Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Érkezzen egy olyan történet, mellyel ismét szélesre tárom az emlékezet kapuit, s ha kedved tartja, gyere, sétálj be rajta!

Szilveszter napján későn kelt ki családunk az ágyból. Kilenc óra is elmúlt, míg észhez kaptunk, s az ablakon széles vásznon jött az inger! A kék eget messze elkerülték a felhők, s bizony a szelek ura sem itt tartott bemutatót. Ez igen, fel is pörgött az agy, majd a megvalósításra váró túraútvonalakból előtúrt egyet, mondván, ide kell menned! A fagypont közeli hőmérséklet kellően lehűtötte lakásunk lakóit, így szólóban ültem be a kocsiba, majd Győrt elhagyva az első falu temploma melletti parkolóban intettem alkalmi búcsút autónktól.

Lassan második kezet is elő kell venni, ha meg szeretném számolni, hányadik alkalommal Nyúlról a túra. Nem véletlen! Túrázásnak tökéletes indulási alap. Ezúttal a keresztút volt betervezve, azaz 14 kereszt által összeállított útvonal bejárása.  A térkép mutatta az utat, gyerünk!

82-es főúton sétálni kettős érzés. Egyrészt a szemek szorgos munkával keresik az út melletti járdákat, hogy megvédjék a turistát a száguldozóktól, másrészt van valami felfedező hangulat, hogy a Balaton felé vezető úton nemcsak a forgalmat, hanem az egész utat látod is. No, meg a kutyákat, melyek kórusként kezdtek csaholni, miközben sebes léptekkel igyekeztem elslisszanni előlük.

A házak elfogytával ők is hátul maradtak, az út azonban csak előre mutatott.  A kerekekből azonban nem lett hiány. Zúgtak el rendre mellettem, bíztatva ezzel a tempót, gyerünk ki ebből. Jobbra sikerült is megpillantani a negyedik keresztet, mely egyben elcsalt egy másik alsóbbrendű útra. Micsoda kifejezés, alsóbbrendű. Pedig a biztonság a zajszennyezés szempontjából inkább… Az apró kavicsokkal szórt szürke kígyó hátán nyílegyenesen a dombság lábához lehetett jutni, mely ettől megrészegülve kacskaringózásba kezdett. Egyszer erre, majd arra indult el, s hopp, amikor már szuszogó üzemmódba kapcsolt a szervezet, elkezdődött a való terep. A fák sokasodtak, a csend átvette a főszerepet és a lábak is lassabban kezdtek nyomdázni a porban, melyet pocsolyák fagyott vize tett változatossá. Ahol a kintről érkező hatások mérséklődnek, ott előkandikál az ember belső világa. Kibuggyan, felszínre törnek az elnyomott dolgok mindez csodás környezetben.

Nehéz még egy olyan sportot találni, hol ennyire harmonikus környezetben találkozhatsz magaddal. Miközben megéled mindezt, újabb helyekre érsz. Egy kilátás, egy hangulatos erdei kanyar, mennyi apró elgurult gyöngyszem. Mindezek olyan élményeket generálnak a szervezetben, melyet más környezet nem gyárt le. Az ötödik keresztet megtalálva már megvolt a hangulat, melyet az azt követő szakasz csak tovább fokozott. Akit ugyanis erre visz a lába, rövid időn belül találkozhat a környék szinte összes arcával. A forgalmas utak, majd elhagyott kertek alatti területek bebóklászása után jött a löszbe vájt folyosó, mely klasszikus Sokorói-dombságok útvonal. Ez nem nyaktörő szurdok, csupán egy földbe vájt árok, mely alján sétálva érezheted át a környék hangulatát.  Itt csak a meredekség miatt bicsaklik meg a boka, no de az is csak azért, mert fejed fölfelé forgatod a vadító táj láttán.

Így érkezik be az ember újra a faluba, mely hangulatos utcái újabb kilométereket kínálnak fel. Nyúl falut könnyű lenne akár ezer részes puzzle képből is összerakni. Aligha találni más hasonló házakat. Egyik viskó például az összerogyás szélén imbolyog, a másik palota mellett pedig már kerti tó díszeleg. Emiatt az idő vasfoga, valamint a gravitáció vágott földhöz pár tetőcserepet, a túloldalt pedig széles napelemek hirdetik, itt bizony a gazdával tudnánk közös témát találni. Kifejezetten élmény csak úgy végigsétálni és figyelni egy településen, egy utcában mennyire változatos képet hoztak létre. Békésen pihentethetjük szemünket a nádfedeles, tornácos, fehérre meszelt házon, s megtorpanhatunk a merész formákat magán viselő következő otthonon.  Pompás szórakozás, miközben érkezik a következő kereszt, valamint egy újabb óriás részletes térkép, melyből nem fukarkodott a falu. Az óriás poszteren mindenhol valami érdekességre hívta fel a figyelmet. Itt egy védett fákkal díszített terület, ott egy Szent István történelmi emlékhely. Aki azonban a keresztúton jár, nem kell elvesznie a lehetőségek sűrűjében, elég, ha térképére pillant, de elárulom, még ehhez sem kell ragaszkodni.

A bakancsos, ki ugyanis navigációs segédeszközök nélkül lódul neki a tíz kilométert vígan verő távnak, egy fényképezőgéppel bőven lehúzhatja a távot. Ugyanis a több helyre kitett térképet elég egyszer lefotózni, s máris megvan az irány, de aki ezt sem szeretné, hát figyelje csak az egész útvonalat végig kísérő táblákat. A profi útbaigazítást a hely jellegzetességei szerint hozták létre. Igaz, hogy nem lehet belekarolni, mint például egy zöld jelzésbe az erdő közepén, hol ötven lépésenként vigyorog ránk, jó felé megyünk. Itt csak az útelágazásokban került fel egy-egy nyíllal ellátott tábla, jelezve a helyes irányt. Persze, akinek van térképe, hasznát veheti, de ettől függetlenül is hozható a táv.

A lakott területről nekilódult az út újra fel a szőlősbe. Egy kicsit erre, majd arra, s lám újra alattunk vannak a házak. Itt már újra elfogy az aszfalt, csak a friss levegő, igaz az emelkedő meredekségének arányában egyre nagyobb igény mutatkozik rá. Mire azonban sikerül újra a tetőn lenni, a központi fűtés is hozza a tőle elvárt komfort zónát súroló verziót, de a kép, mely elénk tárul annyit mond: - Megérte! A település összes háza ott lapul alattunk, miközben a talp alá tolt távolságnak köszönhetően kezd körvonalazódni a falu valós arca.

A hullámvasút azonban nem áll le, újabb ereszkedés következik, immáron ismerős terepre. Jé, erre már jártunk…, - lép magabiztosabban a láb, majd pár száz méter múlva egy komolyabb elágazó, s újra ismeretlenségbe vesző szakasz vagy mégsem? Tétován, egyben kérdőn halad előre a bakancs, majd megkapja a parancsot. Stop! A szemek előtt ugyanis falba vájt pincék képe jelenik meg, akár csak a fényképeken. Nyúlról ugyanis a neten találni lehet szuper fotókat, melyeken az látható, ami ott körvonalazódott. Húúú! Itt kell megállni, s nézni azt az igazi nyúli hangulatot.  Az út mindkét oldalán szőlősgazdák féltett kincsei sorakoztak, méghozzá olyan látványt nyújtva, melyért sokan csorgatjuk a nyálunkat a tévé képernyői előtt is egy–egy film megnézése közben. Igen, a csodás látványok karnyújtásnyira vannak előttünk! 

A szó legszorosabb értelmében ellépegetve indultam tovább a következő kereszthez, mely megtalálása után letértem a kijelölt útról, hogy a Lila-hegyi kilátó látványától részegülhessek. Az tény, a soproni Várhegy-kilátó után talán a legmegkapóbb panorámát itt mérik. Persze nem adják ingyen! A pulzust felpumpáló, lépéshosszat csökkentő szakasz legyőzése után lehet csak mienk. Megéri! Igaz, így az este közeledtére a felhők is beköszöntek a tájra, s a ziháló test sem kívánta az addigra megizmosodó szelet, de azért pár percet fent kellett lenni.

Az óra viszont jelezte, ideje beszáguldozni a faluba.  Ami azonban nem ment olyan egyszerűen. Az már út közben feltűnt, hogy erre a közönyt az idegen szavak szótárába száműzték. Aki ugyanis szembe jött, akár hátizsákos, akár reklám szatyros, akár terepjárós, akár drótszamaras, rendre intésre emelte kezét, mi több, gyakran köszöntek is. Jó volt akklimatizálódni ehhez a körülményhez, s már kezdtem megszokni, hogy aki szembe jön, annak lehet, mi több, illik köszönni. Azt azonban, hogy a nyakban lógó távcső láttán egy ifjú pár megszólít, hogy madarász vagyok-e? Majd a környék útközben látott szárnyasairól beszélgethetek velük, ezzel Nyúl (mivel őslakosokkal volt mindez) még mélyebben beírta magát a szívbe. Amint azonban tovább ereszkedtem, vidám nyugdíjas nénikékkel sikerült szóba elegyedni, kik sugároztak. Hmm! Majd pedig, amikor egy bozótos területen három hangosan csaholó kutyát kikerülve találkoztam egy kedves nyílt úrral, végkép süvegeltem a falu előtt!

