Üdvözlök minden Kedves Olvasót innen a világ legnagyobb versenyének partvonaláról. Idén is kezdetét veszi az a gigászi küzdelem, mely túlmutat az emberi elme befogadó képességén. Hogy csak így egyből a közepébe vágjunk, elárulom. A Föld minden országából érkeztek résztvevők erre az ultasztikus eseményre. A számok önmagukért beszélnek. Körülbelül kilencezer madárfajból nem kevesebb, mint – még leírni is megdöbbentő – ötven, igen, igen, ötvenmillió madár száll most rajthoz és indul el ezen az egyedülálló, mással össze nem hasonlítható extém kihíváson.

Ide is furakodok a startvonal közelébe, hol leszólítok egy gyönyörűséget.

- Drága gyurgyalag, arra kérlek, áruld el az olvasóinknak, mi célból adtad be nevezésed és miért tolakodtál ide az elejére?

- Tudják kedves szárnytalanok, nálunk más az élet, mint felétek. A természet erősebb kézzel bánik velünk. Amint a nyár lábnyomát elfújja a hűvös szellő a poros útról, a spejzünk lassan kiürül. Az a nyami, melyet a mi begyünk kíván, elfogy. Így az éhezés rettentő vasfogainak csattogtatása elől indulunk útnak.

- Köszi, Gyuri! Hagylak is készülődni!

Micsoda karnevál, micsoda eszméletlen hangulat! Madarak mindenütt. De, amíg nem indul meg a csapat, van egy kis idő a visszatekintésre. Hopsz, el is csórjuk az időgépet. Ahhoz azonban, hogy az első madárvonuláshoz térjünk vissza, hosszú az út! Százötvenmillió évet kell megtennünk! Hmm! Azért ez mán döfi! A dínók fénykorában már létrehozták ezt a „rendezvényt”. Nem semmi. Oké, akkor gyerünk vissza a mába, de még mielőtt teljesen megérkeznénk, szálljunk ki a civilizáció hajnalán és kérdezzük meg az akkori embert, mit gondol a madarakról.

- Héj! Öregapám! Miért van az, hogy nyáron egy csomó olyan madarat látunk, amit télen nem. Mi történik velük?

- Hááát, öcsém, az úgy van, hogy a fecskék befúrják magukat a sárba, s ott vészelik át a karácsonyt. De láttam már olyat is, hogy az éj leple alatt kereket oldottak, s elindultak egészen a Holdra. Mi több! Figyeld ott a kakukkot! Az bizony télre átváltozik és karvaly lesz belőle.

Na, ne hülyéskedj, öreg! Mordulhatnánk rá, de nem tesszük. Hiszen a régmúltban elfogadott tény volt mindez, azonban nem teljesen logikátlanul. Hiszen a madarak éjjel is repülnek, tehát teljes joggal gondolhatták, hogy a Holdon telelnek. Mi több, távcső híján ember legyen a talpán, ki megkülönbözteti a kakukkot a karvalytól. Így nyáron volt kakukk, télen nem. Ebből gondolhatták, hogy az ősszel eltűnő kakukk átváltozik a télen is fellelhető karvallyá.

De térjünk vissza a jelenbe. Újra a startvonalhoz és máris a virtuális tollra kapom az egyik főszervezőt, kit a nevezés feltételeiről faggattam.

- Mindenki benevezhet? Egy fiatal nagykócsag, ki csak úgy a hecc kedvéért csavarog egyet a környéken, az is rajthoz állhat?

- Nemmm! – Mosolyodik el az ősz szakállú. Itt kérem, szigorú versenykiírásnak kell megfelelni. Például nagyon fontos, hogy az útvonal periodikus, azaz oda-vissza történjen. A fészkelő területtől a telelő területig, majd vissza. Holmi csavargók nem állhatnak be a sorba.

Ennyi résztvevő azonban tuti, hogy nem egy féle indítékból köt lábára útilaput. Most beosonok közéjük és erről faggatom őket.

- Villás farkú barátok! Te miért indulsz útnak?

- Azért, mert apám, s anyám azt mondta, menni kell. Egyszerűen belém írták a szabályt.

- Azt tudod, hogy nem mindenkinek ennyire szigorúak a szüleik?

- Persze! Nézz hátra a sor végére! Ott azok a rozsdásfarkúak. Ők aztán marha lazán nyomják. Nem a génjeikben keresik a slusszkulcsot, hanem az időjárás előre jelzésének hisznek.

Képbe volt a fecsi rendesen! De kit látok ott a sorban? Csilpcsalpfüzike ugrál, s melegít serényen.

- Helló Fűzi! Hová lesz az út?

- Mi nem megyünk messze! Leugrunk a haverokkal a Földközi–tenger partjára. Itt van a szomszédba. Na, de, látod ott a kék vércsét, annak már jobban fel kell kötnie a csizmát. Ők már a Szaharán túlra tervezik az utat. A fehér gólyák pedig… Hát ők nagy utazók. Akár Dél Afrikáig is eljutnak. Mi több, kukkerold azt a fekete sapist! Ő a sarki csér. Jól nézd meg! Ő nem tököl! A világ legnagyobb utazója. Becslés szerint évente hetvenegyezer kilométert is képes letolni! Ehhez még hozzá vesszük, hogy akár harminc évig is él, több mint két millió kilométer lesz a szárnya alatt. Ő az igazi nagymester!

Az állat! Micsoda kavalkád, micsoda felfoghatatlan teljesítmények. De, ha már itt tartunk, kíváncsian várom a fehér gólya válaszát. Hogyan lehet ezt így teljesíteni.

