Mennyi, de mennyi olyan helyre akad a Dunántúlt járó kalandor, melynél úgy érzi, ide többször visszalátogatna. Ahol a terület bejárása nemcsak az új felfedezésének izgalmával, hanem az ottlét kellemes hangulatával ötvöződik. A tatai Öreg- tó pontosan ilyen.

Történt hát egy szeptemberi délután, hogy Rékával és Bálinttal a tó partján állva nézegettük, tervezgettük, merre visz majd az utunk.  A délkeleti részen állva beláttuk a ránk váró utat, nem mintha a vak ismeretlen kapujában szobroztunk volna. Csupán legeltettük szemünket az olykor fák mögött, máskor a parton futó úton, majd nagy levegő, kezdjük.

Szerencsés annak a tüdeje, ki a térség egyik leghangulatosabb erdejében szívhatja magába az éltető oxigént. Persze mindenkinek más igénye van. Aki nyaktörő, gladiátoroknak való extrém kihívások viharában kíván dacolni az elemekkel, az nem ezt tekinti ideális helyszínnek. Egy kellemes természetközeli sétához viszont keresve sem találna az ember tökéletesebb helyszínt. Széles utak kitárják karjaikat a gyalogos és kerékpáros közönség előtt. A fák pedig már ismerik a kétlábúak szavát, nem fordulnak, s nem bújnak el előlünk. Ki tudja, talán még a csodálatunkért versenyezve nyűgözik le azon szemeket, kik nemcsak az előttünk kígyózó ösvényt, hanem a szélét is figyelik. Mi több a vaskos fatörzsek a karcsú oszlopokon, csinos kis táblák is imitt-amott feltűnnek. Az elmúlt időszakban ugyanis tökétes séta utat hoztak létre, melyek ezer érdekességgel szolgálnak.

A három kalandor cipőjének torka kívánta az apró kavicsokat, így bele is húztunk egy kicsit és hopp, máris az Által-ér hídján tipegtünk. Aki erre téved, még véletlenül se folytassa egyenesen az útját. Igenis bátran térjen le a tó felé és caflasson azon a bekötőn, mert a végén találja a környék talán leghangulatosabb részét. Erre már ritkábban hallatszik be a szó, viszont mesés rálátást kapunk a környékre. Tanyát is ütöttünk egy nyúlfarknyi időre, innen elfutni badarság.

Az óra azonban kattogott megállíthatatlanul, s ha más nem, ő állított talpra minket, majd normál üzemmódba kapcsolva nyomtuk ki az eredeti helyre. A kellemes hangulatú táj azonban nem csak minket csalt ki. Üde titánoktól az agg bandukolókig, itt mindenki rótta a köröket. Hol harsány családok, hol hallgatag magányos trappolók jöttek szembe, előztek serényen vagy épp maradtak le valahol a mögöttünk maradt kanyarok valamelyikén.

Így értünk át a túlpartra, mely már teljesen más képet fest az előzőnél. Itt már az út közel merészkedik a parthoz, és mint kiszakadt függönyön keresztül látjuk a tó tenyérnyi darabját. Amint azonban a szem tovább futott és a házak fölé emelkedett, a szépreményű Gerecsébe vágódott, mely abban a pillanatban rágyújtott egy mesére. Emlékszel… S már fújja is… Mikor cérnavékony csapásaimon jártatok! Igen ott, melyet most onnan lentől bámulsz! A zöld takaró alatt fújtattál bőszen a kemény kaptatókon és ámultál el, amint egy muflon vagy épp erdei sikló a szemed elé került…

A valóság azonban most az Öreg–tó méghozzá nagy kanállal, úgyhogy gyerünk vissza ide és jöjjenek az előttünk álló szakaszok! Ahogy ugyanis a park felé közeledtünk, kezdtek szellősebbé válni az erdő nagy barna lábú katonái, s imitt amott engedték, hogy előre pislantva elkapjunk egy–egy képet a várról. Hmmm, ez igen, hamar ideértünk.

Itt már a turista városi sétára rendezkedik be. Az emberi kéz által felhúzott épületek kapják a főszerepet, no meg egy esküvő, mely épp akkor folyt. A díszes népség felcicomázottan és heves jókedvvel ünnepelte az ifjú párt, de olyan jó volt, hogy nem vonzott oda semmi. Lakjon jól a mázzal az, ki erre vágyik. Persze megálltunk, és mint érdekesség pár percet szenteltünk rájuk, de örültünk, hogy tovább mehettünk.

Mi is lehet kellemesebb, mint egy lágy kora őszi séta a fák, vizek és Tata társaságában. Réka és Bálint meséli élményeiket, megtörtént sztorijaikat, miközben olykor észrevétlenül, máskor pedig dirr-dúrral újakat szereznek. Például megsasolva egy újabb felnőtt játszóteret, melyet ugye ki kell próbálni. Egyre elterjedtebbek a szabadtéri kondi pályák, melyeken tényleg sokan megfordulnak. Amikor ugyanis a homokozó és csúszda fénye örökre megfakult, ezek a helyszínek és sportszerek veszik át szerepét.

No meg az előttünk lopakodó pár kilométer, melynek hátán lassan beérhetünk a célba. Kölcsön is kértük a gepárd cipőjét és leelőztük az órát. Egyszer csak ott teremtünk. Innen már csak felfelé kellett venni az irányt, mely lassan eltávolított az Öreg–tótól. Holott a táv már megvolt, mégsem ünnepeltek a lábak hazafelé. Olyan jó ott a tónál lenni. S úgy gondolom ennél több nem is kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Csak Tatán az Öreg–tónál kell lennünk.

Nagy Kornél