A lámpák fényénél érkeztem be újra az utcákra, melyen már csak a kötelező távolság legyűrése volt a feladat. Ilyenkor menni kell és kész, miközben a friss élmények egyvelege keveredik az eredeti helyszín valós világával. Így sikerült a parkolóba érni, majd egy telefon haza, minden oké, egy óra és otthon vagyok. A kocsi motorja szépen halkan felénekelt, a lámpák felcsillantak, s elindultam hazafelé…

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó!  Rég volt már, hogy egy kirándulás élményeiből újabb történet született, most azonban újra megpróbálkoznak a betűk, hogy szemed elé vetítsék, mi várhat arra, ki hétvégén a természetben jár–kel.  

Egy napsütötte szombat délután családom heves fejvakarásba kezdett. Mit kezdjünk az előttünk álló pár óra szabadidővel? A válasz ezer helyről érkezett, mely mind magának követelte az időt… Tegyük ezt vagy inkább azt. De mennyivel jobb lenne ez, no meg hasznosabb az. Végül beültünk a kocsiba és alig több mint 50 kilométer megtétele után négy felnőtt láb nyújtózkodott ki belőle. No, ilyen is ritkán van, hogy kettesben feleségemmel kelünk útra, de az előttünk álló terep nem ígért szórakozást a fiatalabb korosztály számára. Az előzetes infók alapján tudtuk, itt közvetett úton jön majd a lényeg, nem egy kilátó, nyakig érő gaz vagy épp hangulatos barlang útján. 

El is indultunk hát, neki a szó szerinti ismeretlennek. Az első részben ugyanis jelzést aligha keres a bakancsos. Sőt, még térkép sem lapult a zsebben. Otthon nézegetett útvonal alapján indultunk, s kezdtük el a ráhangolódást. Lássuk! Egy hosszú egyenes út vezet ki Fertőhomok házai közül, mely frontálisan nekimegy a lápos vidéknek. Indultak a cipők, nyomdáztak rendesen a kavicsos út porába. A bevezető szakaszon semmit, de tényleg semmit nem láttunk. A fák, melyek mellettünk díszsort álltak szürke közönnyel szemléltek és nem volt kedvük így szeptember elején még az égbe sem karcolni. Olykor elhullattak egy–egy levelet, de azon túl semmi. Erre még a madár se járt. 

Amint azonban lenyomtuk ezt a szakaszt, angol ajkú kerékpárossal, majd hátizsákos vándorral kereszteztük utunkat. A természetjárás univerzális nyelvén mindkét kalandorral megértettük egymást. Egyikkel további útvonalat vitattuk meg, a másikat igyekeztünk lebeszélni a torony iránti haladási szándékáról. A fene se gondolta volna, hogy itt is összefutunk emberekkel. Amint ezen is túl voltunk, utunk észak felé fordított és egy poros füves részen élveztük az ősz minden báját.  Itt már teli vigyorral mosolygott ránk a Nap és élveztük az évszakot, mely megfestette a fák lombját, a hónapot, mely elhozta magával a húsz-huszonöt fokos komfort zónát, a késő délutánt, mely mindezt olyan színben tüntette fel, mitől ez az egész olyan nagyon valódi és értékelhető lett. Ha hiszed, ha nem, pontosan ezért jöttünk ki ide. Megnézni a valóság másik arcát! Tökéletesen megértem azt, ki szereti a pörgést. Mi több, száz százalékban tudok vele azonosulni. Az azonban csak egy szelete az egésznek. Vannak olyan helyek, ahol nem történik semmi. Hol csak sétálsz és sétálsz, s távoli falu templomának tornya szinte egyhelyben marad. Hol a szántóföldek közt az utak ugyanolyanok, s igazából csak sejted merre vagy, de viszont tudatosan vagy. Nem kerülsz az ingerek sodrásának csapdájába. Ilyenkor kezdjetek magatokkal valamit, amikor pároddal ketten lesztek. Minőségi időt tudsz megélni! Ide a folyton rohanó, törtető, zaklatott ember nem ér el, igaz nem is neki való!

Persze azért annyira nem sivatagi a környék. Lám, egyik alkalommal egy ismerős tollas miatt blokkolt a láb. Egy erős csőrű, stabil lábú széncinege méretű, de kevésbé rikító színű tollruhát viselő szárnyas ült ki egy fa tetejére. Aki volt már távcsővel terepen, annak ismerősen cseng fülében a zöldike neve. Egy igazi kellemes társaságú lény, kivel szinte minden sétán találkozhatunk, de mégis. Öröm megállni alatta, és amint kirajzolja képét az okulár barátsággal köszönti.

Azok a berkik is otthonosan mozogtak a terepen, mint ananász darabok a hawaii pizzán. Apró gombostűfejnyi szemükkel pislákoltak, majd amikor oda settenkedtünk melléjük, hopp, a rugó lábaikkal a pocsolya mélyére lőtték magukat, s csak a kavargó sáros víz emlékeztet rájuk. 

Na, jó most már tényleg induljunk tovább, szól közbe a központi vezérlőből pár neuron, s halad is vagy száz, kétszáz métert a test, majd jééééé! Hát, meglett. Igen, ezt az utat már egyszer megjártuk! Egy emlékhelyre értünk.  Ki is sétáltunk az ismert helyre, s… Pszt! Hallottad?! Igen! Jön a válasz, majd újra. Pszt! S jött újra a hang.

Aztaaa! Itt is! Megszólalt ugyanis a környék egyik bikája. Igaz, távolról jött a hang, de jött! Majd újra, s idővel újra. Egyszer csak a másik oldalról is gondolt egyet egy bika, s belebőgött a csendbe. Rövid idő múlva pedig már négy helyről özönlött felénk a hang. Látótávolságon belül egyet sem sikerült felfedezni, de azért ez sem vett el semmit az értékéből. Sőt, csak elképzelni tudtuk a markáns energikus, ősi erőtől duzzadó állatokat, amint szájukon kiáramlik az a valami, amit az ember szarvasbőgésnek nevez. Milyen egyszerű leírni. Szarvasbőgést hallgattunk. Ennyi. Mi több. Mi több? Képzeld el, hogy a Fertő–tó lábtörlőjén pihenteted portól jóllakott lábfejed. Szemeid az előtted térként elterülő kusza rétet fürkészik, mely végén az áthatolhatatlan nádas a kerítés. Mögötte tudod, ott van a tó, melynek környezete ki tudja, hány énekes és gázló madár élőhelye. Azon túl már dimbes dombok vezetik szemed neki a Hóhegynek. Ebből a képből áramlik feléd a gímbikák tájat uraló bőgése. Ahogy egy boros üveg címkéjén olvasható adott italra jellemző bemutatóból sem tudja többségünk összerakni az ízt, így ez a szolid firkálmány is halovány árnyéka csak a valódinak. Ott kell lenni és meg kell tapasztalni! Amikor pedig azt hiszed láttál mindent, egy vörös szőrmés dugta ki orrát a melletted futó kanyarból, csak hogy örökre belég égjen a pillanat. 

Az útnak azonban még csak a fele volt meg, így ha duzzogva is, de elindultunk visszafelé a faluba. Ezen a szakaszon van egy tanösvény. Aki csak ezért szeretné felkeresni a környéket… Gondolja meg még egyszer… Feledhető. Hosszú egyenes kavicsos út, rajta pár tábla. Egy haszna volt, bevitt Hegykőre. 

Ott már erősen szürkült, ezzel viszont elvitte a kirándulók népes táborát, így a kerékpárútra rátérve minimális forgalomban tudtunk nekiállni, ledarálni a maradék távot. Nem vettük azonban fel a nyúlcipőt. Mi több, komótos üzemmódba váltottunk át, hiszen amikor ilyen helyen jár a kalandor, láthatatlan érzékszerveivel pásztázza környezetét. Ahogy Balatonon sem kizárólag a tó, nyüzsi vagy épp a színpadi produkciók összegéből áll össze az élmény… Itt is több volt ebben. A Fertő-tói táj, mely legalább annyira zamatos, és karakteres, mint nagyobb bátyja az igényes rendezett házak és vendéglők, szoba kiadók, játszóterek egyvelegéből származó hangulat őszi és esti fényeit érzékelve mindent megkaptunk, mit egy bakancsos várhat. Egyszerűen élmény ebben a közegben sétálni, beszélgetni és felfogni, hogy itt vagy. 