- Ez úgy van – szól Kele utódja. Mi nem vagyunk egy ugribugri madarak. Szépen megfontoltan még itthon végig gondoljuk az egész utat, majd megvárjuk, míg kisüt a Nap és felmelegíti a földet, s a levegőt. Erre a termikre a hatalmas szárnyainkkal ráfekszünk és így liftezünk fel az égbe, s ha kellő magasan vagyunk, vitorlázunk tovább. A tengeren azonban nincs termik. Így kikerüljük azt, például Törökország felé.

Húúú, mennyi, de mennyi kérdés jár még a fejembe, de lassan indul az akció, így jobb lesz belehúzni. Oda is furakodok egy tövisszúró gébics mellé.

- Helló! Te milyen stratégiát követsz a vonulás során?

- Én a tölcsérvonulók csapatát erősítem. Azaz mi széles területről indulunk el – mint egy tölcsér – és ez a csomó madár viszonylag szűk helyen tölti a telet. De nem mindenki járja ezt az utat. Vannak itt hurokvonulók, kik más úton repülnek le Afrikába, s más úton érkeznek haza. Majd pedig ott vannak a bakugró vonulók, kik északról érkezve átrepülnek társaik fölött, s tőlük távolabb telelnek.

- Hú, de jó téma! Azt mondod haza! Mért? Hiszen Te alig vagy itthon pár hónapot. Miért mondod, hogy haza, miközben Afrikában több időt töltesz?

- Ez igaz, de itt keltem ki a tojásból. És ahol kikelsz, ott vagy otthon!

- Békén is hagylak, melegíts be az útra!

 Jééé, ott a sorban fura fejű, bóbitás tollasok csoportja virít!

- Sziasztok Bíbicek! Hogy ityeg?

- Helló!

- Micsoda szárnyak, ezzel aztán lehet emelkedni az égig!

- Nincs panasz rájuk! Hagy irigykedjenek a kétlábúak. Igaz, ő is terjeszkedik az égig. Egy tízemeletes ház harminc méternél is magasabb. Az Eiffel-torony háromszáz méter és igaz, még nem láttam, de azt mondják Japánban egy tornyot hatszázharminc méternél magasabbra húztak fel. Ez azonban liliputi ahhoz képest, amit mi teszünk. Mi ugyanis két-háromezer méter magasan hasítunk! Láttam előbb gólyával beszélgettél. Ők ennél még magasabbra, majdnem ötezer méterre emelkednek. De ott a sorban látod azt a fekete-fehér szárnyast. A levegő királya. Amíg a te fajtád az Himalája csúcsait próbálja meghódítani, addig ő kilencezer méter magasra emelkedik, és ott tartja magát a levegőben, és így repüli át a legmagasabb hegységet. Az indiai lúd! Na, de mesélték, hogy egy karvalykeselyű még ennél is magasabbra, tizenegyezer méter fölé emelkedett.

- Ez hihetetlen! Elképzelhetetlen. Ha viszont már itt tartunk, milyen tempót diktálnak?

- Attól függ, ez is ki. Egy elefánt negyvennel, agár több mint hetvennel, nyúl nyolcvannal és egy gepárd százhúsz kilométer per órával is tud menni. Mi?! Varjúk ötvennel, seregélyünk hetvennel és most csüccsenj le, a vándorsólymunk igaz zuhanó repülésben háromszáz fölött száguld.

Mi viszont ez a nagy készülődés? Hoppácska. Kezdődik, kezdődik, kezdődik! Pedig még ezer kérdésem lenne, de jobb lesz kihátrálni, mielőtt elsodor a tömeg. Köszönöm szépen mindenkinek a válaszokat!Tőled is búcsúzom, Kedves Olvasó és biztatlak, amikor lehetőséged van nézz fel az égre, csodáld ezt a lélegzetelállító eseményt, a madárvonulást.

Nagy Kornél

Nyár van. A hőmérő higanyszálát délben már csak az égig érő paszuly tetejéről lehet leolvasni. Olvad a fagyi és olvad a fagyi árus is. Mit tehet ilyenkor a nyughatatlan természetjáró? Korábban kel a Napnál.

Így történt egy hangulatos vasárnap éjjelének vége felé, hogy még a sötétség leple alatt osontam ki a város szívében csörgedező Lajta partjára. A házak hatalmas néma monstrumként bámultak. Itt egy taxis, ott egy biciklis tűnt fel, de bevallom nem ezt kívánták a szemek. A kiserdői hídig akár csukva is tarthattam volna őket, hiszen csak ezután érkezett nekik a parancs. Szemhéjakat fel, kezdődhet a feladat.

Aki erre a vidékre téved, ne várjon Jurassic parkhoz hasonló jeleneteket. Sőt még egy állatkerekedésben megszokott nyüzsire sem érdemes készülnie. Itt csend volt és nyugalom. Se egy nagykócsag, de még barázdabillegető miatt sem kell felemelni a kukkert. Csak pár hápi a tőkés félékből, s más alig. Micsoda tökéletes helyszín arra, hogy csak figyelj. Ne tegyél mást, csak figyelj! Nézd az út szélén szundító virágokat, a mögöttük testőrként feszítő fákat és a tájat uraló Lajtát. Nem is kell több, ennyi pont elég! Egyszerűnek tűnik, de próbáld ki! Van, aki könnyűszerrel teljesíti, másoknak esetleg bevillan egy–egy esemény a múltból vagy a gondolatai, huss, elszaladnak egy-két nappal, héttel távolabb és már a jövőben turkálnak. Várj! Inkább térj vissza a jelenbe és éld meg a pillanatot! Legyél ott, ahol vagy! Gyönyörű!

