Kedves Emberek!

Meg szeretném köszönni Nektek a téli „ultra all inclusive” ellátást! Komolyan csiripelem Éva néninél olyan cinegegombóc volt kirakva, hogy háromszor is rárepültem.  Gábor bánál majd lefordultam a gyönyörtől, mikor megláttam azokat a szép kövér napraforgó szemeket. Zoéék sótlan mogyoróóója… Attól, még most is keresztbe állnak a tollaim.

De minap rám förmedt a szomszédom, mikor áthívtam borozni, mert a naptár még mindig februárt mutatott. Héjj, madárkám, már március van!

Az állat, tényleg! Na, gyorsan össze is cuccoltam, de ezzel a levéllel még tartozom Nektek, Emberek! Tényleg, köszi, ezt a téli kánaánt! Nekem most viszont mennem kell! Tudjátok, előbújnak a bogarak, s mi tagadás arra van kitalálva ez a hegyes csőr, ebből fogok lakmározni. Területet, revirt kell szereznem, amibe királynőnek, össze kell szednem valami jó kis tojót. Összebújjunk majd egy odúban! Ki tudja, talán abba, amibe télen is éjszakáztunk. Március végén már kezdődik a családalapítás, jönnek a tojások, fiókák, feladatok. Terveink szerint az etetési időben vagy húszezer rovarságot gyűjtünk össze.

Az etetődre azonban még komoly feladat vár. A magevő haverok lent a téren még pár hétig ott lógnának nálatok, ha nem gond, mert hát ugye ők élelem szűkében lesznek. Tudjátok azok, akik fütyülnek a rántott húsra párolt rizzsel. Mondjuk, olyan tömzsi csőrrel nekünk sem menne a dolog, igaz is, nem arra lett kitalálva!  Így hát, ha kérhetem, egyre nagyobb arányban kölessel és a díszmadaraknak készített apró magokkal várjátok barátainkat. Cserébe gyönyörködjetek a tengelicben, lássátok meg a zöldet a zöldikében és gyarapítsátok fajismereteiteket az erdei pinty láttán.

Amint azonban a költés elkezdődik, március vége felé ne rakjatok több élelmet ki nekünk. Azt figyelték meg rólunk ornitológusaitok, hogy a fiókáinknak elsősorban állati eredetű táplálékra van szüksége, s nem arra, hogy az etetőbe kirakottakat behordjuk nekik. Áprilistól elég csak a madáritató, porfürdő, különböző fajtájú odú, meg a többi.

A tavasz azonban ne csak szorgos hétköznapokról szóljon. Radarként pásztázzátok összes érzékszerveitekkel a környezetet és keressétek, kutassátok a délről haza érkező rég nem látott ismerősötöket. Sorra tűnnek majd fel a csiplcsalpfüzikék, fülemülék, sárgarigók, amikben örömöt leltek majd!

Ehhez kívánok kellemes kikapcsolódást:

Szénné Parus Cinege

December 24-e volt késő délután, mikor Zoli délutáni szunyókálásból ébredve keresni kezdte párját.

- Viki, hol vagy?

Konyha üres, nappali lakatlan, a budiból sem jönnek semmilyen zajok.

- Hova lett?

Előtúrta mobilját, felcsapta a számot, s már csöngött is ki… Párja felvette, s csak annyit mondott:

- Az egész városban nincs áram, minden lemerült, gyere értem (s ekkor Viki mögött egy kamion ment el, így a következő szót Zoli nem értette)….................... együtteshez.

- Hova? 

Válasz nem jött. A telefon ki lett kapcsolva.

Most nem idézem férfink monológját, de a lényeg, hogy nem lett tőle nagyon boldog. Leült, túlóráztak a neuronok a koponyájában, s még a szabira ment állományt is behívatta tanácskozásra. Majd jött a döntés, Viki bárhol is vagy, megtalállak!

Berobogott fia szobájába, gyengéden megfogta csöppnyi kezét, míg másikkal a hűtő beltartalmát rámolta át málhazsákjába.

Sötét volt, mire a kapuajtót kulcsra zárta kétszer, fő a biztonság! A házuk előtt egy amazonasi esőerdőről mintázott berek húzódott, rajta egy csapás, azon indultak el. A Hold fénye kísérte őket útjukon és világított lámpásként. Ment a két férfi előre rendíthetetlen. Nyuszik tapsikoltak fülükkel örömükben, mivel érkeztükkor még a farkasok is elmenekültek.  Egy sorompó viszont útjukat állta.

- Engedj át, kedves széncinege! – szólt Zoli.

- Nem, csak ha veletek mehetek az erdő közepébe – szólt a madár.

- Miért szeretnél oda menni!? – kérdezte Zoli.

- Mert, ott kapom meg az ajándékomat. Azt kértem, hogy a világ leggyorsabb madarává változhassak.

- Elment az eszed? – szólt közbe Zalán.  – Olvastál már szakirodalmat? Abban le van írva, hogy nekik csak minden hatodik, nyolcadik támadásuk sikeres, te meg rárepülsz az etetőre és degeszre kajálhatod magad!

- Hmm! – Bólintott elismerően a cinke! – Meggyőztél, cserébe, ha eltalálod, melyik a világ leggyorsabb madara, kapsz két betűt mellyel közelebb jutsz a megoldáshoz.

MO – Vándor sólyom

KO – Vörös vércse

BU – Csörgő réce

Gyorsan felírták egy cetlire a két betűt, a sorompó nyílt és már mentek is tovább. Az erdő egy idő után olyan sötétté vált, honnan még a szentjánosbogarak is rémülten száguldoztak vissza. Itt már a vakondok is eltévedt, de őket ez sem zavarta. Acélos tekintettel vájták testüket a korom birodalom legbelső bugyraiba. Talpuk alatt sírtak a kövek, mert azt hitték, már senki sem fog itt rájuk lépni, erre tessék!

Egy újabb sorompó azonban megakasztotta őket. Egy örökszem szólt ki mellőle a sűrűből!

- Állj, s bárhova és bármiért is mentek, csak akkor engedlek át titeket, ha elvisztek az erdő közepébe az angyalhoz, hogy változtasson azzá a madárrá, aki a néphit szerint a legtovább él!

- Ne szórakozzál már velünk – mordult rá Zalán. Te sem olvastad a Magyar Madárvonulási Atlaszt? Abba is szerepel, hogy ők csak alig több mint húsz évet élnek. Tényleg erre görcsölsz ennyire? Inkább kérj ki három madártejet! ÁÁÁÁh.

