Ezúttal egy lassú, bandukolós őszi sétára invitállak ide a szomszédba Kedves Olvasó, ahol együtt csoszogunk a falevelek közt és figyelhetjük, hallgathatjuk a környék szárnyas lakóit.

Történt egy kellemes délutánon, hogy a jövőt tekintve nem visított semmi azonnali megoldásért. Így hát naplemente előtt pár órával az autó Rajka egyik utcájának félreeső szegletében horgonyzott le. Kipattantam a gépből ezúttal szólóban, s a Dunakiliti felőli híd lejárójánál iszkoltam be az erdő takarásába.

Rég volt már, hogy az üde friss tavasz vad élénkzölddel festette volna be a tájat. Azóta már átvándorolt rajta a madárszerelem minden hangjával és érzelmi túlfűtöttségével. A szikkasztó fakító nyár is kipréselte színeit a vizes élőhelynek, meg is viselte szegényt. Most pedig az ősz tette be sáros lábát a területre és millióféle színű palettájáról pingálta kedvére. Hmm! Mikor, ha nem ilyenkor élmény az erdőben járni! A fák, mint kisgyerekek a kedvenc játékaikhoz, úgy ragaszkodtak még egyre színesebb leveleikhez, melyek azért olykor – olykor lepottyantak róluk.

Tollas barátaink is el voltak foglalva, de nagyon! A harmadik évszakunk ugyanis alaposan kicserélte a természet étlapját. A fehérjéket tartalmazó bogarak lassan kikerültek, s az őket mohón dézsmáló csőrősöknek két lehetőségük marad.

Vagy lemondanak róluk és keresnek más ennivalót, ezt a stratégiát követi például a kék cinege vagy fityiszt mutatnak a környéknek és olyan helyre utaznak, hol van még ebből a táplálékból. Erről szól a fecskék élete. Egy biztos, nem kell torkuk szakadtából harsogniuk, ami meg is látszott. Lomha csend ült ugyanis mindenre. Mint egy pöffeszkedő óriási hőlégballon, nyomta el a hangokat. Volt azonban egy-két huncut csőrös, ki erre tojott és beleénekelt a csendbe. Ezúttal a vörösbegy nyomott le egy hangyányi koncertet, csak úgy talán a maga kedvéért. Szolid édeskés hangján dudorászni kezdett, mellyel kellemes pillanatokat csalt elő az arra járókból.

Hazánk harmadik legkisebb szárnyasa is nyüzsgő kedvébe lett. Mint egy repülő egér tűnt fel az alacsony bokrok sűrűjében. Az ökörszem nevét nem nehéz kitalálni, miről kapta. Nincs tíz centis őkelme, s bizony tömege is alig közelíti meg egy száz forintos pénzérmét. Ő egy igazi kiívás lehet a kezdő madárbarátoknak. Kellően sok van belőle, hogy találkozzunk vele, viszont szeret bújócskázni, játszadozni. S ha olyan kedve van, hát egy picit megkönyörül az utána kutató előtt, kiül egy ágra, majd szól. Tessék, szabad a gazda! Lehet bámulni! A barna madárka, pöttömnyi csőrével és rövid farkával összekeverhetetlenné teszi.

A táj közben szépen lassan vacsorához készülődött. Széthúzta szekrényét, kivette legszínesebb ruháját, melyet szépen komótosan magára vett. Megadta a módját mindennek. Hmm! Ilyenkor kerekedik ki a természetbarát szeme. Nincs ember, ki fejében ekkora kavalkád megjelenhetne. Ezt csak a természet képes létrehozni. Azonban ez azt is jelentette, hogy lassan elbúcsúzott a Nap összes jótékony fényével együtt, így kapcsolóváltás, pörgősebb üzemmód! Irány a camping!

A műúton átkelve, a folyót követve már hosszabb lépéseket kellett tenni. Meg is hozta az eredményt, hipp – hopp máris a hallépcső fogadott. Ez viszont nem az a hely, honnan szívesen menekülünk el. Itt stop volt és ámulat. A víz olyan természetes a Szigetközben, mint Szaharában a homok. Attól viszont még megunhatatlan! Le kell ülni hozzá és csak nézni mit művel. Hmm! Erre nem szavakat kell találni, hanem csak megélni a pillanatot.

A Nap viszont úgy gondolta, eleget látott aznap. Se szó, se beszéd, egyszer csak hiába kerestem már, a látóhatár alatt bandukolt tovább. Oké, oké! Ideje lesz lassan hazatérni.

Átkelés a hídon, majd egy erős kanyar és a képzeletbeli iránytű Rajka felé mutatott. A sötét nem rád vár, irány haza. Még két kapcsolás és suhant a test a traktor járta nyomvonalon. Itt egy erdősáv, ott egy szabad terep és lám, a falu házai elérhető távolságba kerültek. Azonban nem kell annyira mégsem rohanni. Lassabban, lassabban, sőt még lassabban. A lábak már csak kisebbeket rúgtak a szántóföldek közötti porba, szinte csak érintették azt. Miért is érdemes ilyekor megállni?!

Képzeld el! Csend volt. A szél messze járt, valahol a távolban borzolta, tarajozta talán a Balaton vagy épp a Földközi–tenger vizét. A fény is más tájon sütött az ott élőkre. A zajok is kikerülték ezt a vidéket. Ebben a környezetben. Mit kérnél többet az élettől! Mit? Mi lehet ennél fontosabb? De tényleg! Mi lehetne ennél fontosabb? Erről csak egy sor jut az észbe, Kowalszkytól: „És még hallod e azt néha ami mélyen benned él a zaj mögött a Csend ami az életről mesél.”.

Ezért poroszkált csak lassan az ember a kocsiig, mely némán várt...

Nagy Kornél

Régóta érlelődött már a soron következő történet magja. Majd talán ebben, esetleg abban, de eddig nem kaptak szavakat a következő gondolatok, melyeket egy soproni történetbe fűzve most Neked kínálok. Érkezzen pár gondolat a család és a természet kapcsolatáról.

Egy későn kelős vasárnap délelőtt komótosan készülődtünk a következő sétára. Nem is igazán erőltettük a dolgot, mivel még számtalan feladat tornyosult előttünk. A déli harangszó közelébe értünk, mire volán mögé ültünk és hangzott az ukász, irány Sopron!