Nézd! Ahogy a lámpák még viaskodnak a sötétséggel. Egy–egy kisebb területen leküzdik, de minél jobban távolodunk tőle, annál erősebben markol az éjszaka. Ehhez legjobb barátja, a csend is társul, kivel ketten olyan hangulatot varázsolnak, melybe öröm lépkedni. De nézd csak, egy kutya kiszúrta az érkezést és vadul elvakkantja magát. Mint egy üvegtábla, úgy roppan össze a csend és semmisül meg egy pillanat alatt. Idő kell hozzá, hogy magához térjen, majd újra összeállva visszajöjjön a megszokott hangulat.

A távolság közben észrevétlen fogy. Előbb még a víztorony kísért, most pedig már a Halászi irányában vezető út hídjának karjai tárulnak szét. Egy rövid átkelés után máris a Wittmann parkba találhatjuk magunkat. Hmm. Itt is mekkora kontraszt. Nemrég még sok ezer ember társaságában ordítottuk Paksi Endre után az ismerős dalszövegeket, most pedig alig egy –egy emberke kószál, olykor még előző órák bulijának hangulatában.

Ezen is átgázolva a Pozsonyi úton túl már a gimi pálya melletti töltésen énekelnek az egymásnak dörzsölt kavicsok a láb alatt. De ott fent a háztetőn kicsoda rohangál? Jééé, egy rozsdafarkú kelt korán, hogy apró gyomrocskájába összegyűjtse a környék rovarjait. Ez a rigóféle a jópofa madarak közé tartozik. Van belőle pont elég, hogy találkozzunk velük imitt-amott. Akik olvasták a szakkönyveket azok októberben pár száz kilométerrel délebbre vonulnak, de akadnak közöttük keménykötésű példányok, kikkel még a karácsonyfa díszítés közben is találkozhatunk.

Ki dugta viszont ki fejecskéjét egy ház sarkából? Lehet, hogy Béla bátyánk is, csak azt nem vettem észre. A Nap viszont udvariasan odapöttyintette magát. Halihó! Fölkeltem! Hurrá! Épp időben, hiszen kezdtem megérkezni a zsiliphez, hol egyik ismerősöm szerint merőkanállal mérik az élmények adagját. Némi tájékozódás után meg is lett az ösvény, melyért lelkesülve könnyedén győzte le másfél, két órával korábban a fej a gravitációt. Oké! Lássuk hát.

Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy egy szoba küszöbjéhez érkeztél. Hófehér lenge függöny csüng még a karnison. Majd lágyan odalépsz, óvatosan elhúzod, s belépsz a területre. Aztaaaaa! Abban a pillanatban jöttem rá, miért nem volt útközben egy-egy madárnál több. Ezek ide jöttek!!

Bemelegítésként egy pár vidám cinege kiáltotta el magát a bokrok sűrűjéből. Röviddel később megszólalt egy igazi mágus. A szárnyas, melynek torkából olyan hangok áradnak ki, melytől földbe gyökerezik a láb, megdermed a test és pillanat alatt megszűnik körülötted a világ. Egész lényed a hangra fókuszál. Ez azonban puding. Persze jó érzés hallhatni, de ennél van egy komolyabb kihívás!

Megpillantani! Ha van madár, melyből kifelejtették az exhibicionizmus képességét, akkor ő az. Holott élénk színe miatt nincs könnyű dolga, viszont a sárgarigó nem szereti a reflektorfényt.  Most viszont ráült egy ágra, és... Hmm! Hát igen! Aki nehezen adja magát, annak nagyobb az értéke! Ezért is ver hevesebben a természetbarát szíve, ki előtt megjelenik hazánk egyik legszebb tollasa. Húúúú! Sokáig azonban nem tehetjük mindezt. Május környékén érkezik csak a környékünkre és már augusztusban csomagol, szárnyra kap és irány Afrika. Addig viszont pusztítja a rovarokat, sőt még szőrös hernyókat is! Azonban nem csak ő lépett fel a bemutatón. Egy bájos csuszka is felmászott a fa csúcsára, igaz nem a kilátásban gyönyörködött. Jobban érdekelték a csőre előtt mászkáló hamik, melyekből ő is kivette a részét. Nicsak, egy fiatal nagy fakopi is felreppent és megmutatta magát.

Idő közben a Nap észrevétlenül lépkedett egyre feljebb a létrán, egyszer csak a lombok közül kezdett tüzelni. Oké, oké! Vasmacskát felhúzni, induláááás! A város megszokott nyüzsgésbe kezdett, mire a lábak újra kalapálni kezdték megszokott járdáit. Kanyargó utak, serényen lépkedő gyalogosok, pedáljukat lendületesen tekerő örök ifjúk és sebesen robogó autók rohantak valahová. Pedig lehet, ha egy picit lassítanának, sőt akár meg is állnának, akkor talán meg is érkeznének oda, ahová a nagy sietségükkel nem érnek el.

Nagy Kornél

Biztos Te is jártál már úgy Kedves Olvasó, hogy egy jeles napra készülve (házasság, nagyobb ünnepeket, vagy épp egy régen várt kirándulás) hogy izgatottan hívogattad a másnapot. Mint a Duna, hömpölyögtek Benned az érzések és alig vártad, hogy ez a hatalmas víz találkozhasson a tengerrel, óceánnal. Ha nem is ennyire intenzíven, de mint egy megduzzadt patak, úgy töltődik meg hétről-hétre a természetjáró szíve azzal a jóleső izgatottsággal, mely kiviszi őt a zöldbe.

Ilyen hosszú bevezető szolgáljon hát magyarázatul annak a ténynek, hogy az erdőkerülő szeme miért pattan ki tavaszi rügyként még az éjszaka határán. Majd orra beleszagol a levegőbe, s érzi, talpon van a helye. Öt óra tájban már a város határában kanyargó Mosoni–Duna dolmányos varjúi méltatlankodtak érkezésem miatt. Mi a fenét keres ez itt, kááárálták. Titeket! Igaz már őértük sem kell a világ végéig bandukolni. Ugyanis, ahogy a feketerigók, barázdabillegetők is egyre gyakrabban kerülnek szem elé, a szürke mellényes társaság egy–egy bátrabb tagjai is Kolumbusz Kristófként fedezi fel a számukra új élőhelyet. Jó pár éve még csak a településeink közti szántók fa soráig kellett utaznunk értük, mára a házaink közt, olykor már a parkoló autók árnyékában is találkozhatunk velük.