- Váááó, nem is élnek hetven, száz, kétszáz évig? Köszi, hogy mondtad! Cserébe válaszd ki melyik madárra gondoltam és cserébe kapsz egy szótagot, amivel közelebb leszel a célodhoz…

GUL – Fehér gólya

SEl – Parlagi sas

Hi - Vetési varjú

Vettek a nagy levegőt, beszívták magukba a friss téli erdő pollenszegény, parazitáktól mentes levegőjét, majd követték az ösvényt. Egyik fáról erdei fülesbagoly kacagott hangosan, másikon alvajáró mókus koppant neki a fának, s kelt fel ingerülten.  A fák ágai is mozogni kezdtek, mintha kezükkel feléjük nyúlnának, az olvadó sár meg cipőjükre vadászott, s azt húzta vissza. Rá is kapcsoltak, persze ők nem azok a félős típusok, de ugye mégiscsak. Egyszer csak a berek, mint egy ócska szita kisebb-nagyobb foltokban kiszakadozni látszott. Ekkor mutatták meg a lábaknak, tudnak ezek nagyobb tempót is. S ötven méteres gátfutók módjára száguldoztak a fák között, mígnem egy újabb sorompóba akadtak.

- Hogy, a karvaly szigorú tekintetének össztűzébe kerültél volna tegnap délután! - szólt Zoli, - majd hozzátette: - Te éppen mit akarsz?

- Vigyetek vissza az erdőbe légyszi! – kérlelte a feketerigó - India lúddá szeretnék válni, hogy én repülhessek a legmagasabban!

- Látszik, te is azt a hülye telefonodat nyomkodtad reggeli mellett, ahelyett hogy Schmidt Egon könyvet lapoztál volna! – hurrogta le Zalán. – Azoknak maximum a Himalája csúcsai csiklandozzák a hasukat. Hol van ez attól a teljesítménytől, ami Afrikában történt. Ő ennél még két kilométerrel magasabbra repült, sajnos összeütközött egy repülőgéppel. Hidd el, nem jó az neked, maradj inkább ez erdőben, itt kevesebb a légcsavar!

- Köszi, az infót! Na, erre nem gondoltam! Cserébe találd ki, melyik madár volt és kapsz egy kódot!

DI - Császár pingvin

KÁN – Karvalykeselyű

KU – Mandarin réce

Most, hogy sikerült átvergődniük az akadályon egyszer csak, mint szökőkútból a víz, úgy villantak fel a lámpák. Kiértek az erdőből egyenesen egy nagy ház elé. Elővették papírkájukat, majd összeolvasták. MO – HI - KÁN. A Mohikán! S láss csodát, amint kimondták, Viki állt a kapuba Tibivel, majd mosolyogva fordult feléjük.

- Mi tartott ilyen sokáig? 

Szemükbe könnyekkel (az a rohadt szél kifújta) összeölelkeztek, örültek egymásnak, majd éjfélt ütött az óra és minden erdei állat énekelni kezdte a Csendes éjt.  A medvét kivéve, túl hidegen itta tegnap este a sört, így ő csak suttogott.

Már majdnem elindultak hazafelé, mikor Viki visszafordult és szólt Tibinek!

- Mekkora bulit csaptatok Kimlén! Még most is emlegetjük Kornéllal és Mariannal! Gyertek jövőre is!

Nagy Kornél

A délután kényelmesen nyújtózkodott egyet, miközben kezei már este a feje búbját paskolták. Jól van bátyám – szólt unottan. Innentől kezdve viheted ezt a napot.

Ebben a közegben autókázott hazafelé madárbarátunk. A csomagtartóban meghízott részeg táskák jókedvűen ringatóztak egyik, s másik irányba. Hej, de jó sora megy most itt a giccsvilágnak! Csak a sofőr lelke volt olyan üres. Nem baj, kocsi megáll, behúztuk, letudtuk, kézi fék, kabát, cipzár. Kutyagolás haza. Az orr a hideg aszfaltot karcolta, mikor a szem sarkában egy hatalmas fejű termetes szárnyas rajzolódott ki.

Abban a pillanatban az agy megtalálta azt a könyvjelzőt, melyet megragadva egy színesebb részhez ért ez a novella. A szemek kipattantak, a vér megtalálta útját az erekben, s a szív is valami ilyesmit mormolt. Na, végre, dobjuk le ezt a tetszhalott maszlagot. S a fej izgatottan fordult a madár irányába.  De megszokta, amit meg kell a baglyoknál szokni. A többi szárnyas ugye énekkel, kapcsolattartó hangot ad, vagy ha mást nem, a repülő lény hangjából valamit érzékelünk. Na, ezt a részt üresen hagyták a baglyoknál. Kezdetben, mikor elsőként találkozol velük, valami kapaszkodót keres a fül, de rá lehet állni, meg lehet szokni, hogy nem kapsz.

Csak nézed, ahogy jön és megy, mert ő ugye nem egy házi állat, ki eléd illegeti magát és várja, hogy örülj neki. Akinek az érzékszervei egyszer kapcsolatba kerültek a madárral, egy dolognak parancsolnak csupán. MÉG!  Nem ám csak úgy, mint egy Assam fekete tea, hogy tök jó volt ez a cucc, igyunk újabbat. Aki erdei fülessel találkozik, ott vége a játéknak, rááll az élményre, s még, még , méééég!

Jó hírem van, amatőr természetbarátok körében is legalizálták az élményt, akár tizennyolc év alattiak részére is. Ennek van populárisabb kifejezés módja is, erdei fülesbagoly felmérő program. Na, jó, ezt most halasszuk… 

Szóval ott tartunk, hogy aki megpillant egy éjszakai kampócsőröst, vagy még nem, de szeretne, annak bizony jó hírem van, támogatókra talál. Mi több, buzdítjuk! Rajta hát, keressük fel őket! Nézzük sötétbe az eget, s amikor azt hisszük, hogy nem látunk semmit, de egyszer csak mégis, az lehet, hogy bagoly. S ha a környéken tölti a nappalt, az már jót jelent, mert oda lehet szervezni egy randit. Madárbarát körökben egyszerűbb, hiszen többnyire erről szól a téma, de talán mások is árulkodnak helyekről, hol az egy főre jutó fülesek száma nagyobb az átlagnál.

Ha pedig megvan az ígéretesnek vélt helyszín, naplemente előtt érdemes kirajzani a területre. Persze mindenhol fontos, de itt különösen, hogy van esélye rá, hogy közelébe lehetünk kedvenceinknek, ezért az itt alkalmazandó illemszabályoknak betartása hatványozottan fontos. Csúnya szóval, kuss, de ilyet még mi sem mondunk, hiszen sem a madarakat, sem a madárbarátokat nem akarjuk elriasztani. Tehát, ha valaki ilyen helyre megy, ízlelgesse előtte magában azt az élményt, amikor hajnal ötkor a szomszéd házfelújításba kezdett és a tervei előtt verte ki őt az ágyból. Na, a helyzet itt pont ugyanez. Éljünk az élménynek, de maradjon mindkettőnknek élmény. Viszont, ha már kint vagyunk, mit kezdjünk az idővel?