Szépen lassan fogyott hát el csak az út a kocsiig, mely ismerősként üdvözölt. Idővel fényszórói belemartak a vak sötétbe, majd amint helyre állt a béke, a motor hangja is elcsöndesedett és végül visszaállt az eredeti állapot. Városunk is félig aludt, mire újra házai közé keveredtünk, s tudta sokáig nem maradunk majd társaságában.

Nagy Kornél  

Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Tudom, Te is dédelgetsz álmokat a fejedben. Ha egyszer ide vagy oda el fogok menni, ezt vagy azt meg fogom tenni… Van azonban, amikor elég már a majdból és a most útjára kell lépned.

Pontosan ez történt egy varázslatos nap reggelén, mikor családtagunk összes résztvevője felébredve tudta meg, igen ma elindulunk. Gyerekek rövid idő alatt menetfelszereléssel bevetésre készen álltak, csak feleségem szemében volt a maradás keserű íze. Nála ugyanis a lábak egy műtét miatt nem voltak alkalmasak a túra végrehajtására. Így hárman ültünk be a kocsiba, s intettünk pát a Kisalföldnek. A kerekek buzgó kíváncsisággal tolták be magukba a szűnni nem akaró süti kígyót. Valahol százharminc kilométer körül jártunk, mikor a helyzet komolyabbra fordult. Esztergom után Dobogókő felé így szép időben óóóriási a forgalom.

Autók és motorosok százai robogtak megállíthatatlanul a Cseszneki szerpentinhez képest maratoni szakaszon. Örültünk, hogy Pilisszentkereszt után találtunk valahol egy parkolásra alkalmas helyet. Eszem – iszom, szerelvényigazítás, majd három, kettő, egy.

Aki a Holdvilág-árokba lép, annak szája U alakot formál. Már a küszöbnél egy csenevész patak kedves játszadozásával kezdődött a séta, melyet egyre beljebb, s beljebb értünk érdekesebb- és színesebb élmények követtek. Hány, de hány könyv, honlap, brosúra, kiadvány kürtöli világgá, hogy kérem a környék egyik leglátványosabb kiránduló helye. Ez pedig már az első percben igazolódik is.

Amint azonban beljebb merészkedtünk, egy melák keresztbe dőlt fa pöttyintett oda, oké akkor kezdjük! Következő sarokban máris óriáskövek csábították Bálint kezeit és lábait egy mászáshoz. Méricskélte végtagjai hosszát, hol mit lehet elérni, miközben átjutott az egyik gigászi teknősbéka páncélhoz hasonló szikláról a másikra. Amint újra velünk lett, a szemünk nekivágódott egy kanyarnak, mely falán felkúszva szembesültünk a völgy valódi mélységével. Hú, ez már valami!

Megtorpan a tekintet egy ilyen kép láttán, s dolgoznak a neuronok, hogy felfogják a szem által közvetített ingereket. S amint úgy éreztük valamilyen szinten megbirkóztak vele, a következő kép máris a híres Meteor létra.

Ha van ember alkotta tárgy, melynek képét oly vágyakozva néztem már ezerszer s még vagy kétszer, hát az a létra volt. Íme! Hmm! Ezt a pillanatot azonban át kell élni, meg kell ízlelni, forgatni a szájban, átmosni vele a fejet, örülni a vágynak s értékelni a beteljesedést. Emiatt nem is ugrottunk neki egyből. Kezdetben bekukkantottunk a mellette ásító barlangba.

Amikor pedig kidugtuk fejünket az alagútból, szemünk máris a vasra szegeződött, mely nyílegyenesen hatolt az égbe, s csak egy dolgunk maradt. Beteljesíteni az álmot, megfogni és felkapaszkodni rajta. Azonban ez nem ment annyira, hogy hipp-hopp. Ennek pedig az egyik oka, az út első szakaszától már észlelt jelenség, Budapest közelsége. Ide ugyanis legalább annyian látogattak ki, mint május elsején a parkba. Mint egy szervezett teljesítménytúra start utáni szakaszán lettünk volna, egymás után araszolt a tömeg. Hamar megtanultuk, hogy itt nem kell mindenkinek köszönni, s attól, hogy egy terepen vagyunk, még nem vagyunk együtt. Ezt vagy megszokod, vagy fájni fog.  S ez tény. Ők ide csak kiugrottak, s ebből adódóan azon kívül, hogy sok, de sokféle csapat érkezett, amit szintén szokni kellett. Ha ezt sikerült, akkor máris átjött a hangulat. Viszont itt a létránál be kellett állni a sor végére, mint egy bolt kasszájánál, s öt tíz percig várakozni, míg mindenki leküzdötte a létrát.

Amint azonban beálltunk a monstrum alá, vaóóó! Nincs az a lift, mely tudna olyan hangulatot adni, mint ott volt! Fent voltunk, vártam a következő csodát, mely nem is késlekedett egy percet sem. A szűk kis kanyon, melyen egyes sorban siklottunk előre, s az előtted álló pár métert láttad csak. Igen, hozta, mit hoznia kellett!

Aki ideáig eljut, örülhet, de nagyon. Meseszép táj, csak úgy viszi, mint a pinty, s egy árok látványával gazdagabban, de egy álommal szegényebben indulhattunk tovább, vissza a kocsihoz. Itt kérem nincs más dolga a lábaknak, mint nyomni. Nyomni, s nyomni, de szorgalmasan. Hangulatos erdő üde zöld látványa a panorámák és egyéb csudák hiányában nem akadályozott ebben. Itt már tudtunk beszélgetni, sztorizgatni, s lám idővel már az ülésen ülve töltögettük vissza az út során elvesztett folyadékot, meg energiát. Majd brrrr…

S máris Pilisszántó tágas parkolójában állt meg újra az autónk. Elő a térképet! Idővel egy győri család érkezett le a hegyről, kik tapasztalatait felhasználva, majd még egy család segítőkészségének hála lemondtunk egy hosszabb útról, s a barlang megmászását tűztük ki célul.

Itt már érezhetően kevesebben voltak, s nem csak az előttünk haladók fejére, hanem a jelzésekre is figyelnünk kellett, melyek profin fel voltak festve. Kaptunk is egy kis emelkedőt, mely felpörgette a szív motorját és bizony a vér is intenzívebb keringőre váltott. A mesterien megfestett jelzéseknek hála viszont simán célba értünk. De mielőtt még bevettük volna a helyet, felosontunk egy szírt tetejére, s ott olvadtunk össze a tájjal. Hmm, az a kilátás! A hegység csúcsai szerteszét merre a szem ellát, közöttük pedig fővárosunk panel házai karmoltak bele az égbe. Innen spuri a barlang, mely nem volt zegzugos, mégis talán félreeső volta miatt már olyan természet közelibbnek tűnt. Itt már el tudtuk képzelni, hogy egykoron bőrruhákban öltözött ősök őrizték a tüzet.

Az óra akkora viszont már odakoppintott a fejünkre. Oké! Eddig tűrtem, hogy azt tegyétek, amit akartok, most viszont átveszem az uralmat! Holott még a b c tervek sorakoztak a tarsolyban, fityiszt mutatott, s annyit mondott. Egy célt még, semmi többet!

Oké! Kapcsoló dupla fordulatra, lábakat a nyakunkba vettük és vágtáztunk le a hegyről. Röviddel később ismét a volán mögött ülve slusszkulcs elfordítása után visszahajtottunk Esztergomba, majd Visegrád felé. Sokáig nem kellett utazni, a tábla ugyanis jelezte, kanyar. Zmmm, gyerünk tovább egy darabig, honnan eredeti tervek szerint gyalog indult volna az újabb expedíció. Viszont hála az egyik lakosnak, elmondta, hogy a következő célunk merre található, s oda négy kerékkel is fel lehet jutni. S mivel idő már a sarkunkban loholt, éltünk a lehetőséggel. A maximálisan tökéletes útbaigazításnak hála pár perc múlva egy tisztáson léptünk újra a földre.

A hely, mely pontosan ellentétes a Holdvilág-árokkal. A hely, melyet nem írnak útikönyvek, s turisztikai lapok. Sőt az út során egy, azaz egy táblát sem raknak ki, hogy merre van, sőt még az épületen sem jelzi egy betű sem, mire találtál. Ide nem kirándulókat várnak, sem bakancsosokat. Ez a hely egy kapuval elzárt terület, mely mindenkit vár, de nem turistaként!