A balkáni gerlével már régebbi a kapcsolatunk. Igaz, vele sem futhatott még össze se Mátyás király, sőt még Kossuth Lajos sem a Kisalföldön. A múlt század első felében jelentek meg nálunk az első példányok. Azóta olyan jól érzik magukat, hogy bárhol összetalálkozhatunk velük. Szegény vadgerlénket, kik előttük itt éltek, ki is szorították a városokból az erdőszélekre…

Azonban nem csak ő haverkodik össze a kétlábúval. Pár éve még kerekre nyílt szemekkel figyeltük Tata városának egyik cérnavékony vízcsíkjában egy nagy kócsagot, ki valahogy ott kívánt tartózkodni. Lám pár év és már nekünk is lett házi bejáratott szürke gémünk. Holott a Szigetköz vadul benőtt helyein még majdhogynem fekete gólya félénkséggel viselkedik, már távolról elröppen, ha kukkerest lát, vannak példányok, melyek sziklaszilárd eltökéltséggel, mint végvári katonák ott állnak a folyóparton és rendíthetetlenül riogatják a környék uszonyosait.

Mennyi, de mennyi madár így első ránézésre, pedig még ránk sem mosolygott a nap. Mi több, az sem derült ki, hogy merre járunk. Ez egy kicsit szándékos volt, hiszen a meglepi része. Ezúttal ugyanis nem messzebb, mint itt, Mosonmagyaróváron a városközpontból a Biczó felé vezető útra hívlak meg egy sétára. Az ember azt hinné, hogy nem egy nagy kunszt.

Hiszen erre nap, mint nap elmehetünk. Ismerjük is minden sarkát, szegletét. Akár csak veled együtt élőket. Gyerekeidet, párodat, szüleidet, barátaidat. Az évben azonban van egy-két alkalom, amikor kicsípik magukat. Például egy bálba mentek. Megjelenik előtted és szinte csodálkozva nézel rá. Tyű, a mindenit. De jól nézel ki! Ilyen csinos társsal élsz nap, mint nap! Pontosan ez a látvány fogadja azt, ki ünneplőben találkozik a Mosoni–Dunával pirkadat előtt.  Ugyanaz a táj semmiben sem változik, mégis eláll a lélegzeted és csak nézed, nézed, nézed, nem hiszel a saját szemednek! A természet azonban nem csapodár férfi, se nem könnyűvérű nő. Ő csak azok előtt mutatja meg igazi báját, kik szemük sarkából hamar kicsapják a csipát és lábukat a többiek előtt vetik az ő földjére. Akkor azonban elájulsz tőle.

Képzeld el, hogy megjelenik előtted színtiszta ruhában. A zöld az igazi zöld, a barna igazi barna, a kék igazi kék, a fehér igazi fehér. Ekkora baromságot, hőkölhet fel elsőre az, ki még nem látta igazán a színeket. Azonban a Napunk megérkezése előtt, alig mozog valaki az utcákon. Szinte, mint egy üde élő, de mégis üres és mozdulatlan világba csöppennél. Mivel sem autó, sem biciklis, sem gyalogos, a hang is minimális. Nem érkezik beléd azaz őrült mennyiségű inger, mely máskor arra figyelmeztet, „húzódj le”, „köszönj,” vagy épp „tempózz”. Ebben az időben mindez még alszik, csak a Természet van és te. Ekkor látod meg az ilyenkor amúgy is élénkebb valódibb színeket és adsz jelentőséget egy csobbanásnak a vízben, egy szárnysuhogásnak az égen. Ezeket a jeleket észrevéve pedig rájössz, micsoda helyen élsz. Nem is hitted volna!

Ja, kérem, hogy közben ott egy klü klü klü klü–ző zöld küllő. Igen ez az alkalomhoz illő fülbevaló, melyet megcsodálsz így egyben. Amint az a harminc centis erős csőrű kiül egy ágra. Hmmm! Tökéletes kép! Nicsak, ott a fahíd utáni szederfán meg egy fekete harkály szállt be. Aztaaa! Hát ő a favájók királya! A legnagyobb testű odúmester, ki szemed láttára ott dolgozik a fán. Micsoda hangulat!

A kíváncsiság azonban tovább taszigált. Oké, oké! De mi lehet az erdősávon túl? A jó öreg Nap nyújtott kezet, az Engler-hídra kanyarodva. Akkor még ő is barátságos arcát mutatta, s jámbor tekintetével noszogatott tovább, tovább mondván, egy két óra és leperzselem a fejedet! Szót fogadva irány a sétány, melyben egy sárgarigó köszöntött a túloldalról. Jééé, hát Te is itt laksz? Hurrá! Kunkorodik fel akaratlanul is az ember szájának a sarka.

A gondolat azonban tovább zakatolt. Figyusz, mi lehet ott kint az itatónál? Múltkor, mikor arra jártunk, két nagy kócsag nézett farkas szemet a kopoltyúsokkal. Talán most is ugyanezt teszik! Hmm, lássuk! Állít a madárbarát egyet a gyorsító kapcsolón, majd még kettőt és egyszer csak a cirkusz téren liheg a törzs, a kéz, a nyak és a fej a lábak után. Amint odaér vadul pásztázza a vizet, de még egy szárcsa sincs, ki pofámba röhögne.  Persze, aki már többször járt ki éles terepen, tudja jól, nem kiállításra megy. Itt szubjektív lények kegyeiért esdeklünk. Ha akarja ott lesz, hát ezen alkalommal nem akarta.

