. Utána azonban egy másik szalonba érkezünk, hol már a természeti elemeknek több szerep jut. Erre már a domborzat is megmutatja magát, mondván, tessék bemelegíteni! Amikor pedig a pulzus három számjegyű lesz és az áhított kilátó elérhetővé válik, a táj feltárja a kártyáit. Tessék! S mint „fehér egér a nullás lisztben” pislog az, ki első ízben szembesül vele. Jó mászás. Na, itt egy kicsit átbillen a különcség mérlege és fizetődik ki a lábak ereje, cipő képessége. Majd a csúcsérzés, s a nagy levegő! Újra itt! Köszönöm! A soproni álomvilágon túl a Lila-hegyi kilátó nyújtja a legmagával ragadóbb látványt, mellyel találkoztam.

Zsebre teszi a bakonyi leseket, sőt még a szomszéd Pannonhalma sem rúghat labdába mellette. Itt háromszázhatvan fokban ömlik rád a gyönyör. Nem tudsz oda nézni, ahol nem szép! Észveszejtő, felfoghatatlan, egyben égbekiáltóan emberen túli. Nem véletlen, hogy mint forró kánikulában, a fagyi szalonban annyian voltunk.

Le is cuccoltam egy helyen, s próbáltam betelni a látvánnyal, mígnem az egyik szomszéd csoport távcsövét próbálta használni. Láthatóan nem rutinból. Gondoltam segítek nekik és megmutattam rajta pár beállítást (élesség, dioptria különbség, nagyítás megválasztása, mivel változtatható volt). Hálásak voltak a segítségért. Elkezdtünk beszélgetni, majd lám a kislányuk hátizsákjából előkerült egy madárhatározó is, majd kiderült, az egyikük ismer is. Téma volt bőven, hamar el is szaladt több, mint fél óra. A Nap lassan eleget látta már a vidéket is, árnyékainkat megnyújtotta. A nagyérdemű otthon kívánta elfogyasztani a vacsoráját, így szépen mindenki leszállingózott. Egyedül maradni a kilátóba milyen érzés! Egyszerre megszokott, másodszor megunhatatlan. Persze, öröm megosztani mindenkivel ezt az élményt, de az igazi, amikor ketten vagytok.

A táj és te. Akkor jön át a lényeg! Hmm. El is nehezültek a lábak, s jó ideig nem követték az előttem haladókat.

Van viszont az a pillanat, amikor a lépcsők felé kell csoszogni, az elme csak azzal vigasztalódik. Ahogy az már évek óta lenni szokott, nemsokára találkozunk! Földet érés követően lódultak a lábak, tették a kötelezőt, mígnem két vidám kuvasz nem járt arra pórázon.  Az a közvetlenség és nyílt odafordulás, mely főleg az egyikben lakozott, muszáj volt lebarátkozni velük. A fiatal energikus gazdi is ezt az értékrendet vallotta és szívesen vette fel a kontaktust. Mesélte, hogy évente majdnem minden nap legalább egy hét kilométeres kört tesz a társaival, de ünnep lévén ez aznap a második. A séták során nem egyszer betéved más telkekre is, hol szintén szívesen osztozik mások gondolaival. Igen így is lehet élni! Őket elhagyva egy apuka fotózott, s mivel egyfelé mentünk, hát vele is sikerült elbeszélgetni, egészen a kocsijáig.

Onnan még két kilométerre lehetett az addigra kikristályosodott célom, így kezdődött a megszokott darálás. Millió élénk élménnyel a fejben az ember már nem vágyik újabbakra. Szürkült is, az ismerős utcák is már suttogták a hazafelé vezetők dalát, mit volt tenni?

Tenni a kötelezőt, egyik lában lódítani a másik után, majd a másikat az egyik után és így tovább. A kocsi már megszokott leharcolt állapotban fogadta be gazdáját, majd ő is tudta, irány haza.

Mit lehetne még mondani egy ilyen tartalmas nap után? Semmit, hasonló élményekben gazdag húsvétot, nyarat, karácsonyt, évet kívánok Neked is, Kedves Olvasó!