A buddhista zen templom.  A kerítéshez érve bekéredzkedtünk a területre, hol akkor is aktív elvonulás folyt, így az épületbe tilos volt lépni. Apát helyettessel találkozhattunk, ki megengedte, hogy kívülről szabadon körbenézhessünk a területen. A zalaszántói sztúpa fantasztikus! Látványos hófehér kúp, füstülő illat a levegőben, ima zászlók az ég felé lobogva… Ez nem az a hely. Itt a lényegről szól minden! Tényleg minden. Dok Hae sunim állt meg velünk egy beszélgetésre. Amíg a gyerekek egy idő visszamentek a kocsihoz, addig ő türelmesen és készségesen válaszolt minden kérdésre, s adott tanácsot a természetjárástól... Ez nem szavakra való feladat kifejteni… Viszont, aki erre kíváncsi, az itt meg fogja kapni mindezt!

A Nap már bólogatott, mire újra elindultunk lefelé a hegyről. Kanyarogtunk szorgalmasan, mire újra a város utcáin találtuk magunkat. Ha már itt vagyunk, nézzük meg a Bazilikát. A máskor oly zsúfolt parkolók már foghíjasan várták a nap végét, s talán furcsa fintorral vették tudomásul, jön még valaki. Gyorsan be is álltunk, majd huss, felrohantunk a monumentális épület lábához. Gigantikus, lélegzetelállító! Azonban volt egy másik jelenség is, mely még ezt a képet is überelni tudta. Az pedig a naplemente volt, partedlijén a Dunával, mint masni díszelgett a Mária Valéria híd.

Az a látvány! Mi férhet még egy napba bele? Talán még egy gyors randi a barátunkkal. Le is futottunk a folyóhoz és tiszteletünket tettük. Örültünk, hogy egy ilyen eseménydús napot Vele zárhattunk. S mivel Esztergom lámpásai felgyulladtak, mi is visszabattyogtunk a kocsihoz és millió élménnyel zsákunkban elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél

Amikor a Nap kisüt, a szél eláll és a hőmérő higanyszála lábujjhegyre emelkedik, a természetbarát nem lát, nem hall és nem érzékel semmit. Egy dolgot tehet, az pedig nem más, mint tollas barátai nyomába ered, s online figyeli, miről is szól az a szó, hogy tavasz.

Egy mesekönyvek oldaláról másolt szép délután az autó szinte odavezette magát a lipóti camping előtti pakolóba, majd csendben megjegyezte: „Tudom, tudom, most egy darabig nem mozdulok.”  

Lassan megnyílt a camping ajtaja és kezdődhetett a mese. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szárcsa, ki a többi társával együtt vígan szántotta a vizet a Holt – Dunán. A vadkacsánál kisebb, de nála dundibb szárnyas hozta a formáját. Perlekedett a szomszédjaival, rikkantott párjával, csapkodva fröcskölte a vizet, s a vízen futás művészetéből is bemutatott egy részletet. Ha egy szappanopera forgatókönyv író szemügyre venné őket, nagyobb kasszasikert hozna neki, mint az Izaura. Az extrém figura mágnesként vonzza a tekintetet. Aki szórakozni vágyik, hát a szárcsákban nem fog csalódni.

Amíg azonban a fekete tollgombóc melózik érte, hogy mindenki odafigyeljen rá, addig egy másik, nála jóval áramvonalasabb csöndesebb szárnyas épp az emberi tekintet tüzéből igyekezett kislisszanni. A búbos vöcsök nem egy exhibicionista állat. Köszöni szépen, ő nem akar a címlapokon szerepelni. Ha lehet, inkább odébb úszik. Nem kiabál, nem hisztizik, szépen békében ringatózik a vízen, s ha kedve tartja, búvárkodik egyet több mint fél percig is, egy szuszra. Ettől persze elázik a sérója, de olyan anyagból készült, melynek nem árt ilyesmi. Kidugja fejét s az a pompás tollköltemény, melyről nevét is kapta, pontosan ugyanúgy állt, mint merülés előtt.

Vannak azonban olyan vizes élőhelyen élő tollasok, kiket aligha láttunk szörfözni vagy még csak úgy pancsizni sem. Pedig ha valaki, hát a barna rétihéja úgy kötődik a nádasokhoz, mint tokaji öt puttonyos a szőlőhöz. Ő ugyanis az egyetlen kampóscsőrű, mely a nádasban költ. A közepes méretű ragadozó többnyire alacsonyan imbolyog a nádas fölött és éles szemeivel mindent les, ami csak a csőrébe akadhat. Jerry és a többiek igencsak összesúghatnak, ha az ő árnyéka vetül rájuk, de kisebb madarak sem táncolnak örömükben a vele való találkozáskor. Mi több, békákat is az utolsó földi útjukra kíséri, ha találkozik velük.

Azonban a madárvártának két oldala van. Egyiken ugye nagyobb tollasok randalíroznak, a másikon pedig kisebbek hirdetik a leghangosabb évszak eljövetelét. Közülük is talán a legvirgoncabb csapat a seregélyeké volt. Hú, szegény tollas, a közvélemény nem foglalja aranyba nevét. Hála az internetnek csak bíztatni tudok mindenkit, keressen rá Hermann Ottó írására: A madarak hasznáról és káráról c. könyvében. Az tény, hogy ősszel megdézsmálja a szőlőt. Ezt senki sem vonja kétségbe, de táplálékának majdnem kétharmadát az ember számára káros rovarok teszik ki. Aki pedig nem termeszt szőlőt, s még őszibarackot sem, hát marad a vizuális élvezet, mert ugye van mit nézni rajta.

Főleg közelről látni mintás fekete ruháját, melyen csak úgy táncolnak a fénysugarak. Ha úgy gondolod Kedves Olvasó eleget láttad, hát hallgasd ezt a mókás nótást. Ő ugyanis nem csak a saját dalait fújja. Lekoppintja a szomszédban hallott mesterek műveit is, s így március végén is büszkén fújta a sárgarigó örökzöld slágerét. Aki pedig seregély fun szeretne lenni, sőt hasonlítani szeretne rá, hát elő a partvist, porszívót, felmosót. Náluk ugyanis kérem, olyan rend van a fészekben, hogy az csuda! Azt nem árulom el, hogy a fiókanevelés során hogyan, de különböző tökéletes módszerek alapján ürülékkel nem szennyei be az odúját. S még akkor nem beszéltünk a reflexeikről, a többi emberi szervezetet lepipáló képességeikről. Na, jó csak még egyet! Minden segédeszköz nélkül, saját erejéből hetven kilométer per óra sebességgel tud közlekedni!

Azonban nem csak ők töltötték be a teret. Vidám zöldikék is fújták kitartóan a huszonegyedik században riasztóvá vált szót: Zsíííír, zsííííííííír! Ők nem kerteltek, zsííííííír, zsííííííír. Nyomták lelkesen. Persze, hogy megáll ilyenkor a természetbarát és kerekre nyílt mosolygós szemmel figyeli a zöld madárkát. Hogy miért jutott ilyen az eszébe? Fene se tudja, pláne úgy, hogy ő elsősorban vega. Étlapjának húsz sorából tizennyolcban gyommagvak meg hasonlók találhatók, s csak fiókáinak etetésekor lapátol össze némi proteint, mert ugye nekik azért fel kell nőni valahogy. Amúgy köszi, meghagyja nekünk a csülök sültet.

A kíváncsiság azonban oldalba akasztott, s mivel még volt idő bőven, egy kis rövid sétálásra hívott a nádas partja Dunaremete felé. Nincs messze, s kifejezetten jól esett a korzózás. Meglepő módon azonban nem sorakoztak be újabb, s újabb fajok. Persze egy – egy rozsdafarkú meg hasonló elszólta magát, de a hosszú menet sorokban érkező újak elmaradtak. A legvégén volt pár barna réti, mely riogatta a környék madarait, de több nem. Egy győri középkorú természetfotós pár jött azonban szembe, majd csatlakozott, s hárman róttuk tovább a köröket. S mivel a naplementéhez már csak másfél óra volt, hát kiléptünk, mert az esti beágyazást a lenti kilátóból szerettük volna megcsodálni.

Még időben elértünk a lesre, s jöhetett a behúzás. A finálé, mely felrakja a koronát az egész napra. A madarak pedig jöttek. Kezdetben csak az eddig látott fajok, majd beült elénk egy igaz vándor, a vörös gém is. Hmm! Igen! Ő látványa során felesleges koptatni az agyunk kerekeit. Akár csak a varázslat befogadásával, mely az esti ceremónia körül zajlott. Ott nyugodtan konzervnyitó segítségével nyisd ki a koponyádat, vedd ki a benne lévő pudingot, csomagold és rakd be a hátizsákba. Jöhetnek a többi azon túli dolgok. Amikor csak nézel, s nem mondod meg mit. Amikor érzel, s nem analizálod, nem fogalmazod meg. Csak jön. Tökéletes állapot!

Ott kérem könnyű ezt gyakorolni, hiszen a szőnyeg, melynek ösvényén egyre beljebb és beljebb lépkedsz, elvezet erre, s egyszer csak hopp, a Nap is elköszönt, s az alkalmi társak is búcsúra emelték kezüket. Igaz, hazafelé kellene indulni.