Az idő azonban nem állt meg. Mi több, egyre gyorsabban szaladt tovább. Ami azonban nem lett volna gond, csakhogy kezében volt a zsinór, mellyel egyre följebb és följebb húzta vele a Napot. Amint pedig nyolc óra környékére értünk, bizony legközelebbi csillagunk belekezdett…

Egy igazi madárbarát azonban mindent kibír, hizlalhatnánk egónkat ezzel a sületlenséggel. Holott könnyű hátizsák szinte csak lengett a vállon, de a vízcseppek egyre kövérebbek lettek a homlokon. Lassan elkezdődött az árnyékok keresése, no meg a hol fordulunk meg című játék. A lábujjakat segítségül hívva sem hiszem, hogy menne megszámolni, hányszor nyomdázott már a tappancs ezen a terepen. De mégis, na, addig a házig, majd a következő fáig. Túl nagy tétje azonban ilyenkor már nincs. A madarak ugyanis nem akarnak hősködni. Ha meleg van, befogják a csőrüket és tojnak rám egy nagyot.  Egy két cinke még elkiabálta magát és egy kis bújócskázásra invitált, amit persze nem illik visszautasítani, nehogy megsértődjön.  Lassan azonban a meleg őket is piano üzemmódba kapcsolta, így nagy levegő. Szép volt ez az út felsóhajtások közepette, hátra arc.

Igen ám, csak egy újabb hang csiklandozta meg a dobhártyát. Hoppá! Ezt nem tollas okozza. De ki? Új erőre kap a kíváncsiság, mohón fürkészi a fák ágait, de semmit sem lát. Na, jó… Mehetünk… A fül azonban újra felordít. Állj már meg!! Fejet föl! Tuti, hogy ott van!!!  Szegény fej tekereg, szinte bebújik a lombok közé. Egyszer csak kukuccs! Két fekete apró gombba ütközik, kinek gazdája tuti kajánul kuncog magába. Mi van! Csak most vettél észre? De nem smucig, önző. Engedi, hogy nézzem a szőrmés mókust, miközben épp a reggelijét fogyassza. Ott rágicsál, közben lepislant, mi az érdekes abban, hogy eszek?

Egy ideig még engedi, mi több pózol a kamerának, majd jóból is megárt a sok alapon fordul egyet és hopp, elillan egy olyan útra, melyet csak a mókusok ismernek.

Újra indul a szervezet, s hamar felfalja a hazáig vezető utat. Otthon már mindenki felkelt, s bizony eljön az ideje az első étkezésnek. S igaz, mondhatjuk, itthon vagyunk, de a gondolatok még valahol kint kóborolnak valahol, s ki tudja, mikor érkeztek csak újra haza.

Nagy Kornél

Mi történik akkor, ha egy természetbarát szabadságra megy vakáció címen és ő vigyáz a család fiatalabb tagjaira? Egy biztos, szobafogság nem! A folyamatos időjárási adatok megfigyelése során kinéztünk egy napot, majd leporoltunk, ki tudja, mióta dédelgetett túratervet és belevettük magunkat, mi tagadás, az idei év egyik leghangulatosabb kirándulásába.

Történt hát egy hétköznap reggelen, hogy a kötelező körök lefutása után hárman maradtunk a kocsiban, ami valahogy nem akart hazafelé menni. Jól van, úgy is haszontalannak tartjuk az erőszakot. Merre érzed a boldogság illatát? A motor dél felé szimatolt az üde friss levegőben. A gyors ellátmány beszerzése után máris Fertődnek vettük az irányt. A hangulatos településen való átgázolás után felkeveredtünk a 84-es útra, majd egy erős kanyar és már kattogott is a kézifék. Kiszállás, megérkeztünk!

Holott Sopron még csak a távolból integetett, aki erre jár és van jó fél órája, parkoljon le a Kópháza utáni első elágazóban. Innen indul ugyanis egy helytörténeti tanösvény, melynek a végén kilátó várja a bakancsosokat. A tudatnak kiabálnia kellett a lábakkal, mire felvették a kesztyűt a heggyel és szépen lassan maguk alá utasították. Pedig maga a környék igazán tündéri. Nincs benne semmi vááóó, csak hangulatos kis dombos menet, egy út, mely közepesen emelkedve kúszik fel a hegyre, miközben nyaktekercs módjára forog a fejünk az elénk táruló táj láttán. A fél kilométernél alig hosszabb út hamar elfogy és egyszer csak ott terem előttünk a fa építmény, mely szinte, mint tölcsér a vizet úgy szippant fel a csúcsába. Egyszer csak a magasban terem a kukkeres, és nézi, nézi a környéket. Hmmm, igazi előszoba a Soproni-hegységnek. Lábunk előtt fürge autók rohannak, ki tudja, hová. Valamivel távolabb már a hűséges város házainak százai várják érkezésünket. Jól van, megyünk már! Csak a Mátyás kunyhót még körbejárjuk.

A környék megér egy délutánt is, de ide mi csak kikacsintottunk, hiszen az igazi célunk messzebb volt. Így visszaérve az autóhoz, újra műútra váltottunk és hopp, máris a tűztorony felé araszolunk. Majd erre, s persze arra suhantunk kifelé a városból. Jöttek az éles kanyarok és egy tábla, mely megmutatta. Megérkeztünk. Üdvözlünk Brennbergbánya. A főtérre érve hosszabb pihenő ígéretével hagytuk ott hű társunkat, mert újra a lábak kapták a főszerepet. No, meg egy kút, mely a nyári hőségben oázisként állt az út szélén. Körbeálltuk, majd a hűs vízből kapott mindenki. A test belül-kívül, palack, sapik. Oké, alkalmi fürdő után begyújtottuk a rakétákat és nekiindultunk a hegynek.

