Egy nyári délután, mikor családi körben sziesztáztunk anyu elővett egy térképet és megkérdezte: „Láttad már?” Győr városa, s főleg azt övező dombok útjait hirdette. Hmm! Egy régebbi kiadás ott lapul a kedvenc cipős dobozban, de ebből még nincs. Több hét múlva a megadott boltban mi is találkoztunk vele, mi több haza is akart jönni velünk egy. 

Így történt meg, hogy egy hűvös novemberi hajnalon az autó különleges feladatot kapott. Irány a Balaton! Örömmel habzsolták be az előtte álló kilométereket a kerekek, viszont a megyeszékhely utáni harmadik faluban fék. Megjöttünk.

Eljött az idő, hogy ne csak átrobogjunk a tájon, hanem megnézzük miről is szól. Ravazdon minden rendben volt. Anyukák rutinszerűen vitték csöppségeiket a parkoló melletti óvodába, s csak sanda tekintettel pillantottak, mit fúj magára az a fura alak abból a sárga palackból. A hátizsák alakja és a további kellék is sugallták itt bizony egy élményvadászat következik.

Az erdei iskolát megtalálni könnyebb, mint összedobni egy paprikás krumplit. Az út szélén elterülő épület ráhangolódásként tökéletes, de utána jött az első meglepi, egy tanösvény. Jé, ez meg, hogy kerül ide? No, ezt sem verték nagydobra. Ha pedig itt van, s pont arra vezet, merre az első komolyabb célpont, hát gyerünk. Egy kanyar erre, a másik meg utána és hopp, már fent is termett a kalandor a dombtetőn, mely a Szent Villebald Templom Rom helyét őrzi. Egy kis olvasgatás, merengés a múltban, majd pár lépés és máris lábujjhegyen nyújtózkodik előttünk a kilátó.

Az a kilátó, mely alatt sok ezren megyünk el nyaranta, de valahogy mégsem teszünk magunknak annyi szívességet, hogy megálljunk nála és felmásszunk öreg lépcsőin. Igen, ez a hely ugyanis nem a tegnap szülöttje. A szépen karbantartott terület azonban meglepően kevés helyen kerül a címlapra. Amint pedig kikukucskálunk vöröses deszkái közül rájövünk, miért. Itt kérem, nem repül a torta az arcodba. A táj errefelé egy csésze frissen gőzölgő zöld teát tart eléd és még meg is kérdezi kérsz-e? Nem mászik bele a képedbe, csak lehetőséget ad, hogy találkozz vele. Így nyílnak meg előtted a szemközti dombok, melyek nincsenek messze. A szemed nem fog cikázni csak rápillantani, melyben fellelheti a falu kavicsként elszórt házait. Tökéletes egyensúly. Ideális hely arra, hogy egy képet láss, melyben elmerenghetsz. Hmm.

A túra azonban még csak ekkor kezdődött, így szépen lebattyogtam a lesről, s mivel a táv, mely előre be volt tervezve elég szűkre szabott időkeretbe volt becsomagolva, a tanösvény további szakaszát kihagyva a következő állomás felé vittek a lábak. Ezen a szakaszon minimum 50 km/h sebességgel robogtunk eddig, mondhatnám azt is, hogy vakon. Néztünk, de semmit sem láttunk. Pedig a Béla-forrás ott várja azokat a csókákat, kik egy percnyi megnyugvásra várnak. A példásan rendbe rakott terület kellő eleganciával emlékezik meg a tatárjárás időszakáról. Kifejezetten üdítően hatott itt lenni, miközben az ember fejben rakja össze, hogy mennyire patinás helyen is járunk. Ravazd majdhogynem Balatonfüred unokaöccse is lehetne.

A kultúrprogramok után jöhetett az éles terep. A kevés aszfalt lenyomása után kezdődött az a rész, melytől sokat vártam, igaz más értelemben. A térkép, valamint maga a táj jellegéből adódóan ide egyedül kell jönni, mert nem lesz itt semmi. Semmi, ami miatt meg kell állni, amitől földbe gyökerezik a láb. Itt egy dolgot lehet tenni, menni. Menni és menni. De hol?!

A világörökség részét képező Pannonhalmi Apátság tekintetének tüzében a millió kalanddal tarsolyában méltán büszke Bakony félre eső szegletében. Valahol a két valami között, ahol hozzájuk képest nincs semmi, de pont ez az, ami jó itt. A szolid lankák, melyek szinte ringatják a sétálót, az üres szántók, melyeken pihen a szem. Ez a hely, hol végre felfedezheti a verebek csivitelésének élményét, a Nap sugarának melengetetését.

Így érkezik közel az erdő, mely szinte beszippant. Bent is kutyagolt a természetjáró, miközben a fák tengerében lassan eltűnt. Az első szakasz még úgy, ahogy rejt némi természetességet, de ami azután következik…. Aki itt jár, nézzen fel a Szent Imre pontra, csak mert más nincs, de az utána következő részen jobb csak átvágtatni. Kerítések és egykorú fák állnak szigorú sorban. Itt készülnek a fák. Igen, ez is kell valahol.