Lassan indulnak be az ízületek, mint egy lokomotív, döcög előre lassan a test, mígnem régi ismerősök sziluettje rajzolódik ki a szürkületből. Persze, hogy örömmel áll meg az ember, s gyújt rá egy sztorira, melyet újabb, s újabb követ. A nádas már magára húzta sötét takaróját, mikor újra a kocsi felé lépett a láb, s mire az ajtaja kinyílt, már az erdei fülesbagoly szólt le a fáról. Húú, húúú

Van az a marok, mely gyengéden tart, de valahogy mégsem iszkolsz ki belőle. Ezt pedig Lipótnak hívják. Mely annyi, de annyi élményt ad… Persze csak annak, aki hagyja magát…

Nagy Kornél

Alig szedtük le pár hete a karácsonyfát, a tavasz máris ott toporog a lábtörlőn és várja, hogy valaki ajtót nyisson neki. Aligha akadhatna kedvesebb jövevény, kinek a természetbarát jobban örülhetne. S mivel lehetne ünnepelni megérkezését, mintsem egy sétával a Bakony sűrűjében.

Történt hát egy szombat reggelen, hogy családom röviddel ébredése után már a kocsiban ült, s álmos szemmel nézett a tájba. A kerekek kötelességtudóan vették fel az ütemet és ki tudja, talán még örültek is neki, hogy ezúttal a szerpentinek felé visz majd útjuk.

Bakonyszentlászló az egyik legközelebbi startvonal, honnan beindulhatunk a vadonba.  Amint megálltunk a templom melletti parkolóba, máris nyolc láb kezdte követni az innen már tisztán kivehető jelzést. Oké barátom, mutass utat!

A házak elhagyása után egy jellegtelen erdőbe vezetett az út. A bemelegítő szakaszt csak le kell nyomni, gyerünk. Ahogy meneteltünk egy vasútvonal keresztezése után azonban megtorpant a csapat. Az út háromfelé ágazott, de mindegyik úton elindulva vagy két-háromszáz métert kutyagolva egy darab jelzést sem találtunk. Vagy fél órán át, mint Bodri, ki nyomot vesztett - ténferegtünk a környéken, de az utolsó jelzésen túl a következőt nem találtuk.

Sebaj, gyerek még az idő, s a térkép egy jelzetlen csapást mutat, próbáljunk meg azon átvágni. Nagy levegő, gyerünk. Ismeretlen terepen bele a semmibe, igazi kihívás. Pláne, amikor ipszilonokhoz érsz, s próbálod kisilabizálni, melyik lehet a főág. De érezte az ember merre az arra. Hegynek föl, völgynek le, egyszer csak szembe jött a lényeg! Az út, melyet kerestünk! Hurrá!

Nagyobb tempóra váltottunk, hipp-hopp, felfaltuk az előttünk álló távot. Így találtunk rá az Ördög – rétre, hol még valamikor tizenöt éve feleségemmel kettesben csavarogtunk. A megkopó emlékeket frissekkel töltöttük fel, s a padokon némi tüzelőt is bedobtunk a nyakunk alatt lobogó kazánba. Most, hogy mindenkiben visszatért az életerő, jöhetett a patak és annak völgye.

Hmm, de leesik az álla a kisalföldi erdőkerülőnek, mikor ilyen terepre érkezik. A magas hegyek közt kanyargó víz önmagában szívet színező lelkes simogató látványt nyújt, de mindennek fejébe egy ígérettel is kecsegtet, mely ott fent a hegy teteje felé lehet. Olvastuk, éreztük, tudtuk. Ott igen, a Remete barlang… A jakoknak való emelkedővel indult a keresés. Pillanatok alatt a szív hevesen kezdett dobolni, az izmok rikoltoztak, a szemek kétségbeesetten radaroztak. Megleszel, megleszel! Mire a tetőre értünk, egy középkorú pár már kipihenten ült ott, kitől megtudtuk, ők sem akadtak a lyukra. Sebaj, átlendültünk a túloldalra, s ment tovább a kutatás. Sehol. Pedig biztos, hogy itt van! Újra vissza, egy tacsi sem csinálta volna szenvedélyesebben. Itt van, ott van? Nem, hanem amott!

Sikerült meglelni egy sárkánylakban vázának is beillő üreget. De nem voltunk ágyúgolyó formájúak, mégis kivívás lett volna a csúszós, sáros barlangból kiverekedni magunkat. Bálint kapcsolt. Apa, ezt ne vállaljuk be. OKÉ! Ereszkedjük le.

Anya már lent várt minket, így újra négyen vágtunk neki gyanútlanul a tájnak. Jöttek szépen a váú, meg a de szép szakaszok, majd egyszer csak szemünk elé torpant a Zsivány-barlang. De nem úgy normálisan, hanem hatalmasra nyílt szájjal beleásított a képünkbe. Majdnem a mandulái is látszottak távolról. A rövid rész, mely hozzá vezetett azonban klasszikus nyaktörő volt, pláne így nedvesen. Hmm. Fiunkba egyből előjött az erő. Oda fel kell menni. Nekimentünk ketten, s négykézláb toltuk, birkóztunk a gravitációval. Hol cinkosával a csúszós mészkövekkel fektetett két vállra minket, s néztük most akkor merre az arra, hol pedig mi öltöttük ki nyelvünkre rájuk és lendültünk fel akár egy métert is gond nélkül. Amikor felértünk, kipirult arccal figyeltük a túlparton maradt társainkat, kik törpévé zsugorodtak össze. Egy kis fújás után megkezdtük az ereszkedést, s ismét összeállt csapatunk.

Az előttünk álló út farkára lépve újra lelkesen indultunk, azonban a sztráda fogyókúrára fogta a dolgot, s lassan már csak az egerek, majd giliszták számára volt elegendő. Idővel a bolhák is beálltak volna libasorba, de ezt már nem vártuk meg. Inkább férfiasan engedtünk az erőszaknak, s a víznek vettük az irányt. Amint leértünk, mintha valaki kinyitotta volna a csapot és dupla adagot küldött. Na, ilyekor fogadtuk baráttá a köveket.

Holott alig tapadt meg rajta a cipő talpa, mégis egyetlen esélyünk volt a százaz lábbal való átérésre. Mint egy igazi sakk játszma, úgy lépkedtünk egyik helyről a másikra, bízva abban, hogy a Cuha nem ad sakkot. Jó kis játék! S amikor átértünk a túlpartra, fellélegezve lendültünk át! Sikerült, s már csaptuk is bele tappancsainkat az ott összegyűlt avarba, mely egyszer csak csobbant. Hoppá! Egy másodperc, s Bálint kiállt. Apa, beleléptem! Gratulálunk patak! Igazi furfangos mester vagy! Ki a franc gondolta volna, hogy a vastag falevelek alatt még a Tied a tér? Akkor innentől kezdve dolgoztassuk meg a lábujjakat, ki ne hűljenek!

Addig Réka anyával kommandózott a túlparton, s a hajszálvékony út huncutul kiszélesedett, melynek joggal örültek. Azonban, mikor már azt hitték végig tudnak haladni rajta, egy szoba méretű követ hajított eléjük, mely áthatolhatatlanul terpeszkedett előttük. Nem volt mit tenni, hátra arc, s kerestek ők is egy gázlót. Mi több. Egy speckós hídként szolgáló fán araszoltak át, mint a kedvenc lepkéink átváltozás előtt. Ott biztattuk, buzdítottuk őket, de igazi artistaként oldották meg a feladatot és ők tényleg száraz lábbal hozták a feladatot!

A mienk viszont még tocsogott, így kellett neki a tempó a hideg ellen. S lám a Bakony minderre áldását adta. Szuszogó üzemmódra kapcsolva diktáltuk az iramot, csak úgy jelentkeztek be az újabb képzeletbeli kilométerkövek, majd a Pakucs pihenő, megálló.

Innen már újra kezes báránnyá vált a táj. Kettesével, szinte fütyörészve suhantunk a fák között. A Nap meglepő módon még nem riogatott, s az óra sem fújt riadót. Kellemes, saját ritmusban robogtunk vissza a faluba, hol egy hamburgerező helyen mindenki megkapta a jutalmát.

Így kezdődött az év hegyi túrázós formában. Köszönjük szépen 2019-es Bakony! Komoly bemutatkozás volt!

Nagy Kornél

A Mosonmagyaróvári Városi TV-ben beszélgettünk arról, 

hogy miért ne etessük a madarakat. 

Az elfoglaltságok sűrűségében nem mindig sikerül billentyűzetet ragadni, s betűkben szelídíteni a kint átélt kalandokat. Ezt a sétát azonban kár lenne elnyeletni az emlékezés egyre kopó homályával. Jöjjön hát egy rövid, de említésre méltó történet.