Fel kell kötnie a gatyáját annak, kit erre a vidékre visz a vágya. Itt a belépőt komolyan veszik. Kezdetben egy vadul csaholó kutya dobta fel a hangulatot, mely nyitott kapunál ugatott minket. Tőle pár száz méterre zümik csoportja tett óvatosabbá. Azonban, ami utána következett, az tényleg komoly dolog! Mindenhol írják, hogy ez a terület másabb jellegű útvonal. Ezt pedig már az első métereknél ki lehet szúrni. Lent a centrumban mindenhol sűrűn hálózott turistaútvonalak és szerteszét található érdekességekkel – táblákkal, kiépített forrásokkal és egyéb látványosságokkal várják a nagyérdeműt. Erre már törpül a hangulatfokozó szerek adagja. Kell is! Ez a rész nem erről szól! Egy igazi békén hagyott rész, mely önmagától szép! Itt nem kell turbó, mely extra adag oxigén, sőt még ingyom-bingyom sem hiányzik. Itt a fák, erdei utak és a mással össze nem keverhető levegőnek koktélja adja azt a tökéletes egyveleget, mely a túrázás értékkönyvének első helyére helyezi a területet. Egyszerűen tökéletes.

Érezni a puszta természet valódi voltát, amint a szolid emelkedőn lábaid örömmel kutatják fel az eléjük kerülő terepi adottságokat. Persze emellett a szemek is vadul pásztázzák az élőhelyet, no meg a térképet, mely arról árulkodik, hol fedezhető fel a Magas-bérci kilátó. Lám, eljön az elágazás, melyre rákanyarodva azt ígéri, idővel megpillanthatjuk. Ki akar viszont sietni, ilyen környezetben?! Akit ugyanis esetleg nem babonáz meg a környék látványa, történelmi ismereteit, húzza ki emlékei bugyrából és pár évtized átugrása után máris izgalmasabb lesz a séta. No, de a képzelet szárnya távolabbra is vihet. Tekerjünk vissza még több mint kétezer évet és máris a kelták lábnyomát kereshetnénk a környéken. Akit azonban nem hoz lázba az időutazás, az is talál magának valót, hiszen a Mária út jelzéseit is megtaláljuk. Ez az érdekesség ott lapul meg a lombok között és vegyül el az egész térben.

Azonban mégsem hagyják csak a képzeletbeli utazásokra az ide kirándulókat. Egy új tanösvény markáns jeleit vettük észre. Juhééé! Itt a senki földjén! Réka és Bálint azonnal fel is fedezték a szabadba kirakott érdekességeket. Itt aztán volt erdei vurstli. Madárodúk, vadetetők, magas les, minden mi beleillett ebbe a mozaikba. Fel is dobta a hangulatot. Azonban itt nem volt vége, különböző távolságokra, mindenféle szabadba való ötletes kis játékok mutatták be a környék élővilágát, szinte felnőttek részére is megfelelő hangulatban. Ötletes feladatokból kialakított akadálypálya húzta csapatunkat a következő állomásokra.

Egyszer csak egy fa épület sziluettje rajzolódott ki előttünk. A szemek kikerekedtek, a lélegzet elakadt, ki tudja még, hogy milyen fizikai reakciókat váltott ki a belső szerkezet, amikor megpillantottuk Őt! Őt, kiről örömódákat zengnek az írások, melyben mind különleges voltát és mással össze nem keverhető hangulatát dicsőítik. Egy hely, mely, mint egy apró virágként ott díszeleg a rengeteg közepén. Előttünk jelent meg! Mi ez, ha nem ünnepi pillanat! Nagy levegő, s gyerünk! Irány a Magasbérci-kilátó!

Bevallom a beharangozóktól sokat vártam tőle, s amikor fellépkedtünk a lépcsőkön, megértettem. Ez nem szavaknak való feladat. Persze most a következő betűk kimökögnek valamit, de halovány árnyéka annak, mi odafent vár. Egy hely, melyet nem az érzékszervek útján agyunkba érkező ingerek alapján határozol meg. Itt a fények, hangok és illatok törpnyi részét adták az egésznek. A Magasbérci-kilátót nemes egyszerűséggel érezni kell. Az tény, hogy itt olyan képességeket is tudsz tapasztalni, alkalmazni, használni, mely egy nyüzsgő utcai kavalkádban őrületbe kergetne. Ahogy a világ végén, egy erdő mélyén, mindentől távol egy mesevilág peremén ülsz és tapasztalod a valótlannak tűnő valóságot. A mást, mely ott az valóság. Hmmm. Ezeket a pillanatokat írják aranyszínű tollal az emlékezet folyton bővülő könyvébe.

Tanyát is vertünk. Kidobtuk a kukába az órát, elővettük az enni- és innivalót és nem tettünk mást, mint jól éreztük magunkat. Az üzemanyagtartályok feltöltése után sem volt kedvünk kigyalogolni az álomvilágból. A pihenésé és mókázásé lett a főszerep.

Nem is tudom hogyan, egyszer csak lent lettünk és elindultunk visszafelé. Jöttek az ismerős fák, játékok, szakaszok, de ha már itt vagyunk, kukkantsunk át szó szerint a pár méterre lévő Ausztriába. Egy kenguru, sőt akár egy béka is átugrott volna, olyan közel voltunk. Még egy település is mellettünk volt, melyen tettünk egy villámlátogatást. Majd jöttek ismét az újabb kanyarok és Brennbergbánya.