A Lövér szálló melletti parkolóban kapták első kihívásukat a lábak. Vigyetek minket a Ciklámen tanösvényen át a kalandparkig. Nehezen mozdult meg csapatunk, s talán a késői kezdés miatt is kissé rozsdásan, nyekergősen hoztuk az első szakaszt. Igaz, kezdetben nem is adtunk nagyobb tétet a dolognak, mi több, az órát sem tekintettük fontos tényezőnek. Egy merész elképzelés megvalósítását még tengernyi fa suhogása nyomta el, emiatt nem is figyeltünk oda rá. Csak úgy, mint egy súlyos öreg gőzmozdony gördültünk neki a feladatnak és lökdöstük magunkat előre.

Aki azonban az őszi erdőbe téved, úgy érezheti magát, mint egy manó, ki megtalálta Góliát fő erét és ebbe a sodrásba keveredett. A ránk boruló erdő, a foghíjassá váló lombkoronából beszivárgó fény, a szél, valamint a karmester által vezényelt falevél hangverseny szinte belepattint ebbe a hangulatba.

A terep a Károly-kilátó környékétől már egész családunk számára ismerős volt, így céltudatosan vágtunk bele a következő szakaszba, mely általunk felfedezett kilátók leges-legje felé irányult. Megnézzük, elérjünk oda? Az óra, mely addigra már kihúzta magát és kajánul vigyorgott, nem válaszolt. 

OKÉ! Akkor mutassuk azoknak a lábaknak, hogy mire valók! S elindult a vágta! Régebben nem értettem meg, mit lehet abban szeretni, hogy átsuhan az ember az erdőn. Akkortájt még pár száz méter is olykor fél órát vett el vagy inkább adott hozzá az emlékekhez. Rá lehet azonban érezni mindkettő ízére. A kilátón való órákig ámuldozást még ma is örömmel teszi az ember, de az is megmozgatja a fantáziát mikor egy vitorlás hajóval szeled a fák birodalmának hullámait, törsz előre és előre. Abban is megvan a varázs. Azok a kanyarok, melyek után várod a kutat vagy a pados asztalos pihenőt, esetleg azt az éles kanyart, meg azt a kis hidat, tudod, amin múltkor oly kedves volt átkelni. Ebben is van valami bizsergés, amiben olyan jó fürödni.

Közben kacérkodni az órával, s a Nappal, mely még egyelőre a fejed búbját simogatja, de mindketten tudjátok, sokáig nem maradhat így. Jön hát a szabály. Egy adott időpontban bárhol is vagyunk, meg fogunk fordulni!

Na, ettől még izgibb lesz a dolog, pörögtek a lábak, lendültek a kezek, s bizony a kialakuló szomjúsággal is csatázni kezdtünk. A test robogott, suhant, érezte itt most menni kell. Amint azonban megpillantottuk a halomsírokat, valamint a hozzá kapcsolt időt, mintha egy három mázsás hátizsák került volna le a földre. Minden rendbe! Innen már csak pár száz méter… Itt vagyunk, Várhegy-kilátó!

Biztos Te is jártál már úgy, hogy egyszer kimagasló élményben volt részed és újra találkoztál vele. Egy sokra becsült ismerős, egy ritkán összeállt hangulatos vacsora, egy valami, ami úgy üt. Ilyen kérem szépen ez a hely. Amikor lépkedsz fel a lépcsőn, tudod, ez egy másféle út. Azok a lépcsők egy másik tudatállapotba visznek! Amint felérsz, s kitárul eléd a táj… Hiába láttad, dolgoztál rajta fejben! Erre felkészülni lehetetlen! Megjelenik ott előtted a kilátás, melyet csak a Várhegy adhat neked.

Dióhéjban csupán annyit, hogy az épületet vaskos fakatonák védik a kívülről érkező ingerek elől. Felfogják a zajt, a port, s minden mást, hogy az élmény száz százalékos legyen. A védő sereg mögött, mint a Hupikék Törpikék filmben a gombaházak terül el a Dunántúl egyik legvarázslatosabb városa, melyet csak egy szóval lehet kifejezni. Sopron! Ebben a szóban annyi információ van, mint egy csepp mézben! Benne van a napfény, a virágos rét és millió emlék, kaland, mindemellett az ideális méretével és átlátható utcáival egyszerűen tünemény. Ezen túl kezdődik a madárbarát körökben fokozhatatlanul vonzó nádtenger, a maga megszámlálhatatlannyi lehetőségével, melyeket magába nyel. A kócsagok, gémek utcáin túl pedig feltűnik a szemed előtt élő egyenes adásban a Fertő–tó. A jellegzetes formájú Kócsagváras, Ilmici-tó, mely mellett, mint értékes morzsák ott elszóródva hevernek a szikes tavak. Hmm, és még tovább szalad a tekintet, neki a Mosoni–síknak, el egészen a Kárpátokig… Mindez egy pillanat alatt! Egy tizedmásodpercbe hogyan fér bele ennyi gyönyörűség? Hiszen temérdek percet maradtunk még fönt, s akkor sem tudtunk mit kezdeni ezzel a tömény élménnyel. Talán pont az első tizedmásodperc tudott mindent! Pont az! Hiszen ott nem az értelem vezetett. Ez már azon túl van.

Igaz, azért néha neki kell közbeszólni, főleg ha még világosban akarunk a parkolóba jutni. Úgyhogy, ÉBERSZTŐ! Irány haza! Eszem-iszom, hátizsák vissza, lábak újra teljes készültségben! Felcsavarjuk a kapcsolókat, minden indulásra kész. Az óra már rekedtre ordítja magát! Mi lesz már! Gyerünk!