Egy hideg téli napon az ablakon túl hatalmas vattapamacsok kezdtek hullani az égből. Elsőként még csak úgy mutatóban, majd egyre nagyobb tömegben érkezett a száraz nedű. Alig telt el pár perc, s a táj fehérbe öltözött. No, ez kívülről sokkal izgalmasabb lehet! Bakancsba is került két tappancs, s már a kiserdő melletti út előtt toporzékoltak. Igen ám, csak egy fontos kellék meg otthon maradt! Nagy levegő, vágta vissza.

Alig döcögött valamit az óra nagymutatója, ismét a Kiserdő úti Lajta-hídnál csapó kettős hangulatban startolt el a séta. Csak egy valaki nem várt meg, ő pedig a fény volt.  Nem is kell azonban mindenhez világosság, sőt. Van, amit kifejezetten jobb sötétben. Például január közepén rikító napsütésben jártam keresztül-kasul a Lajtát erdei fülesbaglyokat kutatva. Átnéztem minden fát, no meg alatta a köpeteket, de sehol, még mutatóban sem sikerült találni egyet. Később egy szombat délután két természetbarát kíséretében ismét átpásztáztunk mindent, de egyet sem láttunk. Majd, amikor elbújt a Nap, a szürkület karmestere elővette pálcáját és jelt adott a baglyoknak. Húú, húúú. Hallatszott erről-arról, majd kezdődött a menet. Hogy honnan jöttek, fogalmunk sincs, de több mint egy tucat nagyfejű jött elő. Csak úgy cikáztak! Láttad volna, milyen különös jelenet volt. Három felnőtt ember hideg sötét estében leguggolva lapított a folyó partján és örült minden egyes példánynak, mely szeme elé került. Online természetfilm. Nincs is annál izgalmasabb dolog, hol a forgatókönyvet maguk az éjszaka vadászai írják.

Akkor azonban ott kint egyedül indultam útnak, igaz, itt is megvolt az extra fűszer. Az a terep, ahol már ki tudja hányszor jártak a lábak, most a szűz hóban való lépkedés kiváltságát kapták. Hmmm! Annak a finom süppedős fehér szőnyegnek az élményét… Szinte illetlenség felbolygatni. De mégis van benne valami, amitől rá kell lépni, át kell menni rajta.

A táj közben folyamatosan változott. Az este magára húzta vaskos nehéz sötét takaróját, melyet a mellé hulló hó tett légiesen világossá. Ez az, amit ilyenkor érezni kell. Nem gondolkodni, csak hagyni, hogy hatással legyen rád ez az egész. Persze a környék annyira nem hagy elmerülni, hiszen egy baglyot küld kicsippantani a melankóliát a szemedből. Kell ő ilyenkor oda! Csak, hogy tudd, madarakat nézni is jöttél, nem? Amint magába olvasztotta a sötétség, újabb eseménytelen szakasz következett.

Mennyiben másabb egy lipóti magaslesen eltöltött időtől. Holott ott is öröm minden eltöltött perc, mégis ott szinte elvárjuk a vörös gémtől, hogy elénk szálljon be. A barna héjától, hogy a nádas fölött imbolygó röptével szórakoztasson bennünket. Itt viszont pontosan az ellenkezője igaz. Az autóktól eltávolodva, az éjszaka udvarán járva várjuk a dermedt hideg mozdulatlan csendet.

A fogalmat, melyben annyi, de annyi minden benne van. A csend, mely látszólag üres, de ha közelebbről megnézzük olyan, mint egy óriási hosszú tölcsér csúcsa, mely annyi mindent benyelt csak nem látjuk. Ha pedig kíváncsi vagy rá, állj meg a csendben és várj türelmesen. S jönni fognak azok a dolgok, melyek eltűntek benne, s azt hiszed nem is tudsz róla. Ha azonban kellő ideig ismerkedsz a belőle készült eredménnyel rájössz, itt van, és bizony akad meló vele bőven. Lehet mit javítani rajta. Igaz, ehhez őszinteség, bátorság és idő kell, s csak ott teheted meg, hol a csend érték!

Egy kóstolónak viszont egy ilyen séta kiváló! Ne gondold azonban, Kedves Olvasó, hogy itt csak úgy végigsétálgathatsz. Jöhet például egy kvakk is, melyet most, ha lehet, nem fordítanák le emberi nyelvre, mert nem illik. Egy szürke gém ugyanis a parton ácsorgott, s meglátva, hogy közeledek ezzel a kiáltással, üzent. Mindenre gondolhatott, csak arra nem, hogy madárbarát érkezik. Hatalmas testét a levegőbe dobta, majd odébb állt.

Egyszer csak egy kivilágított útra érkezett a test. No, mehettünk volna lassabban is. Ha viszont már itt vagyunk, nézzük ezt az ünnepi ruhát, melyet a város magára öltött. A fekete és fehér, a fény és sötétség valódi örök csatája folyt a szemek előtt. Hmm! Micsoda varázslat! Egy idősebb néni egy hólapáttal kezében kondizott, majd a távolabbi kis lejtős részen anyuka vitte kis óvodás gyermekeit csúszkálni egyet. Idillikus állapot! Mi kell ennél több?

Egy család, mely idő közben szépen lassan összeszedte magát és telefonált, találkoztunk a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen. Így hát kapcsolók elfordítva, indulás vissza a normális világba.

Nagy Kornél

Ne etess vízimadarakat! A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felhívása 

Van pár ötlet, célpont, helyszín, mely folyamatoson ott duruzsol, zümmög az ember fejében, de ezekre többnyire legyint a szív. Oké, majd később. Eljön azonban az az idő is, mikor nincs betervezve eget rengető megatúra, de mégis olyan kalandozásfélét kívánnak a tappancsok. Ilyenkor kell előásni ezeket a helyeket, s rájuk szánni pár kilométert.

Így történt egy napsütéses novemberi délután, hogy a Jánossomorja utáni hosszú egyenes egyik elágazójában kíváncsi arccal belebámultam a messzeségbe. A lábak mohón kezdték falni a rájuk váró feladatot, lelkesen tolták maguk alá a földet. Az ujjak is izgatottan hajoltak rá a kereső távcsőre, s várták felülről a parancsot! Eszközt a szem elé! Ez az ukáz azonban még véletlenül sem hangzott el. Mitévők legyünk most agy? Érdeklődtek a végtagok. Semmit, csak haladjunk előre. Erre ugyanis rajtunk kívül más nem tolta be magát. Tollasnak még a nyomát sem látták.

Oké, dolgoztak a derék alatti botok, nyomták szüntelen, mígnem egy táblával, később egy másikkal találkoztak. Jé, megjöttünk, itt van a tanösvény. Lássuk, miről regél ez a környék? Elsőként pár pad és asztal mutatta, itt már lehet valami. Idővel egy víg kedélyű csuszka kiáltott le a fa válláról. Üdvözlégy, vándor! E rövid farkú karakteres tollassal találkozni látszólag nem egy nagy kuriózum. Ha viszont elárulom, hogy Ő az egyetlen fajunk a környéken, mely fejjel lefelé, azaz csúszkálva tud közlekedni a fán. Az már jobban hangzik. Ő bizony nem egy Kolumbusz Kristóf. Néhány négyzetkilométeren éli le az életét egyetlen egy párral. Hmm! S akkor még nem is vertük nagydobra a fészekfoglaló technikáját, mely során, ha nagyobb madarat talál álomviskónak vélt lyukában, hát megvárja, míg távozik, majd utána sárral beszűkíti a bejáratot annyira, hogy csupán ő férjen be. Hmm, máris nemcsak egy csuszka lesz, hanem a furfangos madár, mely jobban cselezi ki ellenfeleit, mint Ronaldo.

Az út, mely a fák közé hívott még kellően csábító volt ahhoz, hogy kövessen, így hát elindult a lehullott falevelek zörgetésének élvezete. Ilyen úton csendben haladni lehetetlen. Amerre megy a test, azt tuti mindenki tudja, igaz első szakaszokon ebből semmi gond nem volt, hiszen holdbéli üresség ült a tájra. Idővel azonban, mintha kinyíltak volna az eddig bezárt ablakok, imitt-amott az ablakszárnyak kettényíltak és kezdődött a műsor. Elsőként a kerékpár láncának leesésének hangját utánzója került a távcső kereszttüzébe. Kárpát-medence legdélcegebb énekese a léprigó szállt a fák csúcsára és onnan mustrálta a betolakodót. Miféle szerzet lehet? Lesegetett, majd idővel, huss, elillant kedvenc helyére a parazita fagyöngy zöld gömbjébe.