Ami viszont azután következett, arról még írni sem illik, de azért megteszem. A településről ezer érdekességet lehetne szétkürtölni. A múlt jelei átitatják az egész térséget. A bányászat emlékei ma is mindenhol fellelhetők és az ember elmélázik, milyen lehetett itt több mint száz évvel korábban. Kalapácsok, vagonok, itt-ott. Mintha az egész település egy nagy szabadtéri múzeum lenne. Van azonban egy olyan különleges hely, melyhez foghatót nem talál a bakancsos szerte az országban. Egy épület, ami speciális ötvözése a különböző funkcióknak. Mi pedig még kimondani és vicces, de bementünk. Réka és Bálint majdhogynem tíz évet várhatott arra, hogy apjuk bevigye őket, na, tessék, leírom, kocsmába. Túra közben bebattyogtunk, kikértünk egy kört, majd felhörpintve azt kisétáltunk az ajtón, egészen a mellette lévő csapig, hol felhígítottuk az üdítőt, igazi frissítővel. Mitől volt extra kocsma? Nem tudunk ugyanis más italozó helyet, mely egy templomban lett volna. A bányász pince pedig pont ilyen. Igaz, nem egy bejáratú, míg ugyanis az utcafrontról nyílik a mulató, addig az oltárt oldalról lehet megközelíteni.

Most, hogy ez is meg volt és egy kis játszóterezésen is túlestünk, újra a kerekeket szédítettük az autós pihenőig, hol ismét a hintáké lett a főszerep. No, jöhetett hát a térség utolsó kívánságlistán szereplő kilátója.

Eddig összesen kilenc égig nyújtózkodó tákolmány csúcsából kémleltük a tájat. Volt, melyből csak biccentettünk, sebaj, egyszer ezt is kellett látni címmel tovább indultunk. Volt azonban több is, mitől hátast dobtunk a gyönyörtől, s ámuldozva szembesültünk azzal, mennyire keveset láttunk még a világból. Ágfalvára érve komótosan léptünk ki a cirkálóból és szinte kötelességtudóan keresgéltük meg az utat.

A hangulatos kis sikátor sokat ígérően, kígyó módjára kanyargott a házak között hagyott szűk járdákon, s így csalt be az erdőbe. Némi tájékozódás után ráleltünk az útra, mely vitt, vitt, vitt, és hopp, szinte pillanatok alatt ott termett előttünk a Ház–hegyi kilátó. Megpillantottuk, majd nagy levegő, gyerünk fel rá. Mit is írjak róla? Felmentünk, körbenéztük, láttuk, majd egy pipát behúztunk a képzeletbeli listán és letipegtünk róla.

A kocsi türelmesen várt leharcolt csapatunkra, mely reggel óta gyűjtögetett egy bográcsba. Voltak benne súlyos, hosszú ideig emészthető élmények, könnyű mosolyogtató sztorik, valamint mindezt, csak simán kellemes időszakok. Ebből ért össze egy olyan táplálék, melyért annyira szeretünk kint lenni a természetben. Ennek íze azonban sokáig a fejben marad, s amikor újra lehetőség adódik, ismét a fák közötti kavalkádból főzzük az ünnepi menüt.

Nagy Kornél

Micsoda pompás helyen laknak a Kisalföldiek. A látóhatáron alig túl gémeket, kócsagokat vonzó vizes élőhelyek csokrából válogathatunk, másfél órányi keréknyomra pedig már magasodnak a környék hegyei. És mégis. Ekkora bőség közepette is előfordul, hogy alig pár napos eltéréssel visszatérünk egy területre, az ottani szárnyas brigád megcsodálásra. Igaz, ez a hely, nem más, mint a Lange Lacke.

Történt hát egy hétvégi reggelen, hogy a belső óra harangszóként csendült fel a szervezetben, jelezve ideje felkelni és indulni. Hat óra után már didergő lábak keresték a Napot az osztrák tó partján, de hiába. Sebaj, majd az izgalmas fajok bekapcsolják a központi fűtést, így hát iramkapcsolót föltekerve…, lássuk az első madárvártát.

A kilátóra feltápászkodva a szem azonnal fürkészni kezdte a buja növényzetet. Kereste, kutatta a placcot, de szó szerint meglepetésre senki nem volt, ki beleintegessen a távcsőbe. Hoppácska. Itt aztán mekkora csend van. Mintha elmentek volna reggelizni. Nem kell azonban elkámpicsorodnia annak, kit erre a vidékre vitt szerencsés lába. Az, hogy a lábtörlőnél nem áll díszőrség, még a benti buliról nem árul el semmit. Lecammogtam a lépcsőkön, majd az óra járásával ellentétes irányba kezdődött a séta.  

Sokáig nem is kellett cipelni az állványt, hiszen egy kis tocsogósban kétarasznyi hosszú tollas díszelgett. A pajzsos cankókról ritkán hallanak a madarak után nem kutatók. Ők nem is pacsiznak le a Sapienssel. De nekünk érdemes őket felkeresni és távolról a zavarásuk nélkül csodálni, miként gyűjtögetik össze a környék rovarjait, rákjait, férgeit, csigáit. A nem túl feltűnő csőrükkel szorgalmasan dolgoztak.

Tőlük pár méterrel egy madárnak a víz olykor térdét, máskor hasát simogatta. A fekete-fehér tollú, felfelé hajló csőrű gulipán is megszokott látvány ezen a környéken. Az ember idővel hozzá is szokik annyira, hogy mikor az utunk közepe felé megyünk, már rá se rántjuk a távcsövet. Igen, oké, megint egy gulipán. Pedig az első példányokat még kerekre nyílt szemekkel és nagy elismeréssel szemléljük. Erre a sorsra jut, a már egész tó körül megfigyelhető bütykös ásólúd is.