Akkor kezdjük! Hét kilométer erőltetett menet. Mi értelme van?! Annak, hogy mint egy intelligens nyílvessző suhansz az ösvényen és kinyílik előtted a világ. Tapasztalod a valóságot. Nem azt, ami egy papírlapra megjelenítenek, s nem is azt, amit valaki elmesél. Hanem azt, ami ott van! Azt a mókust, mely előtted rohan fel a fára, s látszik, nem vesz komolyan. Pár métert előre szalad, majd lesi, követed–e még? Majdnem fogócskára hív, holott azért tudja, ki lesz a nyertes. Megfigyeled azt az erdei pintyet, ki mintha megszeppent volna előtted pár lépésre. Nézeget erre, nézeget arra, s nem igazán veszi a lapot, hogy ilyenkor már normális társai rég eliszkoltak volna. Talán barátkozni akar?

Engedi, hogy még közelebb lépj hozzá, majd amikor már tényleg két - három méterre vagy hopsz, átrepül a másik oldalra és onnan szemlél tovább.  Ezek a történetek során pedig együtt figyelitek az eseményeket. Családtagjaid és te. Közösen döntötök, még egy lépés előre? Utána menjük?

Az út azonban többnyire trappból áll, méghozzá kellő tempóban. Ilyenkor sem vagyunk viszont némák. Előjönnek azok a dolgok, melyek a hétköznapok során az azonnali reakciót igénylő ingerek miatt a lábtörlő alá csúsznak. Az is megesik, hogy a nap bedarál és nincs kedved már kedélyesen elcsevegni. Itt viszont másról szól a téma. Lepakolod a polcodról az egymásra hányt dolgokat és bizony egyre több mindenről sikerül szót ejteni. Ilyenkor kezd kirajzolódni a melletted élő lény valódi, a külvilág számára elzárt, de belül lüktető valódi része. Rájössz, mi jár a fejében, mi foglalkoztatja, mi fontos neki.  Az ilyen kirándulások alatt nemcsak mellette leszel, hanem vele is! Ez az idő, amit ilyenkor együtt töltötök, igaz minőségi idő. Ezek az alkalmak vastagítják, hizlalják az egymás között húzódó hajszálakat hajókötéllé! Ilyen alkalmakkor alakul ki a másik irány iránti érzés! Erről is szól a természetjárás.

Meg arról a felemelő pillanatról, amikor a szürkeségben körvonalazódni látszik az autó sziluettje, amibe közösen beülve íze lesz a víznek, a hátizsák alján még megtalált keksznek.  Majd egy visszatekintés! Lenyomtuk! Kinek számít? Nekünk! S Neked, ha ma, holnap vagy holnap után útra kelsz. S ez pont elég!

Nagy Kornél

Minden év október első hétvégén madárbarátok serege lepi el a tollasakban gazdag élőhelyeket és lesi, kutatja, jegyzeteli őket. Nem volt ez másként 2018. október 6-án sem. Ahogy pedig ez lenni szokott, mi Lipótra hívtuk az érdeklődőket.

Reggel öt óra körül, mikor még a kakasok is a tyúkok közé bújtak, nem kutatta kíváncsi szemével a napfelkeltét senki. A madárbarátban viszont forrt a vér és tavaszi rügyként pattantak ki a szemek még az óra visítása előtt. Egy pillanat alatt a zuhanyzóban, majd a borotvahab alatt, s kis idővel a kocsi volánja mögé kerülve, a lámpát feloltva jött a parancs: - Irány Lipót!

Koromsötétben körvonalazódott a madárvárta jól ismert képe, mely lépes mézként húzott magához. Fel a lépcsőkhöz a platóra, honnan megkezdődhet a Madármegfigyelő Nap.

Vidám kacsák heves hápogással köszöntötték e nemes alkalmat mondván: - „Mi is fent szeretnénk lenni a lajstromban”! Oké, oké! Elő a papírt, de mivel még az éjszaka ura dirigált a területen, esély nem volt rá, hogy bármit is lásson belőle az emberi szem. Nem baj, majd felkerültök rá! Meghallván ezt a bohókás szárcsák, ők is kitolták vidám pofájukat a sűrű nádasból.

Lassan, lassan kezdődött a mozgás hol itt, hol ott újabb tollasok jelentek meg. Erre azonban már a Nap is kíváncsi lett és hozzá méltó stílusban elegánsan, de határozottan kidugta fejét a távoli föld vonalából, majd kinyújtóztatta elgémberült csontjait és szépen lassan felemelkedett az égre. Lássatok valamit!

Elkezdődött a móka. Emitt csipogó verebek serege hömpölygött át a levegőben, majd fürge cinegék virgonckodtak a távolabbi fák lombjai között. Egyszer csak egy házaspár közeledett a bázis felé. Győző és felesége rúgta le magáról korán a takarót. Feljöttek, s vártuk az újabb fajokat.

Egyszer csak egy tojó barna rétihéja döntött úgy, bemutatót tart a nádas fölötti imbolygás művészetéből. Hmmm! Lelkesen fogadtuk őt, hiszen októberre a környék egyetlen nádasában költő predátorai faképnél szokták már hagyni ezt az élőhelyet. Igaz, az is lehet, hogy csak mákunk volt és talán egy félúton járt madárral találkoztunk. Mi több, akár át is telelhetnek, igaz, Lipóton erre még nem láttam példát.  Örömmel néztük a tojó lavírozását, egy pár dolmányos varjú azonban nem osztozott örömünkben. Elöntötte őket a harag és vadul nekiestek a kampós csőrűnek. Fölé repültek és lecsaptak rá. Láthatóan frusztrálta a nagylányt az eset, majd megunta és keserűen a nádasba ereszkedett.

A mulatság ezután sem maradt alább. Egy repülő drágakő viharzott el előttünk. Mint egy japán gyorsvonat a víz felett, alig több mint egy arasznyival, zmmm. Szegény szemeink kétségbeesetten próbálták utolérni… Volt, amikor megkegyelmezett nekünk, egy pillanatra megállt: - Jé, ott van! Majd zsupsz, húzott tovább. A fülek is megkapták az aznapi ajándékot. Egy zöld küllő fújt reggeli indulót csak úgy a hangulat kedvéért.

Egyszer csak megszólalt a telefon. Márti néni szólt bele, hogy megérkeztek a másik bázisra. Lassan fogtuk a motyónkat, majd visszacuccoltunk a kocsiig és átlibbentünk a játszótér melletti kilátóhoz.