Mondjuk, vizsgáljuk meg, mivel köpdösték össze a szárnyasok a területet. Milyen romantikus ugye? Mégis csak egy randi vagy nem? Tehát, ha szerencsénk van a fák alatt köpetek vannak, melyek a madárból jönnek ki, csak ő nem húzza le a vécén. Még szerencse, mert ebből a mágusok meg tudják állapítani a helyi kisemlős élet egy jelentős részét és különböző következtetéseket vonnak le.

Mi ott például azt, hogy köpet egyenlő bagoly. Akkor hátra arc, biztonsági zóna meghagyása, hátha a maradék egy valódi vééérbagolytól származik, s ez lesz az első megfigyelése a földön. Sosem lehet tudni! Majd rád köszönt az idő… Az idő, ami távolról nézve értelmetlen. Csak ott állsz és vársz.

Mit lehet tenni egy helyben állva és várva? Figyelni! S figyelj, mert ez egy aktív cselekvés! Komoly!

Akkor kezdődik a másik fejezet, amikor elfáradsz a figyelésben, s rád talál a csend. Húúú! És ez még nem a bagoly volt! Előfordul, hogy valaki unatkozik a csendben. Az, kérem, ennek a legcsodálatosabb fogalomnak a felszínén kaparászik. Abban tényleg nincs semmi.  Viszont aki meri berúgni az ajtót az ismeretlenbe és engedi, hogy lássa, mi van benne, azt olyan dolgok várják ott, amit máshol nem. A csendben találkozhatsz magaddal. S ez most nem az önismereti tréning, meg egymás biztatása, neeem. Ha eltávolodsz a bejárattól, szembe jönnek a tetteid. Tudod, amikor beszóltál a z öregasszonynak csoszogjon már gyorsabban, pedig csak te indultál későn és nem ő volt lassú. S az, aki ott csúnyán nézett rád, hogy rá borítottam volna az asztalt. Ha viszont rendben vagy, csak legyintesz s még tovább. Na, ilyenkor átkozott tud lenni a csend.

Arra emlékszel, mikor valaki elmesélte, hogy akciós lett a kedvenc humuszod, s szólt, még lehet kapni abban a boltban! Milyen jól esett. Hmm, s az a néni ott reggel pár percre ráfestette arcodra a mosolyt, mikor olyan kedvesen beszélt veled, pedig csak annyi történt, hogy ő is rendbe volt és nem szórta rád a szitkát.

Na, de, húzd ki magad ember! Ki nyomorította oda magát a lift oldalához, hogy más is beférjen. S amikor ott a körforgalomban beengedted azt a kis fehér autót, dagadjon az a mell, hiszen az nagyon rendben volt.

Ugye milyen kaméleon színű ez a csend! Van, amikor karatés módjára kicsinál, de van, hogy arany tálcán kínálja fel dicső tetteid. Persze talán a patikamérleg színben tűnik fel igazán, s mér igazságosan.

Hopp, de már sötétedik is, jönnek a főszereplők, egy, kettő, három, négy, öt. Szállnak le a fáról, s repülnek el a sötétségbe. Bele a messziségbe, amit azt hiszed, hogy nem tudod merre.

Madárbarátunk is azt hitte, majd mikor a táskákkal felpakolva tartott hazafelé, látta igen, erre is. Arra, amerre ő lakik. A baglyok akkor mentek el az útra, akkor ő hazaért. Kinyitotta lakásának ajtaját, lehuppant a foteljába, körbenézett és annyit mondott. Jöhet a karácsony.

Mindenkinek megvan az ajándék. Például, Neked, Kedves Olvasó!  Ajándék a pillanat, amit a bagoly startolásának látványa okoz, az édeskés érzés, hogy egy széncinege lakmározik az általad kirakott eleségből, s a szemléletmód váltás, mellyel a varjút saját fénytengerében láthatod!

Boldog Karácsonyi Ünnepeket!

Nagy Kornél  

Péntek volt a hét, mint túlbuzgó úthenger ment át madárbarátunk agyán egyszer, kétszer, sokszor. Fejéből kinézve próbált valami értelmes arckifejezést magára festeni, majd üresen tátogó táskákkal megindult a kocsijához. Bezuttyant és a kerekek keservesen nehezen gurultak. Tudom fiuk, most nem a kedvenc helyeink egyikére megyünk. Autók hegyén-hátán, megy a küzdelem, nézd már ez a barom meg kivágott, bevágott, elém vágott, satöbbi.

Akkor sem sokkal könnyebb a helyzet, ha lecseréljük a járgányt egy kisebb kerekű rácsos izére, ezzel is megy a móka. Az áruktól roskadozó polcokról szinte utánad nyúl egy fára akasztható gömb. Van itt, kérem minden, ami a boldog karácsony ígéretének szlogenjét tűzte magára. Majd villámként cikázó tekinteted eltalál egy zacskót, melyben eleség van, méghozzá a madaraknak.

Egy pillanatra ki is szakad ebből a katyvaszból, s az otthoni partira gondol. A kertje centrumában egy svédasztal várja az arra mélázó szárnyasokat. Na, de azért ezt ki kérik maguknak a tollasok! Hogy merek ilyet állítani, hogy csak úgy spontán akadnak bele a lakomába. A fehér gólya afrikai kirándulása után megtalálja saját fészkét, ott költ újra. A vadludak ismerik a kiváló telelő helyeket. Majd pont az északról érkező cinegék nem fognak célba találni egy ilyen mézeskalácsházas mutatványhoz.

A saját madaraink etetésében reménykedők és hívők kérem, ugorjanak a következő fejezethez. A többieknek jöhet az infó? A logika azt diktálná, hogy ha van a kertbe nyáron és télen széncinege, akkor azt tuti egész évben itt van. Hát nem! A lábukra tett gyűrűből megállapították, hogy ők is vonulnak. Szlovák, lengyel s még ki tudja, milyen náció madárkái csipegetik azt a magot, melyet madárbarátunk ki tett. Hmm! Pontosabban csak részben, mert azért ez sem fekete és fehér. No, de hogy teljesen ne így legyen, erre is ellenszer! Barkácsolj, vegyél egy madárodút, és ha kedvenceidet sikerült magadhoz dédelgetned, akár ott is költhetnek nálad! Majd jönnek a kis fiókák, meg a de, édes és a többi.

Szóval ott tartunk, hogy kedvenceink belecsöppentek a Kánaánba. Persze, ezért egy picit tenni kell. Például, minden szinten. Első szint a madáretető, hová beszórhatsz mindent, amit illik. Ez elég jól átment a médián, nem is kell túlragozni, sótlan, pörköletlen, úgymond ipari szotyi. Köles, meg miegymás. Második szint a cinege gombóc, azaz itt is nem füstölt, nem sózott szalonnát, faggyút, de a legegyszerűbb a kereskedelemben is kapható hálós verzió. Majd jön a harmadik, a gyümölcsös blokk. A potyadék almát, körtét, felszelve a földre dobva vagy fára tűzve tökéletes. S ha már ettünk, igyunk is! Jöhet a virágalátét benne egy kő, s a víz. Mi kell ennél több?