Semmi gond, azért a stafétabotot röptében átdobta a nagy fakopáncsnak, ki büszkén élt vele, s ő is kiült egy fa ágára. Tessék, lehet csodálni! A fakopin pedig szintén van mit szeretni. Igaz, briliáns szoftverét hiába keressük, ő nem egy varjú. Persze gyagyának sem mondanám, sőt, megvan a magához való esze, igaz, mi emberek néha nem látunk harkály szemmel. Amikor például egy oszlopot kalapál hevesen, nem hamit keres, hanem annak a tárgynak kiváló hangzása van, amivel magához tudja csalogatni a tojót.

Az égen azonban megjelent egy nála jóval termetesebb klasszikus kampós csőrű, melytől a környék kisemlősei belefújnak a vészkürtjükbe. Egy hang, mely csak annyit mond: - „Kiőő, kiőőő”! S egy mezei pocok tudja ki ő! Az egerészölyv lomha szárnycsapásokkal ringatta magát fent a levegőben. Micsoda kettőség! Lustán, komótosan, szinte vontatottan, mindezzel szemben viszont olyan pehely könnyedséggel, súlytalanul, mintha csak lebegett volna. Hmm.

Kevés gyufásdoboznál nagyobb kétszemű lény van, ki erre nem kapja fel a fejét. Közéjük tartozott az őzike, ki az útra visszatérve kikandikált a sűrűből, majd mivel hangtalanul igyekeztem ott lenni, nekiállt vacsizni. Valami finomat találhatott, mint a csikós kezei közé került gémeskút, úgy bólogatott szüntelen. Néha felnézett, majd falatozott tovább kedvére.

Idővel azonban a fény kezdett kiiszkolni a területről. Holott a terület bejárása megtörtént, az estét mégsem itt, hanem pár ezer méterrel keletnek szerettem volna tölteni. Így kapcsolók spuri üzemmódba állítva, rohanás vissza a kocsihoz. Brr, és már indulás is tovább.

Rég volt már, mikor Nyirkai – hany madarainak harsány hangjai áramlottak be a füleken. Ennek is megvannak a maga szigorú okai. Az itt található madárvárta nem egy ugribugris hely. Aki ide felfészkel, annak bizony moziként érkezik az élmény, nem ő megy utána. A család többi tagjának azonban szoborrá változva kizárólag a madarak megcsodálása nem jelent katarzist. Így viszont, hogy egyedül érkezik a természetbarát, egy dolgot tehet. Gyerüüüünk!

Az út a parkolótól a lesig hosszú. Az élmény azonban mely ott vár, olyan biztos, minthogy kétszer kettő néha öt. Addig viszont nyílegyenes vonalon, mintha ágyúból lőnének rád, úgy csapódtak be az ingerbombák. Itt egy ragacs száll be arra a kiszáradt ágra, s rakassa le veled az állványt, majd fejed fölött ötvenes lúdcsapatok lilikelnek el, mely miatt szintén megállsz, hiszen ezért jöttél. Zúgnak erről-arról, s a szíved megállást, fejed a továbbhaladást kiálltja.

Egyszer csak a talpak alatt a madárvárta lépcsői, a Hanság rehabilitácó fölött állsz. Pont időben! A Nap ugyanis, mint egy igazi úriember megköszönte a területnek, hogy egész nap ennyi szépséget mutatott neki és mindezért jutalomból kezet csókolt neki. Az egymástól való búcsúzás pillanatában könnycsepp csordult ki mindkettőjük szeméből, mely arannyá változva porladt szét és hintette meg permetével a tájat. Mi ez, ha nem varázslat!

Ez pedig látható, hallható, tapintható, ízlelhető, felfogható, a maga színtiszta valóságában tapasztalható. Nesze neked nagy filozófia, meg az élet és boldogság keresése. Csak ide fel kell jönni és a választ átnyújtja neked a Természet!

Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy becsukod a könyvet, melyet veled együtt családoddal, szomszédaiddal, barátaiddal és az utcán császkálókkal együtt írsz. Ez most nem kell. Látod ott azt a másikat, azt a szép zöldet. Nyisd ki és lapozzál a Nyirkai – hany fejezethez. Ott estéről írnak benne. Amint a sötétség lassan puhán kezd rápöffeszkedni a nádasra. A ludak mintha extra adag koffeint kaptak volna, úgy élénkülnek fel és heves gágogás lesz úrrá a tájon. Hmm!

Egyszer csak egy behúzott nyakú, hosszú lábú szárnyas jelenik meg a képben. Egy szürke gém száll be a les elé és hegyes csőrét a vízben úszó kopoltyúsok felé irányozza.  Áll mereven és figyel. Akár csak te, várod a pillanatot, amikor bamm! Belevág a vízbe és egy tenyeres keszeget kap ki. De ez itt kérem a valóság, s nem a természetfilm csatorna. A viasszá vált madár csak áll áll, majd felkerekedik, s pár méterrel odébb száll. Ott a vízben egy csapat megmenekült.

A sötétség egyre markánsabban mutatkozik, s nem jön egyedül! Hozza magával örök társát, a hideget is. Az erőt, mely lehúzza a hőmérő higanyszálát és felhúzza a kabátod cipzárját. Idővel az állványos távcső egyhangúan kijelenti. Mára ennyi, nincs több fény, pakolhatsz. Ott belül valami viszont fürdik az örömben. Az egész hangulatban, mely ebből az egészből kikerekedett. Ott fent a madárvártán szemlélője lenni ennek az egésznek, csak szemlélője! Érdemes kipróbálni, csak úgy… 

Azonban van, amikor már a kesztyű és a nyakig behúzott kabát sem segít. A didergés remegéssé alakul, nincs mit tenni. Megköszönni a tájnak, hogy ennyi mindent adott, s elindulni visszafelé. Azon a hosszú úton. Az első pár száz méter a központi fűtés beindításáról szól, majd jön a magányos séta a sötétségben. Itt kérem, minden megeshet. Amikor találkozol magaddal, az már kíváncsiság és bátorság dolga, hogy ki mennyire tud és akar lenni őszinte magához. Ez az út messzire vihet. A parkoló azonban egyre közelebb ért. A tó túloldalán már itt-ott lámpák hirdették, ebben vagy abban a házban hétvégézni jöttek a lakók. Idővel plusz két izzó is megvilágította az utat, igaz, ez nem sokáig. A fény ugyanis hazafelé fordult, s követte a nyomot, mely egészen a házig vezetett.

Nagy Kornél

Annyi, de annyiféle történettel álltam már eléd, Kedves Olvasó! Volt benne hajmeresztő, papucsszaggató, melankolikus, világtól visszavonuló. Ezúttal jelentem, egyik jelzőt sem lehet majd ráaggatni a következő sorokra. Érkezzen végre egy kellemesen szolid, szemet gyönyörködtető, lábakat ideális mértékben próbára tevő családdal vagy szólóban hozható útvonal. Kezdjük!

Történt egy napsütéses vidám novemberi reggelen, a kötelező körök letudása után az autó kerekei keletnek fordultak, majd juhéééé! Kirándulni megyünk felkiáltások közepette nekiindultak a 82-es főútnak. Győrön túl ismét nem volt sok dolguk, hiszen első településen kattogott a kézifék, honnan a túracipő feszült meg a lábon. Ott szembe az a domb! Oda megyünk?!

Aki azonban Nyúl településre érkezik, s van pár szabad perce, tegyen annyi szívességet magának, hogy nem spurizik át rajta. Hányszor csorgattuk a nyálunkat a tévé előtt még x éve, mikor a hegyi vasutak útvonalait figyelve ámuldoztunk az Alpok eldugott faluin. Örömmel hirdetem, lenne mit forgatni azon a helyen is, ami a Balaton felé vezető úton díszeleg. Igaz, nem kürtölik szét szerte a világban, ha lehet, itt most helyettük megteszem. Aki tud, jöjjön el Nyúlra és nézze meg, milyen takaros kis település! Gondosan alakított parkocska, látványos emlékhelyeik, szobraik, rendezett utak közt nem is siet az ember neki a domboknak. Csak úgy lazán csatangolhatunk felfelé és nézegetünk erre-arra. S aki keres… Például egy balkáni fakopit, ki az ősz parancsától meztelenre vetkőzött fa ágán kutatta reggelijét.

Azonban, aki ezen a vidéken jár, kötelező programként kell bejárnia a szurdokot, azaz egy 650 méter hosszú, 40-60 méter széles, 20-30 méter magas óriási vízmosást, melynek paramétereit az itt elhelyezett tábláról koppintottam le. Egy hely, mely igazi kuriózum! Olyan élmény, melytől nem vágunk hátast, csak egyszerűen rakosgatjuk a szemünket egyik helyről a másikra és elismerően bólogathatunk. Ez igen!