Itt már a Hildegard Óvoda gépezete megállíthatatlanul zsírozta fel a Lipóti pékségtől kapott kenyereket. Szorgos kezekben kések, kentek és szórtak, helyeztek és díszítettek. Lett itt olyan terülj - terülj asztalkám, hogy az is evett, aki nem volt éhes.

Idővel egyre több család érkezett. Gombamód lepték el a környéket, hol a nádas közében, hol a kihelyezett plakátok körül, hol pedig az asztaloknál alakultak ki a csoportok. Alig pislogtunk párat és máris 9 óra kopogtatott. Ekkor összeállt lelkes csapatunk és Polgármester Úr megnyitotta a 2018-as Európai Madármegfigyelő Nap lipóti állomását.

Ezt követően az óvó nénik eredtek neki a tájnak és különleges állomásokat alakítottak ki, hol neveltjeiket és családtagjait várták egy kis próbára. Az a kreativitás, mely azokból a feladatokból kiderült! Ehhez kell óvó néninek születni. Megtalálni az egyensúlyt, hogy a pár évesek és az őket kísérő kicsit idősebbek is örömüket leljék a tudáspróbán. Minden elismerésem. Ez azonban még csak egy puzzle a nagy kép közül. Hiszen szombat volt.

Ők pedig – bár erről mosolygós arcuk nem árulkodott – azt tették, amit munkaidőben szoktak tenni. Már ez a tény megbecsülésre valóvá teszi a Hildegard Óvodát, ha pedig ehhez hozzá tesszük, hogy száznegyven érdeklődött tudtak a természetbe csábítani… Példa értékűvé emeli munkájukat!

Ahogy azonban véget ért a vetélkedő, nem rohantak haza. Egy széles kígyóvá álltunk össze és egy rövid, de mozgalmas sétára indultunk, melyet tele töltöttünk mindenféle kihívással. Erre az életerőtől duzzadó fiatalok aktív részeseként álltak az élre és ez által tudtuk még jobban átélni a madarak életrészleteit. Így értünk el az eredeti kiinduló helyünkre, a hajnali madárvártához, hol újabb megpróbáltatások vártak mindenkit.

Itt zártuk a Madármegfigyelő Napot. Szeretném megköszönni Márti néni és a Hildegard Óvoda mérhetetlen munkáját, a felnőttek erejét, kik lemondták a szombat délelőtti programjaikat és talpra tudták állítani csemetéiket. Tóth Péter Polgármester Úrnak és az Önkormányzatnak a helyszín biztosítását, padokat, Lipóti Pékségnek a friss - és bőséges kenyereket, valamint külön köszönet a Holt-Duna minden élőlényének, hogy jelenlétükkel emelték a rendezvény színvonalát!

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó egy újabb történet kapujában. Ne haragudj a címért, hogy csak ennyire visszafogott lett, de nem illett volna egy valósághoz illőbb címmel kezdeni. Tudom, ez csak pitypangot simogató langyos szellő ahhoz képest, amit a következő sorokban tapasztalhatsz. Eljött az idő egy igazi tökös, kőkemény történethez! Ha van kedved, gyerünk!

Van egy hely a Bakonyban, melyhez fel kell nőni! Szerencsére többször jártam már ezen a szakaszon, emiatt megvártam a gyerekeket, míg elérik azt a kort, melyben már farkasszemet tudnak nézni a környék legveszedelmesebb vidékével.

Történt egy bűvös szombat reggelen, hogy családom alig sejtve valamit becsüccsent a kocsiba és Csesznek parkolójában ugrott talpra. Menet közben azért csepegtettem némi infót a környékről, így lelkesen gyújtottuk be a rakétákat és a szokásosnál is nagyobb izgalommal fordultunk rá a Kő-szurdokba vezető útra. Már a küszöbön túl látszott, itt ez nem az ebéd utáni sziesztázás helye. A hangulatosan egyre beljebb sikló ösvény mutatta, ide már a túrázókat várják. Amint ráléptünk a kígyóra, észrevétlenül megmozdult és haladt beljebb és beljebb. Ősz is tiszteletét tette már a tájon, imitt-amott átrendezte maga kedvére a terepet. Elsőként a falevelek egy részét pingálta, máskor pedig a bőséges csapadék nyomait csúszkálva emlékeztünk meg róla. Egyszer csak azt vesszük észre, óóóóriás falak merednek fölénk. A terem buráját! Húú!

Bekerültünk a hegy gyomrába! Mint egy apró szezámmag a strucc beleiben - pilláztunk erre-arra. Igaz, volt is mire. A Bakony mészkő satui fogságába mentettük az irhánkat, miközben innen-onnan láthatatlan szemek kémleltek mindenütt. Volt, aki azonban nem adta meg magát a gigászi erőnek. A távcső képében apró vaskarikák mutatták, itt bizony sziklamászók öltöttek nyelvet, s küzdötték fel magukat a függőleges falon.

Mi erre nem vállalkoztunk, inkább a fű alatt kislisszantunk és vettünk mély levegőt. Ez is sikerült. A Kő-árok vége felé ugyanis már baráti jobbot nyújt, szinte gratulál, hogy ügyesek vagytok, megcsináltátok. Így találtunk rá a pihenőre, hol kidobtuk a vasmacskát, majd az energiát tekertük fel száz százalékra. Inni is kell ám, mert lesz, amikor nem lesz időd! Ez ugyanis még csak köszöntő volt! Jöjjön hát egy laza kis átkötő szakasz. A pihenés nyugodt hangulatában libegtünk át pár ezer méteren, mely előttünk állt. Itt lehetett beszélgetni, nézelődni és még minden gond nélkül levegőt venni is!

Azonban ez a rész is elfogyott, s ráfordultunk arra a helyre, mely nem kért kegyelmet. Az út, melyen nincs párbeszéd! Itt Ő utasít és te táncolsz. Pontosan úgy ahogy, és amit mond! Jöjjön hát családostul első ízben az Ördög-árok.

Az előszobába érve már kisebb-nagyobb játékszerek megmutatták, miről lesz szó. Laza patakos átkelős részekkel incselkedett a táj, hol száraz lábbal gond nélkül átkelhet a kalandor. Menjél csak, menjél - suttogta, miközben a szája sarkát kicsit fintorította. Mi pedig, ahogy illik, tettük a dolgunk.