Madár! Ők pedig jönnek, mint madárbarátunk arcára a mosoly. Nem hiszed, próbáld ki! Persze első körben örülsz majd a fekete nyakkendősöknek, de amikor azzal a kis kék fejecskével érkezik egy újabb faj. S kinek van akkora csőre! Ennek utána kell járni! S máris elküldöd a képet az egyik ismerősödnek, s jön a válasz. Az is lehet, hogy múlt századi vagy, s még madárhatározót is rejt a padlás. Uzsgyi, fel érte! Majd földbe gyökerezik a lábad, a fal támaszt meg, s el sem hiszed, hogy az a csíkos fejű madár létezik egyáltalán a madárfaunában. S mikor már ezeket is fújod, hát jöhetnek a speckósabb fajok.

Hej, mire nem képes az a zacskó ott a polcon, úgy elkalandozott madárbarátunk, teljesen elfelejtette, hogy Karácsonyra igyekeznie kell boldoggá tenni családját, rokonait, barátait. Jöhetnek a fontosabbnál fontosabb dolgok. Igen, mi is ezt tesszük, mert ezt meg lehet venni, s ez a szokás.  Nálunk sem divat senkinek nyakába akasztani egy távcsövet, majd kivezényelni terepre. Nem, de a százötvenhatodik bigyótól sem ugrál örömében.

Mi hát a megoldás? Tegyük, amit elvár tőlünk a világ, ezt neked, azt meg neked, s ja, kérem, ott kint a madáretetőben az élet, az ártérben az élet, a természetben az élet, igen, azt pedig nekeeem.

Nagy Kornél

A tél szégyenlősen toporgott az ajtó előtt, miközben madárbarátunk beült a szoba közepére. A frissen gőzölgő sencha zöld tea illedelmesen keringőzött a holdra keresztelt füstölő lágy porával. Átadta magát a hangulatnak, elővette ezer darabos kirakóját, majd az összes különböző irányba iszkolt.

Felcsípett egyet, amin egyetlen egy szín szerepelt, az pedig a fekete. Mormolt is magában, nekem is ezt kellett elővennem. Ha már így alakult, hát párosítsuk mellé a következő darabot. Hosszas keresgélés után előkerült egy újabb fekete darab, mit újabb s újabb követett.

Az emberek egy része is csak ezt veszi észre a puzzleból, azt a fekete pacnit, melyet varjúnak hív. Persze van tisztességes neve, Vetési varjú, meg persze tudományos is, Corvus frugileus. Hurrá! A fizikus attitűddel rendelkezők szeme megakadhat a közel fél méteres testhosszán és az egy méter felé nyújtózkodó szárnyfesztávolságán. A szeleburdi éhenkórászok harminc dekás tömegén hökkenhetnek meg, de ha a fukar embertársukkal tovább lapozzák a szakirodalmat, látják, a törvény szigora ötvenezer forint természetvédelmi értéket biggyesztett rá.

Jó, jó, de ettől még ő ugyanolyan kis fekete paca maradt a padló közepén, mehet tovább a játék. A szemek apró gombként kerültek a helyekre, majd jön végre egy szín, de az is piszkos szürke, hasztalan, undorító, olyan, mint ez az egész kép. Bár erre a vannak, kik szurikáta módjára felkapják fejüket, a véresszájúbbak akár pengeéles nyelvükre is vehetik és öntheti rá a szitkot. Ugye mekkora kárt okoznak, mert aztán ők akkora kárt okoznak, hogy az már nagyon. De tényleg és mekkorát? Csupán erre a kérdésre, hogy kárt okoz-e, már nincs egyértelmű válasz! Ő, nem olyan, mint az aszály, meg az árvíz, aminek gyakoriságának elődizésében egy másik élőlény került célkeresztbe.

Tovább rakva a képet a madár mögötti rész is kezd kirajzolódni. Ott a távolban, micsoda szép hegycsúcsok ágaskodnak! Máris nagyobb elánnal kerül az újabb darab a helyére. A gerincen már láthatjuk a tollas egy másik, az utóbbi időben szerencsére eléggé belengetett arcát, az értelmét. Mátyás királyt övezte ennyi legenda, mint őt. A saját magunk által tapasztalt diós sztoritól kezdődően a Lorenzi magasságokba nyúló extrém megfigyelésekig. Hiszen ki nem látott volna olyan varjút, ki csőrében a kalácsba való zsákmánnyal pár emelet magasba emelkedett, s ejtette le a belsejét görcsösen átkaroló finomságot.

S, hogy még mit művelnek, azt tényleg érdemes élőben megfigyelni. A társaiknak történő infók átadása, már combosabb előkészületeket igényelt. De madárbarátok ezt is bebizonyították! A fiókák már az első találkozáskor olyan maszkos emberektől is megijedtek, akiktől a szülő madarakat megtanították megijedni! Az eszközhasználatuk már egy következő lépcsőfok. Erről is dagadtak a könyvek, s izzik napjainkban a net. Aki pedig élettársul fogadta őket, annak tollából olyan történetek csordultak a papírjára, melynek közlése után még a hentes kezéből is kiesik a bárd. A varjú, ki ha kell, praktikákhoz folyamodik. Társas viselkedésről olyan illemkönyvet lehetne írni…

Ez a kirakó csupán ezer darabból áll, s így nem tudjuk lemakrózni mindent az adott cselekedet szintéjre. Majd madármegfigyelő sétákon madarászoktól érdemes faggatózni! Örömmel öntik ki Atlanti – óceánnyi áradatot.

A hegyek fölött még távolabb, ott ragyogott a Nap! Nem messze, csupán százötven millió kilométerre. Nem messze, hiszen napi szinten találkozunk vele, ahogy a varjúkkal is, de mégsem vesszük észre úgy, mint a Napot. A varjút, kivel már rég elhagytuk a számok materialista világát, s azt, hogy hány madarat ért a múltban golyó általi halál. Ezt már a Földön hagytuk, most a Merkúrt elhagyva a csillagunk kapujában toporgunk, honnan a novembert már azért kívánjuk, mert megérkeznek hozzánk északról az ég vándorai.

Mikor didergős reggeli félhomályban felettünk a sejtelmes égből elsőként a mélyről érkező mással összetéveszthetetlen hangjukat meghallva lassan megjelenik a sereg. Ilyenkor az ínyencek fülüket a felhőkre tapasszák, s az egysíkúnak tűnő basszus káárogásból kitűnnek bariton, hangfekvésű énekesek. Ők már egy másik, de rokon faj, a csókák közül valók.

A kirakó felső része azonban még csak most kezdi felvenni alakját és a Nap mögött végtelenség valós, de mégis kontúrtalan megfoghatatlan világába áll össze. A mindenség, hol már minden lehet!  Akár van arra lehetőség, hogy a szavakat és a puszta megfogalmazásokat is magunk mögött hagyjuk, és csupán örüljünk a vetési varjúnak.