De nem minden ritkaságból lehet itt is Dunát rekeszteni. A kereső távcső egy olyan tollas képét rajzolta ki, melyért legyökerezett a láb, lekerült a hátizsák és fityiszt mutattam az óra nagymutatójának.  Egy madár, mely a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja szerint nem fészkel Magyarországon és „ritka vendégként” szerepel. 

Már magának a nevének is van valami különlegessége és a szintén fekete-fehér tollazata elő egy hóember orrától elcsaklizott hosszú egyenes piros csőr kerül. A helyi sztárt pedig úgy hívják, csigaforgató. Övé volt a nagyszínpad.  Ilyenkor kell letojni a világot. Beállni a távcső mögé és összeérni azzal az egésszel, ami ott van. Hiszen a csigaforgató egy kulcs, mely beenged azon az ajtón, mely olyan szobába visz, hol más tintával írják a szabályokat. Itt az ingerek útján összemosódik a természet veled.  Ez egy különös érzés, melyben az értékek helyükre kerülnek, s ez által olyan élményekben részesülhetsz… Erről is szól a természet megfigyelése. Azonban idővel megköszönte a kitartó figyelmet és pát intett. Az ösvény azonban még előre kanyargott, így kínálta fel a következő lépések helyét.  Élni kellett a lehetőséggel! Jöttek az újabb száz méterek, fél kilométerek. Itt ugyanis nincsenek nagyobb szakaszok, melyeket egy végtében kellene letrappolni. Csak az óra erőszakolhat rá ilyen rémtettekre. Azonban amíg szabad az akarat, addig lépten-nyomon stop gombon van a madárbarát ujja és folyamatosan blokkolja a testet.

Így volt ez egy bokor csúcsán kényelmesen elhelyezkedő, majd onnan vígan éneklő énekessel is. Mi tagadás, egyik kedvenc kismadaram. Ránézésre a felületes szemlélő akár össze is tudná keverni a verébbel is. Amint azonban sarkig tárja csőrét és kiáramlik belőle a különleges dal, háááát. Igen, ő nem egy fülemüle, ki a vájt fülűeknek való. De egyedi, spéci, olyan, amit nem azért lehet szeretni, mert egyszerűen dallamos, meg hasonló, hanem mert úgy egyedi, hogy imádnivaló. Amikor pedig elbűvöl minket a hangja, szinte adja magát, hogy szépnek is lássuk, megtaláljuk benne azt a bájt, ami valóban benne van.

A sordély az igazi példája annak, vannak klasszikus értelemben szép dolgok, de azok csak egyszerűen szépek és kész. Ennek a madárnak viszont van olyan tulajdonsága is, mellyel közelebb kerülhet hozzánk, mint pusztán szép hang vagy díszes tollak. Egyéniségünkre szabottan lehet még vonzóbb, s ebből fakadó élmények lehetnek az igazi személyes és belső, de eredetibb élmények. Hát ezt is magába rejtheti a sordély.

Volt azonban egy tollas, mely hangosabb volt nála, s bizony érdemes volt rá is a kukkert eltekerni. Neki sokkal hosszabb lábai voltak. Mi több, igazi mókás kis virgácsok, melyet, ha magasba emeléskor felhúzta, messzi kilógtak a farktollain túl. Szó szerint tök jól nézett ki, miként fent repkedett, s utána húzta persze vízszintbe emelt gyufaszálait.

Azonban ő nem csak ezekkel vési be magát az emlékezetünkbe. Ott volt a testméretéhez képest óóóóóóriási csőre. Aki megpillant egy nagy godát, ha valamit, hát ezt soha nem felejti el. Akkora, de akkora… Igaz szüksége is van rá. Hiszen nem egy fecske, ki a levegőből kapdossa össze a rovarokat. Nem is csér, kinek a vízből kell kicsípnie az apró lamlikat. Ő ezzel az eszközzel a tocsogós területeken, vizes élőhelyeken a talajról gyűjti össze a rovarokat, csigákat.

A Nap azonban nem foglalkozott ilyen dolgokkal. Szépen lassan elzavarta a felhőket, széthúzta a függönyt, és mivel mégiscsak nyár volt, ráküldött egy kis kakaót. Egyre magasabban és magasabban járt, majd mikor már a fejünk fölött vigyorgott ezer kézzel szórta millió sugarát. Égette is a fejet, nyakat rendesen. Na, jó, akkor lassan indulááás.

Persze ez a környék nem enged olyan könnyen. Az út mellett egy újabb sekélyes tó, hol újabb tollasok gázoltak a vízben. Például a piroslábú cankók. Őket sem veszi nyelvére többnyire a természetért kevésbé rajongó. Pedig jópofa alakja itt a környék faunájának. Alig valamivel nagyobb, mint a feketerigó, s tömege sem veri sokkal a tíz deka párizsiét. Viszont mozgékony, fürge. Járkál fel-alá, s csípi csőrébe, amit szeme-szája megkíván.

Hány, de hányféle madárral lehetne itt még találkozni. Talán még a környék őzei, melyek alkalomszerűen itt-ott kidugták fejüket a fűből, talán ők sem tudják. Vagy épp a vakmerő nyúl, ki mikor szoborrá változva hangtalanul a messzelátó mögött kuksolva szinte a karjaimba futott, majd egymás szemébe néztünk, és úgy megijedt, hogy hátraarcot vágott és tűz! Elhussant a távolba. Lehetne még sztorizgatni…

A nap azonban már mélyet karcolt a bőrbe, ki is pirosítva azt, így egy fokozottabb tempóra váltva utaztam a combok fölött egészen a kocsiig. Itt már jóleső érzés lett úrrá, hiszem a megélt számtalan kalandot úgy hagyhatjuk hátunk mögött, hogy tudjuk, hamarosan újra találkozunk.

Nagy Kornél