Idővel azonban a kövek megnőttek, a patak meghízott és választhattunk. Vagy az úton nyomjuk tovább vagy a mázsás köveken bukdácsolunk át. Feleségem kellő higgadtsággal az utat, míg mi természetesen a másodikat választottuk. Igen ám, csak közben lassan kevés lett a lábhossz és a sziklák is egyre csúszósabbak és nagyobbak lettek. Hahó! Kezdődhet a móka? Kérdezte a Bakony, de a választ nem várta meg!

Mint a gomba nőttek egyre nagyobbra a sziklák. Persze nem szép sorban! Egyik erre, a másik arra! Ezért szeretünk téged! A szem és a láb próbált megfelelni az elvárásoknak. Nem ment minden egy löketre. Meg-megállt a test, s rakta össze a képet, most merre, hogyan? Azonban a lábunk között iszkoló víz nem törődött ezzel. Egyszerűen átadta magát a hangulatnak, hol diszkréten sikított, hol locsogott, szaladt egyre sebesebben. Piszkosul élvezte! Látszott rajta! S ahogy a családunk ifjú tagjait néztem… Hát arcukra ragadt a mosoly! Itt van, kérem élő egyenes adásban az élmény!

A természet azonban fordított még egyet a kapcsolón. Oké! Dönts! Vagy jössz be velem a zúzóba vagy kiszállsz a parton?! A várt választ kapta. Vele mentünk. Neki a sok tonnás sziklának, mely úgy robbantotta szét a vizet, mintha porból lett volna. Aztaaa! Ez már… Felkötöttük a gatyát és komoly összpontosítások által sikerült leküzdeni az akadályt! Bálinton láttam, ez már nagyon, de nagyon tetszett neki. Meséltünk is, húú ezt megcsináltuk, de halkan odadurmoltam. Jön még a gát! Milyen gát?  Érkezett egy kérdés, melyre nem sokkal a patak válaszolt.

Képzeld el Kedves Olvasó, átvergődtél számtalan legyőzhetetlennek tűnő akadályon, azt hiszed minden oké, lassan csendesedik a táj, egyszer csak elfogy előtted az út. Nincs semmi. De semmilyen semmi! A patak a lábad alól kifolyik és egy gigantikus földrengető monstrum állja az utad. A kő, mely minden eddigi feladaton túl tesz. A gát! Amint át kell menned! Egyben megremegtető, egyben egy adrenalin bomba. Mintha jól homlokon nyomtak volna. Tessék! Itt vagyok! Csak Ő és te. Semmi több, de semmi kevesebb sem!

Itt kérem, tényleg oda kell figyelni. Nem mindegy hova lépsz és hogyan. Leguggoltunk és kezdődött a test és a küzdelem. Az idegszálakat a Bakony feltekerte és ezt pengetve játszik rajta. Hogy ezt valaki élménynek vagy büntetésnek éli meg, már más kérdés. Itt azonban nem lehet gondolkodni csak azon, hogy hova teszed azt a csöppnyi lábat. Ezt pedig a táj mondja meg. Befogja csuszalesőd és rabszolga módjára ugrálsz neki. Figyeled minden óhaját, azonnal teljesíted minden kívánságát.  Izgulsz, lihegsz, elefánt nagyságú izzadtságcseppek zuhannak le rólad és folynak rá az amúgy is csúszós sziklára. Remeg a lábad, zakatol a fejed, minden porcikáddal csak őt szolgálod! Miért is?!

Csupán azért, hogy legyen oly kegyes és nagylelkű engedjen át a gáton! Ééééééés, sikerül! Leér a mászó, fejében még hömpölyögnek az érzések, néz vissza, miként csüngenek még a drótokon és fémlépcsőkön a család többi tagjai. Bálint lubickol az katarzisban, s látszik, hosszú órákig el lenne ebbe a valamibe. Réka csendesebben, de ő is kitartóan csimpaszkodik mindenben, amit csak el tud érni. Feleségem a szolidabb utak barátja, ő inkább csak túl akar lenni rajta, minél gyorsabban.

Megvan! Újra egyben a család! Mi ez, ha nem igazi közös kaland!

Az óra azonban nem engedi a lelki simogatást, a tájon való szem legeltetését, mint ajándékát az erőfeszítésnek. Van még előttetek sok ezer méter. Józanít ki kíméletlenül. Ott fent pedig a Nap nem világít örökké! Tedd a dolgod! Gyerünk! Indul is a megviselt sereg, igaz az Ördög-árok okoz több-kisebb akadályt, apróbb átvergődést. Majd jön a kereszteződés, mely rövid frissítő követ és az óra, majd tempó beállítása. Itt bizony nyomni kell, a sötét nem tréfál. Lódulnak a lábak, zabálják magukba a távot. Egy-két kilométer, huss. A terep azonban ennél rafináltabb!

Mivel látta, hogy bizony van esélyünk az éjszaka karmai közül elmenekülni, bammm! Odavág egy olyak kereszteződést, melyből tíz perc, mire kikeveredünk. Erre nem jó, nincs jelzés. Arra megint nincs. Akkor merre? Jó játék ez, csak miközben a csillagok fenik rád a késüket… na, akkor izgibb… Megvan! Sima ügy! Nyomjuk tovább szorgalmasan, kellően feszített sebességgel, mígnem egy újabb elágazó. Azt a kutya fáját!

Eljön az idő, amikor nem az órát, hanem azt az izzó gömböt nézed, ami csak reméled, nem pottyan csak úgy bele a Horizontba. Szólítgattuk, kértük, könyörögtünk neki, hogy világítson még nekünk addig, míg ki nem jutunk a mese világból. A természet azonban, ahogy az lenni szokott, ismét gavallérként viselkedett, ahogy az egész út során. Belecsempészte azt a mérhetetlen mennyiségű izgalmat és tömény kalandot, melyet egy ekkora út során bele lehet tenni. Viszont mindemellett úri módon megadta a lehetőséget, hogy karolás nélkül kijussunk a birodalmából.