S, hogy miért ajánlom ezt Neked, mert ennél jobb, még nem jutott az eszembe, hogy együtt várjuk a Karácsonyt a varjúval szeretetben.

Nagy Kornél

Szigetköz, Lipót. Bakony, Csesznek. Balaton, Siófok.  Erről nem kell többet írni, csak menni és kész. A hétfő délelőtti nap sugarai már keringőztek az Almádi felé bukfencező kerekek abroncsain. Majd jöttek az ismerős névtáblák, s végül egy utca, melynek elején kat, kat. Négy mindenre elszánt turista nézett farkas szemet a tóval. Megyünk!

A hosszan elnyúló szabad strand, ha minden bokra nem is, de ismerősen köszöntött a megszokott túlparti látványával. Bálint sokáig nem is kertelt egy idillikus helyszínen, hol még árnyék is volt, de pancsizó kevés, fakír módjára gázolt bele a vízbe. Amíg mi a jégtábláktól óvtuk, ő már fogvacogva színlelte a hőmérséklet ideális állapotát. S mikor láttuk, nem halt bele a mutatványba, hát utána merészkedtünk. A szigetközi ego nem engedte, hogy a lépcsőn finnyáskodjak, egyből az óvodás kor óta mászott termésköveken át ugrottam vagy inkább tipegtem, ki melyik oldalról nézi a vízbe. Viszont meglepően zsongott ott az élet. Fiunk szinte lábujjai között viháncoltak a lamlik, majd ezt tapasztalva egy nemes hal is tiszteletét tette tőle pár méterre akkora rablást produkálva. Hogy még a halrekesztő záráson is elismerően bólogattunk volna, nem hogy itt! A terített asztalra egy olyan, de olyan madár is kikíváncsiskodott!

A történetcsokor utolsó szálára kerül majd felfűzésre. Elég az hozzá, hogy idővel feleségem is részt vett a csoportos fagyasztóban. Mert megmutattuk!

Most, hogy kiüldöztük a pingvineket a partra, ők már nem fáztak, de idővel mi sem, hiszen a napágyak pont a napon süttették kezdetben magukat, később bennünket.

A part azonban hosszabb, mint a halászi beach, így volt még teendője a lábaknak is, hát munkára fogtuk őket. Lépegettek szorgalmasan, a koktélkészítő és a ice'n'go árusok között. A régi sláger is felcsendült, kukoricát tessék! Itt a friss, forró kukorica! Vízibicikli, meg miegymás. Ahogy az lenni kell.

A part végén bemerészkedtünk a kavalkád fő ütőerébe, hol a kezdetben csecsebecsés izékről szólt minden, majd a hami nyami lett mindenütt. Amit csak kértél, mindent a szádba lőttek csúzlival. Itt kérem olyan falunap volt, hogy ihaj! Na, azért ennél sokkal több. A játéktermes bigyókat már megszoktuk, a subi dubis pizzázót is újra festették már párszor, s azóta is köszöni szépen, jól van. Dodzsem helyett óriási óriáskerék, a vattacukor helyett meg sushi bár. Aki húsz év körüli, az tuti feltalálja magát.

Mi azért kikéredzkedtünk az oldalajtón vissza a partra, hol már padokkal, stranddal és vízívvel várták a felfrissülni vágyókat. De nem ám meleggel? Itt gondoltak a mazoistákra is! S ki a legény a gáton! Vagy persze lehetne más megközelítésből is szóvá tenni a soron következő cselekedet. Előrukkolt a gyermeki én, behúzott nyakkal, már mintha ért volna valamit is, átmentünk Bálinttal alatta. Addig Réka és anya csak kintről elnézően mosolygott.

A móló, mint colstok úgy húzott ki egy utat elénk utasítva, most ennek végére kell járnod! A parancs, az parancs. S már ott is pilláztunk, micsoda más szemszögből látjuk innen a tavat. Hmm! Állni a tóban, látni, hogy mekkora!

Húúú! Mi tagadás, érthetően népszerű látványosság! Volt mellette egy másik csinnadratta is. Valami irgalmatlan erős motorral felszerelt hajó utasait szórakoztatták azzal, hogy rallyztak a vízen. Aki nem tárja fel a tó nyújtotta természet értékeit (amiről majd az utolsó rész fog szólni), valószínűleg szüksége lehet ilyen pótélményekre. Egyben meghökkentőek, másrészt sajnálatra méltók.

Viszont azon szerencsések közé tartozunk, kinek a csend is érték, így a fejben lévő következő program még ott bizsergett, s noszogatott tovább. Az út felénél maradt hát a hátraarc, s a menet. Visszafelé elsősorban a darálás kapta a főszerepet. Le kellett csak zúzni a távot, majd brrr, s mehetünk tovább.

A Balaton tartogatott még egy távolról giccsesnek tűnő momentumot, amire kíváncsiak voltunk.  S hogy hol, az még nem világos, elárulom, irány Világos.

Itt kérem, olyan sétány van, amit ha tévében látnál, azt hinnéd trükk felvétel. Aki viszont kimerészkedik a magas partra, hát!!! Így kerültünk oda mi is. A séta ilyen körülmények között csupán ócska alibi. Ennyi erővel le is csüccsenhetnél. Itt nem az a lényeg mit csinálsz, hanem, hogy ott vagy.

Kezdetben csak páran lézengtünk a terepen. Romantikus Don Juanok és mosolygós gazdik kedveskedtek párjuknak ezzel a helyszínnel, majd ahogy valakinek sikerült lejjebb ráncigálnia a Napot, egyre többen lettek.

Az izzó gömbnek mintha ez tetszett volna, s magától kezdte űzni a játékot. Na, mi lesz, ha még leereszkedett. Hmmm! Még többen lesznek. Na, még egy kicsit! Hűű, ez működik! Azannyát! Ezek jönnek! Majd kitalált egy újabb mutatványt. Fessük be az ég alját aranysárgára! Erre varrjatok gombot! S láss csodás, egy menyasszony és egy vőlegény ünnepi cicomában dongott ki, mögöttük magukat megörökítő kamerással. Ez eszméletlen! Esküvői fotózás csak miattam! Részegült meg magától a Nap! Nagyon nagy sztár vagyok!

Ezzel még nem volt vége! A végére hagyta a csúcspontot. Ő ugyanis egy pillanat alatt magához tért, ha már ennyire népszerűvé vált, legyen egy igazi nagy dobása a végére! Ereszkedett, ereszkedett, ereszkedett! A földből kibújtak a manók, az összes pad tele, a fotósok állványokon exponáló gombon, mint a mesterlövészek várták a pillanatot! Még nem, még most sem, és és ééééés!

A Nap ebben a pillanatban puszit adott a Föld fejének a búbjára. ÁÁÁjulás! Szinte minden madár, bogár, fűszál táncol, ünnepel! Eszméletlen, romantikus, egyben valóságbeli és misztikus! Váááó!