A völgy végén elvékonyodott az út, s elindult erdei sikló módjára be a fák közé. Kifejezetten sajnáltam, hogy kivezetett, hiszen itt minden négyzetkilométeren elrejtettek valami apróságot a turistáknak. Az, hogy tökéletesen követhető, egyértelmű jelzésekkel mutatják az utat, itt olyan természetes, mint franciakrémesen a karamell sapka. Ezen túl táblatenger navigálja az ide látogatókat… Mi több, a településnek külön turistaútjai vannak, melyek többségét madárnevekkel láttak el, erről csak egy dolog jutott az eszembe. Ide még visszajövök.

Akkor azonban még a tekintet előre szegeződött és a lábak, ahogy épp kedvük tartotta követték. Nem kell azonban hétmérföldes csizma, hogy a következő érdekességre akadjunk. Alig pár száz méter és a sűrű mögött ott integetett a Lila-hegyi kilátó. Helló! Csak nem engem keresel?

S már nyújtotta is kezét, s húzott be a frissen épített fa szerkezetébe. Egy kör, két kör és már fent is van az ember. Jaj, annak a flótásnak, ki stopperral fut fel. Itt ugyanis olyan, de olyan panoráma vár, melynél akár ki is hajíthatod az órádat a magasból, de minimum rejtsd el jó mélyre. Add át magad a látványnak. Mi itt vár, az nem a ravazdi meghitt barátságos látványa. A pannonhalmi Boldog Mór, mely azért hozza magát rendesen, még azt is vígan übereli. Ide fel kell jönni és csak nézni, nézni és nézni. Balra Győrt, azt a terebélyes várost, melyben nemsokára az adventi hangulatban fogunk oldalazni és ámulni az esztétikusan felrakott díszkivilágításon és a lézer shown. Majd előre tekinteni és látni a főutat, hol sebesen száguldoznak a masinák. Majd rápillantani erre a hangulatos kis falura. Nem kell ennél több. Jó itt fent és kész. Bámulni az egészet, tökéletes kikapcsolódás.

Egy idő után azonban a szív apró betűkkel ott lent elkezd írni. Oké, de emlékszel, hányszor láttad távolról azt a magas tornyot? Most itt van melletted, hmm? Lekászálódás a toronyból, egy kis pianós hullámvasút és egymás mellett állunk. Ő és én. Ki a magasabb? Ebben ő nyert. De gyorsaságban? S már távolodik is a háttérben, miközben, mint szardíniás dobozban a halak, úgy nyílnak ki a következő falu házacskái. Beléptünk egy másik világba.

Egy újabb történet kezdete. A hely neve Győrújbarát. Itt kérem, teljesen más ceruzával készítik az utca képet. Több benne az élénk szín. Colstokkal nézve még azt is mondhatnánk, mennyivel szebb. Valaki biztos így is tesz, s mi tagadás igaza is lehet.

 Itt már többször álltam meg a kerítések mögött és nádfedeles, tornácos hófehér házak szinte ontották még a magukba szívott tömény történelmet. Szinte látja az ember a tyúkokat kergető gyerekeket, a fejkendős nagymamát, ki épp a Rozit feji, s szinte keressük a kérges tenyerű Józsi bácsit, ki kaszáját feni hátul a sufniban. Persze azért mindettől függetlenül a csapból meleg víz is folyik, s bizony lovas kocsik helyett több pacis gépek suhannak az utakon. Örülni a mai kor vívmányainak, de mindemellett őrizni a régmúltban összegyűjtött értékeket. Győrújfalun egy sétával mindezt megtehetjük! Egyszerűen zseniálisak! Ahogy az évszázadokat finoman ízlésesen összemossák, melyet a nagyérdemű elé is tárnak. Ezen túl pedig emiatt-amott feltűnnek impozáns korabeli lakosztályok. Kifejezetten tetszett. Egy picit úgy érezhetjük magunkat, mintha – s ez a hasonlat nem véletlen – gyurgyalagot találtunk volna. Igen ám, de egy sordélynak, mely nem annyira díszes, s nem is annyira híres illendően szólva legalább annyira lehet örülni. Magyarul, ha szép igényes településen szeretnénk látni, ide kell jönni!I Van viszont olyan beállítottságú is, ki nemcsak a szemével, hanem a szívével is szeret látni. Annak való Nyúl. Aki pedig kíváncsi a körülötte kiépült világra, annak MINDKETTŐ!

Lódultak is a lábak a még itt is lépten-nyomon fellelhető jelzések után, de nem ment ám olyan könnyen mindez. Ugyanis nemcsak a hangulatos paraszt házak miatt blokkoltak a lábak, hanem az imitt-amott felbukkanó kilátások. Olyan kis meglepi szerűen előbukkant egy részlet, melyből ellátsz az útig, majd a következő nyiladék és már szemeid Komárom ködjébe vesztek el.

Egyszer csak szétnyílik a függöny, megszűnik minden gátlás. Eléd tárul a belátható táj szinte egésze. Hú, hú, hú! Itt kell lehorgonyozni, s nézni, amit csak lehet. Ezt az egészet! S köszönni a Napnak, hogy süt, a felhőknek, hogy másfelé járnak. A szemednek, hogy közvetíti feléd mindezt, köszönni, köszönni, hogy itt lehetsz, s részese lehetsz ennek az örömnek.

Az a kis piszok kíváncsiság azonban, mint apró hangya ott jár egyhelyben a fejedben, s bizergál. Mi lehet még ott előtted?! Na, jó, megint győztél. Döcögjünk előre. Indul a test, teszi a dolgát, viszi a vágyat, had kapja meg, amit akar. Hangulatos utcák és jól ismert jelzések egyvelege által kevert koktélt szürcsölnek szüntelen a lábak, mire kiállt elém egy újabb alkotás. Itt vagy francia kő, megvagy Napóleon Kilátó!

A nap utolsó célpontja, mely szintén nem olvasható a prospektusok borítóján. Lássuk hát, mivel kápráztatsz el! Ebbe a szerkezetbe feljutni nem nagy feladat. Pár lépcsőfok az egész és kész! Lássuk! Ismétlem, lássuk! Lássuk, lássuk, lássuk, lássuuuuk! Hiába, itt kérem nem jön még egy félszeg wow sem. A Győr felé elnyúló részt kopasz fák takarták, a többi pedig az elmúlt kilométerek során, s főként a Lila-hegyi események élénk emlékétől élve semmit nem hoz. Hmm. Az egész ide vezető úton viszont, mint a fenti sorok árulkodnak, csordultig tele gyűjtöttem a puttonyt élményekkel. Kifejezetten örömteli pár kilométer volt, ettől lett értelme a kirándulásnak.

Igaz, ez még csak a fele volt. Visszafelé pontosan annyi volt. Oké! Akkor nagy levegő, felszállási parancs kiadva. Lábak, vigyetek vissza, de gyorsan. Nagyon gyorsan! Indultak is a hű szolgák, s mi tagadás, ezt a pillanatot várták, melytől végre megmutathatták, mire valók. Erős tempó kezdődött, hol a pulzus a meredekséggel arányosan emelkedett. Na, még egy kapcsoló, megy ez, s már suhanás is az ismert utcákon, tornyon s erdőn keresztül. Mi tagadás, a túrákat igyekszem kör mintára megalkotni, itt viszont kifejezetten jól esett, hogy ugyanazok a szakaszok következtek. Egyszer kevés ezen a helyen végig sétálni. Kellemes hangulat, látnivalókban gazdag részek közt föl s alá is ellenne az ember. Azonban egyszer csak magasra nyújtott kézzel jelentkezett újra a Lila-hegy. Na, mellettem is elrohansz? Neeeem. Olyan szirének énekelnek abból a helyből, melytől nem lehet szabadulni. Csak fel a tetőre és jöhet az újabb ájulás.

 Amikor a lábak már dübörögnének, tolnák maguk alá a maradék távot, a koponyán túli rész megáll és pihen. Most ő mondja azt. Figyeld azokat ott lent. Ahonnan jöttünk, s ahová megyünk! Most figyelj, s innen nézd meg! Látod az egész képet! Látod! Itt az egész! Innen fentről kijön! Írd be magadnak ezt az egészet, mélyen írd be. S amikor lent leszel, s idegesít a piros lámpa vagy az, hogy valaki eléd pofátlankodik a sorba… Írd be az egészet, hiszen ez a teljes! Biztos ki akarod tekerni a másik nyakát, mert morcin nézett rád? Ha látod az egészet, akkor tényleg fontos mindez?! Oké, mehetsz tovább! Azonban ne felejtsd el az egészet! – szól a koponyán túli rész…

A lábak újra a nyakat súrolták, a lejtő meredekségétől függően hol nagyobb, hol kisebb volt a lépéshossz. Majd feltűntek az első házak, utcák és egy emberi gesztus egy idősebb úrtól. Köszönöm! Nélküle nem tudtam volna legyőzni az ugató hegyes fogú négylábút!  Suhanás át az utcákon, le egészen a parkig. Hurrá! Viktória! Ugrás be a volán mögé, pöcc, majd start irány haza.

Nagy Kornél