Egyszer csak egy tábla árulkodott arról, hogy már Pannonhalma alsó kertjei következnek. Hmm, hát nem ez volt a terv, de miért ne? Legyen kis látogatás ebbe a városba is. A tekintet mohón fürkészte az újra tervezett útvonalat és kereste a kisebb helyeket, melyeken fel lehet slisszanni a dombtetőre. Itt azonban hiába minden igyekezet. Ez a térség nem erről szól. Az aszfalt utcák nem engednek ki szoros markukból. Szigorúan szabályozzák a menetrendet, s a térig el kell menni, hogy innen ostromold meg az Apátságot. Amint a turisztikai látványosság közelébe érünk, kezdődhet a csoda. Mintha belépnénk egy másik világba, hol tényleg lett minden.

Tanösvény, panoráma, csinnadratta. Alsó kis utak, felső kis összekötők, csalitok, no meg egy jámbor szajkó, ki az avarban közel engedett magához. Irány a kitátó, mely hozza a tőle elvárt vaóóót. Az tény, innen van mit nézni. Az út azonban még alatta kacskaringózott, mely nemcsak a tekintetet, hanem a lábakat is meghívta egy randira. Oké! Gyerünk!

Amint ez is megvolt újra az Illak erdő kapta a főszerepet, melyen igazából át kell rágni magunkat. Azután jött egy újabb szántóföldes dimbes-dombos rész, mely viszont különleges ízt ad a túrának. Képzeld el, Kedves Olvasó! Lábaid lehagyták az autók zúgását, az erdő suhogását, mindent. Kint vagy a prérin. Szemeid szabadon szaladgálnak a melletted elterülő szántón, nem akadnak meg semmin. Hosszú távokat mész, de valójában nem történik semmi. Ha valahova, ide tényleg egyedül kell jönni. A házak között kell hagyni mindent. Itt ugyanis ezt az érzést így lehet igazán átélni. Itt tiltott a múlt és a jövő. Itt csak a jelen van a maga színtiszta valóságában és mérhetetlen élvezetében. A pillanat megélésének kiváló terepe. Ha pedig ennek a közelébe kerülsz, okafogyottá válik a különböző szórakozási módok keresése. Ide pontosan elég egy test, mely nem tesz mást, mint halad előre.

Ezen túl már csak egy térkép, valamint kis megérzés kell, mert erre a jelzéseket egyszerűen elhagyták. Jöttek a száz méterek és semmi. Sebaj, lent a talpak falták az utat, mely egy tanya udvarának végébe vitt. A kerítés mögül egy fiatal férfi lépett ki: - Adjon Isten! - megszólítással. Barátságos mosollyal nyújtott kezet, majd annyit mondott. Tudok olyat mutatni, ami érdekelni fog és már bent is voltam a területen, majd pár lépés és a világ leggyorsabb állatainak szemei méregettek. Sólymok (Vándor, Feldegg és hibrid) sorakoztak a zöld kalitkák mögött, majd pedig egy sas, mely hangosan rikoltozott, ha lehet, közelebb ne menjek hozzá. Hú! Szóba elegyedtünk az idegenvezetővel, ki mesélni kezdte, hogy solymász, eme gyönyörűségekkel vadászik és többek között a Vadlúd Sokadalmon is bemutatózik. Hova csöppentem, pislákolt fel az elme, de a rázúduló ingerek nyomban lenyomták. Udvaron a jurta, majd az akkor érkező vendégek jóbarátként való fogadása. Igazi vaóóó katarzis. Még pár percig beszélgettünk a rokonlélekkel, majd amikor útnak indultunk elmondta azért hívott be, mert látta azt a sólymos jelvényt a mellényen, melyet még a hildegárdos Márti néni tűzött ki az Európai Madármegfigyelő Napon.

Mámoros állapotban ébreszt az óra, valamint a térkép. Gyerünk! A végét meg kell nyomni rendesen. Ez a kaland azonban messze túllőtt holmi frissítő sztorin. Itt ugyanis rácsatlakozik az ember egy fénysebességgel működő gyorstöltőre, s gigászi mennyiségben töltik vissza bele a természet iránti lelkesedést és ennek az életforma nagyszerűségének a visszaigazolását. Itt akkora értéke volt a kampós csőrűeknek kint, mint bent. Eszméletlen állapot, mintha egy mesét írna az ember, ha csak pár percig is, de aktív tagjává válik, majd kimászik belőle, s lám, írás tovább.

Na, meg pörgés méghozzá búgócsiga üzemmódban. Dobolni a lábakkal árkon-bokron át, s nézni, hol a következő viszonyítási pont. A fejben cikáznak a gondolatok, majd megjelennek a házak, megérkeztünk. Tarjánpuszta, trappolás át, az út szélén egy iskolás gyermek jött szembe, majd köszönt. Hmm! Ez igen! Ezek szerint nem csak a tiszta rendben tartott házak mutatják, öröm lehet itt lakni! Köszönöm szépen, hogy itt lehetek, mindezt megtapasztalhatom! A legeslegjobb hely, hol az ember emberként érezheti magát.

Otthon azonban a család már várt, megtalálva az extra kapcsolót, a lábak új erőre leltek, s zabálták az előttük álló utat. Sáros fű, vékony palló a patak fölött, nem számított semmi. Csak előre. Így sikerült kiérni a 82-es főútra, mely szélén megkezdődött a csak most ne üssenek el című társasjáték. Pláne, amikor kamionok jöttek, s vele szembe pedig autó. Ezt egyszerűen túl kell élni, s csak nyomni.

Így sikerült újra megpillantani idővel a kocsit. A test, mint egy zsák huppant be az ülésre és indult hazafelé.

Nagy Kornél