Kész ennyi! Megsemmisül az ember, állat, növény egyaránt. Köszönjük szépen neked Balaton, hogy részesei lehettünk ennek a káprázatnak!

Ezek után olyan kiábrándító azt írni, hogy visszaballagtunk a kocsihoz, beültünk és visszagurultunk a szállásra.

De nem így történt, mert beleragadtunk ebbe a sztoriba, s hiába hagytuk magunk mögött, tovább élt bennünk a történet.

Ha Balatonon vagy, de mégsem csak Balatonon szeretnél lenni, hova vinne az utad?

Mi Veszprémet tettük be a célkeresztbe, így nyaralásunk első napjának délelőttjén már újra kapaszkodtunk fel a csopaki emelkedők romantikus kaptatóin, majd ahelyett, hogy egyből a város szívébe érkeztünk volna, a külső bástyájához tettünk egy kitérőt.

Veszprémfajsz nincs kitűzve az útikönyvek címlapjára és ez így van rendjén. Annak ellenére, hogy tőle pár kilométerre buli ország működik, itt csend és a nyugalom lakik. A falu határában parkerdő már ízelítőd ad a valóban pihenni vágyóknak, padokkal, játszival meg szép nagy füves területtel, de láttunk már máshol is ilyet, nem ezért érkeztünk ide. A település centrumából fut ki egy út, mely egyenesen a kálvária domb földszintjéhez vezet. Itt parkoltunk le, majd felsétáltunk a tetejére.

Még a kisalföldi tüdővel is simán hozható a szakasz, ami viszont fent vár, az megérdemel pár öblösebb lélegzetet. Harmonikus dombok között kikandikálva integet a távolból a tó. Na, így is szép nagyok? Sokat nem időztünk, a megérte ide feljönni kezdetű mondat után vissza a kocsiba, jöhet a metropolisz.

Veszprém szerencsére mégsem az, nem is való neki ez a rang. Egy újabb parkolást követően ugyanis az egyetemi épület komplexum között, mint futrinkák a fűcsomók között úgy keresgéltük a járatokat. Hej, de micsoda változáson ment keresztül ez a rész! Lehet, hogy csak a fakuló emlékekből koptak ki ezek vagy tényleg ráncfelvarrás történt, de ahová csak néztünk, ámultunk. Erre egy kis zegzugos rész, arra meg a nagy frissen festett toronyház. Öröm volt ott lenni.

Így kódorogtunk be a központba, hol vasárnap lévén nem robbant fel. Autók jöttek is meg nem is, viszont kirándulókban nem volt hiány. Szólt ott szlovák, német, angol, tengeren inneni s túli is. A vár felé véve az irányt még díszesebbre festett, de kizárólag a régmúlt építészetét hirdetőt alkotások köszöntek erről, s arról. Most így zsebből nem is tudnék olyan várost mondani, hol ennyire vigyáztak volna a múlt értékeire. Még így laikus szemlélőként is elismerően bólogattunk az élénk, de környezetbe illő formákon és színeken. Ami pedig a Gizella és István szobornál várt azt meggyőződéssel mondom, megunhatatlan.

Onnan olyan látvány tárul a szem elé, melyért fel kell menni. Oda is tapad a tekintet, a láb és minden. Benézni egy egykori kolesz ablakain, hol emberöltőkön át folyt a tanulás. No, de mossuk le az arcról a meghatottságot, itt a család meg a többi útvonal, gyerünk ki a szírt felé, majd ereszkedés le a hegyoldalba, hol már erdős, vadregényes hangulat uralkodott. Majd jött a sétány és az a tér, hol nemrég még az a két fiatal, aki most már zsiráfok nyakába akassza az érmet, ott mászott fel pont azon a létrán.

Útjelző táblák és szédülten kacskaringózó sétányok, ez is kérem, Veszprém. Mentünk, de a fejünk jobban.  A viadukt innen egy kőhajításra, s már ő véd minket a bőrbe szinte karcoló napsugarak ellen. Vizünk is gyorsan apad, de padok szerteszét, hát lehuppanunk egyen, s megy a kalkuláció. A gulya domb ott van, csak hát az óra meg itt, s nem beszélve a további tervekről. Oké. Ez most kimarad.

A jó öreg kék kút viszont nem, körbeálljuk, örülünk neki, s ömlik a víz, néha a torkunkon belülre is. Majd kisebb utcák következnek, de itt sem múlik ámulat, csak az életerő, melyet a hőség csapol rendesen. Van viszont menedék, így érkeztünk meg egy központi, de mégis udvarsarki nyugvópontra, a teázóba.

Kikértük a fagyis kávékat, no meg két olyan teát, mely magától mesél úgy, hogy még vízbe sem került. A népes kommenttelő brigádnak igaza volt. Ez a hely valódi kis sziget. Pihi, örömködés és az a bizonyos nagy levegő. Most álljunk fel.

A kocsi még türelmesen várt, majd halkan indult és Pécsely falu szélén nyitotta ki ajtait. Itt három pincészetről árulkodik a térkép. Ebből az egyikben csak palackos bort értékesítettek. A másik helyszíntől a rendezetlenség és elhanyagoltság tartott távol. Harmadik pedig csak térképen volt, de lehet, hogy már meg is szűnt.

Sebaj, vissza a faluba, irány Balatonszőlős. Az utolsó állomásunk már érdeklődés energia hiányában csak felületes átszáguldás és ott sincs semmi...

Elcsigázottan, de Veszprémből aktuális élményekkel, és emiatt még nagyobb vonzódással tértünk vissza a szállásra. 

Nagy Kornél

Ki lehet inni a Csendes – óceánt? A Fertő – tót? A Tatai Öreg – tót? Na, ez a történetcsokor sem vállalkozik szerényebb feladatra, tudva azt a rajtnál, hogy a célba érés lehetetlen. De mégis, ha a teljességet nem is, de a következő hetek csöppjeiből talán megízlelhetővé válik az a vidék, melyet egyszerűen csak Balatonnak kiáltottak ki. Lássuk hát, mi is van egy szó mögött!

Egy mozgalmas szombat delén autónk kényelmesen helyezkedett el Balatonfüred egyik parkolójában, holott tudta, ez nem marad így örökké. Alig hogy lepakoltunk, feleségemmel újra  szlalomozni kezdtünk vele, s csak a város fönti részében adtunk neki újabb pihenőt.

Mutasd te híres Füred másoknak szemérmesen eltakaró részed. A lábak megkapták a parancsot, irány az emelkedő! A tágasabb, hangosabb utcákat vígan követték a sportcipők, miközben eddig általunk nem látott porták nyíltak meg a szemek előtt, melyeken tájba illő dekoratív házak árulkodtak a helybeliek ízléséről. Ahogy azonban távolodtunk a nyüzsgő méhkastól, az aszfaltcsíkot valaki sodrófával kinyújtotta hosszirányba. Egyre messzebb lettek egymástól a viskók és fellélegzett az emberi szem. Most jött el a harmóniára szomjazó elme ideje. Van ideje felfogni, mit lát. S ebben nem is volt hiány. Néhol cicomás lakok, másutt kész terebélyes paloták kötötték röghöz a lakóikat. Boldog azonban az, ki mindezt egybe láthatja, s szinte egyesével szippantja be a tudatába. Mindez persze könnyű játéknak fogható fel, egészen addig. Írom addig! Az addig a pillanatig.