A Földet súroló Nap sugarai már a szántóföldek között értek minket. Ilyenkor áll helyre a béke a szervezetbe. Az utazó sebesség újra a komfort zónába csökken és az ismerős út is már a biztonságot sugallja. Idővel a falu egy sóhajtásnyira, egy ugrásnyira, egy karnyújtásnyira került. Nem sokkal autónk képe is kirajzolódott, majd amikor pedig benne ültünk, akkor hittük csak el igazán, hogy sikerült felnőni a feladathoz és teljesítettük a távot.

Nagy Kornél

Mennyi, de mennyi olyan helyre akad a Dunántúlt járó kalandor, melynél úgy érzi, ide többször visszalátogatna. Ahol a terület bejárása nemcsak az új felfedezésének izgalmával, hanem az ottlét kellemes hangulatával ötvöződik. A tatai Öreg- tó pontosan ilyen.

Történt hát egy szeptemberi délután, hogy Rékával és Bálinttal a tó partján állva nézegettük, tervezgettük, merre visz majd az utunk.  A délkeleti részen állva beláttuk a ránk váró utat, nem mintha a vak ismeretlen kapujában szobroztunk volna. Csupán legeltettük szemünket az olykor fák mögött, máskor a parton futó úton, majd nagy levegő, kezdjük.

Szerencsés annak a tüdeje, ki a térség egyik leghangulatosabb erdejében szívhatja magába az éltető oxigént. Persze mindenkinek más igénye van. Aki nyaktörő, gladiátoroknak való extrém kihívások viharában kíván dacolni az elemekkel, az nem ezt tekinti ideális helyszínnek. Egy kellemes természetközeli sétához viszont keresve sem találna az ember tökéletesebb helyszínt. Széles utak kitárják karjaikat a gyalogos és kerékpáros közönség előtt. A fák pedig már ismerik a kétlábúak szavát, nem fordulnak, s nem bújnak el előlünk. Ki tudja, talán még a csodálatunkért versenyezve nyűgözik le azon szemeket, kik nemcsak az előttünk kígyózó ösvényt, hanem a szélét is figyelik. Mi több a vaskos fatörzsek a karcsú oszlopokon, csinos kis táblák is imitt-amott feltűnnek. Az elmúlt időszakban ugyanis tökétes séta utat hoztak létre, melyek ezer érdekességgel szolgálnak.

A három kalandor cipőjének torka kívánta az apró kavicsokat, így bele is húztunk egy kicsit és hopp, máris az Által-ér hídján tipegtünk. Aki erre téved, még véletlenül se folytassa egyenesen az útját. Igenis bátran térjen le a tó felé és caflasson azon a bekötőn, mert a végén találja a környék talán leghangulatosabb részét. Erre már ritkábban hallatszik be a szó, viszont mesés rálátást kapunk a környékre. Tanyát is ütöttünk egy nyúlfarknyi időre, innen elfutni badarság.

Az óra azonban kattogott megállíthatatlanul, s ha más nem, ő állított talpra minket, majd normál üzemmódba kapcsolva nyomtuk ki az eredeti helyre. A kellemes hangulatú táj azonban nem csak minket csalt ki. Üde titánoktól az agg bandukolókig, itt mindenki rótta a köröket. Hol harsány családok, hol hallgatag magányos trappolók jöttek szembe, előztek serényen vagy épp maradtak le valahol a mögöttünk maradt kanyarok valamelyikén.

Így értünk át a túlpartra, mely már teljesen más képet fest az előzőnél. Itt már az út közel merészkedik a parthoz, és mint kiszakadt függönyön keresztül látjuk a tó tenyérnyi darabját. Amint azonban a szem tovább futott és a házak fölé emelkedett, a szépreményű Gerecsébe vágódott, mely abban a pillanatban rágyújtott egy mesére. Emlékszel… S már fújja is… Mikor cérnavékony csapásaimon jártatok! Igen ott, melyet most onnan lentől bámulsz! A zöld takaró alatt fújtattál bőszen a kemény kaptatókon és ámultál el, amint egy muflon vagy épp erdei sikló a szemed elé került…

A valóság azonban most az Öreg–tó méghozzá nagy kanállal, úgyhogy gyerünk vissza ide és jöjjenek az előttünk álló szakaszok! Ahogy ugyanis a park felé közeledtünk, kezdtek szellősebbé válni az erdő nagy barna lábú katonái, s imitt amott engedték, hogy előre pislantva elkapjunk egy–egy képet a várról. Hmmm, ez igen, hamar ideértünk.

Itt már a turista városi sétára rendezkedik be. Az emberi kéz által felhúzott épületek kapják a főszerepet, no meg egy esküvő, mely épp akkor folyt. A díszes népség felcicomázottan és heves jókedvvel ünnepelte az ifjú párt, de olyan jó volt, hogy nem vonzott oda semmi. Lakjon jól a mázzal az, ki erre vágyik. Persze megálltunk, és mint érdekesség pár percet szenteltünk rájuk, de örültünk, hogy tovább mehettünk.

Mi is lehet kellemesebb, mint egy lágy kora őszi séta a fák, vizek és Tata társaságában. Réka és Bálint meséli élményeiket, megtörtént sztorijaikat, miközben olykor észrevétlenül, máskor pedig dirr-dúrral újakat szereznek. Például megsasolva egy újabb felnőtt játszóteret, melyet ugye ki kell próbálni. Egyre elterjedtebbek a szabadtéri kondi pályák, melyeken tényleg sokan megfordulnak. Amikor ugyanis a homokozó és csúszda fénye örökre megfakult, ezek a helyszínek és sportszerek veszik át szerepét.

No meg az előttünk lopakodó pár kilométer, melynek hátán lassan beérhetünk a célba. Kölcsön is kértük a gepárd cipőjét és leelőztük az órát. Egyszer csak ott teremtünk. Innen már csak felfelé kellett venni az irányt, mely lassan eltávolított az Öreg–tótól. Holott a táv már megvolt, mégsem ünnepeltek a lábak hazafelé. Olyan jó ott a tónál lenni. S úgy gondolom ennél több nem is kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Csak Tatán az Öreg–tónál kell lennünk.

Nagy Kornél

Ha Balaton, akkor fürdés, strand, lángos, fagyi. De mi történik akkor, ha egy olyan család vetődik oda, kiknek a lábai kívánják a hegyeket is? Például az, hogy egy egész napos lubickolás után nem vissza, hanem előre indulnak neki a sűrűnek, hol vad kalandok és lélegzetelállító tájak várnak.

Így történt meg, hogy valamikor vacsoratájban, Mindszentkálla egyik teraszos vendéglője előtt kattogott autónk kézifékje. Megjöttünk. Majd felnéztünk a fölöttünk Góliátként meredő hegyre! Nagy levegő! Irány a csúcs!

Akit erre a vidékre visz kalandor kedve, nem árt, ha hoz magával egy térképet. Igaz, nem is nagyon használ. A helybeliektől érdemes érdeklődni, valamint egy kis ösztön sem árt. Az út ugyanis nem egy turista főútvonal. Jelzések, táblák, hát, hát. Ez egy más táj. Amikor pedig mi vágtunk neki, túl sokan nem is ostromolták. 

Talán egy lényeges dolog van, amit szem előtt kell tartani. Az út felfele vezet. De nagyon. Már ráhangolódás után érezni lehetett, nem adja magát könnyen a hegy. Amikor viszont ráfordultunk az általunk helyesnek vélt útnak, hát nevezzünk nevén pofánkba nyomta magát. Hej! Pillanatok alatt szuszogó üzemmódba kapcsoltunk, mint egy sünraj, úgy araszoltunk felfelé a hegyet átkötő ösvény szalagon. Ez azonban még csak köszöntő volt, hiszen ahogy az internetes úti naplókban írják, hátra volt a lépcső. Az pedig kérem jött. Mi több, egyszer csak az orrunk előtt termett és egy tapodtat sem tágított. Ott volt és kész. Nem volt mit tenni, megpróbáltuk legyűrni. A turulmadárnál edzett lábak kellő tisztlettel, de kőkemény elszántsággal tolták maguk alá a szűnni nem akaró fokokat. A légszomj idővel a tüdőt facsarta, a lábak megállásért rikoltoztak, de a tudat egyiknek sem kegyelmezett. Kiadta a parancsot. Csakis felfele. Húúú. Mit kapott ezért!

Mázsás izzadtságcseppek szinte csattant a földbe, a hajszálerek kövérre híztak. Az egész test üvöltve ordibált a makacs parancs ellen, hiába. Nem jött más válasz, csak előre. 

Valószínűleg ezt már a hegy sem bírta nézni. Megesett rajtunk a szíve, mert egyszer csak szépen lassan kiegyenesedett az út és felértünk a tetőre.  Nézett össze a négy zombi üzemmódba váltott kétlábú. Ez kemény volt. Viszont, ha már ennyit küzdöttünk, nézzük meg miért! A táj azonban itt sem tárul ki eléd! Ő ennél értékesebb! Attól, hogy elértél hozzá, nem mutatja meg kincseit. Dolgozz meg érte! Táblák híján a fátlan tetőn kezdődött a „szerintem erre kell menni” című társasjáték, melynek végén nem más, mint Őfelsége, a Kopasz-hegy panorámája várt rád.

Mit is lehetne mondani ilyenkor. Aki látta, tudja. Semmit. Szemberöhög a táj, mikor kezedbe veszed a pár tízezer szavakból álló szótárad. Kajánul vigyorog és tudja jól! Nem tudsz mit kezdeni vele. A szavakat nem ezen a ponton találták ki. Itt már az érzéseid veszik át az egyedüli szerepet, igaz, azok is csak szinte szívószálnyi módon engedik át az óceánt. Eléd robban az a kép, Te pedig próbálkozol innen - onnan rögzített ingereket összerakni, de csak vízjelként megyeget a dolog. Ami fent várja a kirándulót, az minden képzeletet felülír. A szem mérhetetlen szabadságot kap ott. Futhat erre – arra, nem állítja meg semmi. Mint egy ketrecből kiengedett valami, ami pedig nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Fel kell jönni és meg kell tapasztalni!

Le is vettük a hátizsákot, pihi és hagytuk, hogy a táj hatással legyen ránk, átjárja minden porcikád. Ez viszont jó és hagyod, hogy így legyen. Hagyod, hogy azt tegyen veled, amit ő akar. Erről szól a Kopasz-hegyi panoráma látványa. Nem kevesebb!

Természetes, hogy ilyenkor egy dolgot nem akarsz! Lemenni. Azt nem. A rend azonban még ilyen extatikus állapotban is rend, így a Nap izzó vörös gömbbé változott a horizonthoz közeledve, majd hagyta, hogy barátja, az éjszaka vegye át a területet. Oké, megértjük, hogy le kell menni, de mi lehet arra, ott egy kicsit még. Mint egy ovis gyerek, illedelmesen huncutkodtunk a tájjal, s egy törpe kitérőt tettünk.

Na, itt már talán valamit vissza lehet adni a betűk segítségével. Amint elvarázsolt állapotban kóválygunk a füves bozótos területen, a nyár oda nem illő kellékét pötyögtette el a sötét a réten. Egy kis mélyedésben ugyanis enyhülést nyújtó hűvösség nyújtott kezet, majd amint újabb dombra lépegettünk fel, jött a megszokott meleg. Mindezt fentről az este, mint karmester vezényelte, miközben szokatlan üdeséggel itatta át a hegytetőt. Kis idő alatt ugyanazon a színpadon, állandó kellékek között már más darabot játszott.  Minden tiszteletem az övé.

A szemek viszont kezdtek aggodalmaskodni. Hahó! Emlékszik itt még valaki a lépcsőre! Biztos itt akartok szurok sötétben lebukdácsolni? Matt. Hátra arc, irány a lejtő.

Tágra is nyíltak a pupillák, mikor eléjük tárult a sötét kígyó. Szinte rátapadtak a kacskaringózó sorra és lépésről lépésre koordinálták minden mozdulatunkat. Felfelé az izmok, lefelé a navigáció izzasztott. Olykor csak zúgott a háttérben, máskor felrikkant, hej! Odébb!