Amikor ugyanis a házak mögül, mint egy vulkán tör ki a Balaton képe, mely nemcsak úgy udvariasan odabiggyeszti magát, hanem bumm! Eléd tárul a Tihanytól Keneséig tartó tartománya. Itt legyen ember a talpán, ki talpán tud maradni. Na, ezt a kihívást vállald be, nem mást! Még a bádogból készült ember is meghökken a látványtól, s megy a matek, ezt most hogy rakjuk össze.

Az út azonban megy tovább, s a kíváncsiság sem enged teret a restségnek. Gyerünk tovább, mit bámulsz, nézheted eleget. S a láb igába hajtva vonszolja magát tovább. Útját csak a foghéjasan érkező autóktól való félreállás rogyasztja meg. Itt kérem, nincs kecmec!  

A fej, mint egy radar kering a nyak körül és gyűjti be azt a tengernyi infót, melyet a kép minden pontjáról, mint kilőtt apró nyílhegy záporozik. Azannyát! Ez már döfi!

Hamar szembesülünk a ténnyel, hogy már a szomszéd településen, Csopakon vagyunk. Ha már ide csábított a szirének hangja, akadnak erre borászok? Ez most csúnya kérdés volt ugye? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, lehet – e kapni Siófokon lángost. S mivel azért nem teljesen felkészületlenül érkeztünk, hát pont olyan utcácskába érkeztünk, hol még a szép nagy táblára ki is van írva: bor kapható. Egy csengettyűzés, s máris idős bácsika invitál be a kapun, kitől megtudtuk, itt bizony a Balaton zászlóshajóját mérik merőkanállal. Két tételt mi is kértünk az olasz rizlingből, majd jöhet a beszélgetés, mely ügye dukál egy sikeres tranzakciót követően. Mint megtudtuk, itt is generációváltás következett be, s visszavonult a dédi. Mi reméljük még pár évtizedig kergethetjük a élményeket. Ennek reményében búcsúztunk és lyukadtunk ki a főútra, mely majd a következő séta alfájaként szolgál. Ezúttal hátra arc, s jöjjön a térképen, majd jelzésekkel igazoltan bejárható útszakasz feltérképezése.

Mi tagadás, erő még volt bennünk, de azért szuszogó üzemmódba kapcsolt a tüdőnk, lelkesen gyűjtögettük az oxigén molekulákat. S erre annak ellenére is volt lehetőségünk, hogy a csöndes autók elhaladtak mellettünk.

Örömteli látni, hogy ezen a vidéken a tehetősebbeknek mintha trend lenne elektromos autóval közlekedni. Jelentős számban láttunk mindenféle űrkorszaki járgányt zöld rendszámmal. Örvendetes, hogy jó értelemben sok pöfögésmentes kocsi közlekedett. 

Erre már a házak jellege is megváltozott. Társasházakból is találtunk egyet-egyet. Ami viszont például egy soproni, borvidékkel ellentétes, hogy az apró kis parcellák házhoz tartozó kertek mozaikossá darabolták a tájat, s mi tagadás, a monokultúra lehengerlő volta helyett itt olyan kedves kis utcácskákban való tekergés szívderítőbb.

Ahogy azonban a téglák elfogytak, szépen lassan az út is ösvénnyé változott, hol a természet kezdte visszavenni a területet. Aligha kívánhat természetbarát szem ennél szebbet, de ezúttal nem a bokorugró felszerelésben sétálgattunk. Így hiába tetszett jobban a derékig érő növényzet, az épelméjűség jegyében megfordultunk és ragaszkodtunk a könnyebben járható helyekhez. Itt fentről viszont, ha lehet még szebb arcát mutatta a Balaton. Nagyobb részt látva belőle nagyobb élményt kaptunk!

Visszakanyarodva az útra megkerestük a Füred felé vezető utat, majd trapp kapcsolót aktiválva begyújtottuk a futóműveket, melyek szinte toltak előre. Hipp-hopp a kocsinál találtuk magunkat, majd beülve csak annyit mondtunk, ez szép volt. Holnap folytatjuk.

Nagy Kornél

Hol volt, hol nem volt, ha innen nézed Dunán innen, ha onnan nézed Dunán túl, a komáromi kémények mögött, de még az Esztergomi bazilika kapuja előtt élt egy borász. Tavasztól gyöngyöző homlokkal dédelgette kedvenc növényeit, melyből messzi földről híres italokat készített.

Egy napon aztán arra járt egy házaspár, kik a hegymenettől porban és fűcsomókban fürödve tolták orrukat a neszmélyi pincesor felé. Míg nem hatalmas fekete hintón érkezett egy délceg lovag, kit leszólított. Tisztelt uram! Hol mérik itt a bort? A herceg szoftvere azonnal beindult, majd agresszió híján hatlövetűje helyett a mobiltelefonját kapta elő, s adott az úton járóknak egy számsort, mely végén olyan fog megszólalni, ki a legfinomabb nedűk létrehozója.

Már a szamár füleiben csengett a déli harangszó, mikor megcsörrent a mester telefonja. A hangszórók közvetítették a kanalak, villák csörgését, jelezvén itt bizony ebédelés folyik. Ő azonban csak annyit mondott, hogy van bora, s tíz perc múlva a megbeszélt helyen lesz.

Rég volt már az idő, mikor a hőmérséklet megállt a harminc fok közelében a Kárpát–medencében. Az éghajlatváltozást itt már a rühes bőrén érezte minden földi kutya, no meg az aklimatizácós problémákkal küzdő homo sapiens is. A Nap mintha csak dacból rárakott még egy lapáttal, ezt Nektek! Be is menekült előle a pár egy nagy fa alá, s innen csodálta az idillt.

A helyen, hol más értelmet kapott az idő, a táj, a levegő. Ahol úgy éreztük, a csuklón forgó zsarnokot le lehet taszítani trónjáról, a dombos hegyek nem arra valók, hogy már megint vissza kell váltani négyesbe vagy hármasba, s a levegő nem pusztán az izom működésére való üzemanyag funkciót töltötte be. Itt a csend az úr és egyben az érték. A nyárra elkopó zöld az évszakok múlásának iránytűje, s az ember már bármennyire is giccsesen hangzik, de az egész részébe beleilleszkedik.

Egy ilyen közegben a fa alatt csücsülni nem aszalódás a közönyös szürke házfalak között, hanem feltöltődés és újra kivirágzás. Itt az emberi mértékkel készült présházak kerítésén kukucskálhat befelé, hol a kézzel festett motívumok szinte skanzeni hangulatot kölcsönöznek a helyek, hmm!

Idővel egy kerékpáros alakja rajzolódik ki a távolban, majd lepattan lováról, s üdvözölte a földjére érkezőket. Majd megtudván, mi járatban keresik, egy borház ajtaját kitárva engedett bepillantást a földi édenbe. Szóba elegyedett az ezer sziget országából érkezőkkel, miből kiderül, mi járatban erre, s az is mi, csodákat rejt a pince. Savinon blanct és irsai olivért őrzik a tartályok. Majd megkérte az idegen, otthon szeretné szájában érezni a Gerecse napsütötte lankáinak kincsét, mire a mester kedvesen bólintott és az üres palackokból kiszorította a levegőt, valami olyan színű csodával, melytől még most így visszaemlékezve is elérzékenyülök.

Röviddel később kézből kézbe került az örömforrás, majd az ezt követő procedúrára készült a pár. A borász viszont nem. Mi több, elzárkózott tőle, mondván fogyasszák egészséggel a Neszmélyi borvidékről.

Mint harcsa a Szahara kapujában, úgy pislákolt a pár, s újra meg újra megpróbálta a megszokott módon zárni az aktust, de borász ajándéknak szánta a három liter bort.

Még a betűket is össze kell fogdosni ebbe a történetbe, mert hiába veszik fel a mese köntösét, még így sem akarnak egymás mellé állni. Pedig a sztori még ennél is jobb ízű! Hiszen egy kétszázötven kilométeres távú autós csavargós, máshonnan is termelői bort vásárló nap költségvetésébe ez az összeg nem akkora. Ez messze nem a pénzről szól! A szándék, a gesztus, a jóindulat messze többet ér, mint az a két szütyő arany, melyet kért volna.

Egészen addig, amíg egy meghitt estén, amikor a Nap a Föld másik oldalán élőket boldogította, a konyhai lámpa fényénél megcsillant két üvegtalp, melynek hosszú szárán nyúlánk kelyhek ácsingóztak. Majd, amikor a savingnon blanc belekerült, megmutatta valódi színét. Hoppá! Ezt követően lassan megnyíltak az illatai, melyet a kóstolás koronázott meg. Az volt az a pillanat, amikor duplán, triplán megköszöntük a mesebeli hősünknek ajándékát, s adtunk igazat a hercegnek. Ennél finomabb bort még nem ittunk! Köszönjük szépen!

Nagy Kornél

Valamikor nyár elején egy tikkasztóan forró délelőttön négyen zötykölődtünk Tata felé az M1-es úton. Arcunk, mint a nap úgy virult és egyben pirult is, mivel olyan eseményre mentünk, hova csak azért tartottunk, mert meghívtak. Tudom, parasztul hangzik, de saját kútfőből nem pattan ki a szikra, hogy fehér asztal mellett csillogó evőeszközökkel ebédeljünk szorgos pincérek gyűrűjében. Nagyon komolyan mondom és gondolom, hogy teljesen rendben van ez a műfaj, s maximálisan helyének kell lennie az emberi előadások repertoárjában. Aki étkezett már erdő közepén fekete hangyák társaságában, miközben hűs szellő csiklandozta meg zoknitól megszabadított nyirkos lábát… Az lehet, hogy ezt fogja értékesebbnek találni. Az viszont tény, az ízlésről nem vitatkozunk.

Elég az hozzá, hogy meseszép környezetben, királyi pompában töltöttünk pár órát, de ezt követően a lélek regenerálódásra vágyott.  Fel is húztuk a kocsink orrát és az erdő felé irányítottuk!

A baji pincék küszöbén szusszanhatott, míg felderítő hadjáratot indítottam a hétvégi „házi feladat” megtalálása céljából. Sikerült ráakadni egy borárusító helységre, kik kevésbé voltak készségesek, azaz egy személyben odaódalgó folyóbort áhító vásárló nekik nem pálya. Ők a csoportos bejelentkezések hívei. Aki viszont a kicsit nem becsüli…

A lelkesedés azonban nem csüggedt! Irány a másik szőlős, a Borboléta pincészet, hol egy nyitva tábla, valamint alatta telefonszám hirdette, bor eladó! Egy csörgetés, s készséges néni invitált be portájára. Hamarosan kiderült vihetünk fehér, roze, schiller alkotásaiból. Feleségemért visszasietve már hárman léptük át a borász küszöbét, ki ezt követően a pincébe invitált.

A kétszáz éves borlakások méltóságteljesen őrizték a portékáikat, melyekről a néni szívesen kezdett mesélni. Elsőként a stílusról ejtett pár szót, miszerint ő kén és réz felhasználásán kívül mással nem rendez találkozót, majd a borok fajtáit mutatta be. Hamar kiderült, egy nyelvet beszélünk. Halkan jegyzem meg, ő mester, mi zöldfülű fokozatban. A szemléletével azonban száz százalékosan tudtunk azonosulni, miszerint a keze által létrejött nedűk kizárólagos szerepe a megismerésben, megtekintésben, megillatozásban és megízlelésben keresendő, s tiltja a részegség eszközeként való alkalmazást. Mesélte, hogy lódított már ki birtokáról olyan csoportot, kik a becsiccsentés szándékával keresték fel.

Hosszasan beszélgettünk vele a schiller bor létrejöttének menetétől Hamvas Béla gondolatáig. Csordultig töltődtünk céltudatos, elvekben gazdag, kiforrott nézeteinek megismerésében, otthon pedig mindez bor formájában visszaelevenítésre került.

Na, de most torpanjunk csak meg a huszonegyedik századi fogyasztói társadalom szerves részeként tapicskolva a pocsolyában. Bevallom, mi sem teszünk mást, mint bekullogunk a boltba, majd egymás hegyére hátára halmozzuk a termékeket. Itt pedig tudjuk ki, miből, hogy állítja elő ezt a csodát. Mennyivel másabb személyesen kapcsolatba kerülni a nem túlzok állítani, művésszel, kezéből a kezünkbe átnyújtva a lehetőséget, mely újabb kaput nyit a Gerecse megismerésére.

Természetesen a mi kis hétköznapi világunkban sem kivitelezhető, hogy csak az ismerős péktől, hentestől, kertésztől, szövőtől és kovácstól szerezzük be kizárólagosan a termékeket. De ezek az élmények emlékeztetnek egy régmúlt kor a maga millió és elviselhetetlen kellemetlenségeinek egyik pozitív emberibb oldalára.

Éva néni olyan, mint egy élő fénykép, melyre ránézel, tetszik, s varázsütésre interaktívvá válva megelevenedhetsz és részévé válhatsz. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget, mely mi tagadás, táptalaja lett a következő héten érkező történetnek.

Addig is, csak annyi árulok el, hogy olyan finom hárslevelűt, mint amilyet Éva néni a palackba töltött, még soha nem ittunk.

Nagy Kornél