Így sikerült leereszkednünk arról a hegyről, mely a Balaton-felvidék egyik legszebb panorámáját nyújtja. A vendéglőhöz érve már hangosodott a zene, de nincs az a hangszer vagy hangfal, mely fel tudná venni a versenyt a Kopasz-hegy által keltett belső érzésekkel.

Nagy Kornél

Kevés hely van a Földön, mely annyira össze tudja hozni az embert a természettel, mint a Balaton. Az elmúlt időszakban ez viszont mintha csak fokozódott volna. Egyre több helyen hangsúlyozzák a természet szépségeit, s ezeknek a hangoknak nem lehet ellenállni.

Így történt meg, hogy egy egész napos strandolás után szállásunk kényelmes ágya hiába várt minket. Túl értékes volt még az este, így Balaton talán legszebb vidéke felé vettük az irányt.

Dörgicse falu határát átlépve érzi az ember, itt valódi mesébe csöppent. Alig, hogy kiszálltunk a kocsiból, karnyújtásnyira került a település valódi volta. Persze ablakokon át is szűrődik be valami hangulat, de amikor a cipőd talpa kezdi kalapálni az utcákat, na, akkor kerülsz kapcsolatba. Mintha az utcák kitárnák karjaikat előtted és bátorítanának, bíztatnának, hogy menj hozzájuk közelebb. Aki erre jár azonban, ne várjon semmi földönkívülit vagy extrém szenzációt. Arra vannak más nagyon jó kis helyek a Balaton parton. Ide főleg azokat a turistákat várják, kik a színes mesekönyvek lapjain szeretnének lábaik útján lapozni. Szűk kis utcácskák kacskaringóznak felfelé az általunk elsőnek kiválasztott templom rom irányába. Rékával szinte első pár métertől beájulva lépegetünk egyre följebb, de sietni egyikünknek sincs kedve. Ez nem az a hely. Itt minden lépésnél újabb élmény vár. Egyik oldalon egy földből alig kiemelkedő házikó ablakán körvonalazódik egy szív, a következő udvaron pedig már régi szerszámok hirdetik a múlt századok kemény munkáit. Egyszer csak vidám tyúkok serege kíváncsiskodik a kerítésen túl, Réka le is csap rájuk, s szívesen játszik velük egyet. A parkolótól első célpontunk pár száz méter, mégis időbe telik, míg ezen a rövid szakaszon befogadja szemünk ezt a sok meglepit.

Amint azonban kiérünk a rétre,, huss, fut fel a tekintet egészen a csúcsig. A domb tetején áll ugyanis egy igazi rom, mely már csak a múlt emlékeinek őrzője csupán. Hangulatos kis hely, érdemes ide felnézni, s ami legalább akkora érzelmeket vált ki, megfordulni. Ilyenkor csattan a szemünk elé a Balaton klasszikusa, de minden másodpercen elbűvölő képe. Aszta! Hányszor, de hányszor láttuk már előtte, mártóztunk meg eredeti voltában. Merengtünk el ezernyi arcában, de mégis. Egy újabb pillanatban újabb élményt nyújt, megunhatatlan.

Az idő azonban kegyetlenül ketyegett, s a világos előtt volt még pár hely, melyet kíváncsiságunk üldözött. Így irány vissza a kocsihoz, s gyerünk egy másik emlékhelyre. A település szívében álló templom rom szintén érdekes megálló lehet az erre kószálóknak, s bizony pár perc körbe sétálást megérdemel.

Igen ám, de ezen túl kinn a prérin egy harmadik állomás várt felfedezésre. Ide egy kicsikével többet kell gurulni, s mivel egy réten másabb, a kisalföldi viszonylatban megszokottabb képet nyújtott.

Dörgicse körbejárása után, még világosban egy újabb helyre hívott a kalandvágy. A Kossuth-kilátó már önmagában is vonzó lehet, de ha még hozzá vesszük a köré épített vulkán tanösvényt, azt hiszem, ez már a „nem lehet kihagyni” című tarisznyába kerül. Így gyerünk! Irány a hegy! Szuszogott is a kocsi, mire a szűk kanyargós utakon megtalálta a térkép által hirdetett parkolót. S mivel a szürkeség már kezdte belopni magát a fák sűrűbben lakott részeire, a lábakat kértük meg arra, intenzívebb tempóban juttassák el testünket az célvonalba.

Kezdetben még sikerült végrehajtaniuk ezt a feladatot, de amint egyre mélyebbre merészkedtünk az erdőbe, a táj egyre izgalmasabb, cselekménydúsabb lett. Itt egy bemutató kavicskupac, ott egy hangulatos fahíd, majd egy kis zeg-zugos rész, mely valódi látványosságot, leomló sziklaszoknyákat mutatott. Húú, ez már tényleg tanösvény! Itt már látványágyukkal bombázták a kíváncsiskodókat. Nem is volt túl sok kedvünk odébb állni, de mivel a sötétség valódi képe suhant végig egyre gyakrabban a fák törzsei közt, hát mégis. Gyerünk fel a kilátóhoz.

Egy szót érdemelt csak. Megérte. Aki ugyanis erre tart útján, valódi balatoni panoráma várja! Ez már igen! A fa építmény nem is tört fel magasan az égbe, de az a látvány, ami ott fenn vár… Arról már lehetne mit zengeni.

A terület művelői azonban nem csak erre hegyezték ki az egészet! A kilátó mellett ugyanis kövekből a Balatont is megformázták, méghozzá csúcs szuper minőségben. Na, ilyet sem lát mindennap a bakancsos, de alig hogy felocsúdik az élménytől, mellette máris zsámolynyi kőtömbökre fókuszál, mely a környék hegyeit mutatja be. Ott a körménél pedig egy hatalmas kőtábla, melyen eme óriások életkorát ábrázolják szintén látványos formában. Mi kell ennél több? Semmi! Pedig van, méghozzá egy hangulatos kis ösvény, melyen az érdeklődők széles körű ismereteket szerezhetnek e bámulatos világról.

Aligha volna valaki, ki erről a helyről eliszkolna. Mi több, mágnesként vonzz ide számtalan turistát, de az este azonban odapöffentett. Megjöttem! Oké, oké, bólintottunk vissza neki, majd ha lassan is, de egy irányban elindultunk visszafelé.

Nagy Kornél